A tanyára egyre sűrűbben érkezik a hír, hogy messze bent a pusztákban,
túl az ötömösi határon, a Pálinkás-erdő sarkán egy fahegyben állandóan
mutatkozik a szűz Mária. Úgy látták a libapásztor-leányok, a hogy
rendszerint a rajzképeken láttatik: széles köpönyeg a vállain, fölötte
egy hold, két csillag, karján a Gyermek. Más hír megint mondja, hogy a
fa hegyében a gonosz látszatna lenni. Ismét mások vélik a pusztai
asszonyok közül, hogy ott mindketten jelen vannak és Boldogasszonyunk
csatákat vív a gonosz ellen népek jobbulására. Vannak, valóságosan
vannak, a kik látták. Komoly, megállapodott koru tisztes gazdaemberek, a
kik meghaladták Isten kegyelméből a hatvan évet a nélkül, hogy valaha
hazugságon kapattak volna. Asszony is van, a ki látta, leány pedig
tömérdek. Ezek által a földi népeknek üzeneteket küld. Másrészről pedig
a gonosz van ott, kaszás csonthalál képében, másrészt pedig a kukoriczás
útján az asszonyok előtt rettenetes ember emelkedik ki a földből és
pajzánkodik, hogy az asszonyok eltelnek rémülettel és arra nem mernek
menni.
– Bolondság – mondta elejében a kapás. – Már megint föltaláltak valamit
az asszonyok. Azt mondják, egy leánynak azt mondta Mária, nem tesz
előtte nyilatkozatot, a meddig fehér ruhában nem mén elébe. Gondolom,
fehér ruha köllene a leánynak, az apja mög nem akar rulla tudni.
– Ej, ej, – véli Muladi Ferencz, a szomszéd – talán mégsem így van. Egy
fehér ruhát két forintbul ma előállítanak.
Mindegy. A dolog ebben maradt, mígnem a szomszédból ismét hír nem jön,
hogy a csépai embör nyilvánosan valóságosnak mondta az alsótanyai
Máriát. A szomszéd tanyában ugyanis, mióta az asszony ura meghalt, külön
szobát építettek, a hova olvasós asszonyok járnak szombat esténkint
imádkozni. Ebben a külön házban padok vannak körül és szent képek a
falon. Ájtatos és jó népek ezek. Van eset rá, hogy a messzi városból
kihozatnak egy papot s oltárt készítvén a maguk tehetsége szerint, misét
hallgatnak.
– A csépai embör is azt mondta, – szól egyszer a kapás – hogy a dolog
valóságos. És hogy ott lösz az őszszel a hetedik nagy csodatétel. A
laposban forrás fakad majd és abban mindönki möggyógyul, mán a kinek
hogy van valami baja.
Így támad egyre jobban a híre a Mária-látásnak. Az első híradást még
eleresztik fülük mellett az emberek, de a csépai embör beszédére
figyelmet szokás fordítani. A csépai embör valahol Csongrád környékén
lakik. Leginkább csőszködéssel foglalkozik. Kukoriczát, dinnyét, szalmát
őriz, kerti csősz is némelykoron, már hogy minek van ideje. Esténkint
pedig az igazakat mondja meg azoknak, a kik arra kiváncsiak. Sokan
kiváncsiak, mert a csépai embör már régen űzi e foglalkozást. Muladi
szomszéd, a ki lóhajtó ember és fuvarba szokott járni, említé, hogy
száznál több asszonyt vitt már Csépára az alsótanyákról. Jó messze van
pedig: tizenhét mértföld és az útja rossz. Mégis oly sokan mennek oda,
igazságot hallgatni. Rendkívül igaz ember hírében áll és csodálatos
dolgokat mond. Hogy im ő üzenetét küldte nála jártak által, hogy a
fahegyben levő Mária nem tréfa, hanem valóságos jelenés, a hivők áradata
indult meg az ötömösi puszta felé.
Mivelhogy vasárnap következik épen, elmegyünk megnézni. Muladi szomszéd,
mint ilyen dolgokban teljesen járatos ember, vállalja a fuvart. Másként
vasárnap nem mozdulna – mondja – a lovaival, de az ilyen dolgot szereti.
Reggel korán eljön. Hajnali négy előtt kell útnak indulni, hogy délre
visszaérjünk. Homály van még, a midőn kifordulunk a tanyából és köd, a
mely itt is, nagy templomokat mutogat, továbbá házak ott is látszanak,
máshol alacsonyabb hegysor. A jegenyenyárfák látszanak ilyennek. A tájék
csendes, hallgatag, csak a kerék nyikorog a homokban. A kocsin sincs
beszéd, mert még fázunk valamennyien a téli kabátokban. Csak jóval
később, mikor apránkint feljön az égre a tűzgolyó és a reggeli szellő
messze fújja a ködgúlyát, támad némi beszélgetési kedv.
– Jó sokat mögyünk, – mondja a kapás – de legalább mögnézzük a helyet,
hogy mi ez? Talán még majd be is tiltják.
– Miért tiltanák? – kérdezi Muladi. – Nem úgy mén az. A csépai embört
sem birják betiltani. Egy esetöt ugyan magam is tudok, de az még a régi
világban történt, gyerök koromban. Feketeszélön a Török-tanyában jelent
mög az ablaküvegben a Mária. Én is láttam. Széles zöld ruha volt rajta,
fölötte egy hold, két csillag. Olyan volt, mint egy képfestmény. Csak
úgy dült csudájára a nép. Hányták a pénzt be a szobába. A kétgarasosok
jártak még akkor, mög huszasok. Nagyon elgazdultak volna a Törökök, de
aztán a pandurok puskatussal benyomták az ablakot és széjjeltörték a
képet. Mondják, hogy aztán az alsóvárosi templomban volt látható. Nem
tudom… Hogy volt, mint volt…
Elhallgatott egy darabig, aztán újból kezdte a beszédes ember.
– A csépai embört nem löhet így elnyomni. De tán nem is akarják. Az
érdemös embör, hallja kend. Mindönkinek mögmondja az igazságot. Mikor
legelsőbb vittem oda asszonyokat, két kocsival voltunk, én mög a
Szekeres Ferencz. Későn értünk oda. Egész a falu szélén lakik egy kis
házban, de olyan kicsi szögényös ház, hogy majdnem egy helyen van mind a
két sarka. Az embör kint volt a közelben a szérűn, szalmát raktak össze.
Igyekeztünk volna mi vissza, hát odamentem hozzá Szekeressel és mondtam
neki:
– Igön jó embör, fölkérnénk, ha mönne be a házba az asszonyokhoz. Hogy
dolgát ne mulaszsza, mink rakjuk addig a szalmát.
Azt felelte rá:
– Nem löhet, jó barátom, mert mindennek sora van.
Nem is jött, csak mikor a dolgot befejezte. Én bizon nem sokat adtam rá
eleinte. Csak úgy kiváncsiságbul möntem a szobába, a sarokban volt egy
pajzános kis pad, arra ültem. A csépai embör az asztalnál ült és beszélt
az asszonyokkal. Mindönkinek mögmondta rangját, élete módját, a holtak
neveit. Van itt nem messze egy asszony, annak volt egy bátyja, olyan
csempészös embör. Egyször bújt volna be valami lukon, hogy majd lop, de
a nyakába szúrták a szénahúzó horgot. Bele is halt. Azt mondta a csépai
embör ennek az asszonynak, a hogy a halottjait elsorolta:
– Látok köztük, jó asszony egy férfit, szőke embör, folyik a nyakából a
vér.
Az asszony majd összeesött… Aztán így volt, hallja kend a többivel is.
Mindönt mögmondott. Hát honnan tudja ü ott, hogy itt mik történtek.
Utoljára azt mondja neköm a sarokba:
– Maga, jó barátom, nem mer előbb kerülni?
– De – mondom – merök én, mért ne mernék.
Avval aztán előbbre mék az asztalig. Ugyan nem sok mönés volt, alig két
lépés abban a hitványos kis házban. Azt mondja, de igön barátságosan:
– Kedves jó barátom, maga olyan hitetlen forma embör.
Mögütődtem a beszédjin, tudja kend, mert úgy van, a hogy mondja. Én
ugyan soha senkinek egy szénaszál vagyonát el nem vöttem és a jó
istenömet imádom, de mindön mendemonda beszédre nem adok. A csépai
embörhöz se azért möntem, hogy lássam, hanem fuvarban. Úgy mondván:
pénzért. Járok én Radnára is.
– Hát – mondtam neki a szavára – én nem is tudom, hogy vagyok. Nem
vagyok rossz embör, de néha hitetlenködök.
Nem mérgesen mondtam ezt, csak szörényen, mint illendő. A csépai embör
hallgatott a két gyertya közt egy darabon. Akkor azt mondja:
– Igön jó embör. Emlékszik-e kend, hogy négy éve nyáron egy vétkiért a
szérűn a Látatlan kiütötte a kend fejibül a kalapot.
– Tudja kend – beszélte tovább Muladi a kapásnak, a ki egykedvű
pipaszóval hallgatta – mintha jól mellbe vágott volna valaki.
Mögtántorodtam. Én azt a dolgot teljesen elfelejtöttem, most pedig azon
perczben elébem állt az egész gondolatban. Búcsú volt a kápolnánál,
ünnep-vasárnap, én azonban dolgoztam a szérűn. Nem hagyhattam a búzámat.
Eső is fenyögetött. Nem gondoltam én, hogy ez akkora vétök. Az asszony
tiltott tülle, de nem hajtottam a szavára. Ép akkor gyüttek a búcsúsok.
Mondja az asszony, legalább addig hagyjam abba a munkát, a míg a lobogók
elhaladnak. Mérges löttem, aztán tudja kend, nem jó helyön van az én
szám néha: nagyot káromkodtam. Abban a szömpillantásban valaki hátulról
úgy ütött tarkón, hogy szinte előrehajultam és a kalap messze leröpült a
fejembül. Látja kend, ezt mögmondta neköm a csépai embör. Mondja kend,
hunnan tudja? Hunnan?
Most a kapás beszélt, azonban már sokkal kurtábban. Ő is pusztalakó,
mint Muladi, de Muladi csak három évig volt katona, a kapás ellenben
tizenhárom évig. A fölfogások különbözősége talán innen van. Bár
mindketten nagyapák már, úgy nézem, Sebőkben ma is benne van az a
katonavér, a mivel annak idején az olasz csatatereket járta Előbb
hasonló csodálatos dolgokat ad elő. Itt a battonyai asszony történelme,
a kit halála után a föld be nem vett. Vasabroncsokkal zárták le a
koporsóját, a föld azonban ismét csak kidobta.
– Miért? – kérdezte Muladi.
– Ki tudhassa? – felelte Sebők Antal.
Szó volt a pécskai Mária-látásról is, továbbá a radnai térdencsúszásról,
a miben ismét Muladi a tapasztalt. Említettem neki a tersatói Máriát, a
hova a dalmát tengerészek asszonyai csúsznak föl térden ugyanaz napon, a
midőn itt az alsótanya a Lengyel-kápolnánál eseng Máriához. Hogy uraikat
vihar ne érje.
– A boldogasszony mindenkin segít – szólt mély meggyőződéssel Muladi. –
A magyarok istene után első pátrónánk.
Sebők olasz Máriákról kezdett beszélni. Az ilyesmi lassan megy, mert a
hol jó az út, Muladi két lova szó nélkül úgy ereszkedik neki a
távolságoknak, hogy ott szavat hallani lánczcsörgéstől, vaszörgéstől nem
lehet. A szó olyankor eláll s csak akkor jön elő megint, midőn sívó
homok váltja föl a gyepet. Ebben bizonyos fokú közösség van köztünk,
mert mindannyian egyazon ezred ugyanazon századánál szolgáltunk. Sebők
az ókor, Muladi a középkor, én az újkor. Sebők főhadnagynak ismerte az
Alojis Grubert, Muladi káplár már kapitánynak, én már semminek sem. Hát
hova lett? Jó ideig ezen tünődünk. Hogy ugyan hát, ugyan hát hova
lehetett? A csépai ember lenne fölkérdezendő ez irányban.
Haladunk. Egy helyen meg is állunk, hogy együnk valamit, szalonnát s
kenyeret. Ezután ismét gyorsan haladunk ital irányában a csordakút felé.
Ez már ott van az ötömösi pusztán. Innen már nem messze a fahögy. Rózsa
István számadó gulyás, ama bizonyos Rózsa Sándor unokaöcscse, adja
tudtul, hogy merre kell menni. Az ingyenes földek megkerülendők, míg a
Kártyás-erdő balkézről marad. Itt vigyázni kell, hogy a szabadkai
határba ne tévedjen a kocsi. Ha e vigyázat szem előtt van tartva,
hirtelen odaesik az ember orra elébe a Pálinkás-erdő.
Szeretném én azt a négyfogatos úri hintót látni, a mely úgy megy ott, a
hogy a Muladi szomszéd lovai mentek. Százhúsz forintot pedig alig ér
össze-vissza a kettő. Mégis vágtatva megy neki a homokbuczkának s futva
szalad le róla, hogy ismételje ugyanezt az azonnal következő másiknál.
– Azt mondják, – tréfál Sebők – hogy nagy a homok. Pedig nem nagy, hanem
igön apró.
– Az ám, – véli Muladi. – Csakhogy sok van belülle.
Most néhány magas buczka után megint új pusztába jutunk. Végig tiszta
színmező. Oldalt már a szabadkai határ, emerre pedig erdő. Muladi épen
csakhogy fölemeli a gyeplőt s a szijakkal üt a lovak hátára.
– Tündér – mondja – Tün-dér…
Két kézzel kell most a kocsioldalba fogódzni. Vágtatunk. Egyszerre
hirtelen jobb kézzel nagyot húz a gyeplőkön. Muladi, a ballal utána nyúl
s most a gyeplőszíj azon részét tartja a kezében, a mely máskor a lovak
háta közepét verdesi. Szinte toppanva áll meg azonnal a pusztajáró
kocsi.
Szétnézek. Miért?
– Jaj, – szól ismét Muladi – azt hittem, a túlsó oldalon van.
E szóra egyszerre látom, hogy a fa, a melyen Mária lakozik, itt van hat
lépésre. A Pálinkás-erdő sarkos erdő. A sarkának legszélső három fája
közül a közbül való magas jegenyenyár. Az oldala tele pusztavirágból
font koszorúkkal. Előtte néhányan térdelnek. A hangulat hirtelen megcsap
valamennyiünket. Im, a pusztában egy koszorús fa.
– Nem tudtam, hogy itt van, – mormogja szégyenkezve Muladi. – Nem álltam
volna ide.
Odább fordulunk s leszállunk egy bányaformán ásott kút mellett, a melyen
látszik, hogy nem régen ásták. Lépcsők vezetnek le a vízhez. A vízben
homokpor, falevél és béka lakozik. Innen mennek a búcsújárók.
Most aztán mindnyájan odamegyünk a fa elé. Hasonló események után, a
midőn négy óra hosszat a csépai ember földöntúli dolgaival s egyéb
csodatételekkel szórakoztatják, kevés ember volna, a ki siváron lépne a
puszta vallásának ilyen látható jeléhez. A meddig a szem ellát, a máskor
néptelen térségeken alakok mozognak. Némely része távozóban, más része
most jön ide a fához. A fa maga sugár jegenyenyár, tanyaházak előtt
elhaladóban látni lehet ilyen ezret is. De ennek az oldalát nem látni,
hogy milyen színű. Végig van koszorúval rakva. Közben kendők, továbbá
szenteltvíz-tartó, azután szent képek. A pécskai Mária-látás
színnyomatos képe is oda van akasztva. Fehér tanya előtt zöld mező áll,
középütt árok, két liba kutat benne. Az árok innenső oldalán térdel egy
kis leány, a túlsó oldalon áll a Mária, mindketten fehérben. Nyomatta
színben valaki Aradon, a nevét elfeledtem. A tulajdonjoga Czudar
Mihályé. Szép. Egy igen csinos pusztai legény, kalapján a besorozottak
rózsájával, tajték szivarszivó-szopókából szivart szívott a fa mellett.
Ünneplőben volt, de fényesre puczolt csizmáit kimélés okáért a kezében
tartotta. A nyárfa előtt szabadkai bunyeváczok térdeltek, a kik a közeli
szállásokról jöttek át. A búnyók ugyanis római katholikusok s így a
magyar Máriát tisztelik, nem a ráczot. Álltunk csöndesen. Az erdőben
szél suhogott, az erdőszélen apró pusztafiak hajkurásztak némely
eltévedt pulykát, malaczot. Mindez akkor, bár a közvetlen közelben volt,
csak olykép hatott rám, mint a hogy a városok délutáni szunnyadásában
érinti az embert az utczai kocsirobogás. Akármit beszéljünk, itt, ha más
nincs is, de templomi hangulat van. Senki a csöndet zavarni nem meri.
Apránkint többen gyűlnek a fa köré. Köszöntenek és csöndben megállanak,
nézvén a fát. A kapás ugyanezt kezdi lassan körüljárni, hogy hátha
valahol a Máriát látná. Útja azonban eredménytelen.
– Sehogy se bírom meglátni, – szól.
– Én se, – mondják többen.
Valóban, hogy igazat mondjak, én sem látom, bármely oldalon kerülgessem
is a fát. Mondták, hogy távolosabbról, a pusztából látszik. Oda is
elmentem, de onnan sem mutatkozott. A fa előtt ezt sokan tárgyaltuk.
Közben egy halovány, ragyavert arczú, kékesbe játszó szürke szemű leány
jött oda.
– Ilyenkor – mondja – úgy sem látják, akárhogy akarják. Csak éjszaka
látszik, mikor a sokaság itt van…
Ez, a ki szólt, libapásztor-leány. Egyike azon elsőknek, a kiknek a
Mária mutatkozott. Téveteg nézésű, az arcza egészen fehér. Ha hirességét
előzetesen nem tudom, legföljebb mellbetegnek nézem. Így azonnal
hajlandó vagyok őt álomjárónak és rejtőzőnek nézni. Úgy lehet pedig,
egyik sem a kettő közül.
A kapás szól hozzá:
– Te láttad a Máriát?
A leány nem is felel, csak int. Bizonyára sokan intézték hozzá e
kérdést.
– Hol láttad?
– Amott az akáczfán, – szól, mintha álmában beszélne – ott volt fönt a
fa högyében oszt forgott… körös-körül…
Szótalan álltunk. A vén kujon kapás mondja:
– Akkor bizonyosan azért költözött ide, mert itt hevesebb a szél járása.
A leány hozzám jön. Nem személyes okokból, hanem, hogy én a jelenlevő
népek közt egyetlen vagyok, a ki pantallót hord.
– Nézze az úr, – s nyujt egy füzetdarabot – ebbül az egész történelmet
kiolvashati.
A nyujtott füzetből látom, hogy a Pálinkás-erdő Máriáját nem én födöztem
föl. Megvan már írva. Öt pénz az ára. Akkora az egész, mintha egy jókora
üzleti levélpapirt négyrét hajtanak. Ilyformán kezdődik: «Ezen
szentséget legelsőbb látta Dobó Örzse leányka, továbbá egy Dudora nevű
leány s hogy több nevet nem említek, annak oka, hogy ezt az írást
azonnal éjszaka nyomdába adtam, de azért név nélkül is tökéletesen igaz
mindez.» Beszél aztán sok mindent. Nézem, hogy ugyan ki szerzette ezt a
történelmet. Hát bizony ismét a Czudar Mihály nevét találom rajta.
Darabját öt krajczárér. (Ily önzetlen szent cselekedetek után valóban
kivánatos volna, hogy Czudar Mihály úr szintén helyet foglaljon
állandóan valamely jó magos fa hegyében.)
Jön oda most vasárnapi fehér ruhában, fekete mellényben egy öreg gazda.
Az ember ősz. A szabadkaival határos szegedi földről való, mint az a
beszédén azonnal megismerszik.
– Az éjjel – mondta – legyütt a fárul a gonosz. Kaszával a vállán. Kara
Viktornak igerte épen, hogy elkaszálja a nyakát, ha itt találja. Mert
azt mondta, a gonosz van itt.
A libapásztor leány azt mondja:
– Az éjjel a gonosz volt itt. Harczolt a Máriával.
Az öreg ember így folytatja:
– Két leány ült itt az éjszaka az anyja ölében. Elrejtőzött mind a
kettő. Előbb csak pislogtak, azután nehezen lélegzöttek. Utóbb a szemük
héjja kifordult. Akkor látták a Krisztusfejet a fa derekán. Nézték. Szép
nagy fejnek mondták. Utóbb legyütt a kaszás ember a fahögyrül. Éjfél
után. Akkora már elmöntem. Ügön sajnálom. Szerettem volna szömközt lönni
vele.
Sokat beszéltek még e fajtákat. Azonban, hogy délre hazaérjünk,
kénytelen voltam az órát elővenni. Ez olyan jelzés, a mit szó nélkül is
megért mindenki. Muladi a kocsihoz ment, Sebők pedig még egyszer
körüljárta a fát, hogy hátha lát valamit.
– Éjjel gyűjjenek – mondta megint a leány – olyankor százak vannak itt.
Nappal nem gyün le a fahögybül.
Éjjelre azonban nem maradhattunk. Muladi a lovak közé vágott s igen
sebesen kezdtünk portyázni az erdő fái között, keresve akkora utat, a
melyen a kocsi kifér. Meleg volt az úton és sütött a nap. A pusztaszélen
a délibáb némely búzakazlakat vetett föl.
– Kend mit szól hozzá? – kérdezi Muladi.
– Én, – mondja a kapás – azt mondom, hogy ki se tudja, mi van itten. De
valami van. De ez majd mögmutatkozik.
– Mögmutatkozik.
Szorgosan igyekezve, délre haza is értünk. Vasárnap lévén, üres volt a
tanya, mindenek a városba mentek. Csendben voltunk és gondolkoztunk a
látottakon. A városból a kocsi csak hétfőn reggel jön elő. Természetesen
rajta van Roza néni, egy beszédes munkáshölgy, a ki errefelé az eleven
ujságot képviseli. A kocsi még rendesen meg sem állt a tanyaudvarban, a
midőn mondani kezdi a huszárt, a ki szeretőjét agyongyilkolta az utczán.
Mikor ennek semmi hatása sincsen, hirtelen kezdi mondani, hogy a csépai
embör mögmondta az alsóvárosi özvegyasszonynak, hogy a holt unokája
azért nem nyughat, mert nincsen a fejére erősítve a szűz koszorú. A
csépai embör látta a halottat, a mint mönt és folyton holtában fején a
koszorút igazgatta. Roza néni mindezt amaz özvegy asszony tulajdon
szájából hallotta…
… Már látom, hogy el kell a Muladi szomszéd kocsiján a csépai emberhez
menni.