bizonyítja. A Vörös tengerben, hol a czápák állandó kisérői a hajóknak a
kidobott hulladékokért, szoktak rájok vadászni a hajósok. Jó erős
lánczra csombókoznak egy négy ágú vashorgot, azt mindenféle
kakastollakkal tele aggatják s lebocsátják a tengerbe. A czápa ezt
valami különös delicatessenek nézi s horgon akad. Egyszer Litrow hajóján
jelenti a lánczra akasztott csengetyű, hogy horgon van a czápa! A
hajósok rögtön odarohannak s húzzák fölfelé a nehéz prédát. A megfogott
szörnyeteg azonban olyan ficzánkolást követett el, hogy mielőtt a
födélzetre ránthatták volna, egy darab az alsó állkapcsából a beleakadt
horoggal együtt kiszakadt, s a czápa visszaesett a tengerbe s
elmenekült. A hajósok aztán újra felcziczomázták a csalétkes horgot, s
megint bedobták a hullámokba. Alig fél óra mulva újra jelez a csengetyű;
itt a czápa! Ezúttal sokkal gyorsabbak voltak a felrántásában s
nagyhirtelen agyonütötték. Hát ez ugyanaz a czápa volt, a melyiknek csak
az imént szakította el az állkapcsa egy részét a horog.
Mulatságos története van azonban a «czáparészvénytársaságnak», a mi a
legközelebbi esztendőkben nagy mozgalmat idézett elő a partvidéken,
csaknem olyan nagyot, mint egy időben itt a szárazföldön a kiházasító
társaságok. Emlékezni fognak rá talán a hirlapolvasók, hogy tavaly
minden magyar és német hirlapot megjárt az a hír, hogy Fiume közelében
egy tengeri kutyát fogtak. Hát ez nem volt tengeri kutya, hanem az olasz
halászok úgy hiják a czápát, hogy «pesce cane». – Kutya egy hal!
A fiumei öböl medenczéje mindenütt meredeken mélyed alá: a parttól húsz
lépésnyire lehet nagy hajóknak elhaladni, azért is nem alkalmas tengeri
fürdőnek; csupán Abbazia előtt van egy kis zátonyos rész, a hol
ötven-hatvan lépésnyire be lehet gázolni. Itt van egy kis nyitott fürdő.
Nyár derekán egy csoport apró gyermek lubiczkolt a sötétkék hullámokban,
épen dagály alkalmával, a midőn az egyik megpillant egy szörnyű nagy
állatot a tengerben, a mi feléjük közeledik. Elsikoltja magát: «pesce
cane!» s arra valamennyi társa rohan ijedten ki a vizből a part felé,
nagy rémsikongatással.
A tengeri szörny azonban nagyon inyencz az emberhúsra, kivált a
gyöngéjére: s itt most egy egész terített asztal van előtte. Nem
gondolkozott sokat a nagy bolond fejével. Villámsebesen oda lökte magát
a gyermekek fürdőtanyájára; hanem ottan aztán, mielőtt egy ártatlant
elkaphatott volna, utolérte a nemesis. A sekély vizben megfeneklett.
Saját hatalmas rohama által úgy beletúrta magát a fenékhomokba, hogy nem
tudott megfordulni; nem birt visszamenni a tengerbe.
A gyermekek sikoltozására előrohanó hajósok, halászok, a mint meglátták,
hogy a czápa zátonyon akadt, rohantak oda csáklyákkal, fejszékkel, hogy
agyonverjék, de nem lehetett ám! A roppant hatalmas szörnyeteg még a
vízen kívül is félelmes ellenség: úgy csapkodott a farkával maga körül,
hogy nem lehetett felé közelíteni, s hanyatfordulva széttátotta
irtóztató száját, hat sor fényes fogával, hogy minden embernek elment a
kedve beszédbe elegyedni vele.
S e sikertelen küzködés alatt beállt az apály, a víz egészen lefutott a
czápáról, az ott maradt a szárazon. Ekkor tünt még ki egész rettenetes
voltában. Nyolcz méter volt a fejétől a farkáig, s a felnyitott torka
akkora, hogy egy ember kényelmesen belesétálhatott. Valami négyszáz éles
fog villogott benne.
A hajósok utoljára fölkeresték Litrowot, hogy mit csináljanak az
elfogott czápával, az nem engedi megölni magát.
Pedig ha a dagály visszatér, félő, hogy elég vizet kap a kimenekülésre.
– Hozzatok elő húsz hosszú dereglye-evezőt! mondá nekik Litrow. Azokat
rakjátok keresztbe a czápán, a két végit az evezőrudaknak fogja meg két
ember, így aztán majd birtok vele.
Megfogadták a tanácsot, odamentek evezőrudakkal s aztán negyven ember
húsz czölöppel csakugyan le is birta fogni a szörnyeteget úgy, hogy az a
hátán fekve se a farkával nem tudott pacskolni, se a fogaival
harapdálni.
Ekkor aztán tanakodtak, hogy hogyan öljék meg?
– Megálljatok! kiálta ekkor közbe egy hang a nézők közül. (Az egész
közönség odacsődült már erre a csodára.) Nem kell meghasogatni a bőrét,
nem kell összezúzni a fejét. Én megveszem a czápát így, a hogy van. Adok
érte ötszáz forintot.
Valami laibachi kereskedő volt, a ki azt az ajánlatot hangoztatá.
Ötszáz forint! Ez olyan szó, a mit a süket is meghall.
– De hát elevenen akarja az úr megvenni?
– Nem azt. Elébb majd kicsináljuk, hogy meghaljon.
– De hogyan?
– Strichnint töltünk a torkába.
Jó gondolat. A mivel a szárazföldi toportyánférget is pusztítják! Annak
is ki lett találva a módja. A mi strichnin csak kapható volt a
patikában, mind elhozták, s azt nagy szivacsokkal felitatva,
belehajigálták a szörnyeteg torkába. Két három szivacscsal még csak a
fogait csattogtatta össze, s majd ledobálta magáról mind a húsz
evezőrudat, a mit már akkor százan is teleültek, hanem utoljára mégis
csak megsokalta a medicinát és testált. Meg volt ölve szépen.
A laibachi kifizette az ötszáz forintot a diadalmas halászoknak s aztán
szekérre emeltette a czápát s magazint fogadott a számára.
Valjon mit akar vele kezdeni?
Nagy dolgokat! Egy ilyen remek czápa rengeteg nagy kapitális, a mire
részvénytársulatot lehet alapítani. Mutogatni fogják.
A laibachi hazavitette a czápát, s rögtön készen volt a részvénytársulat
hozzá. Ötven forintos részvényeket bocsátottak ki, de azoknak az
árkelete oly rohamosan emelkedett, hogy mire a fiumeieknek kinálták, már
száz forintra ment az ázsióval. Csakhogy kapni lehetett.
Soha jobb üzletnek még nem vetették meg az alapját! A reálitas megvan. A
jövedelmezőség bizonyos. A publicum érdekeltsége kétségtelen. Végig
fogják a czápát hordozni egész Európán. A legelső kiállítás lesz
Bécsben, ott már ki is fogadtak számára a város közepén egy nagy
táncztermet, a hová ezer néző befér egyszerre. Naponkint ezer forint
netto. A részvényeket már csak protektio mellett lehetett kapni a
syndikátustól.
A fiumei józaneszű kereskedők kérdezik Litrowtól, hogy nem lesz-e ebből
humbug? valami olyan tengeri krach? beleadják-e a pénzüket?
– Minden azon fordul meg, mondá Litrow, hogy mi módon készítik ki azt a
czápát? Azt lehet csinálni jól, lehet rosszul. Majd én odamegyek,
megnézem.
Felkereste a laibachit a saját házában, kérdezi tőle, hogy mennyire
vannak hát a czápa kikészítésével?
– Oh, az pompásan megy előre. Ma lesz befejezve a kitömése.
– A «kitömése!» s vajjon ki végzi azt?
– Hát a tapaczéros. Tudd az hozzá, hiszen kanapékat is tud az kitömni.
– Szeretném én azt látni.
A vállalat elnöke aztán elvezeté Litrowot a czápához.
A tapaczéros akkor is ott ült a szörnyeteg felnyitott torka előtt, s
nagy csomó csepüket dugdosott annak a bendőjébe egy hosszú rúddal. Két
festőlegény pedig kivülről firnájszolta a czápát szép fényesre.
– Baj lesz ebből, signore! mondá Litrow az impressariónak; de ez csak
nevetett rajta.
– Értünk mi ehez, mi laibachiak.
Litrow hazament, s otthon azt mondá a fiumeieknek, hogy a mi pénzt a
czáparészvényekbe raknak, azt úgy híják olaszul, hogy «perdutó».
Hanem azért a részvények csak hágtak a magasba.
Készen volt már a czápa a világkörútra: külön vonatot fogadtak számára,
megkoszorúzták a lokomotivot, s fehérbe öltözött leánykák hintettek az
útjára tengeri füvet, mikor kiindulását tartá.
A Bécsbe megérkezés estéjén az impressario azt táviratozá Laibachba,
hogy «holnapra tízezer jegy van kiadva!» mely távirat a börzén is
felolvastatott, s mesés hausset idézett elő.
Nem is volt benne pedig semmi nagyítás. Egész Bécs összecsődült a
csodára, s még a kétfejű kisasszony is háttérbe szorult a laibachi czápa
előtt.
Hanem hát ezuttal, hogyan hogyan nem? megtörtént, hogy a bécsi policzáj
nem utólagosan, hanem előlegesen ütötte bele az orrát a sintamarréba; s
ez az orr (pedig még akkor nem is az udvarmesteri hivataltól kapta)
megérzette, hogy az a czápa olyan pokolbeli bűzt terjeszt maga körül,
hogy ettől az egész közönség mind kholerát fog kapni. Hisz ez egy
«fauler Fisch!»
(Kereskedői műnyelven így nevezik a felsült vállalatot.)
Dunába vele!
S mielőtt csak egy szál néző is gyönyörködhetett volna a «tengerek
királyában!» (így volt hirdetve) belelökette azt a rendőrség a Dunába.
Valószinűleg leúszott a fekete tengerbe.
S vele együtt elúszott a nagy részvénytársulat is.
Beütött a tengeri krach!
A részvényekből fidibus lett. Mint annyi sok másból, a mik
filagoria-falat beragasztani lettek jók.
De még jó lett volna, ha ennyiben maradt volna a czápainség. De
következtek még az utófájdalmak.
Előállt a bécsi tánczterem-tulajdonos, a kitől a czápa számára a termet
kibérelték s rengeteg kárpótlást követelt a részvénytársulattól,
mivelhogy az ő táncztermét a czápa ottléte alatt oly intensive tele
illatozta, hogy a falak mind impregnálva vannak a bűzétől; ott neki az
egész farsangon át bált tartani nem lehet. Valahogy nagy nehezen mégis
per nélkül kiegyeztek vele, s a bánatpénzt, kárpótlást még a
részvényeseknek rá kellett fizetni.
S ez nem volt az első, se nem az utolsó czápa, a ki a financzvilágban
szerepelt; csakhogy ezt az egyet nevezték úgy az igazi nevén.
A PÉNZ BETEGSÉGEI.
«Non minor est virtus, quam _quaerere, parta tueri!_»
(«Könnyü _szerezni_, nehéz _megtartani_ a keresettet.»)
Micsoda?
Hát még a pénz is lehet beteg? Az universalis orvosság maga, a mitől
minden baj, betegség, nyavalya meggyógyul, még az is lehet beteg? Az a
bálványisten, a kit minden népek egyformán imádnak, a ki az országok,
királyok felett uralkodik, a kit úgy neveznek a diákok, hogy «nervus
belli» (a háború idege), még ez is lehet beteg? Hát már a pénznek is van
phylloxerája?
Ugy van biz az.
Hány gazdag családot láttunk már elmulni, a melyiknek elődei a század
elején fényben és jólétben úsztak s a század közepén már az utódaik a
hajdani palotáik ajtajára jártak kopogtatni egy kis pártfogásért.
Rettenetes dolog pedig az, mikor valaki a «miatyánkból» azt, hogy «add
meg nekünk a mindennapi kenyerünket» nem az úr Istenhez, hanem egy
ember-urhoz kénytelen elmondani.
Beteg volt az apáik pénze!
Hiszen nem mondom ám én azt, hogy igen sok ember ne lenne a világon, a
ki az egészséges pénzt is agyon tudja verni. Ugy mondják azt nálunk,
hogy «kanállal ette a pénzt!» Akkor biz a pénz elfogy, ha még olyan
egészséges volt is, mint a buzaszem.
Emlegettek az én időmben egy kereskedőt, a ki a franczia háború alatt
úgy meggazdagodott, hogy a mint a pénz összegyült nála hombár számra,
bankó, arany, ezüst, vegyest: restellte külön válogatni, hanem kivitte
az udvarra, s leterítve a hétgallérú köpenyegét a földre, megszelelte a
pénzt; a polyvát, a bankót a szél félre hordta, az érczpénz a köpenyegen
maradt garmadában, akkor aztán lapáttal zsákra rakták. Mikor én láttam
ezt az embert, már akkor csak a hétgallérú köpenyege volt meg, abban
járt télen-nyáron.
Félig a maga hibájából lett koldussá.
De hány ezer meg ezer család ment tönkre ez időkorban; hány árva maradt
mezitláb, egy ingben, a kinek a számára a megboldogult szülők kincseket
raktak félre; azt hitték gazdagságot hagynak rájuk. Beteg pénz volt. Azt
hitték, jó helyen van az, hármas vexirzár alatt áll. Holt pénz lett
belőle, a vasláda volt a koporsója. Azt hitték, nagyon jól biztosítva
van a pénzük, ha rengeteg földbirtokra adták kölcsön, betábláztatták
uradalmakra, palotákra. Beteg pénz volt. Gyógyították. Hanem az orvosság
drága. Minden patika drága. De legeslegdrágább az az orvosság, a mi a
prókátor kalamárisában van. Mire vége lett a pernek, megette a
kapitálist a perköltség.
Mikor az én feledhetetlen jó apám fiatal házas volt, egyszer télen
elment az édes anyámmal a szülőihez látogatóba, a kik a szomszéd faluban
laktak. Este későn jöttek vissza szánkóval. Egyszer csak a szánkójuk a
hófuvatban neki megy valami keresztben fekvő akadálynak s felfordul
benne. A mint a hóbul felczihelődnek, nézik, hogy mi volt az a
veszedelmes akadék, a mi az út közepén kizökkentette a szánt? hát egy
nagy zsák volt, tele pénzzel.
Igazi nagy két köblös zsák, torkig tömve csörgő pénzzel. Két férfinak
dolgot adott azt a szánba fölemelni. Az apám másnap reggel mindjárt
kidoboltatta a piaczon, hogy a ki tegnap este valamit elvesztett a
gy...i országuton, jőjjön érte a házához. Nem sokára jelentkeztek a
kárvallottak: g..i előljárók voltak; az egész falu pénzét hozták, zsákra
rakva, átváltani új pénzért a várba.
A hálálkodó emberek felét a talált pénznek odaajánlották az apámnak.
Természetesen nem fogadta el: «Csak vigyék kegyelmetek Isten hirével a
pénzüket a várba, majd megfelezik azt ottan.»
De nem megfelezték: hanem megnégyötödözték. Az a nagy zsák pénz tegnap
még tizezer forintot ért, ma már új pénzben csak kétezeret kaptak érte.
Tehát minden ember szegényebb lett négyötödrészével a vagyonának.
A kik még láttak gyermekkorukban olyan lapos kétgarasosokat, a miket a
nép tréfája «vargatallérok»-nak nevezett el, olvashatták rajtuk ezt az
irást: «30 krajczár!» Ért pedig csak hatot. Ez már nemcsak beteg, de
sánta-béna pénz volt: négyötödét megütötte a lapos guta.
A feketebankó akkora pusztulást hagyott maga után, mint a fekete halál.
Későbbi időkben is értünk meg ilyen országos pénzepidemiát. Talán még
most is van minden magyar háznál olyan «emlékül» tartogatott pénzjegy, a
mit egy időben még mutogatni is veszedelmes volt. Pedig, de büszkék
voltunk rá, mikor a kalászában láttuk! Rájött a fagy. S nekünk csak a
szalmája maradt.
A régibb időkben, mikor még nem voltak takarékpénztárak, az iparkodó
ember, a mi kis pénzt félre tehetett, vett rajta házikót, malmot,
szőlőt; azt hitte, jó helyre fektette, ott megmarad az árváinak. Pedig
ott is utolérte a pénzt a nyavalyája. Az apa halála után, ha dobra
ütötték a házat, negyedrész árt adtak érte a szomszédok: másnak nem is
kellett; ha árendába adták, vasharapófogóval sem lehetett a házbér
fejében valamit kihuzni, mind felment a tatarozásra; egyszer-egyszer le
is égett a ház: biztosító társaság még nem volt, s akkor aztán
kevesebbet ért a semminél. A malom, idegen kezelés alatt, nem hozott be
annyit, a mennyi a költség volt rá, mire az árva felnőtt nagy nyomoruság
közt, akkorra a malom maga magát őrölte meg. Azt a szőlőt pedig, a mi
árvatömeghez tartozik, már messziről meg lehet ismerni a virító gazról,
a mi nyakig ér benne: sohse szüretelnek azon. A földbe fektetett pénz is
beteg volt; megholt, eltemették.
Lett aztán később takarékpénztár elég, egymásra liczitálták a betevőknek
ajánlott kamatot. Egyszer aztán beütött a krach: valóságos cholerája a
pénznek. Milyen általános temetkezés volt egész világszerte! Akkor látta
csak az ember hüledezve, hogy hányféle betegsége van a pénznek: itt egy
milliomos esett el, a kinek magának voltak milliói; amott meg egy egész
város, városnegyed, néposztály, a hol ezer emberé volt a megbetegedett
millió. Mindegy volt, árva forintos volt-e a bankó, vagy lepedő ezres?
egyformán elvitte a keserű halál.
Hanem hát ezek még csak mind olyan betegségek, a mikben a pénz maga
szenved: ha meghalt, elveszett, nyugodjék békével! Ámde sokkal
pusztítóbb az a ragály, a mit a pénz magába az emberi lélekbe átojt,
mint a hogy elragad a himlő.
Minden ember ismeri azt a csodálatos melegséget, a mit a kezébe tett
pénzösszeg okoz. Valóságos láz az, a mit csak hosszú megszokás után
lehet elkapatni, mint az ágyúszóra való reszketést. Sokszor megtörtént,
hogy a ki váratlanul nagy összeget nyert a lutrin, vagy örökségben, erre
a hírre szörnyet halt, megütötte a pénz szele, vagy megőrült: a pénz
elvette az eszét. Ez a pénzláz az egyik emberből zsugorit csinál, a ki
ráül a pénzére, azt számlálja, s minél több van, annál jobban koplal
mellette; – a másik embert pedig bolond prédává teszi, kifúrja a zsebét
s viszi magával, mint a rossz tündér a pokol paradicsomába.
Van egy német példabeszéd, a mely azt mondja, hogy minden garasban három
krajczár van: az egyik az «éléskrajczár», a másik a «szükség-krajczár»,
a harmadik a «becsület-krajczár».
De hány ember van, a ki azt tudja, hogy egy garasban három ilyen
krajczárnak kell lenni?
A pénznek az a betegsége, hogy nem szeret megmelegedni; ha arany, ha
ezüst, elgurul; ha bankó, elrepül. Csakhogy ez már az emberbe átojtott
betegség.
Vannak azután, a kikben ez a veszedelmes ragály még jobban elfajul,
eszüket, szivüket halálra mérgezi; a kik a sok pénztől, a mi a kezükön
keresztül megy, olyan hagymázt kapnak, a melyben elfelejtik, hogy az nem
a sajátjuk, hanem a másé. Ez aztán a rettentő nyavalya: a pénz typhusa,
a miben nemcsak az ember maga hal meg, hanem még a becsület is; még a
fiaira hagyott név is meghal, s sírhalmaik fölé átok nehezedik sírkő
helyett.
Volt egy nagy magyar város (azt hiszem, hogy több is volt), a minek az
volt a végzetes sorsa, hogy a város pénztára időközönkint tönkre jusson.
Az első esete az volt, a mikor a devalvatio miatt a pénz
elértéktelenedett. No, ennek nem a halandó emberek voltak az okai; hanem
a halhatatlanok. Ezt kellett tűrni békével. Az árvák sirhattak.
A következő évtizedben meg az történt, hogy a városi pénzeket
sógorság-komaság révén kölcsönözték ki. Egy gazdag embernek kürtölt
kereskedő szedte fel a legtöbb összeget, a ki olyan jól élt, mint egy
bankár s a mellett olyan rosszul spekulált, mint egy «schreiber». Mikor
aztán már a kamatokat sem bírta fizetni, egy reggel a jobb kezéhez
kötött egy czukorvágó fakalapácsot, bal kezébe pedig egy marék paprikát
vett; azzal felment a városházára, benyitott a pénztárnokhoz, a paprikát
a szeme közé szórta, a fakalapácscsal pedig a fejére sujtott, hogy az
leszédült. Azután kikereste kötelezvényeit a ládából, beledobta a
vaskályhába, s azzal hazament és felakasztotta magát. – Most aztán
nemcsak az árvák sírhattak, hanem maga a város is. Pedig a pénztárnok
becsületes ember volt.
Ekkor aztán nagyobb vigyázattal éltek. Az új pénztárnok mellé rendeltek
egy ellenőrt, a ki arra vigyázzon. A pénztárnoknál voltak a pénztárhoz
vezető vasajtó kulcsai, az ellenőrnél pedig a pénzt őrző vasláda
kulcsai. Egyik a másik nélkül a pénzhez és a kötelezvényekhez hozzá nem
nyulhatott, s minden este együtt hagyták rendben a pénztárt: az egyik
bezárta a ládákat, a másik a vasajtót, s így mentek haza.
Ez esetben a pénztárnok szintén becsületes ember volt. Hanem az ellenőr
csak látszott annak. Egyszer az ellenőr a lakatos komájánál rendelt meg
valami ötven darab, lábnyi hosszú s egy hüvelyknyi széles vasrudat, mind
a két végükön kifúrva; s aztán ugyanannyi darab srófot. Az el nem tudta
gondolni, hogy mire való lehet mindez.
Az az úr pedig csinált ezekből a vasrudacskákból a srófokkal egy
olyanforma játékszert, a minővel karácsony hetében a «három királyos»-t
játszó gyermekek járnak házról-házra (csakhogy ez náluk fából van): az
egyik végére teszik a csillagot jelző lámpást, s ha akkor a másik végén
a két alsó rudacskát összenyomják, az egész furfangos szerszám egyszerre
magasra felnyúlik, mint egy lajtorja, s viszi előre a csillagos lámpást,
ha pedig széthuzzák az alsó rúdat, akkor megint összelapul az egész
nyujtalék, úgy, hogy egy köpönyeg alatt elfér.
A városi pénztár az emeleten volt, utczára nyiló ablakkal. Az ablakon
ugyan nem volt keresztvas; hanem éjszaka fegyveres hajdu járt végig a
városház homlokzata előtt, a ki minden fordulónál kibukkant a szegleten,
s végig nézett az utczán. Ennek tehát meg kellett akárkit látni, a ki az
ablakon be akart volna menni, a hová létra nélkül nem is juthatna fel, a
létrát pedig nem dughatja az ember a köpönyege alá. Hát akadt, a ki
megmutatta, hogy ez is lehetséges. Egy téli éjszakán, mikor a havat a
legjobban hordta a szél, az őrálláson sétáló hajdu az ellenőrt látta
hazamenni, kézi lámpással a kezében, bő köpönyegébe burkoltan, még
presentált is neki a puskájával, s aztán jó éjszakát kivántak egymásnak.
A mint azonban az őr a szögletnél megfordult, a maga harmincz lépését
végig járni a városház homlokzata előtt, harmincz oda, harmincz ide: –
az alatt az az úr elővette a köpönyege alól a három királyok
csillagtolóját, az egy percz alatt létrává nyult, mire a hajdu
visszaérkezett a szöglethez, már akkor a rabló benn is volt a szobában,
s a csillagtolót is felrántotta maga után, az őr semmit sem vett észre.
– Odabenn azután a nála levő kulcscsal felnyitott a betörő minden ládát,
összepakolta a pénzt s azután csak azt kellett bevárnia, a míg a hajdu
«válts fel»-t ordít. A míg azt felváltják, addig nem vigyáz ide senki.
Azalatt megint leszállt szépen az ablakból a csillagtoló gépével, azt
ujra összecsukta, a köpönyege alá rejté s hazament nyugodtan, még az
éjjeli őrtől, a kit útban talált, meg is kérdezte, hány az óra?
Másnap elbámult az egész világ, mikor kirabolva találták a cassát. Hát
már ide hogyan jöhettek be? A hajdunak látni kellett volna, ha valaki
létrával jár az utczán. Nem találták azt ki soha. Csak mikor egyszer a
pénztárrabló meghalt, akkor kapták meg a padlásán a tolvajsághoz
készített szerszámot. Hanem már akkor a pénz oda volt; csak az angol
soveraigneket és az orosz imperialokat találták meg a hagyatékában, a
miket nem mert kiadogatni, nehogy rájőjjenek a szokatlan pénznemről a
bűnösségére. – Megint csak sírt a város és az árvák.
Utoljára már alig lehetett embert kapni, a ki vállalkozzék arra a
veszedelmes hivatalra, hogy a város pénztárát kezelje. Inkább egy egész
ispitályt őrizni, tele patécsos Lázárokkal! Olyan volt már az a pénztár,
mint a mesebeli Astaroth-bálvány, a ki minden hét évben elnyelt egy szűz
becsületet.
És azután, valljuk meg az igazat, hogy azokban a régi jó időkben senkit
se neveltek pénztárnoknak. Mikor az ember az iskolákat végig tanulta,
hát akkor tudta azt jól, hogy Jupiter hány gonosztettet követett el az
Olympon, tudta Horácz ódáit könyv nélkül; jártas volt a Corpus jurisban:
ez elég volt arra, hogy fiscalis, szolgabiró, alispán legyen; a
senatorsághoz annyi sem kellett; a ki pap akart lenni, az tanult zsidóul
is; felvette a tógát, meg a sábeszdeklit; a kinek elég erős gyomra volt,
hogy orvos legyen, az felment Bécsbe az universitásra; a kinek meg a
vonalakhoz és a törtszámokhoz volt passiója, az az indzsellérségre adta
magát; de csak az, a kinek az iskolában semmiféle tudományt be nem vett
a feje: az került a számokkal való bánás keserves pályafutására, az
ilyeneket úgy hívták, hogy «schreiber». Egy fokkal magasabb sors a
szolgáénál. Gabonakereskedők, talpas kereskedők segédei voltak, abban
vénültek meg. Azt, hogy úri ember került volna a pénzkezelés
mesterségéhez, soha sem hallotta senki. Hanem mikor egy pénztárnoki
állomás megürült a városnál, meg a vármegyénél, vagy pedig általános
restaurátiók alkalmával, mikor az egész tiszti kart újra választották:
hát a kit semmi egyéb hivatalba be nem tudtak szorítani, azon
rajtamaradt a pénztárnokság. Hogy tud-e hozzá? Erre a megválasztott csak
azt felelte, a mit az oláh a hegedüre, hogy «talán tudok, de még nem
próbáltam». S ha aztán elhegedülte a rábízott pénzt: nem ő volt a hibás.
Két fiatal ügyvéd került haza épen Budapestről a szülötte városába, a
hol a censurát letették: az egyiknek a neve volt Hantosy Ferencz, a
másiké Herkáli Tivadar. Régi jó pajtások, még a gymnasium padjain is
egymás mellett ültek, hol az egyik volt az első, hol a másik. Az ügyvédi
diplomájukban is egyformán præclarumot hozott haza mind a kettő.
Az ilyen ügyvédi diploma abban az időben olyan volt, mint az Aladin
lámpája: ki mit kivánt, azt kapta meg tőle. Ezzel mehetett az ember föl
a szeptemvirségig, a personalisságig; aztán meg maradhatott vele
egyszerű prókátor.