Szükséges, hogy szabályok legyenek. Azok nélkül nem kerek a világ. Csak
lélegzeni szabad szabály nélkül. Más minden egyéb ténykedés szabálylyal
van körítve, mint a marhahús a korcsmában. A szabályzat tehát azt mondja
a kaszárnyában, hogy esti kilencz órakor feküdjön le mindenki, a jó
reggelét a szokásának. Kivétel a szobában a szakaszvezető. E férfiu
tizenegy óráig fennmaradhat, ha akar. Olykor, ha nem akar fennmaradni,
akkor is fennmarad, részben a jog csorbítatlan megőrzése és gyakorlatban
tartása, részben pedig a tekintély emelése czéljából. Az ő ágyának külön
függönyei vannak, azokkal elzárja magát a szoba egyéb külvilágától. A
lámpa kilencz óráig a szoba közepén lóg egy madzagon. A madzag úgy van
megszerkesztve, hogy azzal föl is lehet húzni, le is lehet ereszteni a
lámpát. Kilencz órakor tehát a szakaszvezető beviszi a sarokból a saját,
firhanggal elkerített lakosztályába a köpőládát s a kis asztalra
helyezi. Ez a köpőláda helyet foglalhat minden művelt család asztalán,
mert úgy sem szabad beleköpni, mert mit szólna akkor a kapitány úr.
Azután a madzagon leereszti a lámpát, mindenkit fekvésre rendelvén, mert
sipit már az az ember, a kinek a lábára hágtak. Általános nézet és
elterjedt hiedelem ugyanis, hogy az őrség trombitása esti kilencz órakor
nem azért dudál, mert ez így van benne a szabályban, hanem mert ilyenkor
valaki rendszerint a lábára szokott hágni. Kínjában dudál, fene a fülit.
A nép tehát ezen alkalommal lefekszik, a szakaszvezető pedig a lámpát
lakosztályába vivén, a köpőládába helyezi, hogy fel ne düljön. Ott igen
alkalmatos helye van neki. Úgy világít, hogy nincs az a csillag.
Kevéssel azután, hogy a szoba ura és parancsnoka a lámpával összes
termeibe vonult, a szobában némi halk serczentések hallhatók. Gyufák
hangja ez, a melyeknek a fején végighúzták a gyufásskatulya oldalát,
természetes következményeként állván elő ezáltal az, hogy a gyufák
meggyulladtak s különböző pipák és papirszivarok meggyujtására
szolgáltak. Az emberek dohányfüstöt szívnak magukba az ágyakban s közben
mesélnek arról, hogy abban a régi háborúban, a miről az önkéntes úr is
beszélt, a Torója ostrománál mégis csak a legkülönb vitéz volt az
infanteriszt Ág Illés. (Már hogy az a bizonyos Achilles nevezetű ember.)
A ki mesél, néha azt szokta mondani:
– Csont!
A mire a többiek azt mondják:
– Hús!
Ez a próbája annak, hogy éberen van-e a társaság. Ha a csontra kevesen
adják rá a húst, ez nyilvánvaló jele annak, hogy a társaság tagjai
beleuntak az irodalmi előadásba és szunynyadni kívánnak. Az előadó
ilyenkor szintén rácsukja a pipára a kupakot s egy barátságos «Ménkü
üssön a fületökbe» – kívánság után szintén elszunynyad.
Ez az az idő, a midőn infanteriszt Johann Nagy No. III. ágyában lefejti
magáról a takarót s a félsötét szobában botorkálni kezd. Ha volna ember,
a ki Johann Nagy No. III. utját megfigyelhetné, láthatná, hogy e harczos
a szoba sarka felé halad. A szoba sarkában van a suszteráj. Infanteriszt
Mikhael Kerekes recte Balla a szétmenésnek induló kölökcsizmákat ott
szokta ismét tartósságra egybeszerkeszteni. Van ott ahhoz való rendes
asztal, kis szék, kalapács, talpszög, talpbőr, mustafa, lábszíjj. Johann
Nagy óvatosan arra halad. Nem vesszi észre, hogy miként a sötét gond,
nyomul utána mezítláb a szakaszvezető, s épen akkor ragadja vállon,
mikor Johann Nagy III. a suszterájasztalon kotorász.
– Hát te vagy a lopó?
E dolog megértéséhez tudni kell, hogy a mult héten a suszterájasztalról
elveszett a szurok, a mivel a czérnát szurkolják, elveszett harmincz pár
bakancsszög, egy sarokpatkó és egy füzet bakancszsinór. Johann Nagy No.
III. halálra váltan jelenti:
– Fürer úr, fürer úr… én nem vagyok lopó…
– Hát mit akartál itt, te… te rabló… te, te tüzoltó?
Ez utóbbi kifejezés a köbre emelt sértést jelképezi. Johann Nagy No.
III. amugy is ijedt legény szegény, regruta katona, még három hónapos
sincs – most még jobban megrémül, hallván, hogy a komendáns úrnak ilyen
nagyfoku haragja száll a fejére.
– Én, én – dadogja – csak a bakancsomat akartam reparálni.
– A bakancsodat? Éjjel? Hazudsz te! Hiszen nem értesz te ahhoz. Hát
miért nem adtad oda a bakancsodat a suszter apádnak még az este, hogy
megreperálta volna?
– Jaj, – nyöszörgi Johann Nagy – nem tudja azt a suszter apám
mögcsinálni.
– Hát mi baja?
– A talpa el van kopva.
– Hát aztán talpat akartál lopni? Hisz itt nincs is talp. Azt úgy köll a
kapitány úrtól raporton kérni.
– Jaj, jaj, fürer úr, csak egy kis bürdarabot akartam keresni, hogy
hátha rá tudom a bakancsszöggel szögezni épen ott, a hol lukas.
A szakaszvezetőnek nem hiába van beírva a titkos conduit-lisztájába,
hogy «orientiert sich ser gut», de hamar be is látja, hogy nem tolvaj
ez, hanem csak ijedt ujoncz.
– Hát miért nem jelentötted neköm, hogy lukas a bakancsod? Azt hitted,
hogy leharapom az orrodat?
– Nem, nem, – dadogja Johann Nagy – maga elibe oda merök én állni…
Hanem…
– Mi az a hanem?
– Hanem akkor a kapitány úr elé visz.
– Hát az sem harapja le az orrodat, te csacsi.
– Tudom, – hadarja össze-vissza Johann Nagy – de nem tudom. Nem tudom
kimondani, hogy hogy köll kérni a bakancstalpat…
– Mert szamár, pusztai ökör vagy, – véli szeliden a szakaszvezető. –
Eredj, feküdj le, majd holnap mögtanitalak rá.
Johann Nagy visszabuvik az ágyba s azon gondolkodik, hogy most már a
fürer szemében ő mindig csak pusztai ökör marad. Igaz ugyan, hogy otthon
ilyen rendes vasalt ágyban nem feküdt, mert a birka után járó ember
volt, az is igaz, hogy otthon hétszámra sem evett húst, itt meg
mindennap adnak, de azért inkább őrizné ő ma is a birkát, mint a hazát.
A szobaparancsnok pedig saját külön termeibe vonul, mormogva valamit
Johann Nagy III. égbekiáltó butaságáról. A fürer úr sem volt ugyan oly
kiváló tudós mindig, mint most, de emberek szokása, hogy magasabb
rangokba jutva, elfelejtik az alacsony sorsot, amelyből emelkedtek.
Hiszen még e tudományossal is megesik, hogy vasárnap reggel a szombat
esti föltisztálkodásról a Füsse gewaschen, Wäsche gewechselt helyett azt
jelenti a raporton a kapitánynak, hogy a fehérneműk kimosattak és a
lábak fölcseréltettek. A kapitány úr Wolhinyaczkynak ugyanis mindent
vadkácsanyelven kell jelenteni, ő a legramához való szigorú ragaszkodást
elsőrendű katonai erénynek tartja s ez okból olykor czentiméterrel
megméri a legénység haját, hogy nem nőtte-e túl az előírt mértéket. A
haj maximális mekkoraságának méreteiről szóló legramát a hadur
aláírásával ellátottan adták ki s a méreteket túlnövő haj az
engedetlenség és a függelemsértés súlyos bűneibe esne, a mitől Isten
óvjon minden embert és minden hajat.
De ezen most már segíteni nem lehet. A fürer másnap délelőtt, a hogy a
gyakorlatról hazaértek, Johann Nagyot tanítani kezdi:
– Hát: her hapman.
– Her hakman, – mondja a János.
No úgyis jó.
– Pite.
– Pite.
– Gehórzám.
– Gehozzám.
Hát ez sem baj.
– Ej csuzóll.
– Ej csuzóll.
Ej, de hiszen ez nagyon jól van. No most az egészet együtt. Johann
mondja:
– Her hakman pitige meldige hozzám csuzóll.
– A meldigét hagyd ki.
– A meldigét hagyd ki.
– Nem azt mondom, te erdőbül szalajtott vadállat, hanem ne mond azt,
hogy meldige.
Johann Nagy elmondja meldige nélkül a tudományt. No jó. Most már
megnyugodva ebédelnek, a Johann mégsem olyan nagy csacsi, mint a
milyennek látszik.
Estére kelve, a napos káplárnak bejelentik, hogy megy is a legény holnap
raportra, talpat kérni. Johann Nagy III. hihetetlen izgalomban éli át az
éjszakát, folyton mondogatja magában az ágyon: pitike, meldige, csuzóll
hozzám. Végül azzal a sóhajtással, hogy: szögény édösanyám, ha tudnád,
hogy mire neveltél – szeliden elalszik. Álmában bornyus angyalok
tánczolnak egy repülő csuzóll körül.
Felvirrad végre a dicső nap hajnala. Wolhinyaczky pontos és szigorú
katona, egy nap sem mulasztja el a reggeli kihallgatást. Kérését és
panaszát mindenki előadhatja. Ugyanitt a napos káplár jelenti, hogy
délben leteszi a napot. Egy másik káplár jelenti, hogy délben átveszi a
napot. Ugyanekkor jelenthetők a bezóndere fórfallenhájtok, a mik esetleg
az éj folyamán előfordultak, hogy például a negyedik czukkból, a hol sok
a patkány, már megint elveszett a macska.
A szakaszokba bekiáltja a napos:
– Rapportra, kihallgatni!
Mindenki megy a folyosóra, a kinek ott dolga van. Az őrmester
összeállítja az embereket. Annak külön sora van és mindenek rang szerint
következnek, akár az audenczián. Előbb jönnek a szolgálati férfiak.
Azután Georg Demeter a két bizalmi emberével. Georg Demeter már többször
szökött, még többször lopott, ennélfogva György úr mellé még két úr
adományoztatott, a kik minden lépését figyelemmel kisérik. Minden nap
más két úr részesül a társaságból e kitüntetésben s Georg Demeter
átvételét naponta a raporton nyugtázzák. Azután jön, a ki jelenti, hogy
a büntetését kitöltötte. Azután, a ki jelenti, hogy új nadrágot kapott,
de vágja a szíjj a csontját. Még azután jön Johann Nagy III., hogy
pitikézzen a csuzóléért. Nem csoda, hogy mire a kapitány eljut hozzá,
Johann Nagy már alig bírja a haptákot a szörnyű félelemben s a térdei
olyankép inognak, mint harmatos hajnalon az ökörfarkkóró.
A kapitány megáll előtte és szokása szerint ő üdvözli előbb a katonáját,
sarkantyuit összecsapván. De most már Johannon a sor. Előbb szalutálni
kell. Azután bele kell kezdeni a tudomány felmondásába. Bele is kezdene,
de belezavarodik.
– Her infanteriszt Johann Nagy dráj… pitike, meldige… tif ablekomen
hakman… her csuzóll pitike meldige…
A raport népe, hapták lévén, szigorúan áll, mintha nem is hallaná Johann
Nagy őrült hadarását. Ellenben Wolhinyaczky elszomorodva nézi a legényt.
Megállapítja felőle, hogy amúgy, testileg, ebből idővel egészen rendes
katona lesz, de a német kultura nem fog rajta.
– Na, – mondja elkeseredve – én mil sok iszkoláztatás megtétetem a téli
hónapokba bele és mégis vagyok az a szamár!
A raport állja tovább a haptákot. Csak a sor legvégéről hallatszik:
– Buff… buff… mint mikor valaki türtőzteti a nevetést, de csak kitör
belőle. A kapitány ezen, raportoknál teljesen szokatlan zajra odatekint.
Hát ott áll az Einjährig-Freiwilliger Medicziner Ladislaus Koltóssy von
Tenke et Érmihályfalva. Közkincstári nyelven: önkéntes dögész. Azért áll
a raportra, hogy három napi szabadságot kérjen, mert meghalt megint a
nagynénje. Havonta szokott náluk meghalni egy. Wolhinyaczky a szokása
ellenére megszakítja a sort, odamegy elébe s németül kérdezi:
– Mit csinál? Mi dolog ez? Valami baja van?
Einjährig-Freiwilliger Medicziner Ladislaus Koltóssy von Tenke et
Érmihályfalva a nevetési belső görcs izgalmaitól egész testében reszket,
a képe megpirosodik, mintha a guta kerülgetné s azt mondja:
– Buff, buff, buff… brühühühü…
– Érthetetlen viselkedés intelligens ember részéről, – mondja
Wolhinyaczky. – Tudom jól az iskolából, gyermekkoromból, hogy vannak
önkéntelen nevetési görcsök. De hát mondja meg, mi az? Mit talál annyira
komikusnak?
A mediciner érzi, hogy az «öreg»-nek igaza van. De azt a «vagyok az a
szamár»-t nem lehet neki megmondani. Inkább azt mondja megint a feszes
állásban:
– Buff… buff… buff…
– Ej, – mondja mérgesen a kapitány – önnel, úgy látszik, másként kell
beszélni. Őrmester! Hatnapi egygyes!
… A raport egyéb része csendben és rendben folyik le, mint illik, csak
Ladislaus Koltóssy intéztetett el és Johann Nagy csuzóllja maradt
elintézetlenül. Délben a hosszúnevű önkéntes dögész kap őrmester úr
Császár Bába Andrástól egy csinos czédulát, a melyre rá van írva, hogy
melyik nap jár vas, melyik nap bőjt s azután a vasakat fölfogván, a
napos káplár kiséretében hat napi üdülésre távozik.
Ilyenkor végig kell a kaszárnya hosszú udvarán menni. A ki viszi a
vasat, attól megszokás kérdezni:
– Talán kend se akarta möginni ma röggel a fekete kávét?
Az önkéntes dögész is találkozik az úton egy ismerős kadéttal, a ki
kérdezi:
– Hát magát mi érte?
– Hát – mondja a medicziner – beütött a nemzeti vívmány. Az öreg ma
kezdett el először magyar nyelven beszélni: hát mingyárt kijárt érte
hatnapi egygyes…
*
Johann Nagy III. a raport után a szakaszvezető úrtól három csárdást
kapott, a mit kellemetlenül vett tudomásul. Szerencsére a csárdások
fogadása közben az orravére is eleredt, a mi a suszterapánk lelkében
sajnálkozást keltett. Ennélfogva a «fogott» talpbőrökből egy darabot
titokban rászerkesztett a bakancsára a suszterapánk, bizonyos nevezetű
Franz Kerekes recte Hódi No. II.
A dolgok így mindenek megelégedésére elintéztettek.