végeznem. Aztán épen téged eresztenek ki ilyenkor az utczára, ebben a
zegernye időben! Micsoda gondolat ez! – No már most maradj itt. Majd
együtt megyünk haza! Mindjárt elvégezem.
Azzal visszaült a nagy kiterjesztett könyvhöz, a miben hosszú sorba
voltak oszloppá felrakva a számok. Ez ám a szép leczke! Ezt még talán
maga a rektor ur sem tudná összeadni!
A kis Erzsike odatámaszkodott az apja térdére, s úgy bámúlta, hogyan
szedi rendbe az ezt a rengeteg sok számot.
Épen a végire járt. Talán tizedszer vizsgálta már keresztül az egész
adathalmazt, mindent apróra megbirálva; most már csak a főösszegeket
adja össze. A kis leány kerekre nyílt szemmel bámulta, milyen sebesen
megy ez a nehéz munka.
Egy helyen az ezeres számok között két «3»-as volt egymás fölött.
Hantosy fenhangon számolt, mikor ehhez a két hármashoz ért, azt mondá:
háromszor három az kilencz, s valóban az is volt a főösszegbe beírva. –
A kis Erzsike összecsapta erre a tenyereit s elkezdett hangosan
kaczagni.
– Nem jól van az, papa; hisz ez nem sokszorozás, hanem összeadás. Három
«meg» három csak hat!
Hantosy csak elámult, elmeredt, mint a ki egy rettenetes álomból ébredt
fel. Azután pedig egyszerre felkapta az ölébe a kis leányt,
összecsókolta, agyon meg agyonölelte; s úgy kaczagott hozzá, hogy a ki
nem látta, csak hallotta, azt hihette volna, hogy zokogva sír.
«Három meg három nem kilencz, hanem hat!»
Hogy azt egy iskolás kis leánytól kell megtudni annak a nagy okos
embernek, a ki a számok tömkelegében olyan jártas, mint a hajós a
tengeren.
Itt van a hiányzó háromezer forint!
És ő tízszer keresztül ment ezen a két számon és tízszer elhibázta,
sokszorozva a kettőt egymással.
Ha ez valóban feljegyzésre méltó megtörtént dolog nem volna, a
legbolondabb képtelenségnek lehetne nevezni.
És a kis leány úgy nevetett hozzá! Azt hitte, hogy ez csak egy kis tréfa
volt! De milyen rettenetes tréfa. Majd az apjának az életébe került.
Hantosy, a mint letörülte a könyeit, bezárta a vasládákat, becsapta a
könyvet; mintha a pokol kapuját csapta volna be azzal együtt. Valamennyi
agyarkodó ördögnek a farkát, valamennyi kisértetnek a lepedőjét
odacsapta vele együtt, a kik annyit rémítették, puszta temetőkön,
csontházakon keresztül kergették, temető árkában sírját megvetették. Egy
gyermeknek, egy angyalnak a szavára, hogy eltűntek a limbusba.
– Hahaha! hahaha! Hát te már tudod azt, hogy mennyi három meg három? Én
csak ma tanúltam meg!
Azzal az ölébe vette a kis leányt, betakargatta a köpönyege gallérjába;
úgy vitte hazáig; folyvást kérdezgette tőle, hogy mit tud még abból a
nagy tudományból, a mire az apját megtanította ma?
És aztán útközben feldörömbözte a görög boltost, a ki már bezárta a
boltját; össze-vissza vásárolt nála tokaji bort, piskótát, czvibakot;
egész füzér fügét, narancsot, czukros mandulát, a mi csak kapható volt.
A mai Sylvester-estét vígan meg kell ülni! A szolgálónak dolog volt azt
mind haza czipelni! – De a mi a sok édesség közt a legédesebb volt, az
az apának a széles jó kedve volt. Olyan nagy beszéddel jött végig a
folyosón, mintha valami ütközetet nyert volna meg s annak a hírével
jönne. Felesége, vendégei mind kiszaladtak eléje; ő pedig mindenkit
sorba csókolt s bocsánatot kért mindenkitől, még a keze után ugráló
kutyától is az elmaradásért: «szegény Bodri; te is megkoplaltál!»
– Tedd le már azt a gyermeket az öledből! mondá neki a felesége, mikor a
szobában voltak s köpönyegét, téli sipkáját leszedték róla.
Dehogy tette le, még jobban két karjára vette.
– Tudjátok azt, hogy ez a gyermek mit csinált ma? Az apja életét
mentette meg. A számadásaimban háromezer forint hiányzat volt. Két hete
már, hogy vesződöm vele; nem akadtam a hibára. Láthattátok az arczomon,
hogy mi járt velem? S ez a gyermek oda jön, s az első pillanatra
megtalálja a nagy hibát, a mit az én nagy bölcs eszem elkövetett, hogy 3
meg 3 nem 9, hanem csak hat. Még most is az őrűlés környékez, ha
visszagondolok rá.
És aztán elbeszélte az egész történetet a rokoni körnek. Rémséges tréfa
volt az. A hallgatóknak a hátán futott végig a borsódzás. A kis leány
bámulva hallgatott s utoljára elaludt az apja ölében, a kezébe adott
piskótával, azt is elfeledte megenni. Vacsora sem kellett már neki.
A feleségének aztán mindent meggyónt Hantosy, még azt a pisztolycsővel
való kaczérkodását is és azt, hogy mi volt az, a mi a kezét
visszarántotta.
Egy évtized elmúlt, s az még a mi kis városunkban is hagyott maga után
nyomot. Gőzhajó is járt már s rendesen kikötött a város közelében. Egy
fűszerszámos kereskedőnek mellékkeresetet és aranyzsinóros sapkát
jövedelmezett a hajóügynökség. De a mi még annál is több: casino is
alakúlt a városban, a hol a vármegyei nemes uraknak és a városi
polgároknak volt találkozásuk, a mi a társas életre igen jótékony
befolyással szokott lenni.
Akkoriban hozták be az eszmecserének egy új nemét, a mit ez az egy szó
fejez ki: «paskevics». Nagy betűvel írva, így «Paskievics» (mint a
Conversationslexicon-ból kikereshető) jelent az egy hajdan híres, de
most már egészen feledékenységbe ment muszka hadvezért és államférfiút;
kis betűvel írva azonban örök életre hivatott s most is népszerű eszme
az; jelentvén a legelmésebb tarokkjátékot, a minek a gyakorlásához
okvetlenül négy ember szükséges, a hiányzót nem lehetvén szalmabábbal
helyettesíteni, mint a whisztnél. Egy tagnak a jelen nem léte képes a
gyűlést határozatképtelenné tenni. Annálfogva az ilyen négy összeszokott
paskevicsjátszóra nézve valóságos sorscsapás az, ha egynek közűlök
megfájdúl a foga, kénytelen otthon maradni, nem mehet fel a casinóba.
Hogyan fogjanak egy negyediket? Paskevics nélkül pedig nem volna a nap
tökéletesen befejezve.
A «három árva» minden ujonérkezőt, a ki az ajtón belép, még a kabátját
sem akasztotta fel a fogasra, már karon fogják: «jön-e negyediknek?» –
Fájdalom! Máshová van angazsérozva. Milyen kár! Vagy nem tudja a
paskevicsot? – «Megtanítjuk mi öt percz alatt.» Ritka embernek van
bátorsága megmondani azt, hogy nincsen elkártyázni való pénze. Hát akkor
minek jár a casinóba?
Megint nyílik az ajtó, megint új csalódás. A «szekuráncs» érkezett meg.
Ez minden este eljön ide a clienseivel találkozni. Olyan dolgai vannak,
a miket itt lehet legkönnyebben elintézni. Aztán ő vágja fel az újságot,
a mit még más a kezébe sem vett.
– Ez nem jön negyediknek.
– Pedig tud kártyázni; de csak minden esztendőben egyszer, Sylvester
estéjén.
– No, uramöcsém! kiálta rá a vén levéltárnok, üljön le velünk! Fél
krajczárban játszuk százát.
– Köszönöm. Nincs elvesztegetni való időm.
– Ennek meg már elvesztegetni való ideje nincsen.
(Mintha az ujságolvasás nem nagyobb idővesztegetés volna.)
Megint új érkező! Ah, ez már beválik. Fiatal gavallér, most jött
Pestről, ott végezte a cursust, most censurázott.
– Mintha csak hívásra jöttél volna, kedves öcsém. Itt az üres szék; tedd
le magad, te kezded az osztást!
Ezzel a szóval rohanja meg a türelmetlen táblabíró a fiatal
casinó-tagot; mire az sajnálkozva adja elő a mentséget:
– Kedves urambátyám! Bizony nem értem ezt a mesterséget.
– Micsoda? Nem értenéd a paskevicset? Hát ti pesti gavallérok csak a
harminczhármas tarokkot játszátok?
– De egyáltalában nem tudom, hogy melyik kártya üti el a másikat.
– Hallatlan eset Magyarországon! S te a personális mellett voltál
jurátus? Hát mit tanultál akkor, ha még kártyázni sem tanultál meg? Hát
mindig csak ittál?
– Azt meg épen nem próbáltam.
– Hát mi a kű? Az egész napot elpipáztad?
– Az sem volt a számban soha.
– Per deos immortales! Se nem iszik, se nem pipázik, se nem kártyázik!
Hát hogy tudtál felnőni ilyen barommódra?
Ezen az erős tréfán aztán mindenki kaczag.
– Pedig édes apád ugyan jól tud ám kártyázni!
– Hát hisz épen azért nem tudok én. Felelé rá a magas, nyulánk ifjú,
kinek halavány, nyúlt arcza valami mélyen lappangó búskomorságot árul
el.
– Hát mit tudsz?
– Sakkozni.
– No akkor épen összeillesz a pénztárnok urammal, az sem él mással,
csakhogy nem kap hozzá társat. Hej, szekuráncs öcsém. Bújj ki abbul az
ujságbul! Itt van egy csodagyerek, a ki nem tud semmit, csak sakkozni.
Lesz már pártnered!
A fiatal ügyvéd eléje sietett az olvasó szobából kilépő Hantosynak.
– Kedves urambátyám, rám sem ismer már. Én vagyok az a rossz gyerek, a
ki annyiszor betörtem az ablakát a labdával, mikor a mama odavitt
magával.
– Dehogy nem ismerlek, édes Berti öcsém. Azóta sem láttalak, hogy a kis
leányom ríva fakasztott egy szavával. Remélem, hogy azóta már
elfeledted?
– Dehogy felejtettem. Sőt holtig megemlékezem rá. Az az egy szó volt az
életemnek a napfordítója. «Kell is nekem ilyen nagy szamár, a ki még
olvasni sem tud!» Akkor szégyenletemben nekifeküdtem a tanulásnak s
helyre akartam hozni, a mit kényeztetésből elmulasztattak velem.
– S úgy látszik, hogy helyre is hoztad. Ott voltam, mikor a gyülésben
kihirdették az ügyvédi diplomádat: præclárummal.
– Hát majd az ezután tünik ki, hogy megérdemlettem-e? De rajta leszek,
ha Isten segít.
– Segít téged más is.
A fiatal ember elértette a gyönge iróniát s büszkén emelte föl fejét.
– De én protectio útján nem akarok előre menni.
– Nem is úgy értettem, magyarázá szavait Hantosy, a kinek nagyon
megtetszett ez az önérzetes büszkeség a kezdő fiatalnál. – Nem czéloztam
én előkelő urak pártfogolására, hanem csupán arra, hogy egykor azt az
állást fogod betölthetni, a mit most édes atyád elfoglal, ha ő
belefárad, vagy nyugalomba akar vonulni: a mi független állás.
Herkáli Albert mélyen a szemébe nézett Hantosynak e szavak után, mintha
a lelke fenekén maradt gondolatot akarná magtalálni s aztán azt mondá
neki: «hát ne próbálkoznánk meg egy sakkpartiera?»
Ez a legjobb mód megszabadulni a hivatlan hallgatóságtól. A sakk unalmas
játék, azt senki se nézi az embernek a vállán keresztül.
A játék közben aztán így szólt az ifjú Herkáli a játszótársának:
– Kedves urambátyám, nagyon el lehet foglalva mostanában, úgy-e bár?
– Mint mindig, édes öcsém; miért kérded ezt?
– Csak úgy! – A városi hivatalán s a biztosítási ügynökségén kívül még
azzal is foglalkozik, hogy nagy uradalmak számadásait felülvizsgálja a
birtokos főurak megbizásából.
– A mikor ráérek.
– Hát hogyan van az, hogy kedves urambátyám épen csak gr. X-nek a
megbizását nem ér rá elfogadni, a kinek az apám kezeli a jövedelmeit?
Erre a kérdésre egész a füle hegyéig elvörösödött Hantosy. – Nem lehet
erre a fiúnak feleletet adni! Mit? Azt, hogy a régi jó barátja kezelését
nem tartja olyannak, a miben az ő szakértő szemei valami olyan hibát ne
találjanak, a mi annak végveszedelmét okozhatja?
Úgy tett, mintha csak a játszmára volna gondja.
– Vigyázz! mert a tornyodat elveszem a királynémmal.
– Tessék! Nem szoktam visszahuzni.
Hantosy elvette a tornyot.
– Akkor én egy huzással sakkmattot adok.
– Mesterem vagy! szólt Hantosy, kezét nyujtva az ifjúnak.
Az pedig odahajolt hozzá s azt sugta a fülébe:
– Hát épen abból az okból, a miért ön nem ér rá az én apám számadásait
végigvizsgálni, nem igyekezem én azt az állást, a mi az övé, valaha
elfoglalni.
Most már mind ketten egymásnak a lelkébe láttak. Hantosy érzé most már
igen jól, honnan ered a fiatal embernek az arczán az a gyógyíthatlan
búskomorság. Ez sejti azt, tán tudja is jól, hogy az a fény, az a
dúskálkodó pazarlás, a mit a szülei háznál lát, honnan ered, és hol fog
végződni? Az egész világot egy homályon keresztül látja. S ez a homály
az apjának az előre sejtett gyalázata. Ez vet árnyékot ifjúi arczára.
– Látogass meg bennünket odahaza, mondá neki. Nőm igen szivesen fog
látni.
– Hát Erzsike?
– Az már nagy leány. Ő viszi a ház gondját.
Nem kellett Bertinek másodszori meghivás: alig várta a másnap délutánt,
hogy Hantosyéknál látogatását tegye. (Délelőtt nem szokás, mert olyankor
az apa hivatalban van, a kisasszonynak pedig a konyha után kell nézni.)
Mikor belépett hozzájuk, Hantosy alig akart ráismerni. Ez nem a tegnapi
búskomor gyászvitéz volt; de egy életvidám, jókedvü ifjoncz, a kinek az
arczáról, szeméből csak úgy sugárzik még a tavasz villanyos melege. –
(Hej te hiú ősz ember, hiába fested a hajad, szakállad szőkére-barnára,
ezt a villanyos sugárzatot nem tudod a szemedbe festeni többé.)
A jókedvű fiú ezzel a szóval üdvözlé Erzsikét:
– Tudok ám már olvasni, Erzsike kisasszony.
A mire Erzsike nagyon elpirulva süté le szemeit: talán attól tartott,
hogy ha Berti olyan nagyon jól tud olvasni, még majd az ő szeméből is
olvas ki valamit.
Hantosyné maga is emlékezett még erre a szóra, de még arra is, a mi azt
megelőzte.
– Jaj, kedves uramöcsém! Nem úgy van az, mint régen volt. Gyerekjáték
összetörik. Kártyavár: elfujják. A mióta a gyerekek nagygyá nőttek: a
szülőik alig ismerik egymást. Az én Melanie barátném egy pár év óta még
a névnapomra sem jön el hozzám, s ha én megyek hozzá a leányommal, azt
izeni ki: migraineja van.
– Valósággal sokat szenved a mama a fejével.
– Csakhogy aztán, mikor az alispánnéhoz meg a generálisnéhoz kell menni:
akkor egyszerre meggyógyul.
– Talán nem egészen.
– Mind a kettőnek van eladó leánya.
– A generálisnénak három is, egyik rútabb, mint a másik.
– De azért uri drámák azok.
– Az igaz, hogy úrnak valók! Nagyon meg fogom süvegelni, a ki elveszi
valamelyiket; mert az nem lesz valami gyalog ember.
– Már bizony pedig, lássa kedves öcsém uram, szólt Hantosyné, egészen
komolyan fogva a beszédet. (Eredj csak Erzsike, nézd meg, ki jár a
konyhában!) Hát lássa kedves uramöcsém: azt nekem kötelességem magának
megmondani, hogy Melanie nekem egyszer, mikor a főispán által adott
bálban együtt voltunk, egész este folyvást az egyik generális
kisasszonyt magasztalta, azt a szőkét, a melyik legszebb, kifogyhatatlan
volt a dicséretében, és különösen én előttem. Hogy az milyen jó partie!
Milyen derék asszony lesz belőle! Méltó lesz egy hozzá illő férjhez.
– Hát az igen szép a mamától, ha egy barátnéjának a kisasszonyát
boldogítani akarja, de ha én rám gondolt, hát azt mondhatom, hogy én,
mint vőfély, szivesen oltárhoz vezetem egymás után mind a hármat, de
mint vőlegény, egyiket sem.
– Hát meglehet, hogy nem is arra való volt Melanietól ez a példálózás;
hanem csak az volt a czélja, hogy figyelmeztessen valamire. Hogy egy
gazdag úrfinak, mikor már nagy ember lett, nem szükséges visszaemlékezni
arra, a mit gyermek korában mondott egy szegény ember leányának.
Berti keserü mosolylyal pödörgeté serkedő bajuszát főlfelé, s egész
csendesen így szólt:
– Hiszen ha csak az a hiba, majd leszek én még olyan szegény ember is, a
kinek szabad a szegény ember leányának mondott szavaira visszaemlékezni.
Erzsike visszatért a szobába; jelentve, hogy a dohányárendások vannak
odakünn, valami dolguk van.
Berti azt látta, hogy alkalmatlan időben jött s kalapja után nyult,
búcsut veendő.
Hanem Hantosy a vállára tette a kezét s visszanyomta a székére.
– Csak maradjon itt, édes öcsém, majd elvégzem én a dohányárendásokkal
magam a dolgot.
Ez a szó «maradjon itt!» oly félreérthetlen kifejezéssel volt mondva,
hogy Bertinek lehetetlen volt azt beleegyezésül nem venni. S hogy ez
válasz volt arra az ő szavára: «Majd leszek én még olyan szegény ember!»
azt Hantosyné is sejthette jól.
Nem volt az ő előtte sem titok, hogy Herkáliék fényüző pompája csak
aranyfüst. Egyszer vége lesz annak.
A két gyermek aztán ismét jókedvű lett. Az a szó: «leszek én még szegény
ember!» egészen közel hozta őket egymáshoz.
Szabad lett visszaemlékezni.
«Hányszor megríkattuk egymást!»
* * *
A catastropha pedig hamarább bekövetkezett, mint hitték, a kik azt előre
látták. S ezt az öreg X. gróf halála idézte elő, a kinek
jószágigazgatója volt Herkáli. Annak a kezén volt a roppant kiterjedésű
X. grófi majorátus. – Az új majoresco az elhunytnak unokatestvére volt,
egy nagyon rendszerető, szigorú uraság, a ki nem követte az elődje elvét
a szabadlopás tekintetében. Ez azon kezdte, hogy az uradalmának minden
belső tisztjét rögtön elbocsátá; kit nyugdíjba tett, kit meg
elkergetett. És azután az összes számadásokat felkérette magához, hogy
személyesen megvizsgálja. Veszedelmes uraság! A ki maga vizsgálja meg a
számadásokat. S aztán még ért is hozzá.
Egy reggel aztán, mikor nagyon szóltak minden toronyban a harangok, arra
a kérdésre, hogy ugyan micsoda nagy úr halhatott meg? azt felelték, hogy
a «Herkáli fiskális!»
Elcsodálkozott rajta minden ember! Az a derék nagy úr, a ki négy lovas
hintón járt, aranysujtásos hajduval, a kinek a felesége
selyemmel-bársonynyal söprötte az utczát, a kinek olyan nagy háza volt?
fényes nyári mulatója! Papagáj az ablakában, még a házőrző kutyája is
háromszáz forint volt! A ki olyan mindig nevető piros pozsgás arczczal
nézett a világra, a szava úgy hangzott, mint a parancsolat! Az, ugyanaz
halt meg! Tegnap még víg társaság mulatott nála, éjfél utánig hangzott a
czigányzene a termeiben és ma már ki van terítve.
Vajjon mi érhette?
Hát a guta ütötte meg. Sok volt neki abból, a miből másnak kevés. Nagy
urak halála ez! Azok még a másvilágra is gyorspostán utaznak.
No meg aztán hatlovas gyászszekéren. Rég látott a város olyan fényes
temetést, mint Herkálié volt; Melanie háromszor elájult a
gyászszertartás alatt.
Mikor aztán este későn vége lett a sok gyászparádénak, a harangok
elnémultak, a város megint elcsendesült, Hantosy hivatalszobájában
megjelent Herkáli Albert.
Arczkifejezésében több volt, mint a gyász; több mint a szomorúság;
valami, a mi még ezeket is túlsötétli: a szégyen homálya volt az.
Odaborult könyezve Hantosy vállára, csak e szót tudva rebegni: «Atyám!»
Hantosy átölelte őt s azt mondá neki:
– Jól mondtad. Az vagyok. Fiam.
Berti letörlé könyeit s elhatározott hangon szólt:
– És én azért jöttem, hogy önnek visszaadjam ezt a nevet.
– Hát nem akarsz már fiam lenni?
– Nem lehetek az többé!
– Én azt hiszem, hogy most már elég szegény vagy arra, hogy az lehess.
– Ön már tudja?
– Mindent tudok. Atyád tízezer forintot elköltött a majoratus rábizott
pénzéből. Az ifjú gróf rájött erre. Atyád gyorsanölő mérget vett; az
lett a halála.
– Igy van, szólt csüggedten Berti. Ha koldusbot maradt volna rám: nem
szégyenleném. De a mit örököltem, az a gyalázat. Ez már túlmegy a
semmin! Én egy meggyalázott nevet nem kinálhatok egy nőnek, a kit
imádok, tisztelek. Azt mondhatom neki: jer velem a nyomorba, de azt nem,
hogy légy társam a pellengéren.
– Csendesülj le. Hallgass rám. Nem vár rád se koldusbot, se pellengér.
Itt van egy kötvény. Kis leányom születésekor alapítottam ezt. Husz éves
kora után, ha férjhez fog menni: tízezer forintot kap készpénzben,
menyasszonyi hozományul a biztosító társulattól. Vedd ezt a kötvényt
magadhoz; vágtass gyors szekérrel X. grófhoz, mutasd fel neki: ő ért
hozzá. Mondd el neki, hogy azt a pénzt, a miről a megboldogult nem
tudott számot adni, menyasszonyod hozományából lefizeted neki rögtön az
egybekeléstek után. Kimélje apád nevét.
Berti csak odarogyott Hantosy lábaihoz, lesujtva nehéz érzelmeitől s a
zokogástól nem tudott szavakhoz jutni.
– A perczek drágák! mondá neki Hantosy, felemelve őt, sietned kell,
mielőtt a rossz hír szárnyra kel. Előzd meg. Ez a tied. És a leányom
szive is a tied. Te derék ember vagy. Arany a lelked: az ér sokat. Ne
hagyd el magadat. A míg visszatérsz, addig én mindent rendbe hozok.
Herkáli Albert vágtatott ki gyorsszekérrel X. gróf falujába. Késő éjjel
volt, a mikor oda megérkezett. A gróf nyugalomra tért már, de arra a
zajra, a mit az ifjú Herkáli támasztott a kastélyban, előjött a
hálószobájából s azt kérdezte: mi baja van?
Berti megnevezte magát.
– Bocsásson meg, kegyelmes uram, az erőszakos háborgatásért. Ma
eltemették az apámnak a holttestét, ha ma nem szólhatok, holnap el
fogják temetni a becsületét is.
– Tehát szóljon.
A gróf bevezette dolgozószobájába az ifjút, s le sem ültette ott, úgy
mondatta el magának, hogy mi járatban van.
Mikor Herkáli Albert átnyujtá neki reszkető kézzel azt a biztosítási
kötvényt, a gróf föltette a szemüvegét s figyelmesen végig olvasta azt.
Még azután a lámpa felé is kiterjeszté azt, hogy meggyőződjék felőle,
vajjon a hiteles vízirat is benne van-e a papirívben. Azután összehajtá
azt, s a zsebébe tette.
– Üljön le ön, és irjon, mondá száraz hangon Bertinek.
– Mit parancsol kegyelmességed?
– Irja meg ön kineveztetését abba a jogigazgatói állásba, a mit eddig az
apja viselt. Nos? Nem fog a toll? vegyen másikat.
De biz a szemei nem láttak Bertinek a könyeitől.
– De én nem várok ám arra, a míg ön azzal elkészül, mondá a gróf. Álmos
vagyok. Majd holnap aláirjuk s hitelesítjük. Ha elvégezte, a komornyik
elvezeti a szobájába. Aztán e kötvényt pedig adja vissza annak, a kié.
No, vegye vissza, mondja, hogy én küldöm.
– Kegyelmes uram! hebegé reszketve Berti.
– Hiszen az igaz, hogy tízezer forint nem bagatelle, hanem egy olyan
ember, a ki a menyasszonya kelengyéjét kész ide adni az apja
becsületéért, mindig megér tizezer forintot annak, a ki rátalált. Jó
éjszakát.
A folytatása ennek a történetnek csupa boldogság és öröm: azért nem
mondhatjuk rá, hogy «vége». Ennek nincsen vége.
* * *
Mindezek a mesék pedig az életből vannak ellesve; egy ember által, a ki
nagyon régen él már, s nagyon sokat látott, hallott és tapasztalt s
azokra visszaemlékezik.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Ruf = mikor a betett egyes szám, mint első a kihuzottak
között, tétetik meg.]
TARTALOM.
I. Szélcsend alatt.
A kuruczvilág után 3
Smaragdok és zafirok 30
Az ördög menyasszonya 42
Egy szegény asszony története 76
A debreczeni kastély 105
A villámjárta 187
Miért láttál? 198
II. Az életből ellesve.
A pánszlávok földén. Rejtelmes história 205
A miskolczi szűz 210
A socialdemokratia Európában és Éjszakamerikában 216
Mikor az embernek nincsen gondolatja 233
Egy karácsonyest a bolondok házában 242
Czápa-históriák 247
A pénz betegségei 255
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
33 |nem jutottt eszükbe |nem jutott eszükbe
48 |megzavart ünepélyért |megzavart ünnepélyért
51 |volt sopánkodássel |volt sopánkodással
53 |«valamelyikèt» a sok közül |«valamelyiket» a sok közül
54 |naphosszatt aludt |naphosszat aludt
69 |ott megsemmísitsék |ott megsemmisítsék
70 |míndig késett |mindig késett
70 |kík névszerint |kik névszerint
77 |szőke hajtfürtjei |szőke hajfürtjei
91 |ez a plumpuddíng |ez a plumpudding
91 |míndegy volt |mindegy volt
93 |Bartolomeo Bergamí |Bartolomeo Bergami
94 |holyan a szerencsés |hol van a szerencsés
94 |Quen Butterflynek |Queen Butterflynek
95 |hítelemre hozz bort |hitelemre hozz bort
96 |valamít vetett |valamit vetett
99 |királyí palota |királyi palota
102 |gyászba öltözbe |gyászba öltözve
103 |szegyenteljes irat |szégyenteljes irat
106 |Ónody úrí |Ónody úri
139 |érdemes czizmadia |érdemes csizmadia
141 |elég csetepáté |elég csetepaté
150 |kegyelméd excedálhatnék |kegyelmed excedálhatnék
171 |szatmárí kapitány |szatmári kapitány
175 |piczon meghálni |piaczon meghálni
183 |lenni seki |lenni senki
205 |egérforgó kalitkákkal |egérfogó kalitkákkal
212 |akasztatta öket |akasztatta őket
245 |Es az utczán |És az utczán
245 |Gratulálok, gatulálok! |Gratulálok, gratulálok!]
End of Project Gutenberg's Szélcsend alatt; Az életbol ellesve, by Mór Jókai