Sajátságos dolog, hogy az úri mivolt akkor kezdődik el, a mikor előkerül
a pezsgő. Még sajátosabb dolog az, hogy ez épen abban az időben a
katonáknál volt divatos. Mert csak ezzel lehet dokumentálni azt, hogy
valaki úr. A pezsgő-kultusz általán elterjedt minden országban mindazon
csapatok tisztikaraira, a kik nem tartózkodtak az úgynevezett
békeállományban. Bizonyos alapját meg lehet találni. A nem
békeállománybeli csapatnál sohasem lehet tudni, hogy a holnapi nappal
él-e még az ember, vagy pedig fölfordul valamely hegyoldalon: ennélfogva
éljünk, a meddig élhetünk.
Odalent is lehetős terjedelmet vett a pezsgő. Pedig odalent drágább
volt, mert az odavaló szállítása nehéz és költséges. De azért fogyott.
Mikor eljöttünk onnan, a török helyőrség tisztikara egy darabig elkísért
bennünket s ott a nagy havas hegyek aljában a Dzsélaznicza patak mentén
pezsgős üvegekből dugókat durrogtatott. Pedig ezen igen tekintélyes
egyenruháju, de mesésen szegény török férfiaknak fizetésével, úgy lehet,
a fölséges szultán kincstárnoka talán még a mai napig is adós.
A pezsgő… Mostanában olvastam Verescsagin ezredesnek az iratait Chináról
meg Mandzsuriáról. Ez a Verescsagin testvére annak a nevezetes festőnek,
a ki Makarovval együtt elpusztult. Ez a Verescsagin a vezérkarban
ezredes és könyvében sok olyan dolgot mond el ez az orosz tiszt, a mik
még a sorok között is sejtetik azt a veszedelmet, a mik a nagy északi
birodalmat dúlják. Ezek a részek ugyan a politika rovatára vagy úgy
lehet a háború rovatára tartoznának, felőlük ennélfogva ezen a helyen
sok beszéd nem lehet, de megemlíthető a Verescsagin könyveiben gyakran
előforduló passzus: Wurde Sect serviert… Irataiban mondja a
tiszteletreméltó és őszinte generális, hogy a hova csak betette a lábát
úri helyre, akár khínainál volt, akár orosznál, akár mandzsunál;
mindenütt wurde Sect serviert. Ő maga írja, hogy utóbb már csak
koczczintani tudott, mikor a gazdag khínaiak és mandzsuk feléje tipegtek
pezsgős palaczkjaikkal, de inni már nem tudott. Amazok azonban boldogan
dőzsöltek a lében. Mibe kerülhet pedig ott, a föld tulsó oldalán az az
üveg franczia pezsgő, a melynek még itt is magas az ára?
Elkalandoztunk a gondolatokkal. Hiszen jó, azt bajos volna tagadni, de a
magyarországi pezsgő-szerelem is tisztán csak ott leli alapját, hogy
uraknak látassunk lenni, mivelhogy azt isszuk, a mi a legdrágább. A
franczia szereti a pezsgőt s mielőtt hajnali vadászatra menne, húst
eszik és felhajt a sectből egy pohárral vagy kettővel is; a délelőtti
früstüknél sem tartja megvetendőnek s ilyenkor megtörténik, hogy három
franczia megiszik egy félüveg pezsgőt, a miért legfölebb másfél forintot
fizetnek s tőle egész nap vidámak és kekélyesek maradnak – ellenben
Magyarországon, mikor a különféle boroktól, úgynevezett finom boroktól
és úgynevezett kocsisboroktól félálmosodva lévén az emberfia, ezek után
boldog, ha nyolcz pengőjével vásárolhatja meg üvegjét a minél francziább
italnak…
Gyerünk azonban vissza Novibazárba. Szép vidék ez így messziről nézve,
mert nagy hegyei vannak nagyon s a szegény alföldi baka sóhajtva
kérdezte, hogy ha ennyi áll ki belőlük a földből, menyi lehet még a hegy
talpából a földben? E sivár és szürke hegyóriásokra szomorúan tekintenek
az emberek és hiába néztek felőlük a hazafelé, nem láttak egyebet, csak
hegyet, meg ismét hegyet. A nóta, a mi ott termett, mind szomorú, mind
bús, mint az egész élet abban a nagy kietlenségben, a hol némely helyen
el lehet gyalogolni félnap úgy, hogy egyetlenegy viskót vagy egyetlenegy
embert nem talál az utas. Mély búsongó hangulatnak a vidéke ez, a mely a
lelkeket megfekszi s így, a mi dal ott született, mind bánatos.
Voltak ott különféle katonák, származásban, nevelésben, gondolkozásban
egymástól eltérők, de a legsajátosabbak voltak mégis a transportbeliek.
Voltaképen minden kisebb csapat, ha úton van: transport, de ott lent
ennek a szónak különös értelme támadt. Oly embereket jelentett, a kiket
büntetésből küldtek le oda, miután előbb különböző katonai börtönökkel
itthon megismerkedtek. Meg aztán lefokozottak, degradáltak, a kik nem
maradhattak ott, a hol eddig parancsoltak és közlegénynyé máshova tették
őket. Hozott egyszer a transport köztük egy fiatal, magas, halvány fiút,
a ki akkor még az osztrák nemesség egyik büszke nevét viselte, de már
csak a panganét verte az oldalát, a kard elmaradt: a kis kadétot már
lefokozott állapotban küldték oda. Mi bűne volt, nem tudtuk, valami nagy
nem lehetett, mert akkor a nemességét is elvették volna. Megsajnálta
mindenki, mert nagyon csendes volt a fiú, mint általán az ilyen
lefokozott emberek. Csak úgy teblábalnak a világban, várván sorsuk
jobbrafordulását. Némely részük a katonai börtönökben nazarénus
rabkatonákkal kerül össze, azoktól lemondást, alázatosságot tanul. És
szótalan állják a sorban az alsóbbrendű gyakorlatok tanulását, a mit
azelőtt ők tanítottak s ha épen olykor rájuk szólnak, hogy ezt vagy azt
nem jól csinálták, nem bánják azt sem s készséggel csinálják újra, a
hányszor csak tetszik…
Így volt a kis kadét is, keveset beszélt, hallgatott, tette, a mit
parancsoltak, amaz egykedvűséggel, a mely nem bánja, ha akár holnap
reggelre összedől is a világ. Ha érkezése engedte, csöndes estéken a
hegedűjéhez folyamodott. A német dal különösen szentimeniális
katona-nótákat ismer. A haldokló harczos például fekszik a csatatéren s
föléje hajlik a kamerádja. S a haldokló harczos most búcsút énekel neki,
meg minden szeretteinek, jó fertályóra hosszáig énekel versben, a mit
más nemzetbeli haldoklótól joggal bizonyára nem várhatna senki. De a
zenéje szép és búslakodó, aféle Trauermarsch, a mi akkor épen a szomorú
embereknek nagyon tetszett és szivesen hallgatták.
A halovány fiú csak muzsikált, de közben előlépett. Ritka dolog, de
megesik, hogy degradáltak apránkint újra felküzdik magukat. Ez bizony
nem megy gyorsan. Előbb csak az egy posztócsillag jön, később a második,
ahhoz már az altiszti bojt is, így tovább, kinek meddig sikerül. A kis
kadét a három posztócsillagig jutott s már ekkor, de még előbb is,
hirtelen fölnyilt a szeme. Már nem muzsikált a közkatonáknak, igen
hetykén lépkedett s azon a vidéken, a hol az egyenruhánál nem azt
keresték, hogy illik-e, hanem hogy meleg-e: ő már a magáét igazíttatta,
hogy karcsú legyen benne és mutatós. Elnézték neki, hadd tegye;
magasrangú rokonai is voltak. Azután mulatásba is kezdett, ebből a
fajtából pedig ott csak kétféle van: vagy nagyon olcsó, vagy nagyon
drága. Az utóbbiba fogott, így aztán hozzányult a pénzhez, a mit
rábíztak. Hamarosan megfogták, elfogták, elvitték, később jött írás
felőle, hogy lefokozták, nehány havi börtönt kapott s elvették a
nemességét is. Azután elfeledtük, mert az eltünt helyébe újabb jön s a
ki jön, az megy.
A másik esztendőben mi is útnak indultunk onnan hazafelé. Vasút még most
sincs azon a tájon, nemhogy akkor lett volna s kilencz nap jöttünk, míg
Serajevoig értünk, a hol kezdődik a vonatok járása. E kilencz nap minden
huszonnégy órája a Nyugathoz hozott közelebb. Novibazárban még a lágy só
sem fehér, hanem barnásszürke. Az első falu, a hol harangszót
hallottunk, általános örömet keltett. Más helyen az, hogy a vendéglőben
almásrétest lehet kapni. Ismét más helyen a gazeusnek nevezett
limonádeot karolták föl barátságosan, mint régen látott dolgot.
Serajevóban pedig este a vendéglőket kellett fölkeresni, természetesen
az olcsókat, mert az úton már is lehetősen fogyott az aprópénz, nagy meg
nem volt.
Valami kurta vendéglőbe tértünk, a hol zene szólt. A kisebbfajta
szokványos osztrák vendéglő volt, a pódiumon a muzsika: egy húzós
harmonika, egy flóta, egy hegedű. Gondoltuk ennélfogva az öreg Vas
Anntallal innen az alsótanyáról, hogy hadd zöngjenek az hangászok és a
hangászok csakugyan zengettek is. Valami tráridrumot húztak, azután
elhalgattak. De rövid szünet után a hegedű kezdte szólni a bánatos nótát
ama haldokló harczosról, a ki búcsúzik a kamerádtól. Az ismerős hangok
rezgésbe hoztak némely húrt a szívekben s az emberek a hegedűsre
tekintettek.
– A kis kadét – szóltak.
Csakugyan az volt, de fonnyadt, sápadt arczán látszott, hogy idő előtt
öregszik. Mikor vége volt a harczos dalának, azonnal czigarettára
gyújtott s a feléje menő régi ismerősöket is kínálta. Jó ideig tartott a
beszélgetés, kínálták egy pohár borral, de nem kellett neki, csak
czigarettáit szívta mohón, gyufát nem is használt, a fogyó papirszivar
végéről gyújtotta meg a másikat.
– Sok ez a dohányzás – mondták neki.
– Hja, – felelte – most pótolom azt, a mi a börtönben hiányzott.
– De ebbe belepusztulsz, kis kadét – folytatták, még a régi, beczéző
néven szólva hozzá.
A sárga arczon rövid mosoly jelent meg. Azután komoran tekintett a
hegedűjére és kurtán válaszolt:
– Magam is azt szeretném, ha belepusztulnék…