lenni, hogy az emberi hang: átok, ima, összeköttetéssel bir az esővel,
széllel, villámlással, a mi ép oly mértékben csodálatos és
megfoghatatlan, mint a minő mértékben nem tudják a bölcsek kimagyarázni
azt, hogy a szőrrel dörzsölt üveg is villámszikrákat ad.
Egyik úgy, mint a másik tény; természettudományi tapasztalvány; a minek
a kútforrására találni nem lehet.
Még azon időkben Franklin szülővárosa helyén őserdő volt, még akkor nem
volt föltalálva az a vakmerő ötlet, hogy a halandó ember dárdát
szegezzen a haragos égnek, s mikor legjobban csapkod az Isten villáma,
utána nyuljon az égbe és megfogja azt, és fogva levigye a föld alá egy
kútba, és abba belefojtsa.
Ha ismerte volna Rufus e találmányt, háza minden szögletét körültüzködte
volna villámhárítókkal.
Csak azt lehet csodálni, hogy nem előzte meg e találmánynyal Franklint,
mert ugyan sokat töprengett rajta.
Most már egészen valószinűnek találta, hogy ha a holtak átka oly
hathatós frictiót okoz az electrica materiával terhes felhőkben, akkor
az is bizonyosan be fog teljesülni, hogy őt már most annyiszor üti meg a
mennykő, a hányszor ez átok azt fejére idézte, a hányszor esküdött
eltaszított neje ellen hűtlenül, hamisan.
Ez a tudat elrabolta egész életkedvét. Úgy élt, mint a ki halálra van
itélve, a kit üldöznek, keresnek, s csak attól függ élete, halála, hogy
mikor ismernek rá?
Ez a félelem azért nem tette vallásosabbá, csak félelmeskedővé. Mihelyt
borúlt eget látott, házából ki nem mozdult, s ha zivatar, villámlás,
mennydörgés vonult el feje fölött, akkor lefeküdt ágyába, és ott várta
végig a zivatar elvonultát.
Az az ágy is csodálatos volt. Egészen üvegből a nyoszolya, a mennyezete
kirakva borostyánkővel, arról nehéz selyemfüggönyök borultak minden
oldalról az ágyra, párnák, paplanok mind selyemből; az ágy a szoba
közepén, s a szobának minden fala gondosan bevonva spanyolviaszszal,
mint a hogy mások be szokták vonatni szőnyeggel, hogy azon egy repedés
nem volt, a min a villám beosonhasson; azt pedig a természettudósok már
régen tudják, hogy a selyem, borostyánkő, üveg és spanyolviaszk mind oly
csodás lények, a miktől a villám «horret» (irtózik).
Épen évfordulója volt azon végzetes napnak, melyen Rufus hamis
esküvéssel három szerencsétlen életet kioltott; ezúttal derült,
felhőtelen nap, mely csendesen, vidáman folyott le egész késő estig.
Hanem este felé, mikor már Rufus azt hivé, hogy ezt a napot
elfelejtették odafenn, a leáldozó nap elé hirtelen emelkedék egy sötét,
domboruló felhő, egyenesen föl az égnek, mint valami visiobeli csoda,
idomtalan fejjel, fekete testtel, púpos vállakkal, s egymás elé törekvő
tömör tagokkal, mely a mint a lehanyatló napot eltakarta, mintha láng
sörénye volna köröskörül, s félarcza haragjától égne. Azután meg, mintha
szárnyai nőnének, a mik lassankint átfogják az eget egyik szélétől a
másikig, mintha azt mondaná: «én előlem nincsen menekülés».
Rufus reszketve látta a közeledő felhőt. Nem jutott eszébe, hogy a
tudósok a felhőket cirrhus, cumulus és stratus osztályokba sorozzák: ez
az ő bántója! azt látta csupán.
Egyszer azután a közeledő égi alak egyet pillantott szemével, mintha
mondaná neki: «látlak!» ez a pillantása a felhőnek a távoli villám.
Rufus hirtelen szobájába sietett, fölvette selyem hálóköntösét, befeküdt
selyem ágyába, összehúzta a függönyöket, s kezébe vette borostyánkő
olvasóját; nem azért, hogy olvasó, hanem azért, hogy borostyánkő, – és
azután leste az égzörgés közeledő moraját.
Így szokott mindig tenni, mikor mennydörgés közelíte: fejét lehúzta
takarója alá, jobb kezét a bal üterére tette, és azután számlálta,
hányat üt az, míg az ablaktábla szűk nyilásán bevillanó fényre a dörgés
következik. Húsz érütés a villám és dörgés között, egy mérföldnyi távolt
jelez, tíz csak felet, öt csak kétezer lépést, ha egy percz van csak
közte, akkor itt jár fejünk felett; ha itt üt le, akkor se érütés, se
számlálás.
Rufus a félelem hideg verítékével egész testén, számlálgatá ere ütését:
milyen gyorsan közeledik! mennyiszer lecsap! Oh az egészen más hang,
mikor a villám a földhöz intézi szavát, mint ha a felhők csak egymással
beszélnek. Az a taszító, recsegő hang, mely megreszketteti a földet, az
a mély dördülés utána, mintha a szörnyű viszhang épen a föld szinén
hömpölyögne végig, s minden szívnek, a kit elől utól talál, meg kellene
azt érezni.
Rufus reszketve számítá érütését; már csak tíz, már csak öt, pedig az ér
lázas izgalomban ver már; már csak kettő… Most egyszerre túlvilági fény
borítja el hálószobáját, mely minden érzékét egy perczben eltompítja… és
azután nem tud magáról semmit.
Mikor újra fölébred és körültekint, bámulva látja, hogy már nappal van.
Feje fölött a háztetőn, a padlaton egy ökölnyi gömbölyű nyilás, oly
tökéletes, mintha művész keze vágta volna ki; azon keresztül szobájába
süt a delelő nap. Ő maga ágyától ölnyi távolban fekszik, az ágy föl van
fordítva, borostyánkő mennyezete összetörve, s selyem függönyei hosszú
vékony foszlányokra széjjelhasogatva.
A második villámcsapás után Rufus egészen más ember lett. Mintha
kicserélték volna, elhagyta a tivornyákat, templomba kezde járni,
tudományos könyveinek válét mondott, zsoltárt, bibliát forgatott; nem
uzsoráskodott, nem koczkázott többet, pénzét templomokra, iskolákra
adta.
Megtört, megadta magát az előtt, a kit eddig megtagadott.
Azon a helyen, a hol szerencsétlen neje a folyamba ölte magát, kápolnát
építtetett; félszázados sugár jegenyék alá, s mikor jött valami nagy
zivatar, akkor ő kiment a kápolnához, odaült egy jegenyefához, s ott
állt, karjait összefonva és nézve a villámos égbe, s várta annak utolsó
csapását.
Mert hogy még egy csapása van hátra a rettenetes fizető égnek, azt tudta
ő, és mindenki, a ki hirét hallá. Messze földet bejárt már az, hogy él
Szeben táján egy elitélt, a kit már kétszer megütött a villám, s a kit
még harmadszor is meg fog ütni.
Rufus nem félt tőle, nem kerülte a fényes ostort többé. Akárhány
zivatarban, legnagyobb mennykőhullás között lehetett őt látni,
hajadonfőtt járva künn a szabadban, a magas fák között, a mikről az a
vélemény, hogy a villám fölkeresi sudaraikat; – ott járt, kelt és
beszélt a villámokkal: «ide, ide, itten vagyok: – láss meg, – találj el,
– kitárt keblem, fedetlen főm, halálra kész lelkem, – add meg, a mi még
hátra van».
És a mellett nyár nyár után múlt; fekete hajból fehér lett; az ivadék,
mely Rufussal egykorú volt, lassankint kihalt mellőle, rendes halállal,
dögvészszel, háborúval. Ő még mindig élt és várta a harmadik
villámcsapást. Új ivadék támadt körülötte, gyermekekből férfiak,
asszonyok lettek, azok is megtudták, hogy története van annak, a miért
egy őszhajú kegyes ember, a ki különben oly józan, bölcs, másokkal
jóltevő, templomba járó, – mikor égi háború van, kalap nélkül, mankó
nélkül kitántorog a szabadba, keresi a folyók partját, neki támaszkodik
a jegenyefáknak, s beszél az éggel, beszél a zivatarral. A mennydörgés
felelget neki és ő érti azt, a mit beszél.
S a harmadik csapás még mindig nem jött.
Pedig már az égüldözte, a villámjárta túl volt azon az időn, a mit az
irás szavai ember számára kiszabtak; a nyolczvant is meghaladta már, és
tudta maga, tudta más, hogy a halálnak csak egy neme van számára, s neki
el kell várni, a míg arra kerül a sor.
Így múlt el nyár nyár után; neki csak télen volt szabad pihenni, a tél
volt az az egy évszak, mely Rufus hajához és lelkéhez oda illett. Télen
nem jár a villám.
Vagy ha villámlik, mennydörög télvíz idején, azt csodának nevezik, s
fölirják a krónikás könyvekbe.
Egy télen hasonló csoda történt. Legnagyobb fagy idején, hóeséssel,
zúzmarával megzendült az égboltozat, s a bámuló emberi faj látta a
villámot a fehér havasok fölött ellobogni.
«Ez az én intőm!» monda Rufus, s kitámolygott a folyam melletti
kápolnához, megállt a lombtalan jegenye alatt; csak egy volt már a sok
közül, a többi kidűlt, kirothadt régen. Azt az egyet könnyű volt
eltalálni az égi nyílnak.
És a folyó be volt fagyva, a mezőt mélyen lepte a hó, a jégdara zörgött
a faágakon.
A csodára támadt zivatar elvonult ismét csendesen, a nélkül, hogy egy
ütésre méltatta volna a földet és annak törpéit.
Rufus csalódottan vánszorgott ismét haza. Olyan bizonyosnak hitte már,
hogy ez a nap az ő számára virradt, hogy ez a nap az ő számára nem fog
alkonyodni; és ime csalódott az égben, az még mindig csak fenyeget, és
nem áll bosszút; nem kegyelmez és nem büntet, csak mindig fenyegetve
tartja feje fölött a kivont pallost.
Erre megbetegedett. Talán meghűtötte magát nagyon a téli zivatar alatt.
Ágynak feküdt, sokáig beteg volt, elhúzta baját egész a tavasz nyiltáig,
egész a fű zöldültéig, a legelső sárga virágokig.
Akkor meghalt.
Meghalt csendesen, ágyban fekve, kibékülve, kiengesztelve.
«Ime, hosszas bűnbánatáért megkegyelmezett neki az ég; elengedé neki az
utolsó csapást.» Ekként szólt minden ember.
És ebben megnyugvának. Fényes temetést rendeztek a halottnak, melyre
messzeföldről összejöttek, a kik hirét hallák, és mindenki elmondá
egymásnak a történetet, úgy, a hogy azt apáitól hallotta, hogy ime itt
fekszik a koporsóban egy ősz ember, a ki ifju korában háromszor esküdött
hamisan neje ellen, gyermekei ellen, azok elvesztek nyomorultul; de égig
ment az átok, hogy a hányszor esküdött hamisan, annyiszor sújtsa meg a
villám, s kétszer betölt rajta az átok, a harmadikat elhárítá magáról,
jóltevéssel, imádsággal, bűnbánattal.
Ez volt a halotti búcsúztató tartalma is, azt zengé a gyászének; az volt
irva a sírkövére.
Szép tavaszi délest volt, mikor a gyászmenet megindult; lanyha eső
permetezett, a mitől a fák virágbimbói szemlátomást nyilnak; a szomjú
föld, fű, virág elitta azt, még sár sem lett utána, a lég most tele volt
lanyha eső illatával, fakadó nyárfabimbók ambrájával. Egészen temetésre
való idő.
Rufusnak családi sírboltja volt a templom kerítésén belül; ott vártak rá
régóta ősei, mint legutolsóra, ki maga után beteszi az ajtót, és azután
nem háborgatja őt több napvilág; együtt csendesen alhatják tovább a
porrá-létel éjszakáját.
Ott mikor a sírbolt lépcsőin leereszték a nehéz kovácsolt vaskoporsót, a
mint bezárták mögötte az ajtót, a mint megfordították fölötte a czímert,
a mint elmondák: nyugodjék békével, abban a pillanatban lecsapott a
villám a befedett sírba, s kidönté az eléje állított emlékkövet, hogy az
darabokra omlott…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az ég – megfizet…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
És ezt a történetet mindenki megtudhatja, a ki a Királyföldön jár, csak
kérdezősködjék arról az emberről, a kit háromszor ütött meg a villám;
kétszer élve, egyszer halva.
MIÉRT LÁTTÁL?
Gonzaga Julia csak tizennyolcz éves volt, mikor férjét Colonna
Vespasiant eltemették, és azóta nem szeretett soha.
Gyűrűjébe egy amarántot vésetett e jelmondattal: «non moritura». – A
szerelem hivői előtt az amaránt virága jelképe az örök első szerelemnek.
Julia szépségének hire bejárta a narancsligetek honát; Olaszhon kicsiny,
de fényes fejedelmeitől kezdve a nemes lovagokig mind lábánál hevertek,
s ő – egyet sem emelt föl közülök.
Nem szeretett, nem tudott szeretni mást, mint azt, a ki már meghalt.
Pedig volt a megvetett imádók között egy, a ki őt valóban megérdemelte
volna. Nem rangja, nem gazdagsága által, de szerelmének nagyságáért.
Egy egyszerű lovag volt Del Castro Alfons, a fejedelem testőreinek
kapitánya.
Del Castro lovag miatt ugyan rosszul lehetett megőrizve a fejedelem
teste, mert ő a nap felét imádottja bámulatában tölté el; az éjszakát
pedig egészen arra vesztegette, hogy ablakai alatt ábrándozott.
Ha Julia palotája kapuján kilovagolt, a ki őt legelőször üdvözlé, az
Castro lovag volt.
Ha a tengeren csónakázni ment: Castro lovagot ott is útban találta.
Ha termeibe tért, azokat virágokkal behintve találta. Castro lovag
szórta be az ablakon.
S ha éjjel lefeküdt, suhogó párnái közé, s kezét összekulcsolta imára:
valaki az utczán künn énekkel kísérte imáját. Az mindig Castro lovag
volt.
És azért Julia még sem tudta Alfonsot szeretni. Senkit sem szeretett,
tehát őt sem.
Lehet-e kegyetlenebb gondolat egy szép nőnél, a ki senkit sem szeret?
Egy paradicsom, a melyben nem lakik senki. Aranygyümölcsű fák, örök
virágok, de semmi madárdal hozzá, semmi élet hangja. A világ a teremtés
harmadik napján.
Volt azonban egy más titkos imádója is Juliának, kinek nem volt szokása
a sóhajtozás. Ez volt a kalózok fejedelme: Barbarossa.
A rőtszakállú szörnyeteg nem epedett, nem kért, nem járt ablak alá
lantot verni, hanem egy éjjel kikötött Fondi alatt ezerkétszáz kalózzal,
s mielőtt a csendes város lakói álmaikból fölébredtek volna, meglepte a
márványszép kastélyát. Éjszaka volt, az őrök mind aludtak: Barbarossa
martalóczai föltartóztatlanul hatoltak Julia hálóterméig.
Csak két szem őrködött ébren az alvó álmain: Del Castro Alfons szemei.
Csak a szerelem van ébren!
A lovag a martalóczok tolvaj közeledtét észrevéve, fölállt lova
nyeregébe, s bezörgetett imádottja ablakán.
– Úrnőm! Ébredj! Kalózok ütöttek palotádra; menekülj!
Alig ébreszté föl e szó Juliát, midőn mellékszobájában asszonysikoltás,
halálhörgés támadt; hű cseléd sikoltott, czudar rabló kése legyilkolá;
ajtaján dörömbölt már az orv.
Egy percz volt az idő.
– Asszonyom, menekülj! hangzék az ablak alatt.
Julia kiszökött ágyából, csak egy vékony patyolat volt rajta; nem volt
idő pirulni. Úgy, a hogy fekhelyét elhagyta, szökött fel az ablakba,
onnan a lovag vállára emelte; azután leszállt nyeregébe; baljával
átölelte hölgyét, jobbjával kihúzta kardját, sarkantyúba kapta
paripáját, s vágtatott az utczán tova.
Vad saracén csorda üvöltve rohant utána; nyíl süvöltött, golyó fütyölt
feje körül; a lovag forrón ölelé magához a reszkető hölgy termetét, s
oly boldog vala.
Az üldözők mindenütt nyomában voltak, Barbarossa fölgyujtatá Fondi
palotáit, az égő város fénye vérvilágot vetett a menekvők után.
A Garigliano átszeli az utat.
A hegyi folyam két meredek part között folyik alá; midőn ide értek, a ló
visszahorkant a mélységben tomboló ár előtt.
– Itt elvesztem! rebegé a hölgy.
– Ne félj úrnőm, szólt Alfons, te tartsd magad a nyeregben, s tedd
utánam, mit én teszek.
Azzal a hölgy kezébe adta a kantárt, s kipattanva nyergéből, a magasról
a folyamba veté magát. A paripa gazdája után szökött nemes terhével.
A gyors hegyi folyamon át ketten úsztak erőfeszítve; a jó mén és a jó
vitéz. Ez fél kézzel paripája zablyáját fogta, melynek hátán hölgye ült;
s e halálvész közepett is csak azt nézte, mint simul a habáztatta vékony
lepel a szoborszép amazonnak észrontó termetéhez.
Az üldöző saracénok elmaradtak a meredélyen; Castro lovag szökését
egynek sem vala kedve utánozni egy pár ragyogó szem kedvéért.
A szerető férfi karja győzött a haragos folyón; féltett terhével
átjutott a tulsó partra.
Itt mély erdő fogadta őket; mély erdőnek sötét útján semmi sem vezette
Castro lovagot, mint két csillag az égen, és két csillag ide lenn.
Két csillag az égen nem jó helyre vezette őt; erdő közepén rabló
bandolier csapat állta a menekvők útját.
«Kard ki! kard fel!» Castro lovag nem számlálta ellenségét, közé vágott;
harczolt, mint egy oroszlán, a kardok szikráztak az éji harczban, a
rablócsorda szétfutott, vagy elhullt. Alfonso utat vágott szive
bálványának.
A hajnalcsillag látszott a keleti láthatáron, midőn az erdőből kiértek.
Nem messze egy vár emelkedék előttük. Az volt Gæta.
– Asszonyom, szólt itt Alfonso, meg vagy mentve; kihoztalak minden
vészből. És most szólj: mit érdemlek mind ezért?
S imádott hölgye előtt féltérdre ereszkedék.
Gonzaga Julia összehúzta szép keblén a vékony patyolatot; arcza égett a
szégyentől, jobban mint az ég a hajnalfénytől; szemei vészben ragyogtak.
Ah, a földi csillagok sem jó helyre vezették Castrot!
A mint térdelt a hölgy előtt, szemeivel kéjittasan járta be annak
vonásait, omló haját, fehér vállát, végig egész rózsás lábujja-hegyéig:
Gonzaga Julia odalépett hozzá és kezeit esküre emelve, így szólt:
– A miért megszabadítál pogány kézből, gyalázatból, a miért kihoztál
dühös folyam hullámiból, a miért megküzdtél értem orvokkal,
utonállókkal: kápolnát emeltetek nevedre, melyben mindennap te érted
imádkozom;… de a miért megláttál öltözetlenül, azért meghalsz!
S e szónál kirántva a lovag övéből a tőrt, azt markolatig döfte annak
szivébe.
… Oh milyen kegyetlen a hölgyek erénye!
AZ ÉLETBŐL ELLESVE
A PÁNSZLÁVOK FÖLDÉN. REJTELMES HISTORIA.
Nevethetnék rajta! Ha valami kényeskedőbb érzés nem sajogna bennem annál
a gondolatnál, hogy a mi felvidéki tótjaink között pánszlávokat akarnak
találni. Azok a tótok, a kik a Rákóczi-szabadságharczban a végső óráig
kitartó hívei voltak a magyar ügynek, a kik a 48-iki szabadságharczban
magukra hagyottan szétkergették a magyar ellen alakult szabad
csapatokat, a kiknek fiai legjobb katonái voltak a magyar hadseregnek:
ezek a jámbor kaszások, a kik minden évben lejönnek a magyar Alföldre,
résztvenni a munkában azon az áldott földön, a mely nem az övék; a kik
otthon a maguk görbe, de regényes országában fát vágnak, deszkát,
zsindelyt fürészelnek, hasogatnak, tutajokon hordják mi hozzánk; a kik
lemennek a bányákba követ törni, érczet kutatni; a kik bevándorolják a
félvilágot szövött gyolcsvásznukkal, gyógyfüvekkel, egérfogó
kalitkákkal; – hogy ezek mind azt a gondolatot hordanák a széles
tüszőjük alatt, hogy ők Magyarországon az államrendet felforgassák,
Szvatopluk trónját újra felállítsák, Budapestet elfoglalják s elnevezzék
Czarográdnak, hogy a muszka czárral conspiráljanak.
Tudom én azt jól, hogy vannak elégedetlen emberek a tótok között is épen
úgy, mint vannak a magyarok közt. Sok ember van, a ki azért üti a
mellét, a nemzetiségére vonatkozva, mert különben észre sem vennék, hogy
a világon van. Csakhogy ez nem eszme, hanem csak «szusz».
Vannak igenis árva tót diákok, a kik a lycæumi sovány convictuson
keservesen magolva a quæ maribust, sanda szemmel nézik a duskálkodó
földesúr fiát, a ki csak a billiárdnál tanúl, mégis szolgabiró lesz
belőle; aztán vannak a világ háta mögötti ecclesiákban tengődő
prédikátorok, a kik a mennyországot távolabb esőnek hiszik a tótokra
nézve, mint a hogy azt más népek közel érik. Azután vannak veszekedett
prokátorok, a kiknek a nemzetiségi izgatás mód a clientela
szaporítására; de vannak minden bizonynyal igazi bonæ fidei nemzetiségi
rajongók is, a kik anyanyelvüket imádják, költeményeket irnak rajta,
azokat elszavalják, kinyomtatják, boldogok benne; és aztán végül van
egynehány élelmes speculáns, a ki szimatolja a pénzszagot a moszkvai
liga tarsolyában; nagyokat igér, s nagyokat vár érte, – kétszáz forintos
évi fizetés mellett ezres bankjegyeket váltogat, s pezsgőt iszik belőle;
– ez a törzskar. De hol a tábor? Hisz a felvidéki tót nép még csak egy
pánszláv képviselőt sem küld fel a magyar országgyülésre.
Most két esztendeje keresztül-kasul jártam a magyar-tót felvidéket,
voltam Nyitra, Trencsén, Árva, Liptó legszebb vidékein: úgy mentem
mindenüvé, mintha haza mennék; úgy fogadtak mindenütt, mintha a
legtősgyökeresebb magyar nép lakta vidéken járnék; a tót munkások a
mezőn a maguk népdalai mellett énekelték az «Isten áld meg a magyart», a
tót polgárok, iparosok koszorúkkal fogadtak a városok bejáratánál,
papjaik s azok között kemény pánszlávoknak elhíresztelt celebritások
távol falvakból eljöttek ahhoz a házhoz, a hol szállva voltam, s mondtak
olyan felköszöntőket, becsületes hazafias érzelemtől áthatott, lelkesült
szavakat (igaz, hogy némelyik tótul), hogy azoknál különbet a mi ős
szittya vérünk se buzoghat elő, a katholikus tót papi méltóságok pedig
épen kifogástalan érzelmű magyar hazafiak. Aztán pedig hát én nem vagyok
nékiek se főispánjok, se földesuraságok, még csak lutheranus főcurator
sem vagyok; – a mit bennem szivesen fogadtak, az a specziális magyarság
megtestesülése: magyar író vagyok, semmi más: tőlem se nem remélhet, se
nem félhet senki semmit; a mit a szivéből nekem ád, egyenesen a magyar
nemzetnek adja.
Tovább mentem. Árvaváralján már az iskolás gyermekek «dicsértessék a
Jézussal» és «adjon Isten jó napot»-tal köszöntenek magyarul. Azok az
árva vidéket lakó árvaiak, a kiknek, ha egy esztendőben roszúl terem a
burgonya, nincs mit enni, de azért még az inséges időben sincs
adóhátralékuk. Faképeket, játékszereket faragnak, azt boldogabb vidékre
elhordják, mégis lerojják, a mivel az államnak tartoznak. A fafaragás
egész üzletággá fejlődött ki náluk. Megismerkedtem egy egyszerű
parasztlegénynyel, a ki egy állatcsoportozatot valódi művészettel
állított elő gyertyánfából; nyáron a mezőn dolgozik, csak télen át
művész. Megnézheti a magyar miniszterelnök elfogadási termében, a ki
odamegy, ezt a parasztművet (olyan tisztességben részesül ez), ott áll a
díszalbum mellett. S ilyen művészekkel tele van a tótság. Faragott
sétapálczáikat viseli az egész világ, még China is. Csöndes,
dologszerető, becsületes nép ez.
Mikor az országgyülésen a magyar nyelv tanításáról az alsóbb iskolákban
volt szó, hej, milyen nagy jeremiádát támasztottak ellene (akkor sem
annyira a pánszlávok, mint inkább a pánszászok). No ha azért riadoztak
tőle, hogy a magyar nyelv oktatása által majd a más ajkú népfajok
nemzetiségükhöz hűtelenek lesznek: hát akkor nagyon ok nélkül rontották
a vérüket; hanem ha attól féltek, hogy ennek a gyakorlati életben
foganatosítása után a különajkú nemzetiségek a magyar állameszméhez
hívebbek lesznek, hát akkor jól prófétáltak.
– Két év előtt, mikor Trencsénben jártam, csupán e megyében száztíz
magyarul tanító iskola volt, s azok között tizenkettő, a miben az
előadási nyelv kizárólag magyar, a többi megyében is úgy van. A nép maga
kivánja így! Aztán milyen iskolák! Az árvaváraljai elemi iskola különb a
hajdani lycæumoknál. Ezek a magvetői a hazaszeretetnek. A mi
iskolamestereink ott a felföldön végzik be azt a nagy művet, a mit Árpád
apánk ezer év előtt megkezdett. Ők fejezik be a pusztaszeri szövetséget.
S ez a gárda hatol előre ellenállhatatlanul. Munkája láthatatlan; de
feltarthatatlan mint a felvilágosodásé. A hajnalsugár elűzi a
kisértetet.
Most következik azonban a rejtelmes történet.
Koritnyiczát is meglátogattam, családommal együtt, s még két jó barátom,
Schwarz Gyula és Andaházy Pál kedves társaságában. A gyönyörű fekvésű
fürdőben már akkor (ősz felé) nem volt más otthon, mint «tisztelt
hazánkfia» Gelléri Szabó János barátom; vendégül pedig, mint mondák, egy
angol tudós maradt még ott. Ott nagyhamar egymásra találtunk, az angol
középtermetű, széles vállú férfi volt; arczán semmi az angol typusból: a
kétkúpos homlok, a hatalmas két ágra hagyott szőke szakáll, a piros
arcz, villogó szemek, büttykös orr, az egész arcz izgatag kifejezése
egészen más népre emlékeztetett.
Schwarz Gyula tudós barátunk egyszerre angolul kezdett el hozzá
beszélni, a mire az idegen doctor elég udvarias volt németül felelni, s
a társalgás maradt ennél az idiománál.
Ebéd után azt a meggyőződésünket fejeztük ki egymás előtt, hogy ez az úr
– muszka.
Azután beírtuk a neveinket a vendégkönyvbe; angolunk névjegyzése ekkép
szólt: «Robert Laing, collegii Corporis Christi apud Oxoniensis Socius».
Szép, gömbölyű, kissé hátradűlő betűi voltak: mint azoké, a kik cyrill
betűk írásához szoktak.
Innen aztán tovább mentünk, fel Liptóba a Kárpátok közé, a fölséges
csorbai tóhoz, a mit hogy ha le akarnék festeni, egy regényt kellene
hozzá írnom rámának. – Hát a mint ott is elénk adják a vendégkönyvet,
hogy a neveinket beírjuk: a legelső név, a mi szemembe tünik,
ugyanazokkal a gömbölyű hátradűlő betükkel van odairva, a czím is ugyan
az, csakhogy a név egészen más. A csorbai tó vendégkönyvébe ugyanaz
«Cuthbert Shield, Northumberland, England, apud Oxonienses, collegii
corporis Christi socius». A nap, melyen ez beiratott, május 30-ika.
Ekkor pedig voltunk szeptemberben.
Ez már szeget ütött a fejembe. Két különböző név alatt, egy angolnak
májustól szeptemberig a magyar-tót felvidéken mulatozni több, mint
barátság. Mi dolga ennek itt?
Aztán kiment az egész dolog a fejemből.