sem kezdek az elejét leirni, míg az egész apróra ki nincs dolgozva a
fejemben. – És még sem jönnek a gondolatok. A régen kifőzött, a
keresztül érzett, az emlékembe beégetett eszmék, alakok, szövevények nem
akarnak hívásomra megjelenni. Itt ülök a tollal kezemben és nem tudok
dolgozni.
És elmult egy hét Arany halála után, hogy nem jött egy gondolatom, vagy
a mi jött, el is ment, nem fogtam meg; nem az igazi volt.
Hajh, az én ábrándalakjaim, a kiket felidéztem, hogy mondjanak el egy
rég bemohosult történetet egy mesemondássá lehanyatlott időkorból, a
hajdankori magyar hősök és azoknak szerelmei, mind ott virrasztanak most
legkedvesebb «bárd»-juk ravatala körül; azért nem jöhetnek én hozzám…
Vegyük elő tehát a zomotor hősének drága hagyományát, Arany leveleit, a
miket néha napján hozzám irt: talán azokat lemásolva, belejövök újra a
dologba.
Nagyon érdekes levelek ezek, kezdődve azokon az időkön, a mikor még
Arany Jánosnak csak névtelenül lehetett irni, és nekem csak a más neve
alatt lapot szerkesztenem. – Ezek a levelek fényt (azaz hogy
világosságot) vetnek sok olyan állapotra, a mik csak azért nem mondhatók
elfeledetteknek, mivelhogy nem is volt felőlük tudomása – a nagy
világnak, a magyar nemzetnek.
Kezdjük az elsőnél. Ezt Arany János 1855-ben irta, a mikor én Pákh
Albertnek másfél évi távolléte alatt a «Vasárnapi Ujság»-ot
szerkesztettem. (Ezt nem tudja senki.)
Nagy-Kőrös, decz. 10. 1855.
My dear Moore!
I was eben bekülding neked a másik lapon olvasható poémákat, midőn
leveled dörgedelmes-morgadalmasan rám ijesztett, hogy siessek vele!
különben azt már egy ízben postára tettem és czímeztem J. Mórnak a szép
utczába Nr. 1, de mivel ott azon úri embert nem találták, a levélkihordó
szépen eldobta, hogy ne kelljen tovább keresni azt a hallatlan nevű
obscuritást. Igy gondolom, hogy történt, mert a levelet nem
retouroztatták, pedig már ennek jó öt hónapja lehet.
Hogy vagytok ott Pesten? Száz éve, mióta pesti embert nem láttam. Én itt
falun szutyongatom az ifju nemzedéket, s nézem, mikép hámlik rólam
kedélyem utolsó maradványa. Ritkán dolgozom és keveset, fejem sokat zúg
és fáj, szóval csehül vagyok.
Kedves nődet szívből üdvözlöm, téged ölellek.
Barátod
Arany János.
U. i. A dijt a vasárnapi újság generositására bizom.
A második levél egy évvel később kelt; ennek a megértésére tudni kell,
hogy abban az időben senki sem akart már verset irni; én aztán kínomban
azt találtam ki, hogy magam kezdtem el bolondos verseket költeni Kakas
Márton álnév alatt. Ha Arany azt hitte, hogy ezek az ő balladáit
parodiázzák, akaratlanul czél lett vele elérve; mert megszólalt rá. De
bizony nekem ilyesmi eszemben sem volt; nem is tudtam volna hozzá.
Kőrös, decz. 29. 1856.
Kedves barátom Mór!
Egressytől nyert népdalomat miattam kiadhatod: én nem foglak azért sem
megnyilatkozni, se megkakas-balladázni. Kivánatodra, hogy bár minden
második számba küldenék verset, – egyszerűen kimondom, hogy az
irányomban pium desideriumnak is nagyon vérmes; kivált most, midőn
karácsoni ajándékul minden szerkesztőnek megírtam, hogy ha bizonyos
reményben küldik tisztelet példányukat, úgy akár meg is szüntethetik,
mert én nem tudom, mikor küldhetek nekik valamit. Kakas-balladádon, –
akár te írtad, akár Sárosy, – jót nevettünk – én kivált igen hív
parodiáját látom benne saját sületlen balladáimnak, döczögő mértékemnek,
rossz asszonánczaimnak stb., a mi engem nagyon mulattatott.
Tehát Pákh megérkezett s örvendek hallani, meggyógyultan! Add át neki
szíves üdvözlésemet, – de ha látni akar, tegyen úgy velem, mint Mahomet
a hegygyel, mert én immobile quid vagyok. Karácsoni köszöntésedet újévre
adom vissza: adjon Isten bő esztendőt mindenben, a mi jó, és szűket
mindenben, a mi rossz. Kedves családodat üdvözlöm, téged pedig ölellek –
s ha kezemre esik, kissé meg is téplek!
Barátod
Arany János.
A harmadik levél kisérője annak az Arany János «makámá»-jának, melynek
czíme a «poloska»; a mi az «Üstökös»-ben jelent meg az ő kivánatára név
nélkül, de én még sem állhattam meg, hogy ezt a jegyet # alá ne
tegyem, a mivel a financzvilágban az «arany»-at szokták jelezni. Az
eredeti kézirat nálam van azzal a gyöngysorirással, a mivel Arany szokta
a költeményeit írni, kitörülve belőle az a két sor plajbászszal általam,
a miről mégis csak rájött volna a «censor», hogy nem a poloskáról van
ott szó, hanem – valakiről másról, s majd lett volna nemulass nekem is,
Aranynak is, meg az «Üstökös»-nek is.
Nagy-Kőrös, aug. 25. 1858.
Kedves barátom Mór!
Szíves megemlékezésed köszönöm, – hogy jól esett, mutatja az idezárt
bolondság, melyért megerőltettem invalidus muzsámat. De ne nézd te annak
gyarlóságait, nézzed csupán a jóakaratot, s ha az «Üstökös» az ilyet
beveszi, add oda neki, persze név nélkül, a mint van; mert nem tartok
számot sem az írói dicsőségre, sem egyéb «accidentiára», mit az ilyen
compositio eredményezhet.
Kedves nődet lelkemből üdvözlöm, tégedet pedig csókol ezerszer
barátod
Arany János.
A negyedik levélnek nincs felírva a kelete. Ez akkor jött, a mikor Arany
elszánta rá magát, hogy Pestre felköltözve, itt maga adjon ki
szépirodalmi lapot. Ennek a czíme volt «Koszorú». – Hejh, ha a fölséges
magyar nemzet azt az aprópénzt, a mit a holt költő koszorúira kiadott,
az élő költő «Koszorújára» előlegezte volna!
Kedves Mór!
Megörültél (?) úgy-e, hogy az «Üstökös»-be küldök valamit? Fájdalom,
hogy egy idő óta megszünt viszonyom az égiekkel. A helyett kérni jövök.
Lapengedélyem ugyan még nincs, de lehet, s akkor meg leszek akadva. Első
számát a te novelláddal szeretném bemutatni. Csengery mondta nekem, hogy
te, szándékom meghallva, kész örömmel ajánlkoztál egy oly lapba
dolgozni, milyenné szeretném, hogy váljon az enyim. Nélküled nem válhat
azzá. Tedd, édes barátom, irj egy novellettát szeptember végeig, hogy ha
sikerülne októberrel megindítanom a lapot. Úgy-e nem hagyod el te (vén
korára) –
szerencsétlen barátodat
Aranyt?
Az ötödik levele Arany Jánosnak pedig kelt abból az időből, a mikor
megint engemet vitt rá a bűnöm, hogy vénségemre szépirodalmi lapot
szerkeszszek (olyat estem vele, mint egy fa-macska) s aztán én fordultam
Aranyhoz, hogy írjon bele; talán majd akkor a többi rég pihenő írók is
megmozdulnak, felém fordítják arczaikat.
Budapest, 1876. márcz. 29.
Kedves barátom!
Bár önzésem azt tanácsolná, hogy ne válaszoljak leveledre, mert az
esetre becses látogatásodat teszed kilátásba; de másfelől érezve, mily
kevéssé érdemlenék annyi utánam-járást, nem akarlak terhelni azzal s
levélben írom körül a «semmit», melyet neked igérni és adni képes
vagyok. Az az «én szentélyem», melyet említsz, bizony nem valami
szándékos visszavonulás, előkelő öndicsőségbe takaródzás, vagy
«babérokon» hentergés, hanem oly kényszerített nyugalom, melyet, hogy
így van, én fájlalok leginkább. Nem akarok részletekbe bocsátkozni s ez
által magamról, testi és lelki nyomorúságim elsorolásával, szegénységi
bizonyítványt írásban állítni ki: csak egyszerűen fejezem ki
sajnálatomat, hogy nehezen lehetek lapod munkása.
Hogy egy, a szépirodalom érdekeit komolyan felölelő organum keletkezzék,
hogy a jobb tehetségek – régiek és újak – annál csoportosuljanak, s hogy
annak zászlaját te ragadd kezedbe, ki magad is legtöbbet birsz, kihez az
ifjuság lelkéből csatlakozik, a nélkül, hogy az öregebbek becsülése
irántad csökkent volna: mindezt helyesnek és a közönség csekély
érdeklődését, tisztán irodalmi művek iránt tekintve, időszerűnek tartom.
Azt is hiszem, hogy ha e fanyar időkben a szépirodalomnak új folyóirat
által lendületet adni lehetséges: azt a mostan élők közül csupán a te
neved és geniuszod varázsa eszközölheti. Én már megkisértettem a –
Koszorúval – csekélyebb tehetséggel, de annyival jobb körülmények
között, minthogy akkor a politikai élet még nem volt mindent elnyelő
hatalom. – Bele is buktam szerencsésen. Próbálkozzál te most, – én
lebeszélni nem akarlak.
Hanem abban csalódol, ha velem szemben írópártról beszélsz, – én ilyet,
igaz lelkemre! nem ösmerek. Az a néhány név, a miket fölemlítesz,
annyira nem párt, és én azok közt s azokkal annyira nem vagyok semmi
solidaritásban, hogy az én válaszom (mely tisztán subjectiv) az ő
elhatározásukra se buzdító, se hátráltató hatással nem lehet. Mit
gondolsz? Én veled csak úgy esetleg találkozom, mint épen veled fognék,
ha gyakrabban járnál oda, hol én ez időszerint egyedül található vagyok
– az akadémiában. Irodalmi discussióról köztünk soha semmi szó – rám
nézve minek is? ki magamat már írónak sem tartom. Aztán az említett
nevek közt egypár van, ki dolgozni fogna, – de egyik (a mezitlábjáró
csizmadiakint) maga is szerkesztő, a másik annyira politikai és oly
kevéssé irodalmi ember lett, hogy ezektől bajos ugyan valamit várni.
Hogy mégis – nem ugyan igéretet neked, hanem magamnak némi kecsegtetést
nyújtsak, íme! Ötvenkilencz évemet betöltöttem, néhány napot már a
60-ikból is, 7–8 év óta testileg is kórházba való beteg vagyok, de
naponkint dolgozom, – csakhogy nem irodalmi dolgokat, hanem egyéb
vesződséges munkát. Ha ettől – mint régi óhajtásom és törekvésem –
valahára megszabadulhatnék, ha némi függetlenségre tehetnék szert, azzal
kecsegtetem magamat, hogy életem csendes alkonyán, magányos mélázásim
közt, tán meglátogatna még olykor a Múzsa s lendíthetnék az irodalomban
is valamit, a mit most napi vesződéseim közt «invita Minerva» tenni
képes nem vagyok. Ha megérem ezt az időt – és lapod is megéri: tán
megmutathatom, hogy vagyok és maradok, mint voltam bármikor
szeretve tisztelő barátod
Arany János.
Eddig a levél.
Most már van egy gondolatom!…
Hanem azt nem adom ki.
EGY KARÁCSONYEST A BOLONDOK HÁZÁBAN.
Régi történet.
Gróf *** a nagyszabású jótékony intézkedéseiről áldva emlegetett magyar
főúr, a többek között egy «lunatic asylt» is állított fel, herczegséggel
vetekedő uradalma székhelyén: menhelyet tébolyultak, bolondok számára. –
Ott ápoltatta, gyógyíttatta a mindenünnen összekeresett boldogtalanjait
kitünő hazai orvosok felügyelete alatt s maga is nagy szenvedélylyel
bajlódott velük.
Voltak mindenféle fajtájú és osztályzatú bolondjai, a szelidebb és
dühösebb fokozatokból; ártatlan és veszélyes rögeszmékkel; ideálisak és
sordidusak, szánalomra méltók, érdekesek és rettenetesek.
Volt egy, a ki azt képzelte magáról, hogy ő az atya úr Isten. Egyébként
nem avatkozott a teremtés munkájába; csak ha épen valami idegen férfi
vetődött eléje, annak tette azt az ajánlatot, hogy engedje egyik
oldalbordáját kivágatni bicsakkal a testéből; ő abból igen szép Évát fog
a számára teremteni. Csak azzal lehetett tőle megszabadulni, ha az ember
azt mondta neki, hogy van már egy felesége s nem kiván többet.
Egy másik őrültje a sok tudományban bolondult meg; ez azt hitte, hogy ő
Hermes Trismegistos. Aranyat csinál és repülni tanít.
Egy harmadik a világ első énekesének tartotta magát. Mindig énekelt:
hamisan, de következetesen; s büszke volt a tapsokra, a miket hallani
képzelt; a párisi operához készült.
Egy fiatal szemérmes leányka, a ki szerelmi csalódásban vesztette el az
ép elméjét, azzal a rögeszmével járt, hogy ő a boldogságos szűz. A míg
be nem csukták, réme volt a kis gyermekeknek, mert mindig a kis Jézust
akarta közülök kifogni. Ellenben a férfiak irányában groteszkig vitte a
szemérmetesség tüntető bizonyítgatását.
Volt azután egy fanatikus vallásos rajongó, a ki egyszer a bölcsőben
fekvő kis gyermekeit fojtogatta meg, szent fogadalomból; – azután meg
egy olyan bolond, a ki azt hitte, hogy ő halott s elfeküdt naphosszant
mozdulatlanul, ha bele nem töltötték az ételt, nem evett. – Ellenben egy
nagy hordófejű ficzkó meg mindent felfalt, a mi keze ügyébe akadt, akár
volt az megenni való, akár nem.
Aztán volt egy dühös bolond, a kit mindig egy markos felügyelőnek
kellett kisérni, hogy ha rájön a bona hórája, menten lefülelhesse, míg
rakásra nem öli az egész társaságot. – A mellett meg egy búskomorságban
szenvedő áldozat kereste a magányt, az árnyékot, a hallgatást; egy
szavát nem lehetett venni soha.
Hát még ez mind nem volt elég bolond a derék emberszerető mæcenásnak. –
(Igaz, hogy szabadonjárók között is fordulnak meg ilyenek az ősi
kastélyában; de azokra ki győzne felügyelni.)
Volt még két híres bolond az országban: az egyiknek az volt az
őrültsége, hogy hosszú meg rövid sorokat írt egymás mellé, s azoknak a
végére rímeket ragasztott: úgy hitták, hogy Csokonai. A másiknak meg az
a motoszkája támadt, hogy úri familia létére egy szál hegedűvel a
kezében elindult a világba, s mindenféle dáridókban muzsikálta a maga
darabjait, mint valami czigány. (Hogy nem szégyenlette magát!) Ezt meg
úgy hitták, hogy Lavotta.
De furcsa két ember lehetett!
Bolondnak is tartotta azokat minden helyes eszű ember, a minthogy nem is
volt maradásuk sehol az országban.
Hát a mi derék mæcenásunk még ezt a két bolondot is odaszerezte a
birtokára. Adott nekik egy szép csöndes magányos házat, a hol együtt és
egyedül tölthessék az időt, a maguk munkáinak élve: ott minden földi
jóval el voltak látva, s versifikálhattak és muzsikálhattak tetszésük
szerint.
A mi pedig legjobban tetszett mind a poetának, mind a muzsikusnak, az
volt a mæcenásuk oltalma alatt álló bolondok háza. Ki is ragaszkodjék
azokhoz inkább, mint a poéta meg a muzsikus?
A legközelebbi karácsony napjára azt a meglepetést szerezték a főúri
pártfogónak, hogy ketten együtt betanítottak az egész bolondok
társaságának egy színdarabot. Az volt Csokonai «Karnyóné»-ja. –
Gyermekkoromból ismerem még ezt a darabot. Ezen tanultam olvasni. Maig
is eltudnám még dalolni a nótákat, a mik bele vannak szőve; drága jó
atyámtól hallottam azokat még, mikor a térdén lovagoltatott. Sokat
lehetett azokon nevetni.
A bolondoknak tetszett az az ötlet, hogy ők szindarabot játszanak.
Egyszerre kiforgatta őket ez a gondolat a szokott rögeszméikből. S ez
nagyon természetes. Voltam én (egyszer) okos emberek társaságában is, a
kik elhatározták, hogy szindarabot fognak játszani, s akkor egyszerre
mind megbolondultak, olyan hatása van annak! Vannak, a kik látták
Csengery Antalt a «Szerelem és champagnei»-ban Szélszakit játszani
Nagy-Váradon, s én magam ugyanabban debütiroztam, mint hős-szerelmes,
Kecskeméten. Hát mi van még lehetetlen a világon? – *** gróf bolondjai
mind egyszerre más észjárást kaptak attól az indítványtól, hogy ők
eljátszák «Karnyóné»-t a gróf és családja előtt. Csak úgy kapkodtak a
szerepeken.
A nagyralátó tudós elvállalta a charlatán kuruzsló (!) szerepét; a szűz
Mária képzelgője a férjhezmehetnékes Boriska leányasszonyt; a vallásos
rajongó abba hagyta elmélkedését Tipp-topp intrikus szerepéért, s a
megmozdíthatatlan halottat fürgévé tette Lipitlotty gavallér csábító
csélcsap feladata; a híres énekes kapott az «angyalon», a ki Lavotta
nótáit elfujja; a nagyfejű sokatevő egészen beletalálta magát Samuka
álczájába; – a dühös bolond pedig beállt súgónak. Még a melancholikus is
megszólalt egy pillanatra: nem ugyan szereposztály végett, de hogy azt
mondja: «én pedig leszek tapsoló publikum!»
De hiányzott még a főszemély, Karnyóné asszonyom. Ki vállalja el a
czímszerepet? Nincs éltes asszonyság az egész bolondok házában. Hát ki
más, mint a legnagyobb bolond: a főfőbolond! – Az eleinte subsummált –
mit? – hogy ő játsza Karnyónét? egy vén asszonyt? ő! az atya úr Isten! –
Hanem azután Csokonaiék kapaczitálták: hogy ha «felséged» más férfinak
egy bordájából tudna csinálni egy asszonyt, hát saját magából ne tudna?
– Utoljára rá állt. Elvállalta a nehéz szerepet.
Már a darab betanulása alatt sem volt szükség se doktorra, se
felügyelőre. Elűzte a magasabb fokú bolondság az alantabb járót.
Karácsony estéjén nagy, fényes úri társaság előtt játszotta el az egész
bolondok háza Csokonai Karnyónéját, a poéta rendezése és Lavotta
karmesterkedése mellett.
Soha annál felségesebb mulatságot nem látott még a világ.
A tudós oly komolyan éneklé el magáról, hogy ő: «Doktor, borbély,
alchimista, kéznéző chiromantista, zsibvásáros és drótvonó, poéta és
kosárfonó,» hogy az a comicum netovábbja volt; a szűz Máriának képzelt
leánykának gyönyörűen illett a csintalan kaczérkodás; egészen eszénél
látszott lenni, mikor azt dalolta az úri kérőnek:
Akkor ám a czifra tálban
Így piszkálok;
És az utczán sétikálva
Urizálok.
Úri asszony lesz Boris
S én az úrnak százszor is
Gratulálok, gratulálok!
Maga az atya úr Isten bolondja pedig oly ügyesen irgett-forgott Karnyóné
rázsaszoknyájában, táritoppos főkötőjében, hogy az állkapczagörcsökig
nevetni való volt, az utolsó momentumban ugyan, mikor azt énekli, hogy:
«Megtestesült kanangyalok,
Fogjatok fel, mert meghalok!»
egy perczre visszatért a rögeszméje, a szemei előtt megjelent az a
távolba néző fehér fénye az őrülteknek: hogy hát, ő az atya Isten,
meghaljon s az ördögöknek ajánlja magát? hanem aztán a sugó (a dühöngő)
rákiáltott mérgesen: («meghal és leesik») s erre csak megadta magát a
fátumban, mely tudvalevőleg maguknak az Isteneknek is parancsol.
Végül az angyal (a hirhedett sopranista) általános derültségbe hozta úgy
a hallgató, mint a játszó személyzetet a végdalával:
«De bolond vagy, hogy megholtál!
De te még bolondabb voltál;
Kelj fel verj jól a banyára; –
Mért nem várt jó vacsorára;
Fálelilela!»
A ki legjobban tapsolt és kaczagott a könyhullatásig, az volt a
melancholikus bolond.
Berekeszté a víg előadást a főúri mæcenás által felállíttatott
karácsonyfa, melynek ágain mindegyik szereplő megtalálta a szerepéhez
illő ajándékot.
Milyen nagy örömük volt ebben!
Erre az egy napra megszüntek bolondok lenni. A másik két bolond, a
múzsák bolondja, kigyógyította őket.
S a hatás még eltartott hetekig. A karácsonyéji tréfa emléke még sokáig
bevilágított a nyomorultak lelki éjjelébe. Mikor arról kezdtek el
beszélni, minden rögeszme elnémult. Mindenki maga magát dicsérte. Akár
csak az igazi szinészek.
– Bizony kendtek ketten külömb lelki orvosok volnának az akadémikus
bakkalaureusoknál; mondá a két múzsafinak a derék főúr. Csak maradjanak
itten nálam. Nem lesz kenteknek semmiben fogyatkozásuk.
Hanem biz azoknak nem volt ottan maradásuk.
Egy szép napon a derék mæcenás két levelet kap az asztalán, az egyiket
Lavotta írta.
«Köszönöm a grátiát: elmegyek. A többi bolonddal csak ki tudnék jönni;
hanem ez a poéta kikerget a világból. Hisz ez olyan bolond, hogy egész
nap versifikál, deklamál. Ezt én ki nem állom. Inkább koplalok. Magamat
ajánlom.»
A másikat pedig Csokonai írta:
«Sok szép bolondot ismertem már, kegyelmes uram, de olyant mint ez a
muzsikus, még se nem pipáztam, se kanállal nem ettem; hisz ez egész nap
czinczog, s megöl ez vele minden lelkes állatot. Köszönöm a sok
jóvoltát. Megyek a világba, a merre legtágabb.»
S úgy elfutottak egymástól, hogy soha sem kerültek össze többet.
CZÁPA-HISTÓRIÁK.
Van nekem egy igen kedves régi jó barátom Fiuméban (kedves van sok, de
ez régi): Litrow alezredes, sorhajókapitány, a ki a mellett, hogy nagy
szaktudós a mathematikában, még kitünő regényíró is. Egy ünnepélyes
lakománál volt szerencsém őt úgy köszönteni fel, mint a kit a fiumei
paradicsomvidék tengerészből költővé avatott föl. «No köszönöm szépen,
monda erre Litrow, most engem Fiuméban minden ember így fog híni, hogy a
marinirozott poéta». – Tőle hallottam sok mindenféle dolgot Fiume
nevezetességéről, többek között a czápákról.
Úgy jöttünk rá, hogy én csodálkozva jegyeztem meg: milyen különös az,
hogy a fiumei öböl közepébe van odaállítva egy egészen körülzárt
fürdőház, mint minálunk a Depiny-fürdő, «hát itt nem szokás a szabadban
fürödni?»
– Félünk a czápáktól. Igaz, hogy ez olyan ritkaság nálunk, mint nálatok
a földindulás; de a mikor megjelen az öbölben, épen olyan ijedelmet
támaszt, mint amaz. A fiumei halásznép bátor, de mikor az hangzik, hogy
jön a «pesce cane!» akkor menekül a csónakjával, ki merre lát. Ti
szárazföldi ürgék azt természetesen nem is sejtitek, hogy micsoda állat
ez a czápa? hogy annak egy dereglyét felfordítani, egy csónakot a
farkának egy csapásával összetörni csupa tréfa.
Elmondott aztán több esetet, a mi szeme láttára történt, e borzasztó
tengeri szörnyetegek történetéből.
Azelőtt nyitott volt az úszóiskola a tenger felé, polgárok és katonák
együtt használták. Volt Fiuméban egy derék órásmester, a ki igen jó úszó
volt, s üres óráit a lubiczkolással tölté el. Egyszer épen a trempolinon
áll, nézegetve a szerteszét úszók után, a midőn észreveszi, hogy egy
fiatal tüzértiszt kétségbeesetten igyekszik teljes erejéből az
úszóiskolához visszarugaszkodni, s a mellett rémülten kiabál segélyért.
Az órásmester azt vélte, hogy görcs állt a tüzér lábába, sülyedni kezd,
azért kiabál: rögtön leveté magát a rugdeszkáról, hogy kifogja – s aztán
épen rá ugrott a tüzért üldöző czápának a fejére, a kit addig nem vett
észre a vízben. A czápa is megijedt azonban, a mint váratlanul a fejére
ugrott valaki, s ott hagyva üldözött prédáját, igyekezett a tenger
mélyébe eltünni. – Hanem most aztán az órásmestert kellett a hullámok
közül kihúzni, mert az rémületében elájult. Pedig hatalmas erős ember
volt, mindig jókedvű, hangos szóvivő, híres anecdota-mondó. Másnap L.
fölkereste az órásmestert a boltjában s talált a jókedvű, herculesi alak
helyett egy bámész, összegörnyedt, fakószín arczú nyavalyást. Csak
hebegni tudott. Mikor a czápáról kérdezősködtek tőle, elkezdett
reszketni s nem akart felőle beszélni. Harmadnapra meghalt. Olyan
iszonyú hatása volt rá annak a rémületnek.
Ezzel épen ellenkező esetnek volt tanuja Litrow a smyrnai kikötőben. Ott
sűrű látogatók a czápák. A parton van egy síremlék, a mi egy «fél» orosz
tisztnek a maradványait takarja. Az orosz tengerésztiszt egy nyári meleg
délután ott uszkált kedvére a tengerben, nem messze a dereglyétől,
melyen legényei eveztek. Egyszer elordítja magát, hogy «jön a czápa!»
Matrózai rögtön neki feszítik a lapátot s lázas sietséggel hasítják a
hullámot a menekülő irányában, szerencsésen el is érik. A tiszt
felkapaszkodik a dereglye párkányába. Abban a pillanatban a czápa utána
kap, s úgy ketté harapja derékban, mintha sebészi műtéttel szelték volna
kétfelé: csak a felső részét mentették meg. Azóta meg van tiltva
mindenkinek a tenger bizonyos pontján túl fürödni, a mit a vízszinen
lengő vörös hordók jelölnek. Litrownak egy altisztje, Wachs hadnagy,
egyszer a tilalom daczára kiuszott a veszélyes szabadba, nem törődve az
orosz tiszt szomorú példájával. Nem sokára hangzik a kiabálása a
hullámok közül, s látni lehet, hogy csapkod a kezeivel maga elé a
habokba. Litrow rögtön utána küldé a legényeket dereglyével. Wachs hol
elbukott, hol megint felmerült; de folyvást kiabált s egészen
megfoghatatlan mozdulatokkal hányta vetette magát. Ezt bizonyosan
megfogta a czápa! Azonban a hadnagy elkezdett a közeledő dereglye felé
úszni; de csak félkarral úszott, mintha a másikkal czepelne valamit. Hát
a mint oda értek hozzá, egy bolond nagy dentalét (tengeri hal) emelt ki
a kopoltyújánál fogva. «Hát te hogy fogtad ezt a halat?» – «Úgy, hogy
észrevettem, hogy egy nagy czápa üldözi a dentalét, s már meg is
sebesítette. Én addig kiabáltam a czápára, míg az megijedt s odább
ficzánkolt; a dentalét is otthagyta. Én pedig elhoztam magammal.»
Elvette a czápától a prédáját!