én koritnyiczai anglusom, látogatóba.
– God bye sir! Hanem már most engedjen meg, nem tudom melyik nevén
szólítsam önt, mister Robert Lainghoz, vagy Cuthbert Shieldhez van
szerencsém?
Az anglus elnevette magát kedélyesen, s egy cseppet sem jött zavarba.
– Igenis, mond, az egyik az irói nevem, épen úgy, mint önnek és sok
másoknak is vannak írói álneveik; néha azt használom, kivált versek alá
irva, minők a Csorbai tó vendégkönyvében láthatók.
– Önnek nagyon megtetszett a mi tót felvidékünk, hogy négy hónapot ott
töltött.
– Oh igen. A szláv népszokások tanulmányozását tüztem ki feladatomul; s
egész idő alatt folyvást Moyses püspök házánál voltam vendégül
elfogadva: az volt kirándulásaim központja.
(Én ezt a Moyses püspököt úgy ismertem, mint hírhedt pánszláv
celebritást.)
Angolom tovább ment. Én meg eresztettem. Nem kenyerem a spiczliskedés;
ámbár, ha a hazámat fenyegetné valami igazi baj, én biz a
denuncziálástól sem ijednék vissza.
Hanem azt még sem tagadhattam meg magamtól, hogy este a clubban,
összetalálkozva azzal a miniszterrel, a ki nekem legkedvesebb jó
barátom, el ne mondjam neki sub rosa a tapasztalatomat.
– Mégis jó volna megkérdezni attól a Moyses püspöktől, mondám én, hogy
mi dolga volt neki négy hónapon át ezzel a kétféle nevet viselő
angollal?
Az én kegyelmes barátom uram végig hallgatta szokott olympi nyugalmával
az én felfedezésemet, s aztán szemem közé nézve azokkal a véghetetlen
okos szemeivel, azt mondá:
– Persze, hogy jó volna megtudni Moyses püspöktől, hogy mi dolga volt a
két nevű urral? csak az az egy kis akadály van a dologban, hogy Moyses
püspök már ez előtt egy néhány esztendővel meghalt.
Még így meg nem buktam soha!
Eszerint az én dupla barátom engem még egyszer rászedett.
Már most ez vagy valami «trufátor» volt, a ki egyenesen az emberek
megtréfálását tüzte ki czéljául, vagy valóságos Aksakoff-féle utazó
ügynök. A dolog összeesik a hires Dobrzánszky-féle puts-csal.
Nekem pedig mindegy, akármelyik volt.
Se én, se más magyar ember, politikai emissariusokra nem vadászunk.
Hogy pánszlávok vannak, azt elhiszem, hogy gyakorlati sikert nem érnek
el, arról bizonyos vagyok. A pánszlávizmus a tót felvidéken olyan baj, a
minek a kigyógyítására nem kell mindjárt a ferrum sesquichloratumot
használni, mikor az orvoslására elég a rumford-leves is.
A MISKOLCZI SZŰZ.
Kétszáznyolczvanezer embert zúdított alá Magyarországra az orosz czár: a
fényes gárda lovas dandárt, a hol az egyik ezred csupa pejlovon ül, a
másik csupa almásszürkén, a harmadik mind egyforma fakón, a negyedik
tiszta fekete lovakon; zenekar lovagol előttük, tarka ruhákban, azután a
cserkeszeket, keleties egyenruháikban, a fényes beshmetben, a hegyes
papással a fejükön; hosszú puska a hátukra vetve, ezek sortüzet adnak
lóháton ülve a támadó ellenfélre, azután a doni és zaporogi kozákokat, a
kik a harmadfél öles dárdát kétkézre fogva hajítják el a csatában, mint
a kelevézt, s az egész ezred énekelve megy a harczba. Minő rettenetes
kardal az! Voltak baskir csapatok is, Mohamed, Buddha imádó nép,
bálványhitű pogányok, a kiknek a nyelvét maguk az orosz tisztek sem
értik.
S ennek az újkori népvándorlásnak a vezére volt Paskievics herczeg, az
eriváni győztes, a Balkán meghódítója, Lengyelország eltiprója, a ki
Varsóban helyreállította a «rendet».
S e Batu kháni tábor s rettenetes vezére mellé volt adva «egy» magyar
ember. Most úgy nevezik, hogy a «muszkavezető».
Nem kellett a muszkának vezető, volt annak térkép a kezében s ment, a
míg a magyar sereg útját nem állta s össze nem kuszálta az egész hadi
tervét.
Ha van földön nem emberek számára teremtett kín, hát az volt ezé az
«egy» magyar emberé a muszka táborban.
Ott állni mindennap az orosz hadvezér haragja, s saját nemzetének
kétségbeesett elkeseredése között; érezni a legyőzött minden szenvedését
s mosolyogni a legyőző szeme közé; engesztelni, csillapítani a nem várt
ellenállás felett dühöngő vezér haragját s őrizni a rendet a megszállt
városokban féltékeny szigorúsággal; egyszerre maga ellen idézni a
gyanakodó orosz dölyfös zsarnok szeszélyét, a fondorkodó cselszövő
udvaronczok méregkeverését, s egyidejüleg saját honfitársainak keserű
boszuvágyát, sűrű átkozódásait.
Mert az orosz táborban gyűlölték az egész magyar nemzetet, de azt az
«egy» magyar embert, a ki velük volt: legjobban.
Mikor Sátoralja-Ujhelyre érkezett az orosz tábor, valamelyik erdőben egy
néhány kozákot megöltek a magyar guerillák. Paskievics megtudta ez
esetet, azt mondá a magyar főúrnak, hogy ha elő nem keríti rögtön a
gyilkosokat, porig leégetteti az egész várost.
A magyar biztos huszonnégy óra alatt előteremté a négy guerillát, a ki a
kozákokat megölte; az orosz vezér fel is akasztatta őket. Ezzel Ujhely
meg volt mentve.
Mikor aztán odább mentek, volt a fővezér kiséretében egy orosz tábornok,
herczeg D..., a kinek meg az volt a feladata, hogy ezt az «egy» magyar
embert tartsa felügyelet alatt; hát akkor az odament a tábornagyhoz s
azt mondá neki:
«No most minket ugyan szépen rászedtek. Az a négy ficzkó, a kiket mi
felakasztottunk, a vármegye börtönéből került elő, az egyik volt egy
apagyilkos, a másik három rabló utonálló, a kiket úgyis fel kellett
volna akasztani. A magyar biztos ezeket a gonosztevőket adta ide nekünk
az igazi guerillák helyett.»
Paskievics nem szólt semmit: hanem attól fogva minden léptét őriztette a
magyar polgári biztosnak. Mikor aztán Losonczon ismétlődött ez az eset,
hogy magyar guerillák megöltek két kozákot, Paskievics kiadta a
rettenetes parancsot, hogy az egész várost porrá égessék és kirabolják.
Ez az orosz hadviselés taktikai rendszere.
A magyar biztostól nem kértek többé közbenjárást. Losoncz földig
leromboltatott.
Azután következett Miskolcz.
Már itten dühös volt az orosz fővezér, hogy Görgei szétzilálta az egész
hadi tervét, a váczi ütközetben megverte az orosz legjobb seregét, s
kisiklott az orosz hadi strategéma ölelése közül, a Tisza mögé. Újra
kellett kezdeni az egész hadjáratot. Az orosz katona pedig hullott, mint
a légy! még egy «polgári biztos» volt mellé adva: a cholera. – Az volt
még csak a szálláscsináló! Az orosz hadsereg minden táborhelyén egy
temetőt hagyott hátra.
Ekkor történt az az eset Miskolczon, hogy két cserkesz harczos egy
földmives házához lett beszállásolva, a ki maga épen akkor, sürgős
takarodás idején, kinn volt a mezőn fiastul együtt, a háznál nem volt
más, mint egy tizennégy éves hajadon leányka, a ki a háziasszony dolgát
végezte, ebédet főzött a mezőn dolgozók számára.
A két cserkesz is éhes volt: de nem az ebédre, hanem a leányra magára.
Hasztalan volt az ártatlan gyermek könye, könyörgése, a vad harczosok
nem nézték, hogy bimbó; gyönyör azt letépni!
A leány bátyja odakinn a mezőn csak hiába várta, hogy jön-e az ebéd?
utoljára étlen, szomjan hazahajtott a rakott szekérrel.
Mikor megérkezett, a nyomorult leányka már akkor a végsőt lehelte. Ott
hevert a földön s csak annyit tudott mondani, hogy a kik ily kegyetlenül
bántak vele, az a két beszállásolt cserkesz, s aztán ott halt meg a
bátyja karjai közt.
A magyar legény akkor kiment az udvarra; a két cserkesz már lovon ült s
odább készült menni. Azoknak kardjuk volt, puskájuk, pisztolyuk; neki
pedig nem volt egyéb kézbelije egy petrenczerúdnál. Két percz alatt
agyon csapta mind a kettőt. Bottal verte őket agyon, mint a veszett
kutyát.
Onnan aztán egyenesen rohant az orosz fővezér szállására. Bebocsáták
hozzá, hisz fegyvertelen volt. Azon elkeseredett dühében ezen kezdé:
– Itt vagyok! Én öltem meg azt a két cserkeszt!
Paskievicset a düh futotta el, mikor ezt megmagyarázták neki.
– Meggyalázták a húgomat! Halálra kinozták az átkozottak szegény kis
ártatlan testvérkémet. – Megöltem mind a kettőt.
– A gyilkosnak akasztófát! a városnak tüzet és vasat! ordítá tomboló
dühében az orosz fővezér.
Ekkor bátorkodott eléje állni népgázoló haragjának az az «egy» magyar
ember.
– Nem úgy uram! Az a két cserkesz megérdemelte a halált, ennek a fiúnak
a növendék leánytestvérét kínozták halálra.
– Ön meri védelmezni a gyilkost?
– Nem a gyilkost; de a női becsületet. Ön maga is apa: mit tenne, ha ily
bántalom érné?
– Ölnék. – De vajjon igaz-e ez?
– Küldje ki a herczeg tábori főorvosát, hogy vizsgálja meg az esetet.
Paskievics azt mondta, hogy «jól van»; s rögtön parancsott adott a
főorvosának, hogy menjen ki a házhoz, a hol a két megölt cserkesz van;
hanem aztán hátat fordított a magyar úrnak, s a míg az orvos vissza nem
tért, folyvást D... herczeggel beszélt. Ha nem való, a mit a legény
mondott, akkor a magyar úr el van veszve. Eltalálta árulni, hogy van
szíve s az a maga fajához hajlik. Főbenjáró bűn ez.
Rövid időn visszatért a főorvos. Jelenté, hogy a fogoly leánytestvére
valóban baromi erőszak miatt halt meg; az összeszorított markában még
ott volt egy rézgomb a cserkesz beshmetjéről, a mit viaskodásában
letépett.
Arra odalépett a magyar főurhoz a muszka fővezér s azt dörmögé neki:
– Küldje ön haza ezt a fiút, adjon neki pénzt a húga eltemetésére; aztán
mondja meg neki, hogy menjen el az utamból messzire.
– És Miskolcz városa?
– Nem égettetik fel.
A cserkeszölő legényt bántatlanul bocsátották haza.
– És most nekem is mondja meg a herczeg, hogy merre mehetek? kérdé a
magyar főúr.
– Ön el akar engem hagyni?
– Látom, hogy itt nincs bizodalom hozzám.
– Kérem, hogy maradjon itt.
– Akkor én kérem, hogy D... herczeg ne maradjon itt. Én ismerem jól a
magyart.
Mindent el lehet tőle venni, de a becsületét nem!
És Paskievics elküldte a környezetéből D... herczeget.
S attól fogva, ha gázolta is a magyart, de nem gyülölte többé.
Mikor egészen legyőzte, akkor már megtanúlta becsülni.
Debreczent nehéz ütközet után foglalta el, de már nem pusztította el. A
város elüljáróival emberien bánt. Egyszer az utczán nagy sár idején ment
a magyar polgári biztos kiséretében keresztül a főutczán, egy szál padló
volt a híd, a mi átvezetett a sáron. A kik a régi Debreczent ismerték,
emlékezni fognak rá, hogy mi volt az a «sár» az utczán. Szekéragy tolta
azt. Szemközt jött rájuk pedig-len egy termetes polgár, a kit akkoriban
«civis»-nek neveztek, nagy büszke léptekkel. A sár közepén
összetalálkoztak Paskievics és a civis. Ez megállt konokul az útban.
Átkelhetett ám Paskievics a Balkánszoroson, ráléphetett Varsó nyakára;
de azt semmi hatalommal ki nem vívhatta, hogy egy debreczeni civispolgár
a hajdani padló szoros útjáról az ő rettentő személye elől a sárba
kilépjen. Paskievics sértett büszkeséggel csapott a kardjára; de biz
ettől a horkantástól még csak a makrapipája se rezzent meg a polgárnak.
Ekkor megszólalt a magyar úr a háta mögött.
– Ugyan, édes hazámfia, legyen szíves helyet adni a tábornagy úrnak.
– Az már más! Ha szépen kérnek! A termetes polgár erre a szép szóra
belépett a sárba, helyett adott a hídon a tábornagynak, megbillentette a
kalapját s még azt is mondta, hogy «adj’ Isten!»
Mikor az oroszok kivonulóban voltak, Paskievics hosszabb ideig volt
elszállásolva egy magyar földesúr falusi kastélyában, egész táborkarával
együtt. A házigazda derék jó hazafi volt; hanem azért kénytelen volt
szívesen látni vendégeit.
Mikor tovább akartak menni, az utolsó lakoma után a herczeg kétszáz
orosz imperiált tett le az asztalra.
– Mit akar a herczeg ezzel a csomó aranynyal? kérdé a házi gazda.
– Hát a szíves ellátásért.
– Ne higyje a herczeg, hogy ezt nálunk pénzen osztogatják. A ki nekem
vendégem, az nálam itthon van, ha ellenségem is. Ha én nem tettem szót
azért, hogy a birtokomat széltében elpusztították az ön hadseregei:
azért a borért, a mit magam adtam fel önök elé az asztalra, csak nem
állok elé pinczérszámlával; söpörje be a pénzét!
Paskievics nagyot csóvált a fején. A pénzt visszadugta, hanem aztán
megbízta vele a polgári biztost, hogy becsültesse fel mindazt a kárt, a
mit seregei a földesúr birtokán okoztak s fizettesse ki a hadi
pénztárból.
A magyarországi hadjáratból vitték haza az oroszok magukkal a szabadság
vágyát.
Ennek az «egy» magyar embernek Paskievics táborában az egyik fia magyar
alkotmányos miniszter lett az új korszakban, a másik is az lehet még!
A SOCIALDEMOKRATIA EURÓPÁBAN ÉS ÉSZAKAMERIKÁBAN.
I.
Ámbár Magyarország még most legtávolabbról van csak érintve a
sociáldemokrata mozgalomtól, mégis fölöttébb érdekesnek tartom azon
adatokat, melyek e kérdésre világot vetnek, megismertetni a közönséggel.
Nálunk még most se az alany, se az alap nincs meg e nagy mozgalomhoz.
Gyáriparunk csak keletkező félben van, s a mi gyáraink vannak, azok
munkásaikat, a külföldi munkadíjakhoz hasonlítva, eléggé jól díjazzák, s
ezt annyival inkább kénytelenek tenni, mert földmivelési iparunk
fejlődése a munkaerő értékesítésében igen erős versenytársa a
gyáriparnak. A hol a földmíves-napszám egy forint átlagot tesz ki, ott a
gyármunkás-napszámot nem lehet egy frankra leszállítani; a hol az arató
munkás hat hét alatt képes (igaz, hogy megfeszített munkássággal) az
egész télire való készletét megérdemelni, ott nem lehet a munkásosztály
elnyomásáról panaszkodni, mert a míg a földesúr elég foglalkozást ád,
addig a gyáripar kénytelen épen úgy jutalmazni a munkásait, mint a mezei
gazda. A kézműipar felvirágoztatására pedig oly őszintén kezet fog
Magyarországon minden osztály, hogy az ez iránt felelevenült országos
részvétet még a ki sociális izgatással is akarná fokozni, olyan rosz
szolgálatot tenne vele, mint a ki nyár derekán ránk fűtené a szobát.
Azért «most még» mi nálunk nem a munkás panaszkodik, hanem a munkaadó,
nem az iparossegéd, hanem a mester. Egy olyan szorgalmas és értelmes
iparosfőnök is, a milyen volt Vidacs János, a ki a mellett
tizenhatpróbás demokrata volt, az öngyilkosságon kényszerült
pályafutását végezni, legnagyobb becsületessége és méltányossága
daczára, mihelyt a concurrentia fölverte az üzletéhez szükséges munkások
díjait. A hogy ezt ő nekem a katasztrófáját megelőző hónapban keserű
panaszszal elmondá, megjósolva kikerülhetlen végzetét.
Sőt az az iparos mozgalom, a mi hazánkban megindult, épen azt az irányt
veszi, a mi az iparszabadság korlátozására czéloz, inkább a
czéhrendszerhez nehézkedik vissza, s az iparmunkástól minősítést
követel.
Azok pedig, a kiket a külföld bocsát be hozzánk, a socialdemokratia
tanait hirdetni, itt, Magyarországon, nem tudják magukat megértetni,
idegen ajkúak; eszméik még idegenebbek, s aztán – a mi fődolog – a mi
népünk még maga is oly aristokrata, hogy tekintélyt követel attól, a
kinek a szavára hallgat, az idegen iránt gyanakodó.
Hanem az előreláthatólag változni fog.
Először is a munkás osztálynak szaporodnia kell. Igen kivánatos, hogy
szaporodjék. Magyarországon az iparnak adott kedvezményeket
beczikkelyező törvény életbelépte óta egész sorozata keletkezett az új
gyáraknak. Támadni fog még több is. Ez boldogulásunk alapföltétele. Ez a
mi aranybányánk: az iparosnak a két keze és esze. Már is «sok ezerre»
megy Budapesten a gyármunkásoknak a száma. Ennek az osztálynak a
gyarapodása közérdek. S jobb megelőzni a méltányos kivánságokat, mint
kidaczoltatni azokat, a mikor aztán a méltányosság határait sem tudja
megszabni senki.
És jobb helyes irányt adni egy még születőfélben levő eszmének, mint
azzal azután, ha kamaszéveibe átnőtt, minden lépten-nyomon birkózni,
dulakodni a ferdére vett irány miatt.
Az is tudva van már előttünk, hogy bármily kezdetleges és félsikerűnek
sem becsülhető a budapesti központban hébehóba nyilatkozó
socialdemokrata mozgalom; az mégis kezd terjeszkedni a vidékre is s
legújabban észrevehetővé kezd lenni a jelszó, a mi a központból
kiadatott, hogy aratás idején a földipar munkásai közé is ki kell
küldeni emissariusokat, s azokat is megnyerni a socialdemokrata
elveknek, s e végett az eddig csak németűl működő lapokat, röpíveket
magyar, tót, román nyelveken is elterjeszteni.
Ebből, ha a diagnosist jókor és helyesen meg nem teszszük, olyan
chronicus baj támadhat, a milyenben jelenleg Európának minden állama
szenved.
Azért készüljünk el legelőször is ezzel a diagnosissal.
A legmozgékonyabb és leleményesebb a németországi socialdemokrata
szövetség.
A legutóbbi országgyűlési választásoknál tüntette ki leginkább, hogy mit
tud; az levén az életkérdés, hogy mentül több képviselőjét elveinek
behozza a német parlamentbe.
Ügynökeik már a választások előtt keresztül-kasúl bejárták az egész
országot, találkozókat adtak egymásnak, felosztották a kerűleteket, a
jelölteken kiegyeztek, egyszer-egyszer mintegy jelszóra valamennyien
összegyülekeztek, a hol a kormány nem is sejtette (mint pl.
Mittweidában) s ott közös határozatokat hoztak.
Ha a kormány betiltotta a socialdemokrata gyüléseket, rendeztek ártatlan
népünnepeket (murikat) mindenféle czímek alatt, vagy megjelentek más
egyletek gyülésein, a kiknek semmi közük sem volt hozzájuk s ott
egyszerre felállt a szónokuk s elmondta a socialdemokrata-programmot, s
kitűzte a jelöltet. Kiabálhatott aztán már a publikum, csengethetett az
elnök, oszlathatta a gyülést a rendőrbiztos, a czél el volt érve. Így
tettek Berlinben, Magdeburgban, Ostenseeben.
Azután nyomattak röpíveket jelszavaik commentárjával s bámulatos volt a
leleményesség, a mit azoknak az elterjesztésében kifejtettek. Hogy az
íveket a rendőrség el ne kobozhassa, elrejtették azokat a nők keblébe, a
kis fiúk botanizáló dobozaiba, s ily módon Drezdában, Altonában,
Berlinben egy nap alatt százezreivel a röpíveknek árasztották el a
közönséget.
Azután matriczokat metszettek, a miket mindenki zsebébe dughatott: azon
volt a jelölt neve. Egy végighuzás a festékes pamacscsal, s az utczán
sétáló otthagyta a falon a jelölt nevét, teleírva vele magát a
rendőrségi katonaköpönyeget is. Annyira ment a leleményességük, hogy
mikor egy «Viereck» nevű jelöltjüket akarták megválasztani: csak egy
négyszöget festettek a falra, s alá e szót: «válasszátok!»
A pénzszerzés-módjuk is ép oly leleményes volt a választásokhoz. Nem
számítva az Amerikából érkezett segélyt s egyes gazdag elvtársak
nevezetes járúlmányait, annyiféle czímet és alkalmat tudtak kitalálni, a
mik alatt nem csak a saját pártjukat, de még a haladási pártot is
megadóztatták, hogy teljes pénzerővel voltak ellátva, a mit
lelkiismeretesen beküldtek a központi vezérüknek Bebelnek, a ki azt épen
oly szigorúan szétküldötte szükséghez mért arányban a
választókerületekbe.
A mellett furfangosan tudták a többi pártokat egymás ellen felhecczelni,
úgy hogy két veszekedő közé odaékelve magukat, azt érték el, hogy a
kisebbségben levő inkább odacsatlakozott egy socialdemokrata jelölthöz,
hogysem gyűlölt ellenfelét győzni engedje. Így győzették az
utóválasztásoknál Boroszlóban a conservativek, Hanauban meg a
haladópártiak a socialdemokratát.
Ekként került elő megerősödve a párt a tavalyi választásoknál
Északnémetországban, sőt még Délnémetországból is tudott kapni «egy»
képviselőt, a hol azelőtt termőfölde nem volt.
Azonban ezzel szemben a német kormány és az ellenkező pártok sem dugták
kezeiket a zsebükbe tétlenűl. Ismeretesek az 1878-iki októberi
törvények, a mik a socialdemokraták ellen hozattak. Ezeknek a szigorú
alkalmazása miatt többen a párt legerélyesebb vezetői közül
kivándoroltak Németországból s a nyilt izgatás lehetetlenné lett téve.
Ez volt a hatalom és kényszer rendszabálya: ennek a nyomában jönnek az
ellenhatás finomított eszközei, a socialdemokrata pártnak saját elvei
segélyével való szétrigázása. Néhol egyszerűen megalkudtak a vezetőkkel,
szellemi és anyagi módszerek útján, másutt államsocialista társulatokat
állítottak fel, a mik ugyanazon czélokat tűzték ki maguk elé, a miket a
socialdemokraták, csakhogy a kormány pártfogása mellett. Elképzelhető,
hogy az ilyen császári királyi rebellisek micsoda óriási zűrzavart
idéznek elő a maguk schizmájával az orthodox socialdemokraták
ecclesiájában. Egy egész nagy radikál töredék különválik. Most vezérlete
alatt ezek kinyilatkoztatják, hogy Bebelék: «népámítók, álszent
kalandorok!» Két socialdemokrata képviselő, Hasenclever és Blos ellenben
az opportunitási vízáramlat felé eveznek. Ezeket a többiek anathemákkal
mennykövezik agyon. A csöndes forradalom ellenében megszületik a csöndes
ellenforradalom.
S a míg a socialdemokrata vezérek a magas politika thesisei fölött
vitatkoznak, a míg az alvezérek korteskednek, maga a főczél: a munkások
sorsának javítása, szünetel, háttérbe szorúl, feledésbe megy: a
választási campagne költségei elnyelik még a segélyösszegeket is, a mik
a nyomorba jutott, a törvénysújtott, a kiutasított munkások családjainak
voltak szánva. Most csak azon vitatkoznak, hogy az őserő útján kell-e
segiteni, vagy a kormány által?
A külső szervezkedésük a németországi socialdemokratáknak eleinte akként
volt tervezve, hogy tiz kiváló vezér választ maga mellé tíz megbízható
alvezért, azoknak mindegyike megint tíz káplárt és így a végtelenig
tovább. Hanem ez sehogy sem ment össze. Kisült, hogy tízszer száz nem
ezer, hanem csak kétszáz: ugyanazt a tíz közlegényt kapta meg az egyik
is, a melyiket a másik. Sikeresebbnek látszik az az újabb methodus, hogy
az iparágak szerint csoportosúlnak egyes szövetkezetek; egészen a régi
czéhek mintájára. Ezáltal egyúttal a tőkepénz hatalma ellen is védik
magukat. Berlinben megalakúltak a kőművesek, ácsok, asztalosok
szövetkezetei; másutt az érczöntők, a czipészek álltak társaságba. A
legtöbb helyen mint betegsegélyző és temetkezési egyletek állottak fenn;
a mik ellen, jótékonysági irányuknál fogva, a kormánynak fellépni nem
lehet, ámbár igen jól tudja, hogy azok mind egybefüggnek a berlini
központi bizottsággal, s a mit saját jótékonysági czéljaikra fel nem
használnak, a fölösleges bevételt tartoznak a választási campagne
czéljaira beszolgáltatni, azután meg a pártközlönyök fentartására.
Ez az állása a «nyiltan működő» socialdemokrata pártnak Németországban,
melynek vannak szónokai, hírlapirói, kortesvezérei, nyilt programmja, a
szavazó urnánál megjelenő tábora. – Hanem ez még a szelídebb, a
jámborabb párt. Még ez hagy magához beszélni s néha felelni is rá.
Hanem aztán van egy másik, a melyik hallgat…
II.
Az a párt, a mely hallgat – és tesz…
Ez ád legtöbb fejtörést a külkormányoknak.
A «Most»-féle socialdemokrata párt jelszava: semmit sem tenni nyiltan.
Ezek nem tartanak népgyüléseket, nem küldenek képviselőket a
parlamentbe, még csak a választói jogukat sem gyakorolják; ezeknek a
működését nem tudják a kormányközegek figyelemmel kisérni, csak a
tényektől lepetnek meg. Czéljaik a hírhedett «Brender és társai»-féle
felségárulási perből eléggé ismeretesek. A legelső azok között a
társadalmi rend felforgatása. Ezek nem alkusznak senkivel, még a többi
socialdemokratákkal sem, a kiket «álszent kalandoroknak» neveznek.
Csupán egy látható jelenség tudósítja az állam őreit Németországban
titkos organisatiójukról: a hírlapjuk.