Hantosy a külső viseletében egyszerű volt, társaságban keveset beszélt,
félrehuzta magát, addig Herkáli a gavallért játszotta; az egész város az
ő sárga gombos kék frakkjáról beszélt, az volt a legújabb párisi módi, s
a hol megjelent egy társaságban, szóhoz sem hagyott mást jutni; ő
tartotta az egész frekvencziát beszéddel; pedig hát sok szónak sok az
alja. De hát jól mulattak rajta: azt mondták, hogy kedves fiu, a lányok
meg épen bolondultak utána. Meg is találta közöttük az épen hozzá illő
életpárt; a leányok között a legszebbet, a legbüszkébbet, a hires
tánczos Balmányi Melaniet, a kinek az apja nyugalmazott tábornok volt,
az anyja pedig báróné, ezért a kisasszonyt is bárónénak hivták. Annak
ugyan nagyobb kilátásai is voltak; hanem hogy azután évről-évre
szélylyelment a legujabb házassági terve ezzel meg amazzal a gróffal,
ezredessel, földesurral, az idő előre haladván, végre is be kellett
érnie azzal, hogy a város legdélczegebb ifja kinálta meg a kezével. A
bárókisasszonynak ugyan sem apai, sem anyai részről nem volt valami nagy
vagyona, hanem azért a háztájuk fényt, pompát mutatott, gazdagságot
hiresztelt. Egyben azonban mégis jó szerencse volt ez a házassági frigy
az ifju ügyvédre nézve: a hajdani generálisnak magas összeköttetései
voltak előkelő főurakkal, a kik nagy kiterjedésű birtokaiknak
fiskálisává, majd jogigazgatójává nevezték ki az ifju Herkálit, a mi
azon időkben nagy jövedelemmel járó állás volt. Nem annyira a fixum,
mint a sok mellékes accidentia. Az uradalmi fiskálisnak sohase kellett a
konyhájáról gondoskodnia, pinczéje, éléskamrája mindig telve, tűzifa
ölekben az udvarán, maga négy lovas hintón, felesége selyemben,
bársonyban jár, a minek soha se kérik az árát. Roppant pénzösszegek
fordulnak meg a kezén, a miknek egyéb biztosítékuk nincs, mint a nemesi
becsület. A kasznárok, tiszttartók számadásai az ő helybenhagyására
várnak, s tudták azt régen (tán még most is tudják), hogy ha az ember az
egyik szemét behunyja, a másikkal aranyat lát! Herkáli nem is rejtegette
az uraságát, nagyobb szelet csapott, mint maguk a princzipálisai, a
külföldön lakó grófok. Ez volt az ő ifju korának az álma: fény, pompa,
jó élet.
A másik kortárs, Hantosy pedig szintén a maga hajlandóságát követve,
kikereste magának a város leányai közül, nem azt, a melyik legszebb,
legpuczczosabb, hanem a melyiknek a jó szivéről, hűségéről s jó
gazdasszonyi tulajdonságáról meggyőződött: egy kisbirtokosnak a leányát,
a kinek volt ugyan háza, földje; de a régi magyar szokás szerint biz a
lánynyal a szülők semmit sem adtak, mikor szárnyra ereszték; kezdje a
nélkülözésen, ők is úgy kezdték, majd a haláluk után övék lesz minden,
tisztán, adósság nélkül, addig semmit sem kapnak. Úgy, hogy mikor az új
házasok az első ebédjüket elkölték, a mit az új asszony maga főzött meg
a konyhán, hát még akkor asztal nem lévén a szobájukban, a kihuzó fiókos
szekrényre terítettek, s a könyeik hullottak az ételük közé. Hanem azért
mégis boldogok voltak.
Volt már akkor hivatala Hantosynak (mert hiszen a nélkül nem is
házasodott volna), csakhogy a városnál az évnegyed végén utólagosan
fizetnek s kontóra tisztességes ember még csak egy asztalt sem vásárol,
mert ha vesz, hát olyat vesz, hogy az még az unokák unokáinál is asztal
legyen. A felesége szülőitől elég szép kegyelem volt az, hogy a
lakóházukat lekötötték biztosítékul a vejükért a városnál. Mivelhogy
Hantosynak azt a hivatalt sikerült elnyerni, a mitől minden más ember
fázott: a város pénztárának az őrzését. Azt mondták rá, hogy vas a feje!
Legrosszabb fizetés is volt az valamennyi városi hivatal között. – De
hát csak megéltek belőle, jó iskola a szegénység, nagy bölcseséget lehet
benne tanulni, pedig hát az egész bölcseség ebből a két mondásból áll:
«ne végy semmit, a mi nélkül ellehetsz s ne adj ki többet, mint a
mennyit beveszel».
De mondjunk ki egy igazságot, a mivel tartozunk. A «takarékossághoz» két
ember kell, egy férj, meg egy feleség. Egy magában nem tud ahhoz a
férfi: vagy zsugori lesz, vagy pazarló. Csak ketten együtt lehetnek
takarékosak. Mikor a férj és feleség estenden együtt játszanak ostáblát,
Lange Puffot, hát meg van a jó mulatság, s nem kerül semmibe. Az az
ostábla egy háznál annak a symboluma, hogy rendben van a gazdaság. Az a
frigyláda. Arra az ostáblára biztosabban adhat kölcsön a takarékpénztár,
mint egy emeletes házra.
Hát még azután, mikor egy harmadik is megérkezik a házhoz: egy kis
angyalfő, a ki megunta a társaságot odafenn az égben s ide tolakodott
erre a világra s azt követeli, hogy őtet szeressék, kézen hordják,
csókolgassák. Bizony meg is teszik. Akkor aztán még az ostábla is hosszú
időre nyugalmazásba kerül. Jobb mulatság a bölcső. Arra a bölcsőre is
mernék kölcsönt adni, ha takarékpénztár volnék.
Leányka volt. Erzsikének keresztelték. Az anyját is úgy hítták. Az ugyan
protestált a nevének kölcsönadása ellen.
– Majd ha a leány nagy lesz, én meg már vén leszek, hát akkor, ha azt
Erzsikének szólítod: engem úgy fogsz híni, hogy «Böske».
– Te nem fogsz soha vén lenni, mondá neki a férje, az Erzsike pedig, ha
nagy lesz, hát férjhez megy; nem marad itthon.
– Ugyan már hogy vennék férjhez egy szegény embernek a leányát?
– Hát a hogy a szegény ember leányának az anyját férjhez vették.
– Mikor lesz az? Ki tudja, mi lesz belőlünk addig?
Hanem hát a gondos családapa már olyan messze előre gondol.
Abban az időben már voltak ujságok is a világon; nem jártak minden
városba, de Pesten lehetett látni a kávéházban. Azokból tanulta meg
Hantosy, hogy van valahol Triesztben egy olyan társaság, a melynél az
embernek a pénze, ha rábízza, hát nem vész el, de időjártával minden
bizonynyal megnő és visszakerül; nem úgy, mint a lutrinál, a mi az apró
népnek olyan kedvencz pénzelhelyező intézete.
Levelet irt egyenesen oda a kútforráshoz, a miben azt kérdezte, hogy mi
kellene ahhoz, hogy az ő most született kis leánya a férjhezmenetelekor
egy olyan summa pénzt kaphatna, a mivel egyszerre megalapíthatná a
háztartását?
A választ levél helyett élőszóval hozták meg neki. Pedig akkor Trieszt
nem egy békaugrás volt ide. Annak a társaságnak egyik biztosa jött le
hozzá. Okát is adta, hogy miért jött személyesen.
– Uram! ön az első ember Magyarországon, a ki kérdést intéz hozzánk az
iránt, hogy mibe kerül az élet- és halálesetre való biztosítás? ön ritka
példány: ki nem eresztjük a kezünkből. Mert a hangyák, a méhek már régen
tudják azt, hogy a fiaikról gondoskodniok kell jövendő időkre; hanem az
embereknek még most kell azt megtanítani. Mi önt ebben a városban a mi
társaságunk ügynökévé szeretnők kinevezni. Ön a nélkül is pénzkezeléssel
foglalkozik, tehát ért a számvitelhez, s a hivatalos teendői mellett
ennek is könnyen megfelelhet. Fizetés kevés jár érte; hanem a kötött
ügyletek után rendes tantième, a mi időjártával felszaporodhatik. A
rendes fizetése önnek annyit tenne épen, a mennyi az évi járulék egy
tizezer forintnyi összegért, a mit az ön kis leánya husz éves korában
fog kapni, ha férjhez megy.
– Dejszen, uram, mondá Hantosy, a legszebb petrezselyem zöldülhet ki az
én házam ajtaja előtt azok felől, a kik én hozzám azzal a szándékkal
nyitnak be, hogy a pénzüket ide hozzák valamit biztosítani. A pénzt csak
a lutriba rakja be a nép, ha nem muszáj.
– Lássuk csak. Vannak sürű tűzesetek önöknek a vidékén?
– Vannak bizony. Kivált azokban a helységekben, a hol nemes urak laknak.
A hogy más országban a becsületsértésért kardhoz, késhez nyulnak, erre
mifelénk épen úgy nyulnak a tüzes taplóhoz. Ha a nemes legényt
megdöngetik, mindjárt felszáll a veres kakas a házra. Van itt egy falu,
a melyet tíz év alatt háromszor porig leégettek. A gyujtogatókat
elitélték, becsukták három esztendőre; mikor kiszabadultak, boszúból
újra felgyujtották a helységüket. Az utolsó tűznél aztán a kárvallottak
magukat a gyujtogatókat dobálták bele a tűzbe. A vármegye aztán ekkor
ezeket a boszuálló gyilkosokat csukatta be. Már most, majd mikor ezek
kiszabadulnak, ők fogják negyedszer felgyujtani a falujokat.
– Akkor jól van: – én hoztam önnek egy nagy táblát, a min Magyarország
czímere van; azután meg egy láda apró táblácskákat hasonló mintára,
arany betükkel a czímer körül a társaság neve: Assicurazioni generali.
Minden biztosított házra egy ilyet fognak kiszegezni.
– S azt hiszi az úr, hogy az atyafiak respektálni fogják ezeket a kis
bádog lemezeket, a kik még az úr Isten tíz parancsolatját sem veszik
tekintetbe a két kőtáblára irva?
– Nemcsak hiszem; de tudom. Mikor az a boszuálló gyujtogató meglátja az
ellensége házán ezt a czímert, azt mondja rá: «Ej ha! Ha én most ezt a
nádas házat felpörkölöm, annyi pénzt juttatok a gazdája markába, hogy
cserepes házat építhet belőle». S felgyujtatlan hagyja.
Hantosy elvállalta a furcsa megbizást, a minek párját soha se látta még
senki s eleinte nagyon megbámulták a kapuját azért a kifüggesztett
czímerért, meg azért az aranyos köriratért; a miért aztán őtet magát
tisztelte meg a város népe egy új névvel, a mi nem volt a
prædicatumában. Úgy hívták, hogy a «Szekuráncs».
Még a leányát is úgy hívták az iskolában a gyermekek, hogy «Szekuráncs
Erzsi».
Hanem a számítás bevált. Azok a kis nemzeti czímeres érczpaizsocskák
csodát műveltek a falvakon. Megszünt a boszúból való gyujtogatás, a
vármegye tömlöczében egy zárka üresen maradt. Később a hajótulajdonosok
is beleízleltek a vízi veszedelem ellen való biztosításba. Hantosynak
volt már elég dolga. S a dolgával együtt bizonyosan a jövedelme is
szaporodott. Csakhogy ő rajta ezt nem lehetett észrevenni. Se a belső
háztartásban, se a világ előtti megjelenésében; ő és a felesége nem
mutattak nagyobb módot, mint mikor a szűk kis fizetésből kellett
kijönniök.
Ezért sokszor meg is szólta őket a baroness, t. i. Herkáliné, a ki a
férjeik között fentartott barátságnál fogva, gyakran ellátogatott
Hantosyékhoz, de csak azért, hogy újnál újabb öltözeteit irigyeltesse a
barátnéjával s aztán eldicsekedjék vele, hogy férje hány száz forintos
hintót vett megint a számára, milyen czifra filagoriát építtetett a
szőlőben, hová fogja őt vinni a nyáron fürdőre, meg hogy milyen fényes
estély volt nála a mult vasárnap; «miért nem jöttél, mikor hivtunk?»
Hantosyné megmondta, hogy nem való ő olyan fényes társaságba. Nem is
tudná visszaadni a meghivást, mert az ő háztartása igen szerény. Az ura
sem találná ott magát, mert kártyázni nem szokott.
– Pedig igen szép jövedelmének kell lenni, erősíté a baroness, az
ügynöksége, mondják, hogy igen jól megy.
– Én nem tudom. Nem vagyok beleavatva.
– Akkor titokban élire rakja a pénzt, még felveti egyszer!
Rendesen a kis fiát is el szokta magával hozni a baroness: egy
elkényeztetett, felcziczomázott nyurga bábot, a ki kedvkeresés végett
mindenféle czifra játékszereket hordott a kis Erzsikének. Hantosyné
azonban nem engedte azokat itt hagyni, csak vigye haza megint. – «Nem is
igazi gyerek az, a ki öt kavicscsal el nem tudja magát mulatni».
Aztán ott volt neki az ábécze: az is jó mulatság a gyerekeknek; meg a
képes könyv, a drágalátos! Ez volt az egyedüli luxus a háznál: az apa
karácsonyi ajándéka. Csakhogy ezekben Albert úrfinak épen sehogy sem
telt valami nagy mulatsága; ő már kilencz éves kamasz volt, s még nem
tudott olvasni, pedig a hat éves Erzsike úgy olvasott már a könyvből,
hogy az ujjával sem böködte a sorokat.
A baroness pedig sokszor kegyeskedett tréfálózni a kis leánynyal, mikor
az a játszótársával összekoczódott a játékban: «no, no! az én
Bertikémmel szépen bánj ám; mert azzal vetetlek el feleségül, majd ha
megnősz».
A kis leány eleinte keservesen megijedt ettől a fenyegetéstől; az
anyjának a nyakába csimpajkozott, sírva, hogy ő nem engedi magát a
mamájától elvetetni. A baroness nagyot tudott ezen nevetni. Hiszen csak
tréfa! Kis bohó! Majd bizony egy ilyen gazdag urfinak engednek egy olyan
szegény leányt elvenni, mint te vagy. – Hanem mikor a tréfás faggatózás
már soká tartott, egyszer csak azt mondta a kis Erzsike az ilyen
leánykérésre:
«Majd bizony, kell is nekem egy ilyen nagy szamár, a ki még olvasni sem
tud!»
Most azután Albert úrfin volt a sor a rívafakadásra.
Ezt az egy szót nem is felejté el soha egész életében.
A míg az előkelő úri dáma barátné az egyszerű Hantosynét folyvást arra
bizgatta, hogy ő is feszítsen úgy, a hogy mások, hisz van módja benne, a
férjének roppant nagy a mellékkeresete, addig másfelől gondoskodott róla
a jó sors, hogy legyen olyan jó barátja is, a ki a mérlegnek az
ellenkező serpenyőjét terheli meg. Ez volt az ő kedves keresztkomája,
Tabakos András uram. Híres, nevezetes ember a városban.
Hogy mi volt Tabakos András uram voltaképen? azt így egy szóval nem
lehet megmondani. Sőt, valljuk meg az igazat, még majd a sok szó után is
nehéz lesz meghatározni, hogy mi volt hát? Tapasztalt ember volt. Sokat
nem tanult; iskolákat sem végzett; de sokat látott, hallott és
kigondolt. A franczia háború alatt nagyban vállalkozott, nagyokat nyert,
nagyokat vesztett, a végén kvitt volt. Kitanulta a liferánsok
furfangjait, a hivatalszobák fortélyait s megjövendölte a devalvátiót
(egy évvel azután, hogy kiütött). A magasabb arithmeticában egészen
otthon volt; csalhatatlan combinátiói voltak, hogyan lehet a kis lutrit
szétrobbantani, csinált ternókat, nagyokat reszkirozott «extrátóra» –
még «Ruf»-ra is[1] s azokat megnyerte, sőt egyszer, város csodájára,
mind az öt száma pirossal jött ki a «bécsi»-ben, roppant összegeket
nyert, hanem azért soha se volt húsra való pénze. A mechanicában
különösen otthon volt, az örökmozdonyt egy hajszál híján feltalálta, s
hajót készített, a mi magától fog úszni víz ellenében, mindenféle
kerekeknek, korongoknak, vízemelő csebreknek csodálatos összeműködése
mellett, s ez a gép mindennap előre haladt a megindulása stadiumához; –
hanem azért a zsebórája soha se járt. Több százezer font sterlingeket
kellett neki kapni nevezetes angoloktól, a kik akkora jutalmakat tűztek
ki a «világoskék georgina», a «háromszinű kandur» előállítására, meg a
circuli quadratura megoldására, a mik nála mind a sikerülés utolsó
pillanatára vártak, a mit nemcsak az egész város, hanem ő maga is
kétségtelennek tartott.
Már most tehát tudjuk, hogy kicsoda Tabakos András uram?
Hát a ki ennyi mindent tudott, értett és tapasztalt, annak nem is
lehetett másként, mint elvető kritikával beszélni az olyan ujmódi
vállalatokról, mint a minőkbe az ő kedves komája vágta a fejszéjét.
«Assecuratió, lutrizás, kártyázás az Úr Istennel! Azt ki lehet számítani
biztosan, hogy micsoda számoknak kell okvetlenül kijönni a lutrin,
állhatatos kitartás mellett; de ki tudja azt kiszámítani, hogy hol,
mikor, hány ház ég le? leüt az istennyila; a kocsis elalszik a pipával a
széna között; meg, hogy hol van egy tőke a Duna fenekén, a mire a gabnás
hajó rámegy s megfeneklik? Az életbiztosítás pedig plane Istenkisértés.
Ki akarjuk játszani a halált? Hisz ez rosszabb játék a makaónál.
Meglássa, kedves komám, hogy ennek gyász lesz a vége! Megbukik az ilyen
társaság s akkor aztán ütheti minden ember pénzének a nyomát bottal.
Azok pedig nem mennek el Triesztbe, hanem ide jönnek kedves komámat ütni
a bottal. Nemcsak a pénzét, de még az eszét is elfogja ezen veszíteni.
Emlékezzék rá, hogy én jövendöltem meg. Megjövendöltem én a devalvatiót
is.»
Hantosy az ilyen sötét profétiákra csak annyit szokott mondani, hogy
«hagyja csak, édes komám: maga csak csinálja a perpetuum mobilejét, meg
a háromszínű kandurját; az én dolgomat én értem jobban!» Hanem a feleség
kedélyében mégis meg lett örökítve az aggodalom ezekkel a tudákos
szőrszálhasogatásokkal a férje vállalata fölött, a minek a romlása
mindent elvihet magával, vagyont, becsületet – talán még az életet is.
Mint igazi jó hitestárs, sokszor el is mondta a férjének, hogy ő milyen
nagyon aggódik a jövendő miatt; de az mindig megnyugtatá, hogy hiszen
épen az ő és a leánya jövendőjének biztosításában fárad. Nehéz volt azt
megérteni.
Egy esztendőben az a rendkivüli időjárás köszöntött be Magyarországon,
hogy a Duna fogta magát s mintha csak ő volna az Elbe, vagy Volga, már
november elején befagyott Titelnél! – Ezt is megjövendölte Tabakos koma
– utólagosan.
A korai jégzajlásnak azonban az a szomorú következése lett, hogy több
megrakodott gabonás hajó terhével együtt odaveszett.
Hantosy napról-napra ujabb károkról értesítette a biztosító-társulatot,
s leveleiben a száraz adatok mellé nem mulasztá el nagy sajnálkozásának
is kifejezést adni e szörnyű csapások miatt.
Egyszer aztán azt irták neki vissza, hogy ne fogyaszsza a tintát ezekkel
a sajnálkozásokkal, hanem csak a tényeket közölje, mennyi a kár? hová
kell küldeni a pénzt? Az ilyen híres szerencsétlenség csak szerencse az
ilyen vállalatra nézve.
Hát az is lett. Mert a mint azt látták, hogy az elsülyedt hajókért
milyen pontosan ki lesz szolgáltatva a kárpótlás, már a következő
tavaszon valamennyi dunai kereskedő város hajótulajdonosai mind siettek
járműveiket biztosítani; nem lehetett volna már a «Szekuráncsnak» a
kapujában petrezselymet termeszteni, annyi ember adta egymásnak a
kilincset. Volt is dolga Hantosynak, alig győzte. «Még belé fog
zavarodni! meglássa!» mondá Tabakos András koma.
– Mert complicált dolog ez nagyon! Ez az assecuratio. Mindent külön
tabella szerint kicalculálni, inventálni, statistice informálni,
policeokat instruálni, rubrikázni, scontrózni, stornirozni,
computisálni, registrálni, expediálni, provideálni, reducálni,
correspondeálni, combinálni, assignálni, kvietálni, terminusokra
evideálni, agenseket controllálni, végül bilanceot csinálni, aztán
collaudálni. – Bele kell magát az embernek ebbe confundálni!
Szegény Hantosyné se élőnek, se halottnak nem érezte magát, mikor
ennyiféle veszedelmet elsorolt előtte Tabakos koma; a miken az ő
férjének mind keresztül kell magát nivellálni. (Csak legalább azt az
utolsó szót értette volna, hogy mit tesz?)
Annyi bizonyos, hogy ehhez képest a városi pénztár kezelése egészen síma
munka volt, oda nem kellett egyéb, mint tiszta kezelés és lelkiismeretes
pontosság. Az év utolsó havában az egész számadás elkészítése csupa
játék volt Hantosyra nézve. Mikor jött a cassavisitatió, az utolsó
félkrajczárig rendben találtak ott mindent. Most már aztán keresztvas is
volt a pénztár ablakán, ki sem lehetett rabolni.
* * *
És egyszer csak úgy történt, a hogy Tabakos András komám uram
megjövendölte.
Az a sokféle számadás még a legokosabb embernek is megzavarja a fejét.
Mikor Hantosy az év vége előtt lezárta a számadásait s elkészíté a
mérleget, hát a bonyolódottabb ügy, a biztosítási szakma egészen rendben
volt, hanem a sokkal egyszerűbb, a városi pénztár, abban volt nagy hiba.
A «vagyon» és «tartozás» között nem kevesebb, mint háromezer forint volt
a különbség.
Hová tévedhetett el a három ezer forint?
Talán tévedésből ezeres bankjegyeket adott ki százasok helyett? Ez nem
lehet, mert akkor is a három százassal kevesebb lenne a hiány.
Vagy talán elfelejtett valami kifizetett összeget a főkönyvbe beírni? –
Vagy kétszer iktatott be egy befizetést?
Sorra vette az egyes tételeket. Mindegyiknek rendben volt beiktatva az
igazoló okirata. Tételről-tételre helyes volt minden bejegyzés.
És mégis háromezer forint a hiány.
Összetévesztette volna talán a két pénztárt, a mit kezelt? Az egyiknek a
kiadását vagy bevételét a másiknak a számlájára rovatolta volna be?
Egybevetett mindent; a hiba sehonnan sem derült ki.
Ujra meg ujra végigküzdötte magát az egész halmazán a számoknak: semmi
elhibázott tételre nem bukkant. – És azért mégis háromezer forint volt a
bevétel és a kiadás közötti különbség.
Meglopták volna tán a pénztárt, a hogy már többször megtörtént az elődei
alatt? Ez is lehetetlen.
És mégis úgy van. Háromezer forint a különbözet.
Nagy összeg szegény embernek! Kivált kis városban: a hol nincsenek
heverő tőkék, hogy a megszorúlt ember végső kétségbeesésében, ha nagy
uzsorára is, felvehetné valakitől kölcsön, hogy becsülete bukását – nem
megmentse, de csak ideig-óráig elpalástolgassa.
Neki pedig magának félretett pénze nincsen. A mit az ügynöki
fáradságával keresett, azt mind az életbiztosítási policeokba helyezte
el. A családja jövőjét akarta biztosítani vele. Hogy ha ő meghal, a
családja számára az a jövedelem fenmaradjon, a mit élve tudott nekik
nyújtani. Ez a pénz olyan, mint a földbe vetett buza; aratáskor majd
dúsan jutalmaz, de addig nem lehet a földtől visszakérni!
Kihez fordúljon segítségért? Jó barátja nincsen annak a kit
szerencsétlenség ér. És az ilyen baleset egyértelmű a becstelenséggel.
Ki akarna rokona, barátja lenni egy becsületvesztettnek? Azon még
szánakozni sem szokás. Annak egy garast szokás adni, hogy vegyen rajta
egy kötelet s akaszsza fel magát.
Ez a kötél.
De hát mi marad hátra más egy becsületvesztett emberre nézve, mint
meghalni?
Napokon át tartott ez a lelki haláltusakodás. Odahaza senkinek sem szólt
semmit; de a nő szemei az arczvonásokból olvasnak; a feleség kitalálta,
hogy férjének valami nagy búja van: nem ízlik neki sem étel, sem ital, a
mint a kanalat letette, szalad vissza a hivatalszobájába. Nem felel a
kérdésekre, nem hallgat semmire; még a kis leányának a csevegése sem
bírja mosolyra. Erzsike már az iskolába jár, számolni is tanúl. Oda
viszi az apjának a palatábláját és mutatja, milyen jól megtudja oldani a
rektor úrtól feladott összeadást, kivonást, sokszorozást és elosztást.
És Hantosy magában átkozza még azt is, a ki a számokat feltalálta.
És a végzetes új esztendő napja közeledik, a mikor a számadásokat a
tanács elé kell terjeszteni. Mi fog történni akkor? Mi lesz belőle?
Hogyan éli ezt túl? Családja földönfutó lesz; még az apai házat is
elveszik tőle, a mi biztosítékul van lekötve! Rettentő gondolat! Nem
bírja elviselni. Alattomban kilopja szobájából a pisztolyát és a
hivatalszobába viszi. De a neje észreveszi, hogy a pisztoly hiányzik az
ágya fölül s kérdést tesz miatta. Annak azt feleli, hogy késő este járva
haza a hivatalból, személyes biztonság végett hordja azt magával.
Pedig veszedelmes szándékai vannak vele. Ugy elnézegeti annak a fegyver
csövének a száját. De sokan fizettek már ezzel, a kik a számadásaikat
nem tudták mással egyensúlyba hozni, mint négy lat ólommal!
Hanem egy dolog mindig kivette a kezéből a veszedelmes másvilág-kulcsát.
Az az életbiztosítási kötvény, a miben a kis leányának egykori
kelengyéje fekszik, meg a másik, mely nejének nyugodalmas örökséget
igér. Ezeket nem lehet, nem szabad egy pisztolylövéssel semmivé tenni!
Nem! annak a ki a szeretteire gondol, nem szabad magát megölni; ha
elvesztett egy életet, ujra kell kezdenie egy másikat: élni még
nyomorban is, még megalázottan is, mert az öngyilkosnak még a
biztosító-társaság is a temető árkán kívül ásat gödröt: az nem magát öli
meg egyedül, hanem az övéit is.
Hinni kell valami csodában! Hiszen nyugodt a lelke a felől, hogy tiszta
kézzel bánt a rábizott közvagyonnal. Valami nagy, megfoghatatlan
rejtélynek kell itt lenni, mely még kiderül; tán az utolsó órában?
Az utolsó óra pedig már nagyon közel volt.
Deczember 31-én zord, hófuvatos este volt. Hantosyéknál a rokonok,
ismerősök gyűltek össze Sylvester-estéjét együtt elmulatni. Az asszony
sütött-főzött, férjének a kedvencz ételeit készítette el; készen volt
már minden, csak ő nem jött még meg. Folyvást ott ül a városházánál a
hivatalszobában. Pedig már nagy szükség volna rá idehaza. Az apósa, meg
Tabakos koma preferánczozni szeretnének (szokták azt, krajczárba), de ő
kellene hozzá harmadiknak.
Mikor már a nyolcz órát is elharangozták, Tabakos András uram maga
vállalkozott rá, hogy felmegy Hantosyhoz a hivatalszobába és haza idézi.
De annak be volt zárva az ajtaja. Kopogtatott rajta.
– Segítsek-e a számadást csinálni? – kérdezé tréfásan az ajtón
keresztül.
– Köszönöm; mindjárt készen leszek. Csak mulassanak addig! hangzott
onnan belülről.
Tabakos uram visszament nagy morogva, s oda érve Hantosyékhoz, azt
mondá: «nem szeretem ezt a dolgot, sehogy sem szeretem ezt a dolgot».
A kis Erzsike szemfüles leány volt. Látta minden arczon azt a homályos
aggodalmat, miből semmit sem értett, de annál jobban megrémült miatta.
Kiment az anyjához a konyhába s addig könyörgött a nyakán, míg az
megengedte neki, hogy menjen el ő maga az apát hazahívni a hivatalból, a
szolgáló kisérje lámpással. Az asszony maga is nagyon nyughatatlan volt
már e szokatlan kimaradáson.
Erzsike hát elment a városházára a lámpásos szolgálóval. Nagyon sötét
volt. Lámpás az utczán nem égett több, mint a városháza sarkán, a szél
szembefújta a havat. Annál jobban szaladt a két leány. Persze féltükben
futottak olyan nagyon.
A városháza kapujában a szolgáló künn maradt a hajdúval beszélgetni.
Erzsike pedig felszaladt az ismert lépcsőkön az apja hivatalszobájáig s
elkezdett az ajtón dörömbölni.
– No, ki az már megint? hangzott onnan belülről egy haragos szó.
– Én vagyok apácskám, ereszszen be, kérem szépen.
Az ajtót kinyitották.
– Hogy jösz te most ide? kérdé az apa, s valami oly elrémítő volt a
tekintetében, hogy a kis lány csaknem sírva fakadt tőle.