A nyolczvanas évek második felében a zászlóaljunk lent állomásozott a
török földön. Messze lent Herczegovina alatt, Novi-Bazárban, mint
mondani szokás: az isten háta mögött. Nem igen törődött velünk senki,
csak épen hogy szolgálat volt szigorú, de az itthon szokásos czopfokból
alig volt meg valami. A török hadsereg, a melylyel együtt szolgáltunk,
bizony ott a végeken nem sokra tartotta magát, láttam kivonult csapatnak
kivont kardú tisztjét: csupa rozsda volt a kardja, mintha a föld alól
ásták volna elő. No, a mi tisztjeink se nagyon parádéztak, ott általán
nem is volt parádés egyenruha; a békeidő czifra külsőségei: díszkabát,
csákó, teljesen hiányoztak. Némelyik tiszt fölhúzta a csizmáját, de a
csizma füleit már nem dugta be a szárba, mivelhogy minek az ottan? Minek
és kinek? Különben a legénység is csak úgy volt, még csak nem is
borotválkozott, a kinek nőtt, hosszú szakállt eresztett s a
húsz-huszonhároméves fiatalok csapata harminc-negyven évesnek látszott.
Még olyan is szakállt eresztett, a kinek bajusza nem nőtt, ilyenformán
elmehetett volna angolnak. Volt tiszt, a ki a kardbojtját végig
beszegette sárga bőrrel, hogy kevésbbé kopjon, volt olyan is, a kié
teljesen elkopott, a bojtjai helyett csak a nyele maradt meg, de mégis
jó volt.
Mindezt különben csak azért beszélem, hogy elmondjam, hogy azon a helyen
igazán nem voltak kényszerítő fölösleges kiadások. S a mellett a fizetés
több volt, mint itthon. A legénység egy része nemhogy hazulról kért
volna pénzt, mint szokás, hanem még ő küldött haza. A tiszt, ha talán
némi adóssággal jutott is oda le, pár év alatt ott kifürödhette magát a
bajból, ha az élet szekerén okosan ül. El lehet azonban mondani, hogy
még sem történt meg ez egészen így. Abban a rendkívül nagy
elhagyatottságban sokat korhelykodtak az emberek, többet, mint kellett
volna. És hát a korhelykodáshoz valóságos úri szimbolum gyanánt kellett
pezsgő.