A tanyai kézbesítő kétkerekű kordéja behalad Öreg Dobó Mihály tanyája
udvarába. A kutyák rettentő módon ugatnak, a mi helyes is, mert az
mindig bajt jelent, ha valahol a kézbesítő a kordéjával megjelen.
Csakugyan, ide is egy félárkus kék papirost hozott, a mit Öreg Dobó
Mihály hümmögve átvesz, mondván: – hejnye, fene teremti, mi van ebben?
A házba invitálja a kézbesítőt, és pálinkát tesz az asztalra.
– Jó, – mondja. – Nem csatló-lánczczal készült.
A hamisított pálinkába szokás ugyanis a spirituszt csatló-lánczczal
belekeverni. A talpas poharakba önt, azután nézi a kék papirost.
– Hát mi ez igazság szörint?
Azt mondja a kézbesítő, olvasván:
– Ez idézés, bűnfenyítő ügyben. Majd oda kell vele menni a városban a
Mars-térre, ahun a fegyház van.
Hm. Bűn, fenyítés, fegyház, e dolgok kavarognak Öreg Dobó fejében. Ő
tekintélyes, vagyonos öreg gazda, s lám, bűn, fenyítés, fegyház.
Mérgesen mondja:
– A katonák kaszárnyája van a Mars-térön. Mit akarnak ott én velem?
Talán a bolondját akarják járatni én velem?
A kézbesítőnek azonban ez mindegy, különben is megszokta már az ilyen
zsörtölődéseket.
– Nem pörösködik kend valakivel? – kérdezi.
– Én? – mondja tünődve Öreg Dobó – én nem, sönkivel. Hanem, nini, a
Frantzia gyerök a multkoriban mögfenyögetött, hogy beád a fegyházba…
Csakugyan. Itt legeltette a tehenet a rétszélen, az enyimet étette, hát
hozzányultam egy kicsit.
– Mivel?
– Mivel? Hát mivel? Bottal. De nem nagyon, attul nem tört csontja.
No, akkor ez a baj bizonyosan. A kézbesítő a kordén szent János
áldásával elmegy, Öreg Dobó pedig nézi a szobában a kék papirost az
asztalon és tanácskozik az asszonynyal. Mert az ügyvéd nélkül is
tudatik, hogy ez most már pénzbe kerül és nincs más mód, mint hogy
fiskálist kell fogadni. A legközelebb eső hetivásáros napon ez meg is
történik s a pörlekedés, vádaskodás és védekezés annak rendje szerint
megindul a testi sértés ügyében. Öreg Dobó nem tagad semmit, csakugyan
rávágott a legényre a bottal, lehet, hogy a fejét is érte, hogy ne
sántuljon, de hát ő csak a vagyonát védelmezte.
– Ha a tekintetös úr – mondja a birónak – szintén így paraszti embör
volna a tanyán, maga se csinálhatná másként. Mert ott nincs sarki
röndér, a kit hivhassunk. Magunk védeközünk. Bitorolta a vagyonomat, hát
lekergettem bottal a vagyonomrul. Én is legeltettem a más földjén ilyen
surbankólegény koromban, engöm is megvertek érte, de nem möntem érte
panaszra. Ha tötte, viselje.
Öreg Dobó most még fejtegetni kezdi, hogy nem lehet jó ez a mostani
törvény. Ő ugyanis úgy gondolkozik, hogy az igazságszolgáltatásnak akkor
volt elég téve, mikor ő megbüntette a Frantzia-gyereket. S lám, most még
őt, a birót, hajkurászszák. Ki látott ilyent? Ám Dobó beszédével nem
sokat törődtek, sőt meg is intik szónoklatáért. Azután kimondják az
ítéletet: Kidukál három napi fogház, meg hatvan korona pénzfizetés.
– Hogy három napot köll ülni? – hördül föl Öreg Dobó.
– Az ám, – mondja az ügyvéd, – meg harmincz forintot fizetni. Ha nem
fizeti, azt is leüli. Öt pengőre egy nap.
Arról ugyan szó sincs, hogy még a pénzt is leülje Öreg Dobó,
ellenkezőleg, a napokat sem akarná leülni. Hiszen talán összedűlne a
nagy tanya odakint szégyenletében, ha megtudná, hogy a gazdája
börtönviselt ember. Nagy tanácskozások folynak e tekintetben most már az
ügyvéddel, hogy miként lehetne elkerülni a börtönt.
– Nincs más mód, – véli az ügyvéd – mint felségfolyamodványt kell
csinálni.
Dobó értetlenül nézi.
– Levelet kell írni a királynak – magyarázza a fiskális, – azután
megkérni, hogy engedje el a három napot.
Mihályban némi büszkeséget támaszt, hogy ügyében a fölséges királylyal
tárgyalnak, de azután szorongva kérdezi:
– Mekkora stempli köll arra a levélre?
De azért mégis csak beleegyezik, hogy írja meg a folyamodványt az
ügyvéd, azután hazamegy s várja, hogy mi lesz a dolog vége. Sebesen
szeret hajtani az Öreg Dobó, nem is áll meg hazáig, csak épen a
Szubasa-halmánál; ott elérte a kifelé haladó Frantzia-gyereket s
fölvette a kocsira, hogy még se menjen már egészen hazáig gyalog.
Az ügyvéd pedig megírja a folyamodást. Elmondja benne, hogy Öreg Dobó
Mihály rendes, hű polgár, becsületes ember, sok katonafiat nevelt, soha
se volt büntetve, rendíthetetlen híve a függetlenségi pártnak, – azaz
hogy nem, ez utóbbit talán még sem írta bele, de kérte, hogy változtassa
a királyi kegyelem pénzbirságra azt a három napot.
Jó idő eltelik ezután addig, míg egyszer levelet küld az ügyvéd, hogy
menjen be Dobó a városba. No, választ írt a király, alighanem. Mihály
vidáman halad ki a tanyából a kocsival a város felé. Mihályné pedig
büszkén mondja a szomszédasszonynak, a ki átment hozzá a szent Antal
tüzire való csiholó aczélért:
– Az én uram olyan embör, hogy még a király is levelezi…
Odabent az ügyvédnél azonban nem igen járnak ezek a büszkeségek és
örömök. Mert azt mondja az ügyvéd:
– No, bátyám, jó hírt mondok. A fölséges úr elengedte a három napot.
Fizet kend helyette hetvenöt koronát.
Öreg Dobó meglepődve hallgatja ezt.
– Mennyit? – kérdezi.
– Harminczhat forint ötven krajczárt. Ennyi az egész – feleli a
fiskális.
Azonban Öreg Dobó a fejét rázza:
– Én ebbe nem állapodhatok bele.
Most meg az ügyvéd néz értetlenül Mihályra, mert nem ezt várta:
– Hát miért nem állapodhat bele?
Mihály mérgesen feleli:
– Mert nem jól van felváltva a dolog!
– Hát mi nincs jól fölváltva?
– Hát ez az egész istória, – mondja tüzelve az öreg Mihály. – Mert ha
amazt a hatvan koronát, a mit lefizettem, nem fizettem volna, akkor egy
napra tiz korona esött volna. Most mög miért követölnek egy napra
huszonöt koronát? Hiszen ha hat ökröm mög egy bérösöm egész nap szánt,
az se ér mög huszonöt koronát… Egyször tiz korona, máskor huszonöt
korona? Hát mondom, hogy nem tudnak váltani… Én ebbe nem állapodok bele!
Ezt olyan határozottan mondja Öreg Dobó, hogy most már az ügyvéden van a
megijedés sora. No hiszen szépen vagyunk. Hosszú instancziával valahogy
kikérte a kegyelmet s most meg előáll a Mihály, hogy neki nem kell a
kegyelem.
– No, az nem úgy van, Mihály bácsi, – mondja neki. – Hát csak nem akarja
leülni azt a három napot, ha már eddig nem töltött börtönben időt. A
leányaira, vejeire, fiaira, menyeire gondoljon! Hogy esne azoknak, hogy
az Öreg Dobó odabent ül a börtönben, a laczibetyárok közt! Csak nem
szégyenkezik vele?
Azonban Öreg Dobó állhatatos. Gondolkozik egy kissé, de azután kétszer
is fölrántja a vállát:
– Hetven éves vagyok már, úgy se soká szégyönközök…
Ezzel mérgesen kimegy az ajtón, meg az irnokok szobáján keresztül az
emeleti folyosóra, ott megint megáll, hogy hát mégis csak… mégis csak…
az ügyvédnek is van valami igazsága. Lenéz az udvarba: bolond magasan
laknak ezek a városi emberek; tanyán csak a ló szokott ilyen magasan
lakni, az is csak esett korában, mikor a bőrét száradni a padlásra
viszik. Hát… fene teremti.
Csak visszamegy, a mit az ügyvéd különben úgy is tudott, mert köszönés
nélkül nem szokás távozni. Úgy tesz azonban, mintha nem venné észre Öreg
Dobót.
– Hanem, úgy-e, – szól gúnyosan Dobó – mikor a gyerökök oda voltak
katonának, olyan erősek voltak, mint a vasék, de azoknak csak hat
krajczár napidíjat adtak, én mög öreg embör létömre huszonöt korona
napidíjat fizessek? Aztán miért? Miért fizetöm én ötven esztendő óta azt
a röttentő sok adót?
Az ügyvéd föl se tekint az irásából, egykedvűen feleli:
– Mert lélegzik kend.
– No, – mondja Dobó – nem tréfa beszéd az enyim!
– Az enyim se, – válaszol a fiskális. – Ha nem hiszi kend, próbálja meg.
Mihelyest abbanhagyja kend a lélegzést, mindjárt nem fizet kend adót.
Öreg Dobó nem tud mit felelni erre a nagy igazságra, hanem szótalan
kezdi kiolvasni az asztal sarkára a pénzt.
– No, itt van, – szól. – Hanem ha a levélnek mását küldi, beleírhatja,
hogy Öreg Dobó nincs mögelégödve a napidíjjal…
Csakugyan haragos, mikor elkezel. El is megy a három farkashoz czímzett
kocsmába, a melynek az ajtajára csak két farkas van kifestve, mert a
harmadik Farkas maga a kocsmáros, ott kishúst eszik és két féllitert önt
utána. Azután hazahajt, útközben gondolkodván a világi dolgok felől.
Haragja útközben szomorúságra válik és otthon elpanaszolja az
asszonynak, hogy milyen hadakozásai voltak: már megint elkivántak tőle
hetvenöt koronát az urak. Egészen szomorú és megtört az ember. Az
asszony vigasztalni próbálja:
– A Vilma lovat úgy is fölküldeti kend a tavaszra a Pestre az urak
futtatására: hátha visszanyeri az uraktul?…