Csépa ide tizennégy óra járás kocsin, beleszámítva itt-ott az apró
megállásokat, míg a lovak abrakot esznek. Nem úri lónak való fuvar; az
úr a lóban is úr, az fáradalmakat csak sportból bir csinálni, nem pedig
közönséges napi munka gyanánt. A minthogy a leghíresebb akrobata is csak
egy nap birna versenyt kaszálni, másnap kidőlne a sorból. Tizennégy óra
oda hajnali háromtól esti ötig, akkor tíz órai pihenés hajnali háromig,
akkor megint vissza az eső által megrontott úton tizenöt óra hosszat
esti hatig. A harminczkilencz órából huszonkilencz órát útban voltak a
lovak s csak tíz órát pihentek, azt sem talán födél alatt, mert bizony a
csépai vendéglő még nem jutott el odáig, hogy istállója is lenne, hanem
csak úgy kint az udvarban a saroglyához kötve, az esőben. A megvetett,
lenézett, girhes apró parasztló munkája ez. Meglódul, előre s lefelé
nyújtja a nagy fejét (úgy tetszik, mintha a két nagy lófej húzná az
egész kocsit) s öt-hat óráig eszébe sem jut, hogy pihenni is lehetne.
Hát ilyen lovak kellenek ide, meg hozzá való jó erős kocsi, a mely
valahol a puszta közepén nem mondja föl a szolgálatot és hely van benne
az elemózsia részére is. Mert hotelek s egyéb ilyen finom dolgok nem
akadnak útközben, csak útszéli csárdák vannak helylyel és közel, a
melyek előtt kifog a kocsis abrakolni s azon idő alatt az utas is ehet,
ha van mit. A tarisznya és kulacskorszak már rég letelt az útonjáró
emberről, a helyett az ilyen hosszújárású kocsiban nagyon alkalmatosak
az ülésládák, azokba mindenféle ételt-italt el lehet rakni. A ki nem
föltétlenül kívánja a melegételt, hanem szalonnán, hideghúson,
madárlátta kenyéren és kútvízzel kevert borocskán is el van, nagyon jól
megélhet az ülésládából.
Ilyen alkalmatos kocsija van épen a szomszédnak, Muladinak, a ki
nevezetes fuvarba járó ember. Volt már Csépán vagy húszszor, mindig
olyanokat szállítva oda, a kik holtjaik iránt kérdezősködtek a csépai
embernél. Járhatott volna ugyan már többször is, de ki szokták várni,
míg rendszerint öt utas együvé kerül, akkor aztán fejenkint két forintot
fizet minden személy. Elég olcsó utazás, tekintve, hogy az út hajnalán
előbb még a kocsival össze kell szedni az utasokat a tanyák között. A
lovacskáknak ilyenkor nehéz dolguk van, míg ez a mi utunk sokkal
könnyebb, így hát kettőnkre hat forintban meg is történt az alku. Muladi
hajnali fél háromkor pontosan beállított a tanyaudvarba, fölraktuk a
czókmókot, az egyetmást meg a miegymást és az encsembencsemet, Muladi
belerázta magát a subába s miután kalaplevétellel kérte jóakaratát az
utassegítő Istennek, megindultunk. A sötét úton itt is, ott is apró
piros tüzek, mintha szent János bogarai röpködnének, de nem azok. Az út
a korai sötétben már tele van kocsival, viszik be a magyarok a
hetivásárra a buzát, kukoriczát és pipázik valamennyi a zsákok tetején.
Evés csak később lesz, négy óra múlva, mikor beérnek, addig a füsttel
szórakoznak. Muladi is, kerülgetvén a kocsikat, rágyujt s idő multán,
hogy világosodik, nagyon öreg asszonyra kiált, ki egy kocsi hátuljában
ül, paraszti szokás szerint hátrafelé.
– Jó röggelt körösztanyám!
– Jó röggelt. Hova mégy?
– Az embörhöz…
Az öreg asszony szótalan integet, hogy jól van no, csak menjen. Megyünk
is. Közben kis eső van, a mely a hogy elmúlik és Dorozsma felől vörös
lángok között a nap föltolja a fejét, gyönyörűszép kettős szivárvány
mutatkozik. Néphit szerint a szivárvány arra való, hogy az égből
lehullott felhők helyébe a tavakból a vizet fölszívja, de Muladi nem
ezen, hanem bibliai alapon magyarázza, idézvén azonnal az
ó-szövetségből, hogy az isteni kiengesztelődés jele.
– A meddig szivárványt láthat az embör, nem lössz vége a világnak –
mondja meggyőződéssel.
Hát már addig ne is legyen, a míg el nem érünk Csépára. A lovacskák is
ilyen véleményben vannak; nagyhamar átszaladunk Dorozsmán, Szatymazon,
Fehértón, Sándorfalván s fél hét van, mikor egy útszéli csárda előtt
meghúzza a gyeplőt Muladi, hogy ott majd itat és abrakol. A csárdás
kijön a házból s hogy megtudja, merre van útunk, elmosolyodik.
Olyanforma mosolygás volt ez, a melylyel azt a gondolatát takarta el:
nini, már az úrféle is… Közben, hogy sört hoz az ételhez (mert nem úgy
van itt, mint szögény helyen), mondja, hogy azért ő is volt már ott az
embernél, régente, valami tíz év előtt.
– Sokan mondják, – szól – hogy jól mondja, a mit mondd, másoknak pedig
nem találja el.
– Magának megmondta-e?
– Én bizon – felel tünődve az ember – már nem is tudom. Régön volt
nagyon. De hallom a beszélgetést róla, mert a kik ezön az úton járnak
hozzá, igen csak mögállnak itt.
– Sokan járnak?
– Hát… Hát csak a városban bent is van két fuvaros, a ki öregasszonyokat
hordoz Csépára.
Itt még csak ennyit tudtak. Mentünk tovább, virágos akácz-erdők között
visz több óra hosszat az út; a hol ritkulnak a fák, távol majorok
látszanak a rét reggeli ködében s néha előtűnik Árpád, a mint fehér
kőből faragva lakik a pusztaszeri síkon.
A másik állomás délfelé Csányon van, egy útszéli korcsma előtt. Kérdezi
a gazda, hogy hova megyünk s fejét csóválva mondja: hej, már én is
szeretnék oda egyszer elmenni. Beszéli, hogy mily sokan járnak ezen az
úton át arrafelé. Egész búcsúk. És csodálatos, mondja, a jól megrakott
kocsiban az asszonyok mind szomorúak, míg visszafelé jövet vidámak. Van
úgy, hogy nála hálnak, ha nem birják a lovak az útat már tovább azon a
napon. Egy rokonával, kit sohasem látott, messze lent a Bácskából, csak
ily módon birt találkozni.
– Az is Csépára ment?
– Oda. Visszajövet megint beszólt.
– Aztán annak mit mondott a csépai ember?
– Hát azt mondta, hogy ne sírjon annyit az elhalt gyerek után. Mert ő
látja a gyereket, de az tetőtől talpig csupa víz, úgy el van ázva. Hát
ne sírjon, hogy a gyerek megszáradhasson.
(Régi néphit ugyanis, hogy a szülőanya sirató könnyje mind az elhalt
gyermek sírjába folyik). Beszélte továbbá a korcsmáros, hogy mikor a
lovak úgy kiállnak, hogy egy nap nem birnak elmenni Csépáig, az nem
attól van, mintha a lovak rosszak volnának. Hanem némely utas mellé az
összes halottai föltelepednek a kocsira, hogy vele menjenek. Néha
negyven halott is fönt ül a kocsin. Hát a lovak persze nem birják el a
terhet. Muladi szótlan helyesel, majd pedig mondja:
– Ismeri a tekintetös úr az Oltványi Ferkót, ott mifelénk, a Zákányba?
– Nagyon.
– Hát az is gyütt egyször. Együtt gyüttünk. De nem birt a nagy erős
lovaival egy nap alatt tovább gyünni, csak idáig. Itt mög köllött hálni.
Jön be a csárdába egy öreg ember, festőnek való vén sunyi ábrázatú öreg.
Pálinkázik és szinte beszélni kezdi, hogy ő is szeretne már egyszer
Csépára menni.
– Gyere el – mondja a korcsmárosnak. – Elviszlek ingyen a kocsimon.
– Nem megyek én kenddel – felel amaz.
– Már miért?
– Mert kend nem igaz ember, kendnek úgy sem beszél a csépai ember.
– Már mért ne volnék én igaz ember?
– Nagyon sok töreket eladott már kend muskotály gyanánt.
Ez a Csány dohánykertész község, a dohányból él s így mindenféle sorsát
a dohánynyal példázza. A «sok töreket adott el muskotály gyanánt» azt
jelenti, hogy sok tarka macskája volt az öreg úrnak. Így is felel a
szóra:
– No, az nem úgy van. Az régen volt. Van annak már harmincz-negyven
esztendeje.
Hm, harmincz-negyven esztendeje. Abban az időben a tájakon furcsa világ
volt s az öreg úr alighanem még a lovonjárók köze tartozott. Czélszerű
lesz innen elczihelődni. Megyünk is, csak a lovak megeszik a kukoriczát.
Azután azonnal vágtatásban indul a két kis macska. Mondom Muladinak,
hogy ne eressze őket ilyen nagyon, de Muladi a fejét rázza és azt
mondja: muszáj. Ott kell sietni, a hol lehet, mert túl a Tiszán majd
olyan rossz út következik, hogy két óra hosszat is lépésben kell menni.
Hát akkor jól van, gyerünk; erre a kocsira nem ültek föl a halottak.
Haladunk is, Csongrád alatt átjutunk a Tiszán s a töltést megkerülve,
már látszik a csépai templom magas tornya. Itt csakugyan lépésben kell
járni, de nem igen veszi észre az ember az út hosszúságát, mert Muladi
előveszi a fuvaros furfangot és szóval kezdi tartani az utast. Mindig
van tárgya s ha mindenből kifogy, a katonadolgait kezdi beszélni. Káplár
volt valamikor odalent Olaszországban, de háborúban nem volt, mert mire
ő oda leért «összebékültek a királyok». Miután már többször jártam így
vele, kocsin, körülbelül az egész élete történetét ismerem, de ő a
mélységekből még mindig elő bir valamit halászni. Pedig szinte rossz
hallgatni a sok nyakatekert német szavat, miket ilyenkor a beszédjébe
kever. Elsprekkolja, hogy mint volt az, mikor őt Kapodisztriábul
Venécziába petekunknak czukitálták (als Bedeckung zugetheilt.) Ilyenkor
úgy jár-kel a Placczammarkón (Platz San-Marco), hogy szinte gyönyörűség.
A nagy beszédnek az a haszna, hogy egy jó dülőúttal tovább megyünk a
vetések között, mint kellene, szóval Muladi, a híres fuvaros, eltévedt.
A buza ebben a földben, a mit évezredekig járt a Tisza, nagyon dús és
nem lehet belőle kilátni s takaros időbe kerül, míg a helyes útra
vergődünk. Mert hiszen voltaképen itt az Alföldön jó lóval nem volna
távol semmi, ha toronyirányban lehetne menni, hanem hát a vetések
mindenütt az útban vannak (az isten panaszkép ne vegye), mert amúgy
nagyon jól van, hogy útban vannak, bár még többen lennének.
De azért idővel csak eljutunk Csépára. Dombos helyen van a falu, látszik
a fekvésén, hogy azelőtt a partjáig kiszolgált a Tisza. A régi nádasok
helyén most buja buzavetések. Szép nagy temploma van, így a külső oldala
felé, a melynek tornyában az óra minden oldalon másfélekép jár s így nem
lehet ellene panasz semmi, mert hiszen mindenki olyan időt talál rajta,
a milyent akar. Áthaladunk a falun, mert az ember egészen a túlsó végben
lakik. Régi jász nemesség lakja ezt a falut, a neve is Nemes-Csépa volna
igazság szerint. Az utczákon csak itt-ott találni embert, ilyenkor oda
vannak a földekben dologra. A háznál is, a hová behajt a kocsi, csak
asszonyokat találunk. Az emberhez szomszédos ez a ház s azok az utasok,
kiket Muladi ide fuvarban hordoz, itt szoktak meghálni. Nem pénzért,
hanem csak úgy isten nevében.
– Itthon van-e az ember?
– Nincsen – mondják – odakint van szőllőt kapálni.
No akkor szépen vagyunk. Hiába jöttünk ezen a lassú úton.
– De estére – vigasztal a jász menyecske – hazagyön eő.
– Bizonyosan?
– Hogyne, – feleli meggyőződéssel – eő azt már odakint tudja, hogy
látogatására gyöttek, hát biztosan hazagyön.
Hát most már meg kell várni, míg hazaér.