A szőlőre, miután megszüretelték, semmiféle gond nincsen, csak épen
télire bundát adnak rá, hogy meg ne fagyjon. A jó homok a bunda,
vesszőit abba lehajtják s betakarják vele, bár ez nem mindenütt szokás.
Azok között is van kuruczabb fajta, a mely szabadon is kibirja a telet,
például a magyarka nevezetű, mely talán éppen keménységénél és
daczosságánál fogva neveztetik ezen a néven s termi, ha jó idő jár rá,
azt a valóságos alföldi bort, a melyből a második pohár a halovány ember
fülét is azonnal pirosra festi. De a többi szelidebbet csak takargatni
kell, a homok rájuk borul szerelmesen és védelmezi testével a hidegtől
az ő gyermekeit, a miket táplál. Ez a száraz, sivár homok. Ha
külön-külön, darabonkint nézed, minden szeme egy apró kis kavics s a
szőlőnek mégis ez a szoptató édes anyja, a kiből táplálkozik. Most, hogy
elsimult alvó gyermeke fölött, még szalmát hordanak a tetejébe s akkor
tavaszig rá semmi gond sincsen.
A hó ráesik s betakarja s jó, ha betakarja, mert nem viszi el akkor a
szél a szalmát. Így minden baj elsimult, a tőkékkel nem kell törődni. Jó
is, hogy pihenni lehet, mert tavaszszal aztán jaj, de sok dolog
következik. Ilyenkor csakugyan jó volna, ha nyolcz keze volna
mindenkinek s nyolcz lába, valamenyi lábának akadna hely, a hová
szaladjon s valamennyi kezébe akadna valami eszköz, a mit valahová vinni
kell. Az első szép nappal jön a nyitás. Az nagy és komoly munka,
többhavas álmából ébreszteni az alvót. Elszedik az ágakról a homokot s a
vesszők fölébredve olykép vágódnak föl egyenesre, a miként a szorgalmas
ember hajnalban kiugrik a takaró alól. Hajnal ez csakugyan, az esztendő
hajnala. A nap a vesszőket barátságosan fogja körül s messzi égi
világából sugarai útján üdvözleteket küld nekik. A ki a vesszőket jól
megnézi, láthatja, hogy ez csakugyan így van, a vesszők mély
hajlongással és tisztelettel fogadják jó öreg barátjuk meleg üzenetét.
Tőle azonnal életre kezdenek kelni, a homok pedig gyöngéden oson a tőke
köré, hogy munkájában támogassa. Igy kezdődik a termésre való ébredés,
melyben minden kiveszi a részét: a homok, az ember, a nap, a szél, a
felhő s ki mindezeket kormányozza, az öreg Uristen. Ha valaki annyira
okos, hogy nem hisz benne, de különben van hozzávaló lelke, s maga is
sajnálja, hogy nem bir benne hinni, menjen el vagy fél esztendőre
szőlőkapásnak, akkor majd csakhamar megismeri jótétlelkét s olykor
szörnyű haragjait. – Jó éles késsel állnak most neki az emberek a
szőlőnek és faragni kezdik. A tőke ezért nem szól semmit, mert tudja,
hogy a javát akarják. Metszeni kezdik a vesszőit különféle módokon; mert
van már annyi módja, hogy ember legyen, a ki a sok mindenféle ajánlás
között el tud igazodni. A könyv ezt ajánlja, az ujság amazt, a
szomszédnak emigy volt hasznos, míg a másik szomszéd avval nyert, hogy a
réginél maradt – úgy látszik, ez is ama tudományok közé tartozik, melyre
azt mondja a nép; nincs ebben okos ember. Azonban mindegy, valahogy csak
meg kell azt metszeni. Azután szalmamadzaggal, zsineggel, fakalapácscsal
dolgoznak, kötvén karóhoz, a melyik arra való.
Április végére, május elejére bujkálni kezd a levél, a szép, finom, apró
zöld levelecskék s abból az enyhhelyből, a mit a levelek nyujtanak,
duródik elő ilyenkorra egy kis semmiforma, a mit még semminek sem
hívnak, a mi olyan, mintha valami rossz szőröshernyó volna; a fürt, a mi
majd őszre leszedetik. Micsoda kis gyenge semmiség! A szél egy kicsit
erősebben ha megfujja, ha jól oldalba tudja kapni, leesik és oda van
benne egy fej szőlő. Egy jó fej szőlő, a mely az őszre megérne egy
hatost, vagy pedig telne belőle félliter bor, egy szempillantás alatt
lent hever a homokban, semmivé válva. És sűrűn fekszenek le az ilyen kis
megsemmisülések és ez nagy szomorúság… A szél nagyon nagy úr ebben a
tájban, továbbá az eső. És jönnek ám egyre-másra napnyugat felől a
csunya nagy fekete felhők s a névtelen, remegő aggodalom rögtőn beleáll
az emberek szívébe. A mi üzőbe vette Káint, a mi mellbevágta Jákobot, a
mi a földre borította Mózest, messzünnen hangosan kezd beszélni az
isten. Az isten haragja a legelső sorban a fölülvalókat találja. Alul
még mi sem érzik, mikor a jegenyék már hajtogatják büszke sudar
derekaikat hatalma előtt, a förgeteget előző szélvész haladását rajtuk
az egész tájon át szemmel lehet tartani.
A föllegek rendkívül szomorú árnyat vetnek haladtukban a földre.
Rémületes ez, minden elhallgat láttára, még a két napos kis csirke is
elfelejt csipogni, csak az anyjuk mer beszélni nekik; az anyaszeretet
alighanem erősebb minden hatalomnál. És jön a felhő, sok felhő, jaj, de
nagyon sebesen. A szél már lent zúg, az eperfákról százával sodródik le
a jövendő gyümölcs s mindenek gondolata most az: van e a felhőben jég,
vagy nincs? Ilyenkor az ország patronájához, Máriához szokás folyamodni,
a mécsest, mit szombaton tiszteletére égetnek, sebtiben meggyujtják s
gyertyát égetnek azon Mária-kép előtt is, a mely az ágy fölött lóg. Igy
hívják védelmül, segedelmül őt, kinek fehérségét a zsoltár
elefántcsontból való toronyhoz hasonlítja. Segít is, eddig legalább
segített, bár azt senki sem tudja megmondani, mit hoz a holnap.
Munkát hoz, az bizonyos. Ime, most meg már fiatal leányok kezdenek
mászkálni a fákra, férget pusztítani. A hogy ez meg van, elő a nagy
vörösréz bádogokkal, a miket katonabornyú gyanánt a hátukon viselnek az
emberek. Azután nagy vegyészkedések a gáliczkővel s következik a
penészgombával való háború, a locsolás. Furfangos mesterség, még ma is
van, a ki nem hisz benne, komédiának tartja s azt mondja, majd terem a
szőlő a nélkül is, ha akar.
De nem akar s ezért csak locsolni kell s jó lesz már a husvéti
locsolásokat beszüntetni; kár a fölösleges munkáért, inkább a locsoló
szándékúak így szőlőt locsolnának. A leány a nélkül is megmarad, ha nem
locsolják husvétkor, míg a szőlő nem marad meg. Buzával dolgozó gazda
ilyentájban még alig tudja, mi a munka, hacsak dús földeken aczatolása
nincs, emitt meg a hogy a locsolással valahogy elkészültek, már meg az
újítás következik a kapákkal. Nincsen az a nikkel íróasztali
encsembencs, a mely fényesebb és ragyogósabb volna, mint ilyenkor a
kapa. Mint akármi más életben, a rosszaság itt is magától nő. Senkisem
veti a giz-gazt, mégis szörnyű sok terem belőle. Az aczat gyökere megéri
az egy méteres hosszúságot s akárhol vágja ketté a kapa, újból kihajt. A
kulturnövény és a vadnövény között az a különbség lehet, a mi a
czivilizált ember s a vadember között. A kulturnövényt bármi kis baj
éri, mindjárt elpusztul. Sértsd meg ültetéskor egy kicsit a gyökerét,
már beteg s ha gyorsan nem jut hozzáértő orvoshoz, el is hal. A parajt,
a vadzabot s a többi füvet, mi gizgaz néven ösmeretes, tövestől
kiméletlenül tépi ki a kapa s mérgesen odacsapván a földhöz, holtan
teríti le – s harmadnap látod, hogy azon a helyen, a hová csapták,
gyökereivel a homokba kapaszkodott, fölállt, föléledt s jobban nő, mint
azelőtt. Elszívják a föld erejét, fölisszák a harmatot és elfogják a nap
melegét a szegény kulturnövény elől, míg az aczat, ha szerét ejtheti,
hosszú gyökerével a föld alatt a tőkéhez kúszik s magából abból jön elő,
hogy minél kevesebbet lehessen neki a nehezebb szerszámmal ártani.
Akármennyire tele van is manapság betegséggel, de azért becsületes
növény a szőlő. Hogy így növekedőhelyét jól megfésülték és ünnepi ruhába
öltöztették, ezt azzal hálálja, hogy meghagyott vesszői a magasba
nyúlnak. Most segedelmére leányok és a sás jönnek. A leányok a sással
vesszőit egymáshoz vagy a karóhoz kötözik, hajladozva mellettük
napestig. Ez nagyon jó derékfájásról való munka s bevégeztével azt
lehetne hinni, hogy pihenhetünk. Azonban ezt rosszul tetszik hinni, mert
ezenközben már ismét annyira szaporodott a penészgomba, hogy ujból csak
elő a rézbornyukkal és szurd, vágd, lődd a gáliczkővel a gombát. A gomba
a merész támadásra megretirál, hátrahagyván számos halottait.
De most talán már csak pihenni lehet… Dehogy lehet. A pálma nem oly
kényes jószág, mint a szőlő (az igaz, hogy nem is ad semmit). Már kezdik
mutogatni a tőkék, hogy mit adnak őszre, ha jól bánnak velük s mentik
ellenségeiktől. Az ellenség már megint az aczat, a paréj, a százféle
vadvirág, melyek ismét ott termettek körülötte, de jön ellenük ujból a
kapa, a melynek munkáját ezuttal érés alá való kapálásnak nevezik. A
kapa évente kétszer végzi a tisztogatási munkát, de van hely, a hol
harmadszor is megadják a tőkének, mondván: ne panaszkodj. S hogy
tökéletesen ne panaszkodhasson, a kapát a kézből letévén, megint a
rézbornyut veszik hátukra az emberek és locsolkodnak. De már az ilyenkor
nehezen megy, a szőlő magas, a levelek megnőttek, minden tőke körül
kétszer kell elhaladni s megfüröszteni jól a lében.
Idáig eljutván, itt van már augusztus vége és a szeptember eleje
közeledik. No végre valahára vége a munkának, a mi a nevelést illeti.
Csak itt-ott járnak a tőkék között, felkötözni a Kánaánbelihez
hasonlókat (ha van), hogy le ne szakadjanak és ritkítják a leveleket ama
fürtök körül, melyek a nap elől elbujva vannak. Szóval már csak apróbb
gondoskodások vannak, de jön utána a nagy, az őrizet. A nevelés
körülbelül befejeződött, már csak őrizni kell mindentől, hogy meg ne
rontassék. Elsősorban nagy aggodalmak az égiek irányában. Hogy jaj, ha
eddig nem bántottátok, most ne bántsátok, mikor már minden munkáját
megadtuk, dolgot és pénzt beléje vetettünk s im termésre készülne
vergődni. A mécses e tájban sűrűn meggyújtatik; minden erősebb felhő
félelemre ad okot. Nap kellene mindig. Nem a tökéletes ugyan mert az
ilyen homoki tőke akkor adná a legigazibb bort, ha olyan melegben élne,
hogy minden más mellette belepusztúl – de hát ilyen kivánságai senkinek
sincsenek. Csak épen annyi, a mennyi elég, hogy mindenki boldogulhasson:
annyi kellene.
Továbbá akármilyen hűvös is éjjel az idő, az udvaron hál a gazda s
töltött puskája ott fekszik mellette a szűrön. Ez aztán a nagy őrizet. A
kutyák mindenütt kötve tartandók, a melyik a szőlőbe jár, lelövetik s
elássák a homokba. Hasonló sors éri a csirkét s tyukot is. Azt sem
szabad ez időben elereszteni, mert nyoma vesz. Embertől is óvni kell a
vagyont, mert mindig vannak, a kik a másét kivánják. Ez alapon történnek
emberi sörétezések. A nyul bár a lakottabb tájakon egész nyáron át nem
mutatkozik, szőlőérésre csak odakerül s az egycsövű, drótos elültöltő
puskákból halálát nyeri. A seregélymadár ellen szörnyű nagy kereplőkkel
történik a harcz, mert fán levő madárra söréttel puskázni bajos. A sörét
inkább a fát és a gyümölcsöt találja, mint a madarat s így kárt okoz.
Mert itt fával keverik a szőlőt. (Van ugyan arra valami könyvbeli
igazság, hogy vagy gyümölcskertész legyen valaki vagy szőlősgazda, de
bizony ezt a tudósok a kisgazdának hiába beszélik. Mert igaz ugyan, ha
az a szőlő, a mely a fa alatt van, nem terem, de terem a fa s ha jól
terem, terem annyit, mint az a szőlő teremne, a mely alatta él. A szőlő
csak az esztendő végén ad az egész év munkájáért pénzt és kevés kisgazda
van akkora lélegzetű, hogy ezt kivárni birná. A fa pedig már kora
nyártól kezdve kezdi neki adni a hasznot, a melyből élhet, adózhat,
vehet, a mi kell s fizeti a napszámost. Igy hát ők csak ebben a
számításban maradnak.)
A mi pedig a szőlőt illeti, idővel eljön a szüret is. Az nagy sürgés és
forgások között van; miután egész esztendőn át a tőkét ajnározták és
tisztogatták, most a pinczét s a hordókat kell öltöztetni, hogy illő
módon fogadja mindkettő magába a fiatal vendéget, a mustot. Az egész
éven át szeretettel őrzött tőkéket megtépdesik, szülött kisdedei, a nagy
fürtök a kádba kerülnek s végül a hordókba mennek lakni. Ott pihennek,
ujulnak és tisztulnak. A pincze ünnepies csöndben van, zárt állapotban,
a mustnak borrá érését csak a pinczebeli apró békák figyelik meg s mikor
kezd a hordók lyukain kifelé tolakodni a forró bortaraj, ők azok a
legelső eleven lények, a kiket a bor tönkretesz. Mikor mustforrás után a
pincze legelsőbb kinyílik, a kis békákat mind megölte a borerő – mint
nevezik. Szépen hátukra fekszenek s úgy halnak el. Egész éven át azon
dolgoztak, hogy a pinczében minden legyet, pókot bogarat elpusztítsanak
s a hogy az új vendég a pinczébe költözik, alig hogy megmelegedett, őket
gyilkolja első gyanánt. Ez a háladatosság.
A bor aztán megvan a pinczében. Úgy van, a hogy van. S már a hó leesett,
mikor egyszer halad a tanya felé a szerfölött nagy csizmákban a sógor.
– Jó napot, sógor! – mondja.
– Aggyon Isten, sógor.
– No. Hát hogy van kend sógor? – kérdezi.
– Hát ehun-e, sógor, – feleli a sógor.
– Hát a pincze, sógor? – adja föl ismét a kérdést.
– Nono. Majd szivok egy lopóval – felel a gazda.
Csakugyan szív is, üvegbe eresztvén. Poharat hoz elő, önt bele s nyújtja
a sógornak. A sógor beleszürcsöl s összehúzza mind a két szemöldökét.
Azután hörpint s megpihen. Végezetül elnyeli mind. A gazdának kissé
mosolyog az ajka és tágra nyíltak a szemei, a mint várja, hogy mit szól
az egész esztendei munka eredményéhez a sógor.
A sógor tünődve áll. A szürcsöléstől az orrában maradt a bor szaga, a
hörpintés a szájában hagyta az izét, míg a nyelés alkalmából komolyan
önmagába tekint, vizsgálván amaz érzelmeket, miket gégéjében a bor
fakaszt, míg a küldött helyig lehalad. Ez megtörténvén, ítéletét rövid
szavakba fogalmazza:
– Aggyék kend még egy pohárral…