Tapasztalatlan emberek azt hihetnék, hogy valamely tanyaház kiásása
könnyű dolog, pedig nem. Dehogy. Az olyan munka, a mellyel velejár a
komoly hozzáértés s e tekintetben el lehet mondani, hogy ki minek nem
mestere, annak csakugyan hóhéra. Mert elsősorban a megállapodott egyén a
havat tekinti. Arra különös súly fektetendő. Ha hó van, ha rendes és
mély havak vannak, a tanyaásás bizony csak akkor biztathat sikerrel, ha
a tanyától nem messze járt út halad el. Mert így a nyomok csak az útig
vezetnek a hóban, ott eltünnek és nincsen, a ki többé rajtuk eligazodni
tudjon. Másrészről ismét a házat kell tekinteni, mert a kiásásra nem
minden ház alkalmas. Míg a vertfalu ház egyenesen arra született, hogy
kiásassék, már a vályogépület ezen czélra kevésbbé jó. A vályogot
téglánként kell bontogatni, némelyik lezuhan, lármát üt s lám, azonnal
kész a veszedelem. A házbeliek fölérzenek, puskára, vasvillára kapnak s
előlük szaladni kell, mert a népek ilyen dologban nem ismernek
kiméletet. A téglafalu ház meg éppen nem alkalmas. Legjobb tehát – ebben
megállapodhatunk – a vertfal, a melyet az ásó könnyen bont és bontása
zaj nélkül történik.
Most még mi kivánatos? Kivánatos, hogy a szél ne a tanya felé fujjon,
hanem a tanya felől. Ez a kutyák tekintetében tartozik a dologhoz. Mert
ha a szél arrafelé fuj, a merre a kutyák tartózkodnak: baj van. Az eb
megérzi az idegen szagot, leginkább pedig meghallja a zajt. Olyan orra
és füle semmiféle teremtett állatnak nincsen több, mint a milyen a
kutyának. Az ha hall vagy érez valamit, hamar lármát üt és fölkiabálja a
gazdát. Van ugyan, a ki a kutyát megtudja szelidíteni, sőt be is rugatja
pálinkás kenyérrel, mint például a malaczot szokás, ha lopják. Mert a
malacz is ordít, ha bajt érez s ha éjszakának évadján czipelik, ellenben
ha előzőleg pálinkás kenyeret adnak neki, vihetik akárhova. Van a
kutyában is, a melyik így megcsendesedik, van a melyik néhány darab
zsírbasült kenyérért elfelejti kötelességeit.
Szóval a házásás nem könnyű dolog, mert a munkának teljes csendben kell
menni. Leginkább a tiszta szobát szokás kiásni, melyben ugyanis nem
alszik senki. A munka halk. A földet a ház mellől elássák az éji
tolvajok, azután az ásókkal lukat vágnak a falba. Egy ember a ködmönét
levetve, csöndben lebuvik a lukon. Ez lehetőleg kis ember, mert a
kicsiségnek ilyen hasznai vannak. Bent lévén aztán, adogatni kezdi ki a
holmit.
A tiszta szoba őrzi a tanyai ember holmiját. Ha pénze van, itt tartja
elrejtve. Itt vannak az ünneplő öltönyök, kalapok, csizmák, itt az új
suba (van-e még új suba a világon?). Itt vannak a ház felnőtt
leányzójának ruhái a mestergerendára akasztva: a csipkés alsók és vasalt
felsők. Továbbá itt van az ágynemű, dunnák és párnák megtömve fehér
pöhöllyel. Az mind vagyon. Az mind apránkint szerződik be s így nő
tömeges nagyra, mígnem egyszer csak sok-sok tornyos párna és dunna van a
tisztaszobabeli nyoszolyán. E dunnákat és párnákat úgy kell tekinteni,
mintha takarékpénztárak volnának. Oda az értékek gyűlnek s van-e
gazdaasszony, a ki a finom tollat meg nem becsüli?
Az eladónak is ebből telik majd, ha embere akad neki, ki magához veszi
élete társául.
No és azt most mind elvitték. Kihúzgálták a lukon az éjszakai emberek, a
kocsira hordták, a mely az uton állt s elmentek vele. Nagy csapás ez,
bár azonnal észre sem veszik. De a mint másnap valaki mégis benyit a
tisztaszobába, rémesen látja a pusztulást. Elfehéredve fut át a
pitvarba:
– Rablók, rablók!
Hát hiszen kiabálhat már, a mennyit csak akar, az már nem használ. Az
asszony bejövén s az eladó, a hogy a romlást látják, sírva fakadnak. Im
az Ágnes leánynak minden öltöző ruhája elveszett, sirathatja. Míg az
anyja lelkében a síró elkeseredést nemsokára fölváltja e düh. Átkozódik
és töreti Istennel a keze szárát mindazoknak, a kik csak ezt a rosszat
tették. Még mond egyebet is, sok mindent rájuk kiván, egészen a hólyagos
himlőtől kezdve. A gazda is bejön s a fejéhez kap. Szokása neki. Ha
valamely jeles ember csinálja így, azt mondják rá: államférfiui
mozdulat. De mert csak Sóspál János csinálta, nevezzük inkább a nevén a
dolgot: ő a csapást látván, a fejét vakarta. Mást mit is tehetett volna
egyebet.
– Persze most sem csinál kend egyebet, – támad rá az asszony haragjában,
– csak a fejét vakarja.
– Bolond vagy asszony, – mondja rá Sóspál, – mikor én a fejemet kivülről
vakarom, akkor az belülről gondolkozik. Aztán ha nem vakarnám most,
hanem verném a falba, akkor jobb volna tán? A luk akkor is csak ott
volna a falon.
Ez igaz, ebbe apránkint az asszony is belegyőződik. Az ember pedig mit
csinálhatna egyebet, nyomoz. E foglalkozást ők csapásozásnak nevezik:
mikor a nyom után mennek. Sóspál János így a nyomokon menvén, eljut a
hóban egy darabig, de a kocsiútra érve, a csapásozás elakad. Ott már
össze vannak keveredve a nyomok, a hogy a szekerek a havat járták. Mert
hiszen nemcsak annak van esze, a ki csapásozik, hanem annak is, a ki ez
elől védekezést keres a furfangban. Annak sok mindenféle módja van. A
hol juhféle van a kéznél, igen könnyü. Néhányszor átterelik a nyomok
fölött a falkát s nincs többé ember, a ki rajtuk eligazodni bírjon.
Juhász, gulyás vagy csikós az ötújjon szerzett holmit a földbe is
elássa, de azon a földön soha senki föl nem fedezi a frissenásás nyomát,
ha fölötte néhányszor áthajtják a gulyát, ménest vagy falkát. Így hát
Sóspál nem tehet egyebet, hazaballag, lóra ül és bekocog a
csendőrörshöz.
Sóspálnak szerencsétlensége volt az éjszaka, hát szerencséje van nappal.
Ez így van jól, mert föl kerék, le kerék, a sors forgandó. Lám az őrsön
ott találja a főhadnagyot is. Annak az ilyesmi meg éppen mulatság,
szórakoztató, kedves foglalkozás. Lóra is kap az embereivel azonnal s
haladnak ki a puszta vidékre, a kilukasztott tanya felé. Sóspál János is
megy velük a lovon, sorsát az eszében forgatván. Hol reménykedik, hol
sóhajt s leánya ruháinak elveszte jutván gondolatába, a szeme is
nedvezni kezd.
A tanyába érnek és a katonák megnézik a tett helyét. A lukról
megállapitandó, hogy czigánymunka-e vagy parasztmunka. Két csendőr lóra
ül és szétviszi a közeli tanyákba a parancsot:
– Minden tanyából a gazda a Sóspál-tanyába jöjjön.
Jönnek is azonnal, mért ne jönnének, egyéb dolguk úgy sincs ebben a
havas világban. Mind bejön a tiszta szobába s megáll a luk előtt. Biz ez
jól ki van ásva. A szoba is jól ki van takarítva ugyancsak. Így nézik és
beszélgetnek mondván:
– Hejnye, hejnye…
A főhadnagy mérges. A szivarja nem szelel. Az ördög vigye el az ilyen
szivart.
– Pipával szolgálhatok, szól Sóspál, van egy tajtékpipám… azaz, hogy
hiszen azt is elvitték.
Amaz pedig nem azért a szivarért mérges. Hanem mert a begyűlt emberek
közül egy sem az «igazi». Azt meg lehet látni; különösen meglátja ő, a
kinél rendőrnek való szeműbb embert egész életemben nem láttam.
– Hát valamennyien itt vannak mán? kérdezi.
A gazdák körülnéznek maguk között.
– Nem, mondják – még hibázik egy, a Fejedelem Ferencz.
– Talán messzi lakik?
– Nem a, csak itt van mingyárt a tanyája. Nem tudom, hogy nem gyün.
A szivar szelelni kezd. De még várni kell egy kicsit. Látszik már az
ablakból, hogy jön Fejedelem Ferenc a lovon, de lassan jön. Kurta az
ember, rövid a lába. Utóbb csak beér. Lassan zökken a szobába a
küszöbfáról, melyre föllépett, mert alacsony emberek szokása, hogy
szeretik magukat magosítani. Mint a többi ő is rábámul a lukra. A
zsandártiszt szeme lassan húzódik az emberen végig; Fejedelem kezében
forog a sapka.
– No embörök – mondja a főhadnagy – hát álljunk itt körbe, aztán
tanácskozzunk. Hogy merre keressem én most már ezt a holmit.
Ezt persze szivesen meg is teszik. Úrral, fényes katona úrral egy
tanácsban lenni: előkelő dolog. Tárgyalnak, ki ezt mondja, ki azt
mondja, egyedül Fejedelem Ferencz nem szólhat, mert feléje a főhadnagy a
kör közepén éppen háttal áll. A főhadnagy egyre haragosabban beszél,
mérges fekete szemei villognak és a ködmönökön át be akarnak látni a
szívekbe. A gazdák röstelkedve topognak előtte, s mert bármit mondanak,
semmi sem tetszik, utóbb már szólni sem mernek, elhallgatnak. A
főhadnagy hirtelen sarkon fordul, Fejedelem Ferencznek a mellére üt a
tenyerével és azt kiáltja rá:
– A kend padlásán van a holmi!
Fejedelem Ferencz nagyot csuklik s hirtelen rámondja:
– Kéröm szépen, ott.
A bőrtáskából láncok kerülnek elő és Ferencz kezére akasztódnak. Ő
különben csak most, hogy a hideg láncz a csuklójára csavarodik, veszi
észre magát. Azonban már mindegy, segíteni a dolgon nem lehet. Csak
mikor a havon halad a lovak előtt, morogja úgy magának:
– Hát kiforgatott, mán csakugyan kiforgatott… Az ördög vigye el az
eszit.