A mi a homokot illeti, el kell ismerni, hogy a homok különféle minőségű.
Formájában külső tekintetre egyformának látszik ugyan, de a valójában és
a tulajdonképeni minéműségében nem az. Így például más a közönséges
homoksívány és más a közönséges sivóhomok. Más megint a nagyszemű homok.
Nagyszemű homok van, de nagy homok nincsen. Olyan nem létezik.
Ha járatlan ember homoksíványon utazik kocsin s látva a lovak
vergődését, a szót magában nem állhatván, mondja a kocsisnak:
– Ez már csakugyan nagy homok.
A kocsis féloldalt visszafordul az első ülésből és csöndes mosolyt
tartogatván a harcsabajusz alatt, mondja neki vissza:
– A homok itt nem nagy uram, inkább nagyon is apró szöme van neki. Hanem
hát az a baj, hogy nagyon is sok van belüle egy rakáson.
Gondoljátok talán atyámfiai, hogy nincsen különbség kishomok és
mélyhomok között? Van. Vélitek talán, hogy csak olyan homok van, a
melyik sárga? Nem, nem. Ez nagy tévedés volna. Nemcsak szőkehomok van,
hanem a tájakon többféle tartózkodik és mélán nagy messzeségekre ellapul
a feketehomok. Kedves ásványok ezek. Bennük a kedves virágok nőnek és ha
a régiek szerint kölessel vetnék be: az olyan termést adna, hogy az
irtóztató. Emígy azonban közönségesen a feketehomok a búzát kedveli, a
szőkehomok a rozsot, továbbá a napraforgó olyan alkalmasra növekedik
benne, hogy a szárát kerítés gyanánt karónak használjuk: mint czélszörű
szögény embörök.
A sívóhomok és a homoksívány között mindenesetre annyi különbség teendő,
hogy: nem egyformák. A sívóhomok ugyanaz, a mik az afrikai vagy pedig
amazon ázsiai pusztaságok, a honnan a honnak elődei eljöttek, helyüket
ott már a mindent ellepő homok miatt sehogy sem találván.
A sívány-homokot azonban egészen máskép keressük. A sívóhomok szél
uralkodása esetén úgy repül, mint akár csak az a milliónyi
szárnyasbogár, a mely csak akkor kerül látatra elő, mikor a Tisza
virágzik. Eltemet mindent csak azért, hogy ő, a kőporladásból származott
halott élhessen tovább. Azonban, ha nem hátrál előle az ember,
megfoghatja. Fákat telepít rá és magokat vet bele. A síványon így
létesül erdő és mező, a mezőkön a rideg baromból álló gulya, a gulya
mellett a gulyás, a ki hason fekszik, úgy dudál. Ugyane helyen, azon a
gyér füvön, a mely a síványhomokot megfogta, szerkesztődik a juhfalka,
élén azon igen alkalmas férfiúval, a kiről már az oknyomozó történelem
is megállapította, hogy: A juhásznak jól megy dolga, Egyik dombról a
másikra. Legelteti nyáját. Fújja furulyáját, Vígan éli a világát.
A domb. A juhász – ne higyjünk ugyan mindenben, a mi könyvben nyomtatva
van – de a juhász mégis csak egyik dombról a másikra megy. Kénytelen
vele, ha akar, ha nem, mert a homokpusztán a domb is vándorol. Ha megjön
a honi Számum, akkor a homok repül. S miután a domb sem más, mint csupa
homok, hát a domb is repül. Ma itt van s holnap amott. Nem csoda tehát,
hogy a birka olyan könnyen eltéved: ilyen körülmények között bajos
alacsony négylábon a határban eligazodni, amúgy sem látván messzire.
Azonban másfelé is van világ. A földek között némelyik helyen mély
ágyakban széles folyóvizek úsznak a tenger felé, bár ki tudná felőlük
megmondani, hogy elérnek-e csakugyan oda. Mindegy azonban, a vizek
úsznak és viszik a homokot. Sokat visznek, az egyik víz sárgaszínű tőle,
a másik barna. Hozzák messzi hegyekből. Törik és zúzzák, míg csak
egészen apróra nem válik.
E tekintetben a vizek között különböző szorgalmatosságok tapasztalhatók.
Az egyik víz, midőn ezen tájékra leér, már tökéletesen porrá törte a
homokot s már csak iszap gyanánt teszi le a partok mellé ajándékul. A
másik még nem ért rá így elkészülnie a munkával, az olyan holmit
szállít, a mit úgy hívnak, hogy kavicsos homok. Ennek van értelme. Ez az
igazi homok. Mert tudni kell, hogy a vizi homokban megint egészen más az
iszaphomok és poszahomok, a melyek mind semmirevalók, mint a kavicsos
homok. Bár ezt ugyan már a beszéd legelején is elmondhattuk volna. De
nem volt rá érkezésünk.
Pedig az elejében ott kellett volna kezdeni, hogy mikor tavaszszal az
idő kinyílik és a jég a vizek tetejéről eltakarodik, minden télen át
alvó nép megmozdul, hogy életre keljen. Kőmüvesek, ácsok házépítők,
útcsinálók, homokhajósok és homokkofák, homokfigura-csinálók,
homokfuvarosok és talicskázók, továbbá ezen utóbbiak csikajai, melyek
nem mások, mint a tulajdon fiaik, a kik a talicska elé ló gyanánt
akaszkodván, segítik föl az apjuk terhét a meredek partra, mert hát én
uram isten, úgy él a szegénység, a hogy tud, – de azt mondja meg most
már bárki is, hogy hogyan éljen, ha a Maros nem ád homokot?
Ebben rejlik, hogy a világi élhetésben milyen előljáró helyen van a
marosi homok. Persze semmi szó sem esne róla és semmi tekintet sem esne
rá, ha mindig volna és kínáltatná magát. De nincsen mindig. Pedig csak
ez a homok. E nélkül követ a földbe lerakni, házfalak tégláit egymáshoz
ragasztani nem lehet. A ki más homokkal csinálja, félmunkát végez. Vagy
magamagát csalja meg, vagy azt, a kinek dolgozik. A Maros azonban néha
megköti magát. Nem hozza a kavicsost. Vagy ha hozza, ágya mélyébe
derékaljul rakja, a hol nem lehet hozzáférni. Vagy pedig leteszi
zátonyokon, de vizet terít rá, hogy nem lehet dolgozni belőle. Van eset
rá, hogy szirtes helyekre viszi, a hol a kimosott part fala meredeken
áll.
A dolgok így megvilágíttatván, térjünk át a homoki hajózatra, minthogy
úgy is ráérünk.
– Ez ügön szenvedélyes hajózat – szokta felőle vélni Csábrádi
Szilveszter, a ki ért hozzá, mert ezen hajózatban sántult meg, elütvén
egy pénteki napon a gugorarúd – természetesen fölfelé való menésben – a
lábát. Mily hiú az ember a csontjaira s egy rossz darab fa mégis
erősebb. Különben kár pénteken gugorázni, másnap is nap lesz.
Itt ugyanis úgy kell ismét venni a dolgot, hogy a homokból élő magyarok
nem irígy népek, hanem barátságban vannak a szomszéd torontáli ráczokkal
s engedik, hogy a homok azoknak is adjon kenyeret. Ez úgy történik, hogy
az üres hajókat fölfelé a Marosra rácz lovacskák vontatják s a rácz
ovacskáknak ismét rácz emberek a gazdáik. Magyar ember ezt a
foglalkozást nem vállalja.
Hogy miért nem, az szintén a kitudhatatlan ügyek közé tartozik. Talán
azért, mert terhes nagyon, talán pedig azért, hogy a lovát sajnálja,
mert annyi bizonyos, hogy olyan szomorú élete egy lónak sincsen, mint a
hajóhúzó lónak. Lehet különben, hogy a dolgok alapjai mélyebben vannak
elvetve. A különösen kegyelmes József császár úr ugyanis annak idején
nem volt barátja a halálbüntetéseknek, a helyett különböző, dicsően
országolt tartományaiból s egyéb földjeiből ide hordatta mind az
akasztófára való gonosztevőket, hogy itten a különböző hajóknak fölfelé
és lefelé való vontatásával töltsék idejüket, nyakuknál fogva egymáshoz
lánczoltatván. Volt, a ki félesztendeig is kibírta, de leginkább
felköszöntek a szolgálattal. Ha harmincz rabot egymás mellé fogtak, hogy
lehúzzanak egy terhes hajót Szegedtől Titelig, odáig csak a fele jutott,
a többi belepusztult a foglalkozásba. Lehet hát, hogy a magyar azért nem
szereti ezt a mesterséget, mert régente becstelen emberek űzték; de
ugyanebből látható az is, hogy a hajóhúzás a lónak se kellemes. Lábalván
a parti vizet, gödörbe eshet: kitöri a lábát, ott pusztul. Ha pedig nem
pusztul, a nagy iga mellett mégis csak úgy él, mint az angyalok: hol
eszik, hol nem. Inni ugyan ihat eleget, mert annyira a vízben él, hogy
csoda, hogy hallá nem változik.
De van eset rá, hogy a ló sem birja ezt a mulatságot. Azt mondja a régi
vers, hogy Oh, mely keserves egy lónak élete, Húzás és vonásban telik el
élete. A költőnek igaza van. De néha még a ló is kiáll a húzás és
vonásból. Neki is joga van ahhoz, hogy azt mondja, hogy a mi lehetetlen,
az lehetetlen. Elvégre a birka szelid állat, de néha még az is kopog
körmével a fagyon. A ló pedig különb állat, mint a birka. Ezt a
homokhajóvontató ráczok is belátják, ilyenkor nem akasztják a lovakat a
hajóhúzó kötél elébe, hanem azt mondják a hajónak, hogy menjen fölfelé
magától, a hogy tud. Ők maguk meg csak csendesen kázsélnak a parton a
töltésoldalban. A kázsé a rácznál ugyanaz, a mi a magyarnál az aszongya,
a hogy a magyar aszongyázik, akként kázsél a rácz sógor. Alkalmas dolog
ez nagyon tavaszi időben a parton, különösen, ha valami uszadékfából
tüzet rak mellé az ember.
Ilyenkor azt mondja például Baráczius Illés kormányos és bokorgazda:
– Hát gugorázzunk, a jó reggelit neki.
Mert akármi történik, a hajónak fölfelé kell haladnia. Mert az a
homokhajó nemcsak azokat tartja el kenyérrel, a kik belőle élnek, hanem
ha az a hajó, meg a másik, meg a harmadik, negyedik hajó nem hoz
homokot, akkor oda alá a városon megáll a kőmüves, a figuracsináló, a
talicskázó a csikajával, meg a többi: Baráczius Illés tehát az egész
összesség nevében rendeli el a gugorázást.
A mi a gugorázást illeti, az ismét nem tartozik a könnyebb mesterségek
közé. Ez olyan munka, hogy ott két macskával kell dolgozni. Már hogy
vasmacskával. Az egyik macska tartja a hajót. A másikat hosszú kötélre
eresztve, ladikra teszik s eveznek vele fölfelé, a meddig a kötél
engedi. Akkor kivetik a vízbe s ott hagyják. Visszamennek a hajóra,
vivén a vasmacska kötelét magokkal A kötelet felkötik a gugorára, a
végénél fogva.
A gugora vastag farúd, a hajó elején egyenesen áll.
Két luk van rajta keresztben, vagy pedig hat luk. Ezekbe kemény rudat
dugnak. Most fölhúzzák az egyik horgonyt, a melylyel a hajó le volt
macskázva. A hajó így fölszabadul, úszna lefelé.
– No most…
Az emberek mellel neki feszülnek a gugorarudaknak s hajtják, húzzák,
mint a hogy a lőerőre való cséplőgépet hajtották a lovak. Így a kötél
segítségével fölcsavarják magukat is, a hajót is addig a másik
vasmacskáig, a mit a ladikokból kivetettek. Itt megállnak. Most az első
vasmacskát teszik megint ladikba s viszik fölfelé, a meddig a kötél
engedi Ott kivetik a ladikból, visszaereszkednek a hajóhoz s kezdődik az
előbbi munka.
Ennél lassúbb utazás nincsen a világon. S megtörténik, hogy a víz erősen
nekifeszül a hajónak s visszanyomja. Ilyenkor a gugora is visszafelé
kezd forogni, a ki nem ugrik e idején, a rúdjával mellbevágja s a vízbe
veti, vagy pedig a lábát töri, mint ez Csábrádi Szilveszterrel is
történt.
Szóval nehéz a homokból való élet. Súlyos és szomorú. Hideg tavaszokon
esőben járnak, vízben dolgoznak, a hajó gulibájába egymáshoz húzódva
hálnak, de akkor sem mind. A homokhajó nem búzáshajó, hogy úgy volna az
alja megcsinálva, hogy a víz bele ne szivárogjon, hanem abba belefolyik.
Egy embernek a vízlapátolás a kötelessége éjjel is. E szigorúságokra
mondta Tapodi Nagy Pista öreg homokhajóslegény:
– A homokhajózat nehéz dolog, de keveset fizetnek érte.
– Ez csakugyan így van – vélik az emberek elkomorodva.
Tapodi folytatja:
– De nem baj, mert itt az élelöm nem sokba kerül. Nem muszáj szalonnát
vinni a tarisznyába. Olyan munka után nagyon jól esik a száraz könyér
is.
Nono. Hát hiszen. De nem mindig van ez így. A hazajövetel más munka, bár
akkor is kint kell állni minden embernek a kormányoknál, továbbá hosszú
csáklyákkal ajánlatos vigyázni, hogy rendes vizeken tartókodjon a város
felé való mentében a hajó. De hazatérve, a kikötés után mindnyájan
mennek a gazdához, a ki különben is partkocsmáltató, ezt a hivatal így
hozza magával. Együtt megy a hajó népe föl a partra, mert épen ott
kötöttek ki, a hol kellett. Megvannak valamennyien, sem össze nem
vesztek míg oda voltak, se semmi. Mert szabály, hogy a kivel oldottál,
azzal köss. Már hogy a kivel eloldotta odafönt a parttól a hajót,
ugyanazzal kössön is ki, ott, a hol meg kell állni.
A sáros és vizes emberek óvakodnak be a kocsmába, meghúzódván az asztal
körül.
– No, möggyüttetök? – mondja a gazda. Ennyit kérdezhet, mert az övé a
hajó.
– A víz hozott – szólnak a fáradt emberek.
Enni nem esznek, majd otthon esznek. De előbb itt a keresett pénzen
osztozkodni kell. Kiki félliter bort hozat magának, a kormányost kivéve,
a ki csak három deczit hozat, de literes üvegben s még beleereszt egy
egész üveg szódavizet. Ő számol el a gazdával, ő osztja el a pénzt,
kinek mi jár; ilyenkor több bort inni nem ajánlatos: fáradt embernél
nagyon hamar a fejbe szalad. A minthogy igaz. Mert a többi alig ivott
egy-egy pohárral, már hangosan kezd beszélni.
– Ha lármáztok, – szól a kormányos – nem számolok. Ha el nem hallgattok,
ma nincsen pénz. – Igy csönd lesz hamar, mert a pénzt haza kell vinni,
várják.
Újabb csapat vonul be az ajtón, igen csak csöndesen telepedve le más
asztalhoz. Ezek más hajónak, más gazdának az emberei.
– No, hát tik? – kérdezi a korcsmáros.
– Hát münk? – mondja egy, a vállát vonogatva – hát münk…
– Möggyüttetök?
– A víz hozott…
– Hát aztán hogy áll a sorotok?
Hallgatnak kissé. Kis vártatva azt mondja egyik:
– De jó, hogy még nem ég lámpás.
– Minek még égetni? – kérdezi a korcsmáros. – Nem akar itt a padlón
gombostűt keresni senki.
– Nono – feleli amaz. – Hiszen épen azért. Olyan jó sötét, pénzkéréshöz
való idő van…
– Mi az, te? Hát a gazdátok?
– Nincs itthon. Elutazott. Nincsen, a ki fizessön. De nyolczunknál
sincsen több hat krajczárnál… Hát mondom, ha szíves lönne adna kölcsön.
– Mennyi köllene?
Csendesen feleli az ember a sipkából.
– Hát úgy tíz forint elkelne. Vállaljuk közösen az adósságot.
A másik asztalnál osztják a pénzt. Koronák, forintok csörögnek az
asztalon, bor fölött vannak, imitt meg emezek meghúzódva ülnek, mint
árnyak feketélnek az esti szürkeségben.
A korcsmáros hozza a tízforintost. A kezében tartja. Azt mondja:
– Ha mindnyájan vállaljátok az adósságot, nem adom oda. Közös lónak
túrós a háta. Ha egy vállalja odaadom.
– Hát vállalhatom – szól a kormányos és elveszi a pénzt. Azután azt
mondja: – Kisebb pénzbe nem volna, kéröm?
– Nem nagyon. A kicsit elvitték, a nagy mög elfogyott.
No ez már vidámabb beszéd. Ahogy a lámpát meggyújtanák, emezek a
nincsetlenek is hozatnak néhány félliter bort. Elfogyán, a kormányos azt
mondja:
– Hát majd fizetök is – azzal nyújtja vissza a tízforintost a
korcsmárosnak, hogy adjon vissza belőle.
A korcsmáros ránéz. Azt akarja mondani, hogy talán az ördög bújt
belétök, de azután nevetni kezd; az emberek is, az egyik asztalnál úgy,
mint a másiknál, nevetni kezdenek, hogy valóban, milyen furcsaságai
vannak az életnek. Csakugyan. De hát némi derüre joguk van e görnyedt
vállaknak is.