socialdemokrata mozgalomban. Ezek között ismét azok, melyek nyiltan,
hatósági ellenőrzés mellett benn az országban jelennek meg, sokat
küzdenek a szigorú törvényekkel, czímeiket gyakran változtatni
kénytelenek, egyik városból a másikba vándorolnak s ha a sajtótörvények
korlátai között tartják magukat, akkor meg a közönségüknek nem
tetszenek; azért mindenütt csak a párt segélyezése mellett állhatnak
fenn. Annál sikeresebb a működése azoknak a lapoknak, a mik külföldön
jelennek meg. (Emlékezhetünk rá, hogy a nálunk legközelebb lefolyt
sajtóper alkalmával a munkáslap német szerkesztője azzal védte magát,
hogy kiadványa legnagyobb részben Németország számára volt szánva.) A
nyiltan működő párt organuma a «Social-Demokrat», a titokban működőé a
«Freiheit»; az elsőt Zürichben nyomják s onnan küldik szét egész
berendezett apparatussal egész Németországra. Valóságos saját
postarendszerük van, úgy, hogy az állami postát egészen nélkülözik; s az
egyes városokban saját ügynökeik, kihordóik vannak, a kik egyúttal az
előfizetéseket is beszedik az olvasóktól. Még titokszerűbb módon
csempészik be a «Freiheit» példányait Londonból; mindenféle alakjaiban a
zárt dobozoknak, conservek, gyermekliszt, sűrített tej stb. etiquettek
alatt; a leforrasztott bádogokat a rendőrség nem nyitogathatja fel. Az
ilyen módja a lapterjesztésnek azonban roppant költségbe kerül; s e
lapok szerkesztői nagy nélkülözésekkel küzdenek. Mégis akadnak buzgó
vállalkozók, a kik e feladatot elvállalják. Mióta Mostot elítélték, a
«Freiheit» elvesztette azt az érdekességet, a mit szerkesztője erélyes,
ügyes és képzelemgazdag irmodorában bírt; most doctrinair kezd lenni, a
mi unalmas a közönségre nézve. Németországba 230 példány járhat csak
belőle, a legtöbb Berlinbe, Bécsbe is annyi.
Azonban mind a mellett is, hogy Németországban van legkiterjedtebb és
legorganizáltabb működési apparatusa a socialdemokrata mozgalomnak, maga
a mozgató erő, a központ, kívűl van a continensen. A főhadiszállás
London. Innen látják el társadalmi forradalomeszmékkel (és még
egyebekkel is) elébb az európai államokat, azután magát a britt
királyságot is.
A múlt évben Most indítványára jött össze julius hó közepén Londonban az
egész világról egybehivott socialdemokraták congressusa. A felhivást
csak egy párt utasította vissza, mely az anarchisták pártja nevezett
alatt ismeretes. Ezeknek nem kell semmiféle organisatio, a mi az egyéni
szabadságot korlátolja. De végre ezek is megjelentek. Húsz delegatus
jött össze Európa minden országaiból és Észak-Amerikából, a kik 300
csoportozat megbízását mutatták ki. Még egyszer ennyi tagot küldtek a
helybeli «propagandista club», és a «communista egylet».
És ezek oly ügyesen tudták megtartani napokon át húzódott gyüléseiket,
hogy a londoni rendőrség nem volt képes a nyomukba hatni. Minden tagnál
egy szám helyettesítette a nevet, azon szólították egymást. Pedig jelen
voltak a legkiválóbb celebritásai az európai és amerikai
forradalmároknak: az orosz Hartmann és Krapotkinen kívűl a spanyol
Figueras, az olasz Malatesta, a franczia Louise Michel, az amerikai miss
Lecompte. És mind ezekről még csak tudomást se nyert volna a hírhedett
londoni rendőrség, ha a congressusban részt vett angol communista club
tagjai ki nem váltak volna belőle, a kik aztán nem csináltak titkot
kilépésök indokából. Az angol «communisták» megrettentek azoktól a
tervektől, a mik a congresszusban érvényesülést kerestek. Valamennyi
államfő, kormányférfi, nemesség, papság, tőkepénzes kiirtása: ez volt az
alapthesis; vitatárgya csak eszközök és módozatok s azoknak a
feltalálása. Itt organisálta magát egy összetartó egészszé az európai és
észak-amerikai socialdemokrata-párt minden anarchista töredéke. S ez
organisatiónak a foganatbavételét már azóta tapasztalhatni mindenütt. Az
Angliában megkisértett középület-felrobbantások, az irhoni
agrárgyilkosságok legelébb is magát a Britt birodalmat vonták bele a
bajba. Ugyanazok a kezek intézték a hajóelsülyesztő pokolgépek
alkalmazását, a melyek a szentpétervári tűzaknákat furatták.
S ez az összetársítása a társadalmi mozgalomnak a politikai
forradalommal teszi felfokozott hatásúvá ezt a szövetséget; mert a
kétségbeesés küzdelme ragadós; s az orosz nihilista vértanúk nimbusa
elvakítja a franczia és német socialisták szemeit. A mit az orosz
nihilista tesz a szabadság, az alkotmányos rendszer kierőszakolásáért:
ugyanaz képzelt jogot ád a petroleurnek hasonlót tenni s megtámadni az
alkotmányos kormányt és a nemzeti élet alkotta társadalmi rendet, tönkre
tenni magát azt az alkotmányos szabadságot, a miért az orosz feláldozza
magát. Most ezek mind egy kalap alatt vannak. Hiába mondják a mérsékelt
elemek, hogy nekik nem ilyen messzemenők a czéljaik; őket felhasználják
úttörőknek; mikor nem akarnak tovább menni, akkor félretolják, vagy
előretolják, vagy átgázolnak rajtuk; de azok a czéljukon innen meg nem
állnak.
Ennek a czélnak az eszköze: elkezdve a toasztmondó pohártól, melylyel
jámbor népszónokok népszerű nagy szavakat leöblítenek, a petárdáig és az
orgyilokig minden.
Az angol nép maga leghamarább belátta ezt, s azért az angol
munkásegyletek a szeptemberben megtartott Trades Unions nagy
congressusán, daczára az irlandiak izgatásának, a socialrevolutionista
congressussal való egyességet visszautasították s eddigelé csak egy
kisebb városban sikerült igazi angolokból alakult forradalmi szövetséget
létrehozni, az sem prosperál. Ellenben bizonyos, hogy a mindenütt kitörő
strikeok jobbára összefüggnek egymással, s hogy a németországi
intransigenseknek a távolmaradása a választási mozgalmaktól egyenesen
annak a kimondott elvnek a következése, miszerint a parlamentárizmus
maga megbuktatandó, mint leghatalmasabb védgát az anarchia áramlata
ellen. Nekik minden parlamenti szónok áruló, még az ellenzékiek, a
legszélső baloldaliak is, a hogy ezt igen világosan elmondta nem régiben
maga a budapesti socialista lap is. Érthetett belőle mindenki, a kinek
fülei vannak a hallásra.
III.
Legélesebb az ellentét a mérsékelt socialdemokraták és anarchisták
között magában Francziaországban. A munkásosztály túlnyomó nagyobb része
az elsőbb irányhoz csatlakozik, az utóbbiak főleg Párisban és
Dél-Francziaországban vannak otthon. E két párt között van egy harmadik,
collectivisták czím alatt, mely a kettőt egyesíteni törekszik: de inkább
az utolsóval ért egyet.
Ezek még az évenkénti congressusaikat is külön tartják, a mérsékeltek
Párisban, az anarchisták Rheimsban. Ez már ott egész hatalom, mely az
állammal magával küzd. Miniszteriumokat buktatnak meg s Francziaország
külpolitikáját befolyásolják.
A mérsékeltek syndicatusi kamarákat tartanak fenn, a miknek feladata
valóban az, hogy a munkások sorsát a tőkepénz hatalma ellenében
javítsák. Mult deczemberi congressusukban ezek voltak a határozataik:
egy munkás tudakozó és utasító hivatal felállítása, vegyes bizottságok
alakítása munkaadók és munkások küldötteiből a munkaidő és munkadíj
megállapítása végett, megszüntetése a vallásoktatásnak az iskolákban,
ipariskolák felállitása, szabad népoktatás, a gyármunkások egészségéről
gondoskodás, segélyezése az elnyomorodott és elaggott munkásoknak.
Ugyanekkor elvben kimondatott, hogy a strikeokat rosszalják. Ezek mind
igen békés határozatok.
De özönlött is az anarchisták részéről a gúny és szitok a békeszeretők
fejére e határozatok miatt. Náluk a czél a «commune», a társadalmi
forradalom. Az ő pártjuk ugyanebben az időben Rheimsben tartott
congressust, megalakulás és szervezkedés végett. Az egész országot
felosztották öt regióra, s ez öt regio együtt tart fenn Párisban egy
«National comitéet». Ennek azonban semmi intézkedési joga nincs, mert az
már elismerése volna bizonyos constituált kormányhatalomnak, holott az
anarchisták alapelve az, hogy minden csoportozat független egymástól, s
az egyéni szabadságot senkinek sincs joga korlátozni. A fejetlenség ő
náluk a systema. Kiki úgy tör a czél felé, a hogy neki tetszik. A
national comité csak arra való, hogy az indítványokat átvegye s a
congressus elé terjeszsze s manifestumokat adjon ki a párt nevében.
Ezek már nem működnek titokban, mint a német anarchisták; minden nyiltan
megy náluk. A leghatalmasabb izgató a két hölgy: Paula Mink és Louise
Michel. Minden alkalmat felhasználnak tömeges tüntetésekre: híres
emberek temetését, olasz és franczia munkások viszálkodását, választási
gyűléseket; városról városra járnak meetingeket rendezni s aztán
tartanak felolvasásokat a robbantószerek előállítása és használata
módozatairól. Kezeik átnyúlnak Belgiumba, ott is rendezik a mozgalmakat
és le a föld alá a kőszénbányákban; a sürű strikeolások
Francziaországban, Belgiumban az ő működésük eredménye. S a míg minden,
a ki franczia, irthatlan gyűlöletet táplál minden ellen, a ki német:
addig a franczia anarchisták karöltve tudnak haladni a német
anarchistákkal, kik nagy contingenst adtak hozzá magában Párisban. Ezek
nem gyűlölnek semmit úgy, mint a fennálló hatalmat, s még a német
felforgató párttal is készek kezet fogni, hogy Francziaországot
odadönthessék, a hová akarják. – S ezeknek a száma sok, erejük nagy,
elszántságuk rettenetes.
Itt van a csatlakozási pont a franczia communeardok és az orosz
nihilisták között. Ez a «fédération jurassienne».
Hogy mi az oroszországi nihilismus? azt a tüneményei eléggé mutatják,
hanem hogy mi annak a belső organisatiója, azt még eddig senki
nyilvánosságra nem hozta; láthatatlan az egész szervezetük. Ez nem
socialdemokrata szövetség, mert az eddig ismeretessé lett tagjai nem a
munkásosztályhoz tartoznak, ellenkezőleg a tudományos körökből támadtak
elé, s összeköttetéseik felhatolnak a legmagasabb körökig; míg eszméik
legkevésbbé terjednek az orosz metropolisok alsóbb néposztályai között.
Tehát ez politikai párt. Hanem azért a külföldön, Párisban, Londonban,
Genfben mégis egyesülve lép fel a socialdemokratákkal. Ez utóbbiak
tanultak tőlük – eszközök dolgában. Izgalmas tevékenység,
áldozatkészség, halálmegvetés jellemzi a szövetséget, melynek közlönye,
a «Narodnaja Wolja», daczára annyi fölfedezett titkos nyomdának,
elfogatásoknak, rendesen megjelen ott magában a czári fővárosban s
osztja ki a rendeleteket a párt tagjainak, s küldi határozatait a
czárnak, a ki azokat rendesen kézhez is kapja. Nem lehet tőlük
megtagadni az alkotmányos reformok kivivására irányzott óriás
erőfeszítés iránti bámulatot, bármennyire elitéljük is eszközeiket.
Épen ilyen, az «idem nolle» alapján való összefüggése van a
socialdemokrata mozgalomnak az olasz irredentával, spanyol forradalmi
pártokkal és a Svájczban élő lengyelekkel, a kik különben maguk is két
pártra vannak szakadva. A «nemzeti párt», mely Plater gróf vezetése
alatt áll, határozottan kijelentette, hogy a socialismus hirdetése
Lengyelországban valóságos hazaárulási merénylet, míg a socialista
lengyelek, Mendelssohn vezérlete alatt is, csak a porosz- és
osztrák-lengyel tartományokra alkalmazták izgatásukat, a hogy ezt elébb
a «Rownosz», majd a «Prozedtvot» (Hajnal) czimű lapjuk tanusítja.
S mindezen különféle árnyalatú s megannyi más nemzetiséghez tartozó
socialdemokrata pártoknak közös találkozó helye Svájcz. Itt van
képviselve egész Európa, talán csak szegény hazánk kivételével.
De még itt nem szünik meg a socialdemokrata mozgalom. Átmegy az még
Észak-Amerikába is. Ott pedig már valóban semmi keresni valója sem
látszik lenni, a hol a munkának, szabadságnak semmi korlátai nincsenek,
a hol tehet és beszélhet mindenki, a mit akar, hiheti és hirdetheti, a
mit tetszik, – hanem azért ott is gyökeret vert a socialismus. Ott is
vannak gazdag osztályok, a mik másokat dolgoztatnak, s szegény
osztályok, a mik másoknak dolgoznak s kész a socialismus. Egynek sok
van, másnak kevés, az egyik kényelemben él, a másik nyomorban: megvan az
ellentét. S ennek a következményei mindig ugyanazok. A tavalyi nihilista
congressuson Chicagóban azon kezdték a gyűlést, hogy bemutatták a
társaságnak a kész pokolgépeket, megmagyarázva, hogy miként kell azokat
okszerűen alkalmazni a gyakorlatban. Innen táplálják az irlandi agrarius
zavargásokat. Itt találták fel legelébb a «fölfegyverzett
socialdemokratiát», s lapjaik, a német «Vorbote», az orosz «Nye Zyd» és
az angol «Liberty», elég világosan megmagyarázzák, hogy mi annak a
czélja?
Pedig már Észak-Amerikának nincsen koronás fejedelme, ott nincs
zsarnokság, nincs papság, nincs aristokratia, nincs katonaság; hanem az
mindegy. Az anarchia ellensége mindennek: a mi rend, a mi birtok, a mi
hatalom. Annak dűlni kell az ő kedveért, akármi legyen is a neve. Az
orgyilok épen úgy felkeresi a czárt, mint a köztársasági elnököt, sőt,
mint a bécsi eset bizonyítja, még a jámbor csizmadia-legényt is, a kinek
meg kellett öletni azért, hogy a nagy czél elérésének eszközei
szaporodjanak az ő kis vagyonával.
Ez egy tan, egy doctrina, a mely fölött kimondta az itéletét maga a
legilletékesebb forum, a svájczi benszülött munkásegylet, mely a maga
lapjában (Arbeiterstimme) kinyilatkoztatá, hogy az anarchista ligával
minden közösséget visszautasít, s nem érintkezik olyan emberekkel, a kik
a rablást és gyilkosságot prédikálják.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ez a socialdemokratiának az állása a kerek világon. Hát saját hazánkban
mi van belőle?
IV.
A mi másutt már vihar, az nálunk még csak szellő.
Mi a socialdemokratia alapja? – Küzdelme a munkának a tőkepénz ellen.
Munkás csak volna nálunk is; de tőkepénz nincs. Hiányzik az ellenség, a
zsarnok. Nálunk, ha egy gyár munkásai a munkaadó gyár ellen szövetséget
kötnek, a gyártulajdonos simpliciter megbukik, liquidál s azzal vége van
a küzdelemnek. Külföldön a gyárosnak heverő tőkepénze van, tartalékjával
folytathatja a küzdelmet, nálunk épen ez nincs. A ki nálunk a
gyármunkásokat fölhecczelné, egyszerre megbuktatná magát a csirájában
levő gyáripart. Aztán meg gyárosaink jól is bánnak a munkásaikkal; itt
nincsenek azok a lenyomott munkaárak, az a nyomor, a mik a külföldön
szikrához a taplót adják.
De magát a munkásosztályt is még elébb nevelni kell nálunk. Az
internationalet nem a tudatlan napszámos, a teherhordó alkotja; hanem a
tanult, az iskolázott munkás; a gépésznek, szövőnek, asztalosnak
mathematikai ismeretekkel, magasabb műizléssel kell birnia, s ezeket
nálunk még mind csak most tanítják.
Azért nálunk is megvannak a kezdet jelenségei. Vannak socialdemokrata
munkásegyletek Budapesten; azoknak hirlapjaik; tartanak gyűléseket, sőt
néha egy kis utczai zavargás is felmerül, mint a Casino elleni
tüntetéseknél, a dohánygyári kravallnál tapasztaltuk; mind ez kicsiben.
Gyűléseiket egy pár száz ember látogatja, ott rendesen összevesznek
egymás között, a magyar munkások a németekkel nem értenek egyet, a német
lapot nem olvassák; aztán – senki sem üldözi őket. Történik ugyan, hogy
egy-egy kóbor nihilistát beszámíthatlan állapotában bekisérnek, s ennek
a kiszabadítására megmozdul a munkásegylet, de a kimenetele a dolognak
rendesen olyan, hogy nincs ok nagyon sokat beszélni róla.
Aztán még egy fődolgot kell megjegyezni: – azt, hogy a magyar munkás
«még hazafi». Ez a szó pedig ki van zárva a socialdemokratia
kathekhizmusából. A magyar munkásnak, iparosnak a lelkében még oltárkép
a haza, s nem egyezik bele, hogy azt szalagokra hasogassák s úgy oszszák
széjjel. A magyar munkásosztály még rajong a magyar állameszméért, s nem
hogy a magyar nemzet felosztását kivánná a nagy néptengerbe, de
Magyarország önállósága a legtúlzottabb eszményképe. Ha szélbali, nem
világpolgár: de magyar értelemben az. – Épen olyan, mint a lengyel. Soha
a magyar munkást, épen úgy mint a lengyelt, nem fogja az orosz
socialdemokratia elvtársaul megnyerni: – a német még pedig kevésbbé!
Hisz minden elméleti értekezésük, minden gyakorlati intézkedésük a
magyar iparosok szóvivőinek oda irányul, hogy miként lehetne a magyar
ipart megvédeni, emancipálni a német ipartól? Ez nem a socialdemokratia
alaptétele. Az előtt nincs nemzet, nincs haza: az csak az egyénről
gondoskodik, semmi köze az országhoz.
Más országokban a szélső ellenzék, – tudva, vagy öntudatlanul – a
socialdemokratia kezére dolgozik; egyengeti az útját. Nálunk is megvan
az a közös törekvése, megdönteni a fennálló kormányt, de már a socialis
alaptételekben földsarki ellentét van a szélső balunk és a
socialdemokratia között. Nálunk a szélső ellenzék nemzeti érzelmű és
aristokrata; – de hisz a népünk maga is az.
Ki ne tudná, hogy például az antiszemita mozgalom egyenesen ellentétben
van a socialdemokratia áramlatával? Az antiszemita népgyűléseket
rendesen a socialdemokraták szokták szétrobbantani. – Az antisemitismus
feudalis és sötétkori mozgalom. Ezt a teljes egyenlőség emberei nem
tűrhetik. Tiltakoznak is mindenütt ellene. Hisz náluk a legbuzgóbb
proseliták semita vérből eredtek. A lengyel socialdemokraták főnöke maga
is izraelita, az volt Jesse Helfmann, az a nihilisták intelligentiájának
egy része. Úgy, hogy az antisemita mozgalmak megindításával egyenesen az
orosz kormányférfiakat és Bismarckot vádolják a socialdemokraták, s úgy
tekintik, mint az ő szervezetük szétrombolására irányzott stratagémát. –
És ezt az antiliberális mozgalmat Magyarországon épen a magyar ellenzék
legradikálisabb elemei indítják, tolják, gördítik előre.
No már Tisza Kálmánt csak nem gyanusíthatja senki azzal, hogy ő biztatta
fel az antisemitákat, hogy a socialdemokratiának ezt a döfést adják.
Teszik, mert jónak látják. – De ezzel egyúttal kihiresztelik az egész
világnak, hogy Magyarországon a socialdemokratia eszméi számára nincsen
elég termőföld. – A sok kárból ez az egy haszon.
A budapesti munkásgyűlésen a mult évben ez a programm lett megállapítva
a magyar socialdemokraták kivánságaképen: 1. A földbirtok, vasutak,
bányák államivá tétele. 2. A tanrendszer eltörlése. 3. Általános
szavazásjog. 4. Ingyenes népoktatás. 5. Eltörlése az állandó
hadseregnek. 6. Az állam és egyház különválasztása.
Ezek között vannak olyanok, a miket nagy erőszak nélkül el lehet érni.
Az ingyen népoktatás bizony kivánatos; – hogy az iparosra ki legyen
terjesztve a választó polgári minősítés, azt én régen kimondtam a magam
programmjában; de hogy az általános szavazatjog behozassék, azt
ellenezni fogja minden hazafi, a ki annak a szükségét érti és érzi, hogy
ezen a földön magyar állam álljon fenn. Az állandó hadsereget mi is
feloszlatjuk, mihelyt a többi államok feloszlatják, az egyház és állam
közötti viszony is majd csak rendeztetni fog, ha most nem, – a jövő
században; de hát mindezek együtt és különvéve javítnak-e valamit a
munkásosztály sorsán? Nincsenek ezeknél közelebb eső bajok? sürgetősebb
tenni valók? – mi pedig a földbirtok közössé tételét illeti, ezzel az
indítványnyal menjen csak ki a vidékre az eszme feltalálója propagandát
csinálni, majd megtudja, hogy mit neveznek «keresetlen fának».
Utánzási mánia van itt, nem rendszeres törekvés; és legkevésbbé
szükségparancsolta társadalmi fejlődmény.
De ez az utóbbi az, a mi feltarthatlanul be fog következni, a minek
bekövetkezését magunknak előkészíteni, siettetni kell. Az ipar, a
gyármunka, kézműtermelés fejlesztése legfőbb feladata ennek az
országnak. S a haszonnal, a jóval együtt fog növekedni az árnyoldal is.
Ezt kell idején előrelátnunk.
A magyar államférfiak egy ízben már fényes tanúbizonyságát adták
előrelátó bölcsességüknek, a midőn meg tudták ragadni a kellő időpontot,
a melyben a «földiparos» sorsának kérdéseit törvénynyel a
legméltányosabban megoldják. Ha ezt mi 1848-ban el nem végezzük, most
épen olyan agrarius mozgalmaink volnának, mint az angoloknak Irlandban.
Így pedig, a radikális megoldás után harminczhárom esztendő mulva,
földmíves-iparunk európai nevezetes tényezővé fejtette ki magát, s a
leghevesebb és legsokoldalúbb pártküzdelmek között nálunk agrarius
mozgalomnak árnyéka sem fordul elő.
Hasonlót tehetünk a fejlődő kéz- és gyáripar ügyében is. Fogunk is
tenni. Az ügy jó kezekben van. Abban az irányban, a melyben növekedik,
meghonosul az ipar minden ága hazánkban, kell növekedni a munkásosztály
megelégedésére czélzó intézkedéseknek. A magyar munkás józaneszű,
becsületes és hazafi. Ha ez osztálynak a méltányos kivánságai
kielégíttetnek, megelőztetnek, akkor azt nem kell félteni a túlzásokba
tévedéstől. Itt csatangolhatnak a külföld emissariusai, csapkodhat át a
felszított láng a határon, amazok nem fognak senkit megmételyezni, ez
nem fog semmit felgyújtani: minket megoltalmaz a munkások szeretete
hazájok iránt, s a haza igazságszeretete munkás fiai iránt.
MIKOR AZ EMBERNEK NINCSEN GONDOLATJA.
(Adalék az Arany-emlékekhez).
Ismeri-e ezt az állapotot más is?
Magamforma mesteremberekről beszélek, a kiknek ez a kenyere. – A
gondolat. – Aztán mikor ez nincs!
Nem azt a kedves, nyugalmas lelkiállapotot értem, a mikor jól esik nem
gondolkozni semmiről, – hanem leheveredni a pimpimpárés fűbe, s elnézni
órahosszant, hogyan czepel egy hangya egy magánál kétszerte nagyobb
szilfaleppentyűt göröngyökön keresztül az alagútja szájáig: vajjon be
tudja-e azt oda vontatni magával? Vagy mikor ideje van a Balatonra
bámulásnak, a mi hétféle színt változtat egyszerre, úgy, hogy ha azt egy
piktor lefestené, azt mondanák rá: megbolondult. – Kell is nekem
ilyenkor a gondolat!
Azt a napfogyatkozási időt sem számítom ide, a mikor az íróember a térde
közé fogja a saját munkájának a correcturáját, hogy ne az eszméket,
hanem a benmaradt sajtóhibákat keresse ki benne, a holott a «boldogságos
szűz» folyvást «boldogságos tűznek», s a «Tűzhalom» ellenben
következetesen «szűz halom»-nak van szedve. – Ilyenkor nem szabad
gondolkozni, hanem csak nézni.
De még azt az állapotot sem számítom ide, mikor az ember kedve szerint
eleget dolgozott már erre a napra; be van fejezve egy munka s akkor
előveszi a patiencekártyát s rakja a «napoleonjátékot» egymásután,
órahosszant, nem ügyelve másra, mint hogy a négy ass, meg a négy király
«kijöjjön» a végén. Ez olyan mint a hasított körmű állatnak a kérőzés. –
(Pardon a hasonlatért!) – A természet megkivánja.
Hanem értem alatta azt a keserves, kínos állapotot, a mikor kellene
dolgozni: muszáj volna; – olyan munka van előttünk, a mit nem lehet
elhalasztani holnapra, vagy olyan, a mit be kellene már fejezni: kiadó,
szerkesztő, betűszedő rángatja az embernek a kabátját: megvan-e már?
Az Isten szerelméért! Elkésünk. Mit mond a publikum? Aztán az ember ott
ül az asztal mellett és nézi a tiszta papirost maga előtt; s a hogy azon
nincs semmi, úgy a fején belül sincs semmi; mindegy, ha sipka aranynyal
kinálják, vagy pisztolylyal fenyegetik is: nem jön egy gondolatja, a
tinta beleszárad a tollába, repülnie kéne, s mászni sem tud. Olyan, mint
a szélcsöndes tenger közepén a gálya a lelohadt vitorlákkal.
Ezt nevezem én a legnagyobb kínnak a világon.
Mikor az a hír riadt, hogy «meghalt Arany János», minden velem
összeköttetésben álló ember és társaság azt mondta: «no, most erről te
neked kell írnod!»
Nekem? – Hát tudok én ehez valami gondolatot fűzni? Hát ha én Arany
Jánosnak a fejfájáról egy szilánkot lehasítok s elültetem, megered az?
kizöldül az?
Nem vagyok rá képes!
Pedig sok nagy embert, sok jó barátomat eltemettem már, a kiktől
elbúcsúznom irott szavakban mind nehezen esett. Tudtam nekik mit
mondani. A mit éreztem, a mi fájt, a mire emlékeztem; mind tudtam
eszmékké alakítani. – Most nem tudok semmit. Meg vagyok zsibbadva.
Érzést, fájdalmat lehet leirni, de a zsibbadásra csak egy szó van.
Megkísértem erőtetni a munkát. Valamit kell írni. Legalább valami
rhetorikai frázis-sorozatot. Ehhez csak gyakorlat kell:
esztergályos-munka ez. Csakhogy a mit egyik perczben leirok, azt a
másikban ki kell törülnöm.
«Gyönyörű egy ősz ez! Máskor csak a gyümölcs és a levél hullott: most az
egész fa kidűl…?»
Törüld ki! Micsoda banális hasonlat!
Kezdjünk mást.
«Tehát már Castalia forrása is intermittált?…» Húzd keresztül, míg meg
nem szárad! Meg akarod nevettetni a halottat?
«Azt kivánjátok, hogy irjam le, hogy mi az a sötétség?…»
No ha nem tudsz hozzá, hát ne fogj hozzá!
A papirosom megtelik elkezdett és keresztül húzott sorokkal. Úgy néz már
ki mint valami temető.
Aztán a temetőre gondolva, eszembe jut az a sírirat:
«Itt nyugszom én, olvasod te;
Olvasnám én, nyugodnál te.»
Minden leirt gondolatnak ez a foliája, a mi keresztülcsillámlik rajta.
Arany Jánost elsiratni! Nem értek hozzá. Egy gondolatom sincs.
No jól van; hát ehhez nem értesz. Nem birja a kezed azt a nehéz
fegyvert, a mit ő elejtett; hagyd pihenni. – Majd megirja ezt más, a
kinek az esze nem pauzál. Hanem hát van egyéb dolgod; itt a készülőben
levő regényed! feküdj neki, várnak a kéziratra, folytasd.