III.

Miután csak este lehet beszélni az emberrel, addig a vendéglőben ülünk.

Egy utczára nyíló szoba az egész, de van benne tekeasztal is, leterítve.

A terítőn egy lap papiros, azon komoly figyelmeztetés, hogy hitelbe nem

lehet billiárdozni. Ha hozzáteszem, hogy a csanyi csárda falára pedig ez

a kis vers van írva: «Úgy nézz pajtás a szemembe, Hogy nem adok ám

hitelbe!» – el kell ismerni, hogy ezen a vidéken a hitel-viszonyok igen

szomorúak.

A vendéglősné különben, szegény, alig két hete temette el tizennégy éves

leánykáját s megtudva utunk czélját, emlegette, hogy bizony neki is jó

volna már elmenni az emberhez. Megkérdezné, hogy mit csinál a kis

halottja.

– Miért nem megy el hát, mikor itt van a harmadik utczában?

– Tudja isten – mondta – azt mondják, hogy nem igazat beszél. Innen a

faluból nem igen jár hozzá más, csak a Mária-asszonyok.

– Csalás az egész – szól a másik asztaltól egy magas jász, a ki hosszú,

hajlított szárból szívta a tajtékpipát – csak csupa népbolondítás. A

pénz, a pénz teszi.

Az ellenvetésre, hogy hiszen nem kér pénzt az ember, mondják hogy ez is

így van. De ez csak számítás lenne, hogy annál jobban adjanak neki. Mert

járnak ám oda előkelő urak is, a kik sok pénzt ott hagynak.

– De akkor mégis csak mondd nekik valamit, a miért fizetnek. Ha semmit

sem mondana igazat, miért adnának neki pénzt?

– Hát valamit mégis csak eltalálhat, – engedik meg – mert másként nem

hagynának nála ötforintokat, tízforintokat.

A háztájék, a hova este elmentünk, nem mutatott semmit ezen

papirpénzekből. Elől egy rendes épület s nagyobb udvar, de ez másé; csak

ezen keresztül, egy rozoga kerítésen át lehet bejutni abba a kis

udvarba, a melynek oldalában, a falu szélén, egy kis, fehérre meszelt

házacska áll. Egy szoba, kamra és konyha az egész. A szobában két ágy,

asztal, pad, néhány szék s az a karos pad, mit paraszthelyen kanapénak

szokás nevezni. Oldalt üvegszekrényben egy a tetőgerendákig nyuló

primitiv Mária-szobor a Jézussal. Az üvegszekrény fekete faloldalára rá

van írva, hogy Mészáros Ferencz készítette az egészet, a ki fia a csépai

embernek és asztalossegéd.

Az asztalnál vacsorázott a földmunkás fiával a csépai ember s az asszony

is, behordván az ételt, szintén leült enni. A két ember, azon fáradtan

és porosan, a hogy a szőlőmunkából jöttek, a padozatlan hűvös szobában

ingujjban, igen jóízűt kanalaztak a tálból, a miben pirított szalonnával

készült krumpli-leves volt. Utána hatalmas tál mákos-csík következett.

Hétköznapra ez már igen előkelő vacsora volna mifelénk, de itt más a

szokás. Itt a reggeli és a vacsora a fontos, déltájban pedig csak egy

darab kenyeret eszik a munkás s csak akkor van estebéd, mikor

alkonyatkor a munkából hazajönnek.

Köszönés után csöndesen helyezkedtünk el a székeken az ágy mellett,

szemközt az evőkkel, míg Muladi, mint itten már járatos férfiú,

negédesen támaszkodott a másik ágy lábához. Az asztalon kis

petroleumlámpa világított. Az estebéd beszéd nélkül folyt; mikor az étel

elfogyott, a fiú mondta: anyám, hozzon vizet, mire a koros asszony

vizért sietett. (Ahányan szegediek ott voltunk, hárman, összenéztünk,

mert mifelénk ez nem szokás.) Azután Muladi és az ember között a

szőlőmunkáról folyt a beszéd. Erősen őszes, nagyhajú a csépai ember,

barázdált arczú, sovány. Homloka fölöttébb magas, mi a sovány fejet a

nagy, juhászos hajjal különös formában mutatja. Rekedt hangon beszél s

hangján látszik, hogy nem tűri az ellentmondást. Közös vonás ez

mindazokkal, a kiknek a szavaira figyelni szoktak; hasonlót lehet

tapasztalni tanárok, tanítók, prédikátoroknál, kiknek szavaiba a

hallgatóság nem vág bele, hanem csak hallgatja a beszédet. Vannak itt

most vélemények, előre-hátra, a termésről, a kötözésről s különösen

hosszasabban állapodnak meg a karózásnál, a mely itt még nem általános,

végül a permetezéshez jutunk; a melynek a csépai ember határozottan

ellensége. Azt mondja, ismer ő olyan szőlőt, a melyet permeteztek, még

sem hoz az idén semmit, míg a másikat sohasem permetezték, mégis terem.

Ezt oly komolyan mondta, mint valamely borászati vándortanár. Nem

szóltam ellent, mert az öreg egészen logikus alapon áll. Ő ugyanis csak

a holtakat látja, a peronospora pedig eleven s így nem csoda, ha nincs

vele ismeretségben.

Hallgatunk. Az ember néha ránk tekint az asztal mögül. Úgy mondatik,

hogy ez úgy van, hogy mikor valaki így ül előtte, a háta mögött összes

halottai megjelennek s a csépai ember azokat sorról-sorra látja. Látja,

hogy milyen sorsban vannak, látja korukat, hajuk szinét és annyira látja

őket, hogy bizonyos esetekben a haláleset módját is meg tudja mondani.

Muladi közben elmegy, hogy valahol zabot vesz a lovaknak.

– Messziről jöttünk magához, jó barátom – mondom – holnap még hajnal

előtt indulnunk kell vissza, hogy estére odaérjünk.

– A halottaik végett gyöttek? – kérdezte az ember bizalmasan.

– Igen, – mondtam – hogy talán tud felőlük.

Valami sokat nem mutattunk ott a széken. Egy lefordított gallérú

katonabluz volt rajtam, egyik kezemben ócska lóden-kalap, a másikban

hosszúnyelű, nyeregbevaló fokos, a társam (a feleségem) bekötött fejjel,

a mint az ilyen parasztkocsizáshoz már öltözködni szokás. Valami olyan

falusi kisbérlő-formának nézhetett bennünket az ember. Egy kis gyerek, a

ki a szobában lábatlankodott, azt kérdi:

– Meggyujthatom a gyertyákat?

– Meg, – mondja neki az anyja.

Az üvegbe falazott Mária-szobor előtt feszület állott, mellette két

oldalt egy-egy szál gyertya. Ezeket kénes masinával meggyujtotta a

gyerek s mindössze ez volt az egész aktus a mivel a vacsora utáni

padozatlan szobát ünnepélyes formába akarták emelni. Az ember pedig

beszélni kezd. Előadása módjában semmi komédiásság, a mi meglepő, mert

az álmadozók, a rejtőzők s az ördögi tudományosak általában igen

gesztusos szinpadi magyarok. Ingujjban van az ember, félkönyékkel az

asztalon s mondani kezdi:

– Magának látom huszonnyolcz halottját. Van köztük egy hároméves, egy

tizenkilencz éves, egy huszonhárom éves férfi, golyó általi halálban,

egy negyvenhat éves magas barna férfiút is látok, van egy huszonnyolcz

éves asszony, gyermekágyban halt el, van egy hatvanöt éves pirosképű

barnás, állásbeli ember, van egy – – – s így sorra mondta, de gyorsan

mind a huszonnyolczat, mígnem legutoljára egy egészen ősz,

nyolczvanhárom esztendős embert látott.

– No, meg vagy fogva, öreg – gondoltam akkor, a mikor beszédét befejezve

megállt. Oly gyorsan mondta el a huszonnyolcz halottat, hogy lehetetlen

volt ellenőrizni, vajon igaz-e az a negyvenhat éves, a hatvanhárom éves

s így tovább, hanem csak arra ügyeltem, vajjon mondd-e olyan halottat

is, a milyenről nekem tudomásom nincsen. Nyolczvanhárom esztendősre nem

emlékeztem, sem gyerekágyban meghaltat, sem golyó által meghaltat nem

tudok a halottak között.

Kis szünet állt be. Azt mondják ugyanis, hogy annak a halottjait is

elmondja a csépai ember, a ki neki üzenetet küldött. De azt neki nem

kell tudtára adni, ő maga szól, hogy «magától izent is nekem valaki

valamit». Vártam hát, hogy ezt mondja, mert csakugyan próbaképen izent a

napam, hogy mondaná meg, az ő halottai mint vannak. De nem szólt az

ember az iránt semmit (lehet, hogy nem elég ideig várakoztam). Mondom is

aztán, hogy üzenetet is küldtek neki, a mire ismét szól az ember:

– Tudom – mondta. – Annak tizennyolcz halottját látom, valamennyi

barnás. Van köztük egy négy esztendős egy – – – s így sorra mondta a

tizennyolczat. – Bajuk – folytatta – egyiküknek sincs, sem ezeknek, sem

azoknak. Az a huszonnyolcz halott a szentháromság templomában van,

emezek pedig a boldogságos szűz templomában.

Kis szünet után magyarázólag tette hozzá, integetvén a felkönyökölt

kezével:

– Mert nézze, akiknek bajuk nincsen holtaknak, azok nem is lehetnek

máshol, mint vagy a szentháromság templomában vagy a Boldogságos

templomában. A kiknek bajuk van, azok nem ott vannak. Hát csak legyenek

megnyugodva. Az elsőkért, a huszonnyolcz halottért egy csöndes misét

szolgáltasson meg száz angyali üdvözletet mondjon el, a tizennyolcz

halottért pedig egy csöndes misét meg ötven angyali üdvözletet kell

elmondani.

E megnyugtató fölvilágosítások után egy forintot csusztattam a két

gyertya közé (misére) s kezelvén Mihály bácsival, távoztunk, honnan

utánunk jó éjszakát és szerencsés utat kívántak. No, a pár órai alvás

ennyi törődés után minden kivánság nélkül is jó volt, hanem bizony az

úthoz hiába kívántak szerencsét. Még fönt volt a hold, mikor indultunk,

de az eső csepergett egész éjjel, kocsi, ló a szabad udvarban

összeázott, nemkülönben Muladi, ki a lovai mellett szokott aludni. Még

nem volt három óra, mikor a kocsira pakolásztunk a jólelkű vendéglősné

segédkezése mellett az utczán (mivelhogy az udvarban nem birt

megfordulni a kocsi) s arra haladván egy fiatal úri férfi, jó reggelt

köszöntött. A vendéglősné mondta, hogy a falu jegyzője, igen korán kelő

ember, s már megy a hivatalába. (Azt hiszem, egész Magyarországon Csépán

kezdődnek legkorábban a hivatalos órák.)

Elköszönünk és jövünk, egy kis pálinkát reggelizvén az otthonfőzött

becsületes ánizsmagosból, mi Muladit egészen helyreigazítja és halad. A

megázott, zsiros, fekete földön úgy csuszkál jobbra-balra a kocsi, mint

hóban a szánkó szokott fölfordulás előtt. A parti kiöntésekben,

holttiszákban kacsák röpdösnek, s a vöcsök buvárkodik. Hogy Csongrádnál

a vizen áthaladunk, épen akkor készül indulni a gőzhajó. Az tíz óra

tájban már ott van a város alatt s onnan csak két óra kocsival az út. De

hát szebb ez így: hajnaltól estig gubbasztani a gummiköpönyegben s

beszélgetni, ha nem nagyon ver az eső.

– A mi halottaink közül – mondja a feleségem – egyetlen egyet sem talált

el a híres magyar. De a ti halottaid között említett egyet, a

gyerekágyban elhaltat, olyan volt nálunk, nálatok meg nem volt.

– Én nem tudom, hogy lett volna. Azt mondják, hogy az öreg ember háta

mögött látja a halottakat, hát lehet, hogy abban a kis szobában

összekeverte a dolgot.

– Az alighanem úgy is lösz – szól vissza a lóhajtó ülésből Muladi, ki

mint fuvaros, üzleti szempontból is föltétlen híve a csépai embernek.

Gondolkozok az ember beszédjein tovább. Különösen az a golyóáltali

halálos halott nem hagy nyugtot. Hát hol, ki? A balkáni görbe országot

négyen jártuk meg a familiából s csak egy halt bele ebbe a vállalatba.

Fiatal főhadnagy volt az osztrák gyalogságnál, de neki sem golyó okozta

halálát, hanem meghült s aztán sorvadás vitte el szegény lelkemet.

Honnan láthatja hát a csépai ember ezt a golyós halottat, ki ez?

Nem tudom. Az eső egyre esik, de nagyon esik, az útszélen látszik, mint

dőlnek meg a kövér búzák. Nagyon unalmas a kocsin. Az ember éhes, de nem

ehet, mert az ételt elmossa az eső a kezéből, ihatnék, de nem ihat, mert

mint keresse elő az üveget. Dohányozni sem igen lehet, mert a

papirszivar elázik. A kocsis úgy belebujt a kifordított subába, hogy

csak a kalapja látszik belőle.

– Megtaláltam a halottadat – mondja egyszerre a feleségem.

A névre, a melyet említett, csak isten őrzött, hogy a könny ki nem

hullott a szememből. Egy rokon, a ki önkezével oltotta el fiatal élete

világát tizenhat-tizenhét év előtt. Egy fiú, a ki nemcsak közel vérrokon

volt, hanem talán a legjobb barátom is az eddigi életben, gyászlevelét

most is őrzöm és mégis elfeledtem. És ez a csépai parasztember, a kihez

az ember inkább kutatás kedvéért ment, említette, hogy látja, egy

esztendő tévedéssel még az évei számát is megmondta s én mégis

elfeledtem, sőt megtagadtam. Ha valahol élsz, a Mars-csillagon, vagy itt

ringatózol az ablak előtt az ákáczleveleken, kérem érte az engedelmedet,

szelid, jó, okos Ferim, ki túl vagy már minden emberi gyarlóságokon.

Tetszésére bizom mindenkinek, hogy higyje-e vagy ne higyje, hogy

kinevet-e érte vagy sem. A dolgot úgy mondtam el, a hogy volt (óhajtván

mindenkép elkerülni, hogy esetleg a csépai ember is provokáljon). Annyi

azonban bizonyos, hogy a fölfedezés megdöbbentett s nagyfokú

röstelkedést éreztem a fölött, hogy miként birhattam őt annyira

elfelejteni, hogy még meg is tagadtam.

S haladván a zivatarrá változott esőben tovább, keressük ama

gyerekágyban elhunytat, ki szülötte életéért a magáét adta cserébe. És

akármit beszéljünk, érdemes volt elmenni a csépai emberhez, hogy

tudatára juttatott annak, hogy mily kegyetlenek vagyunk holtaink emléke

iránt. Az az ember mondja, hogy látok egy ilyent s én azt gondolom: nem

igaz, olyan nem is volt. Pedig volt, mint a hogy meg is találtuk, csak

az esztendőkben volt tévedés. Persze húsz esztendő sok idő s ép most

húsz éve annak a szomorú esetnek. Pedig annál inkább emlékezetes, mert

egy más, óriás katasztrófa keretében, a nagy árvíz alkalmával történt s

imhol Csépára kellett mennem, hogy az ottvaló ember eszembe juttassa az

elhunyt rokont, kit mindnyájan oly igen nagyon szerettünk.

– A csépai embör mindönt mögmond – szól vissza a beszédre Muladi oly

kemény hangon, mintha most is valami varumléniát (schwarmlinie)

komandérozna.

Az idő nagyon alkalmas a gondolkozásra, mert egészen csinos förgeteg

támad. A virágos ákáczerdő, melyen tegnap úgy haladtunk át órák hosszat,

hogy szinte elbódított a mély illatával, most lucskos, fázós pagony,

nyulak, fáczánok mind elbujtak, nincs más az úton, csak a faágak, miket

a vihar leszakgatott. Enni is kellene már, a lovak is kívánják az

abrakot, de hol? A közeli és távoli majorokban gazdálkodó urak nagyobb

része ismerős, más részük jóbarát, megint másrészük rokon, de ilyen

nekiöltözködéssel oda bemenni semmiképen sem lehet. Inkább kerülünk is,

csak majort ne érjünk. De hát hova bujjunk akkor? mert ez a zivatar

csakugyan több a soknál.

A kérdésre a ritkuló fák mögül egy magas, hatalmas fehér kőszobor ad

néma feleletet: Árpád urunk. Mióta megvan, még minden évben elmentem

hozzá, e rendkívüli helyre, hol az itt támadó hangulatok hatása alatt

ősz embereket láttam hálakönnyekre fakadni. Eddig a tisztelet vitt oda,

most segedelmet kérni megyünk hozzá s jó urunk, nemzetünk legnagyobb

embere bizony ezt ezer év multán sem tagadja meg a magyartól. Az eső,

mint viharnál szokás, oldalt vág s így a nagy szobormű csarnokában

tökéletes enyhelyet találunk. Nemcsak mi, a földeken dolgozó emberek,

acatoló gyerekek, leányok mind Árpád védőszárnya alá futnak a förgeteg

elől. Csattogott az istennyila jobbra-balra, de kimélte Árpádot, ki az

elemek heves dulakodása közben fehéren trónolt fönt a magasban,

kőkardját térdeire fektetve. Most volt csak valóságos szimbolum ez a

kőszobor előttünk, a kik alája menekültünk, mint kotlóstyúk alá a

csirke.

S lent az enyhelyben beszélgettünk, – természetesen a csépai emberről. A

vihar elől odamenekült emberek között egy sem akadt, a ki már nála járt

volna, de hírét mind tudta s volt is köztük, ki szándékozott hozzá

menni.

– Úgy lösz az, – vélte egy ember – hogy sok halottat emleget, különféle

fajtájút, aztán véletlenül egyiket-másikat eltalálja.

Ha az ember az összes bölcseletek birtokában hosszúra, tudósformára

növeszti a haját, pápaszemet tesz az orra nyergére és két esztendig

gondolkozik a dolog fölött, bizonyára akkor is csak arra az eredményre

jut, mint a mit ez a megázott ember mondott ott a szeri pusztán.

Ebbe bele nyugodhatunk, de az a nyolczvanhárom éves ősz, állásbéli

halott, a kit a csépai ember említett, még mindig nem hagy nyugtot.

Miért keverte azt a beszédébe, mikor olyan halottam már csakugyan és

igazán nincsen? Nem olyan fajtájú az én familiám, nem szeret az egy sem

sokáig élni, az átlagos életkor ötven és hatvan év között van s a

legnagyobb kor a hetvennégy esztendő volt. Honnan veszi hát ezt a

nyolczvanhárom esztendős halottat?

Ezt sem tudom. De bele voltam már győződve, hogy meg kell neki lenni s

ha kutatva nem találom, majd magától jön elő az emlékezetben. Hát

csakugyan. Idő multán Szer alól valahogy elvergődünk s estére

szerencsésen haza is érünk az alsótanyára olyan közutakon át, a

melyekkel való bajainkat csak azért nem írom le, mert akkor egy és más

hatóságok irányában igen nyers igazságokat lennék kénytelen mondani.

Denique, igen csinosan és igen alaposan összetörve és összeázva itthon

vagyunk s ekkor már minden jól van, akárhogy van is.

És másnap, a nyugalmas, csöndes, hűs tanyaszobában egymagamban, irkálván

e dolgokról, föltűnik előttem egy reszkető kezű, reszkető fejű agg, igen

aggastyán rokon, kit életemben csak egyetlen egyszer láttam, de annak

van már legalább is negyedszázada. Édesapámnak nagybátyja volt, a

családnak ausztriai ágából, ki valahonnan Tyrolból vagy Stayerből

látogatásunkra jött, mint már régen nyugalmazott katonadoktor. Jut

eszembe, hogy azóta nem jutott az eszembe, de most hirtelen látom a

világosszürke zöldposztós vadászkabátban és szinte érzem, mintha

reszkető keze a fejemen nyugodna, mint akkor, a midőn megzavarodva

álltam előtte, mert nem tudtam a német bácsival beszélni. Örömmel futok

a konyhába:

– Megvan a halottam – mondom.

– No hála istennek – mondják – legalább nem töröd már rajta a fejedet…

Csakugyan hála Istennek, mert már igen nagyon kerestem. S a dolog vége

mégis csak az, hogy érdemes volt elmenni a csépai emberhez, mert

legalább eszembe jutatta azokat, a kiket elfelednem nem lett volna

szabad.