Este van az idő már, munka után, sőt a vacsora is elmult s a fáradt,
eltörődött emberek még egy kicsit beszélgetnek pipaszó mellett az
ereszet alatt. Híre jár ismét egy hazajáró léleknek és ez a tárgy
kölünböző földöntúli csodákra tereli át a beszédet. Az ereszet túlsó
végén a sötétben ülnek vagy álldogálnak a fal mellett, de minél
titokzatosabbra fordul a szó, annál jobban húzódnak a világosság felé.
Beszélnek egy Fésüs nevű emberről, a kinek ördögi tudománya volt míg
élt, s mikor a minapában meghalt, két hétig haldoklott, mert nem birt
meghalni, míg ördögi tudományát át nem adja. Az úgy ment volna, hogy
valakinek kezet kellett volna fogni a haldoklóval, a ki ekkor azt
mondja: «négyön vöttem, négyön adom» s ezzel átruházta volna a kézfogóra
a tudományt. De nem akadt senki, a ki kezet mert volna vele fogni s
ezért tartott két hétig a haldoklása. Utoljára a söprővel fogott kezet s
arra hagyván a tudományát, utána hamarosan meg is birt halni.
Ezt egészen komolyan beszélik, csak a végén nevetnek, hogy a seprőre
maradt az ördögi tudomány, mely által tudott a holtakkal is beszélni az,
a ki «négyön vötte, négyön adta.» Más tudománya pedig az volt neki, hogy
le tudta hozni a csillagokat az égről és bevitte a szobába.
– Egyször mögint dicseködött evvel – mondja egy öreg – hát mondtam neki:
hozd le a fiastyúkot… Hát csakugyan behozta a szobába.
– Maga azt hiszi, hogy a fiastyúk csillagai csak akkorák, mint
amekkorának az égen látszanak? – mondjuk neki. – Nagyobbak azok, mint az
egész Magyarország, hát hogy vitte volna be a szobába.
– Nem is úgy mondom én – feleli az öreg, – hogy magukat a csillagokat
hozta volna be, hanem úgy tudta csinálni a tudományát, hogy mink odabent
láttuk a fiastyúkot. Előbb eloltotta a szobában a lámpát, hogy
tökéletösen sötét maradt a szoba. Akkor kimönt, kisvártatva begyütt.
Behoztam, – mondja, – itt van a padmalyom… Ott is láttuk valamennyien a
fiastyúkot mind a fiával.
A történet ebben a formában nagyon hasonlít a spiritiszták sötétszobás
szeanszaihoz, s mutatja, hogy csakugyan nincsen új dolog a nap alatt.
Ennél azonban még különbet említ egy másik öreg ember, bizonyos Sebők
Jakab nevezetű, az előbb szólottnak testvére. Ő valami Takács nevű
embert mond, a kinek olyan hatalma volt, hogy lelketlen tárgyakat meg
tudott mozdítani a nélkül, hogy hozzájuk ért volna. Ehhez már többen
hozzászólnak, a kétely általánosabb, mire Jakab bácsi ránt egyet a
vállán, a mi annyit jelent, hogy nem bánom én, ha nem hiszitek is.
Azután kurtán mondja:
– Hát pedig én magam is láttam.
– Mit látott kend?
– Azt mondta az a bizonyos embör, hogy a villát az udvarrul behívja a
szobába. Leszúrta a favillát az udvaron a fődbe, aztán a szobaajtóbul
mondta neki: Gyere be villa. A villa bemönt. Hun eggyik ágával lépött,
hun a másikkal. Így-e, mint az embör.
S Jakab mutatni kezdte, mint haladt be Takács hivására a szobába a
favilla. Czáfoló szót senki sem mondd rá, inkább elgondolkoznak fölötte,
azután ismét ama hazajáró halottra kerül a sor. Azt általánosságban
emlegetik, hogy csakugyan úgy van, a halott volt otthon és családját
meglátogatta. Felesége igen sírt is azután, hogy bizonyosan valami baja
van szegénynek a túlvilágon, de leánya, a ki előtt többször megjelent a
látomány, megnyugtatta az anyját, hogy nem panaszol a halott semmit.
Persze az emberek nem tudják úgy elmondani e dolgokat, mint a hogy
Flammarion elmondja az ő eseteit, de hogy mondják mégis, az ténydolog.
Állítják is, hiszik is, hogy a lélek olykor megjelen és látható, még a
nagyon vonyító kutyáról is az a hit, hogy olykor lelket lát. Például
azon Bernát János nevű lélekről, a kiről itt ép most szó van, levelet is
kaptam. Egy ismerős tanyai küldte, a ki az unokája toktollával olykor
«diktákat» szokott írni. Nagyobb bizonyság okáért itt az egész levél:
Az Lengyel Szónszéd jában Tőrtént Egy halót látás és még hózá veleis
Beszél tek majd nem minden Napestéjén az Elhúnt Bernát Jánóssal az
Léjanjga Etél es mondja Annyá Nak hogy az Édes apám megént it Vólt és
Vele is Beszél getem és móndá Annya a Lánynak mit Beszélt apád hát semit
sem mondá Az Lejány Tiszteletel Tőmőrkényi urnak.
Ez meglehetősen rövid «dikta», de a ki küldte, így véli igaznak s mások
is beszélik. Ő ugyan úgy mondja, hogy a leány mondta: beszélt vele az
apja, de mikor anyja kérdi, hogy mit, azt feleli rá: semmit. A levélből
azt az értelmet kell kihámozni, a mi nincsen benne, hogy mint lehet ez?
Emez az esti társaság ellenben úgy mondja, hogy csak panaszt nem mondott
semmit a lélek a leánynak, vagyis hogy a lélek megjelenése miatt az
anyjának sírásra oka nincsen. Ebben meg is állapodtak, bár vannak, kik
azt tartják, hogy a lélek csak akkor jár vissza, ha valami baja van. Ha
például valamely pénzéről vagy vagyonáról nem tett rendelkezést, vagy ha
tartozott valakinek s azt fizetetlen hagyta, továbbá ha az utána maradt
örökség osztásakor igazságtalanság történt, valamint ha bármely a
lélekre is kötelező dologban rendetlenség maradt utána. A modern
spiritiszta médium által idézett szellemet csak ebben a formában a
hazajáró lélek elnevezés alatt ismeri a nép s ez a lélek nem
levélírással és harmonika-húzással, hanem ablakveréssel, bútorok
zörgetésével, köcsögök földhöz vágásával és bús sóhajtozásokkal ad
tudomást jelenlétéről. Persze levelet nem is irhat, mikor a betüket nem
ismerte, a harmónikahúzásához pedig errefelé leginkább csak a
borbélylegények értenek. Igy a hazajáró lelkeknek nem marad más hátra,
mint azon munkálatok, melyek a sóhajtozástól a cserépedényeknek a falról
való leveréséig terjednek.
Ebből azonban nem lehet kitapasztalni, hogy voltaképen mit akar a
jelenés? Miért jön haza? Miért láttatik egyik kapálni a földben, bár
kapája nyomán a föld nem fordul s miért zörög a másik a konyhában a
vizesköcsögök között, akár csak a macska? Nem lehet belőle megtudni,
hogy mit akar, semmiképen sem lehet megtudni, pedig rendkivül él az élők
lelkében a gondolat, vajon elhaltaik mily helyen, jó helyen s jó sorsban
vannak-e? Öreg asszonyok, kiknek már nem igen van egyéb dolguk, mint a
halálra való készülés, örökké ezzel foglalatoskodnak. Bár hiszen más is,
a ki csak hivő. A mennyeknek napfényes és bájos országát, a poklok
örökös lángjait s a purgatorium tisztitó tüzét, ezt az ideiglenes
száműzetést itt szószerint szokás értelmezni s az élő lelkek fenekén
fekszik az a vélemény, hogy azon léleknek, a mely hazajár, a túlvilági
életben sorsa jóba foglalva nincsen. Ezért aggódnak is arányosan s ehez,
gondolom, hozzájárál, hogy így pusztahelyen a halott emléke nincs
összeforrva a sirhelyével s az azon levő fából faragott vagy kőből
vágott emlékkel, mert bizony a sirok messzire vannak s oda jó, ha valaki
évente egyszer ráér kijutni. A szülőanya lelkében is nem a kicsi virágos
sirdomb az, a miről az elhantoltra emlékezik, hanem mindig csak azon
formában látja, ahogy fején a fehér koszorúval a fejpárnán feküdt, s a
hogy a szemfedő ráborult. Úgy látja olykor járni és kelni, álmában,
képzeletében és mikor kukoriczát ültet s lába sarkával a szem számára a
lukat a földbe fúrná, hirtelen megáll, mert úgy tetszik előtte, mintha a
közön áthaladna a kis gyermek, fején a fehér koszorúval (de nem jól van
a fejére téve a fehér koszorú.)
… Miután a szóban forgó léleknél arról van szó, hogy az özvegye sir s
bár a lánya vigasztalná, hogy a lélek semmi panaszszal sincsen, az
asszony ebbe még sincsen beleállapodva, azt mondja beszédközben egy
ember:
– Mért nem üzentetnek a csépai embörhöz? Majd megmondaná az…
*
A csépai ember.
Bizonyosan hirét sem hallották, mert nem olyan emberek részére való ő, a
kik ujságot is szoktak olvasni. A nép spiritisztája. Ez az elnevezés
valóban ráillik annál is inkább, mert a modern spiritizmusról sem tudjuk
valójában: van-e benne valami vagy csak áltatás az egész. Annyi
bizonyos, hogy a nép egyes rétegei hisznek a csépai ember azon
tudományában, a melynek erejével látja a halottakat, s meg tudja
mondani, boldogok-e a túlvilágon vagy pedig valami bajuk van.
Híre öt-hat megyében elterjedt, mindamellett én, ki eleget érintkezem a
néppel, mindössze három esztendő óta tudok róla, bár a csépai ember már
valami tizenöt év óta van abban a foglalatosságban, hogy látja a
halottakat. Ép ezen a nyáron lesz három esztendeje, hogy egy pusztai
csoda megtekintésére mentem a Pálinkás-erdőhöz, a melynek a sarkán egy
fahegyen a szűz Máriát látták, a mint forgott köröskörül, akkor
hallottam legelsőbb említeni a csépai embert. De azóta gyakran lehet
hallani a nevét, Hogy most ezt mondta meg, most meg amazt mondta meg.
Csépa ide jó messze van, Szolnokmegyében s mégis erről a tájról is egyre
zarándokolnak hozzá, nemcsak vénasszonyok, hanem különféle korú emberek
is, a túlvilágon levő halottjaik sorsát tudakolni.
A benne vetett hitet növeli az ember egyszerűsége. Azok a csodatételek,
a melyek a nép érdeklődését fölköltik, rendszerint üzletek szoktak
lenni. Ha valamely kút vizében vagy ház ablakában meglátják a Máriát,
ott hamarosan meggazdagodik az ájtatos tulajdonos a kegyes
adománypénzekből, azonnal épül oda korcsma is, azután árulnak ott
gyertyát, viaszkszobrot, szentképet, továbbá ponyvafüzetet a hely
történetéről, mindent jó borsos áron. Igy azután terjed is a hírük, mert
mindaz erősen hiszi és vallja, a kinek csak jövedelme van belőle s a ki
esetleg kételkedni merne, annak elnyomják a szavát. A pécskai embertől,
a hol szintén Márialátás van, kérdezték: «Csakugyan igaz, hogy
kendteknél az árokparton megjelent a Mária?» – «Hát hogyne volna igaz» –
felelte az ember – «mikor még a zsidó boltos is hiszi.» Hát miért ne
hinné, mikor azóta négyakkora forgalma van, mint azelőtt.
A csépai embernél, mint a hír is mondta, mindebből semmi sincs. Sőt ép a
falujában van a legtöbb kételkedője, ott egész kurtán csalásnak tartják
a dolgát s Csépáról csak elvétve folyamodik hozzá valaki. Maga az ember
egyszerű napszámos s csak este lehet vele beszélni, mert nappal dologban
van. Kaszál, arat, dologra jár, vagy dinnyecsősz, meg szőlőmunkát vállal
a nagyobb fiával, ebből tartván fent a családját. Mert
fölvilágosításaiért, miket a halottakrúl ad, pénzt nem kér. A ki akar,
azon két gyertya árára, a melyek az esti beszélgetés alatt égnek, ott
hagyhat a szomszéd asztalon pár krajczárt vagy egy hatost, de, úgy
mondják, az is csak újabb keletű szokás, régente az ilyesmit sem tűrte.
Nincs is gazdagsága semmi. Mindössze egy egészen kis házacskája van a
falu szélén, a miben lakik, annak az udvarára is csak egy másik ház
udvarán keresztül lehet bejutni. Ha tisztán üzlet volna az, a mit csinál
tizenöt esztendő alatt, máskép is állhatna szénája.
Hát így ver a szó róla a határban, hallatszik itt is, ott is. A dolog
bizonyára érdekes, én legalább annak nézem: egy napszámos, a ki a
verejtékes munkából este hazamegy, hogy pihenés helyett messziről jött
emberek halottairól beszéljen ingyen. Hogy a beszédje mit ér, nem
keresem, mert minek is keressem. Ha a spiritiszták kopogó asztala,
guruló forintja s egyéb ilyes eszköze irathat rossz verseket Petőfivel,
akkor a csépai embernek is van annyi joga, hogy a holtakról
beszélgessen. Beszéde különben nem ártalmas senkire, semmiféle
köztekintetnek nem kell miatta aggódnia. A hozzá érkezőket, a kételytől
űzötteket megnyugtatja, imádkozást rendel a holtak üdveért s legföljebb
egy legolcsóbb fajta csendes misét ajánl mondatni. Ez okból a papság sem
kifogásolja. Hangjában van önérzetesség. – «Maga, jó ember» – volt eset
már rá, hogy mondta, – «káromkodott az úton, mikor jött, hát én magának
nem is mondhatok semmit.»
Alighanem ezek a dolgai emelik a hírét, minél meszebb helyen, annál
nagyobbra, mert a tulajdon hazájában ő sem próféta. Itt a mi határunkban
egész legendakört szőttek-fontak róla, mert innen nagyon járnak hozzá,
pedig köztünk és Csépa közt ott fekszik az egész Csongrádmegye,
hosszában.
Azonban most már mindegy, akár keresztben, akár hosszában. Csak elő a
kocsit, aztán gyerünk Csépára, nézzük meg a csépai embert.