a tömeg közül, mely lehangzott a piaczra, s megszaporodva ezernyi torok
ordításával tért megint vissza.
A tanácsbeliek készen voltak a jelenetre. A mint a terem megtelt lázadó
néppel, mindenik tanácsos vette a süvegét s föltette fejére.
Főjegyző uram volt a példaadó. Szép, nagy nyestprémes kalpagja volt,
veres kifityegővel, azt magas, kopasz homlokára nyomva, hivatalos hangon
monda:
– Kocsma, nem tanácsház!
E szóval rendesen minden hivatalos ténynek félbe kelle szakadni.
De humanissime Ormándy, a mint ezt meglátta, hosszú legény volt,
hirtelen, mint a lecsapó kigyó, áthajolt az asztalon s elérve hosszú
hordtávolú kezével főjegyző uram fejét, lekapá róla a süveget.
Azon módon a többi tanácsos fejéről is egyszerre elragadozák a
süvegeket, s így képtelenné tevék őket a gyűlés profanatiójának legalább
jelvényessé tételére.
A tanácsos urak a méltatlan bánásmódra egészen felgerjedének; többen
követelték süvegeiket vissza; a mikre voltaképen még azután is szükségük
lehetett, s kezdték a latinságot saját nyelvén, azaz diákul fenyegetni,
a miből nagy lárma keletkezett.
– Silentium! kiáltá Ormándy, végig vágva bunkójával a hosszú asztalon. –
Üljön le a nemes tanács. Most csak a süvegeket még, később talán majd a
fejeket!
E martialis rendreigazítás után átlátták a tanácsurak, hogy csakugyan
legtöbbre lehet menni az elébbeni taktikával, a vis inertiævel, a hol a
jus pugionist kell leküzdeni, s leültek helyeikre szépen.
Ormándy e tusakodás közben kezébe kaparintá a jegyzőkönyvet.
– Hallatlan ez! Keresztszegi fogságra itélve azért, mert bátor és vitéz
vala.
Azzal kapta a nagy ólomkalamárist az asztalról s így szólt a tanácshoz:
– Akarja-e a nemes tanács e decretumát rögtön megmásítani? (Senki sem
felelt.) Jó, nem akarja. Tehát majd én ráadom az utolsó áldást. S azzal
a határozatot végig önté tintával; az üres kalamárist pedig oda nyujtá a
kis botosnak: ecce humanissime Dorozsmay, dugja azt bunkónak a
gerundiuma végére, a nemes tanácsnak pedig holnap reggelig több tinta ne
adassék, se innen el ne bocsáttassék, hogy újból ne decretálhassák az
elfogatást. Most pedig menjünk a tömlöczajtóra.
A tanácsterem előtt Dorozsmayt még egy csoport fiatalsággal hátrahagyva,
sietett le az erőszaktevő nép a börtönhöz s annak ajtajáról leverve a
lakatokat, nagy ujjongással hozá elő fogságából Keresztszegit.
Már ekkor a harczias czéhek fegyverfoghatói, a milyen széles a tér a
városház és a nagy templom között, úgy betölték azt, s szünni nem akaró
vivatozással fogadták a vállakon emelt Keresztszegit.
Tóbi András, a választó polgárság szónoka, fogadta a kiszabadultat.
– A tanács hűtlen lett a város decretumaihoz, a tanács nem
előljáróságunk többé! Kegyelmed foglalja el birói székét s rendeljen még
ma új választást.
Keresztszegi felállt egy vásári asztalra s inte, hogy szólani fog.
Az egész zajgó néptömeg lecsendesült.
Keresztszegi szava semmivel sem volt határozatlanabb, mint egyébkor.
– Szülöttehazám fiai! A nemes tanácsot ne vádolja senki; ők akképpen
cselekesznek, a hogy ő nekik a nagyságos fejedelem parancsolta, a kinek
engedelmeskednünk kötelesség. Mi ő érte fogtunk fegyvert, s azt ő ellene
nem fordíthatjuk. Azért ne kivánja senki a nemes tanácsot sérteni, mert
a fejedelmet sérti meg benne, a ki a mi urunk és a vallás fentartója. Én
pedig kinevetni való volnék, ha oly büszke akarnék lenni, mint
Coriolanus, hogy midőn megütött Róma, átfussak a volscusokhoz. Azért
vegyék be kegyelmetek az én tanácsomat. Tegyenek le minden fegyvert, s
hagyjanak föl minden erőszakkal. Én ime önként számüzöm magamat e
városból, és soha többé visszatérni nem fogok. De addig el nem hagyom
börtönömet, a míg mindenki haza nem tér, s az éjszakai harangszónál
egyetlen egy lélek sem fog járni az utczákon. Akkor elmegyek és előbb
nem; kiséretlenül, zajtalanul. Kegyelmetek pedig, hogy megmentsék a
törvény lelkét és az ősi szabadságot, nehogy vagy a törvény, vagy a
fejedelem ellen fejüket fölemelni kényteleníttessenek, végezzék el maguk
között, hogy eltávozásom után válaszszák meg szabad akaratukból Igyártó
uramat birájuknak, mintha nem történt volna kineveztetése. Egyebekre
nézve az Isten áldása legyen kegyelmetekkel és egész városukkal.
Mint a gyászoló felek a temetőből, úgy hullongtak haza a férfiak a
piaczról e szomorú beszéd után; hallgatva, duzzogva, fejüket süvegbe,
subába rejtve, Keresztszegi pedig, mint mondá, visszament tömlöczébe,
csak azt ismételve a marasztalásra: «majd ha tiszta lesz az utcza».
Alig lehetett még öt óra, midőn jöttek hozzá jelenteni: hogy «tiszta már
az utcza» s a kedvéért bizonyosan elébb meghúzták egy negyeddel a
délesti harangszót.
Akkor megindult a nyitott börtönből a számüzött vezér.
Nem kisérte senki, a hogy kivánta; ő sem tekintett sem jobbra, sem
balra, ki néz utána a zárt kapuk mögül?
Nem énekelt zsolozsmákat, miként ellenese, nem csinált érzékeny
jelenetet eltávozásából, még csak kutyája sem volt; a legelső sikátornál
becsapott, hogy észrevétlenül hagyhassa el a várost.
Megkeményíté szivét. Föltette magában, hogy csak egyszer sem fog
visszatekinteni.
Megállhatta egész az utolsó házig, ott megállította valami nehéz kő;
valami átléphetlen nagy kő – ott a szívben: ne forduljon-e még egyszer
arczczal vissza, hogy meglássa azokat a tornyokat utoljára.
Nem!
Indult. Ekkor egy kéz fogta meg kezét s megszorítá. Összerezzenve
tekinte hátra. Ilonka állt mögötte, Igyártó leánya, az eljegyzett
menyasszony, ki őt számüzött apjáért évek előtt elhagyá.
– Én vagyok itt, suttogá a leány; utánad jöttem és veled megyek.
– Kit elhagyál apád miatt! szólt Keresztszegi szomorú kétkedéssel.
– Akkor apám volt számüzött, most te vagy az. Akkor neki volt szüksége
társra, most te neked.
A keményszivű férfiú nem állhatá meg, hogy keblére ne szorítsa régi
szeretőjét, és soká, igen soká ne sírjon előtte.
– Isten áldjon meg ezért, rebegé Keresztszegi, hogy szive
megkönnyebbülhetett. De most eredj vissza. A hová én megyek, oda te
velem nem jöhetsz.
– Én pedig veled megyek tűzbe, vízbe, földbe!
– Én a «rettenetes» kastélyba megyek! szólt szikrázó szemekkel
Keresztszegi.
A leány átölelte nyakát erős karjaival.
– Oda is veled megyek.
* * *
Igyártó Mihály uram birósága alatt történt az az eset, hogy egy sok év
előtt Debreczenből lator portyázó tatárok által ellopatott fiúgyermek,
mint nagy, felnőtt siheder haza került.
A mint a fiu elbeszélé, a tolvajok által temesvári rabkereskedőnek
adatott el; az a többi rabszolgákkal együtt lehajtotta egész Stambulig;
ott vette meg Szulali műderrisz.
Tizenhat esztendeig szolgált megvevő gazdájánál, dicsérte, hogy igen jó
ember volt, s mikor a műderrisz meghalt, felesége «ura lelkéért» való
áldozatul, mint a krónika mondja, szabadon bocsáttatá annak rabszolgáit.
Szulali rabszolgája még emlékezett Debreczenre, arra a városra, melynek
négy tornya van, s egyiken sincs kereszt; a hol fonatost, sulymot és
sertéshúst árulnak a piaczon, s ez emlékek után, sok hányódás, vetődés
mellett, ismét hazakerült szülötte városába.
Itt régen elfeledte már mindenki; azt sem tudták, ki volt valaha a
családja? ő maga csak annyit tudott megmondani, hogy őt valaha Péternek
hítták, a gazdáját pedig Szulalinak. Rajta is maradt aztán holtig a
«Szulali Péter» név.
Török gazdájánál tevéket őrzött a jámbor, s azokhoz, mint mondják,
nagyon alaposan értett; hanem hát ennek az egész tanulmánynak nagyon
kevés hasznát veheté Debreczenben, a hol nem igen látnak más tevét, mint
a mit istvánnapi vásárkor mutogat az utczán a hasított orrú szerecsen.
Ennélfogva a nemes város nem tudott neki alkalmasabb foglalkozást adni,
mint hogy megfogadá a városi gulya mellé, segédbojtárnak.
Állt pedig akkoriban Debreczen városának «rideg gulyája» 72 ezer darab
szarvasállatból; külön lévén még azután a borjúcsorda, mely szintén nagy
összeget képviselt: itt bizony nem volt nehéz alkalmazást kapni.
Egy nyári napon krónikai nevezetességű vihar tombolt végig az alföldi
síkon; a forgószél elkezdte tánczát odafenn Tokajnál, ott minden malmot
letépett lánczáról a Tiszán, azután lekerült Kállónak, végig seperte a
Hortobágyot, egy nagy vargabetűt tett Belényes felé s végre a bihari
havasok rengetegébe ölte el magát, útjában szekereket forgatva fel,
kazlakat ragadva a felhők közé, házakat döntögetve össze s útjába eső
erdőket facsarva ki töveikből, mintha csak nyűtt kenderbozót volnának.
Ez itéletnapi orkán a gulyákat is úgy szétszórta, hogy azokat hetek
mulva hét határból kellett összeterelni, sok oda is veszett, sőt egy pár
bojtárnak eltünését is kesergi a krónika, kik a megáradt Hortobágy
mocsáraiba veretve, azokban siralmasan elvesztek.
Szulali bojtárt gulyájával együtt azon táj felé űzte a zivatar, a hol a
rossz hírű kastély feküdt. A nemes tanács szigorú rendeletet adott
ugyan, hogy senki a marháit oly távolságban a kastélytól legeltetni ne
merészelje, a mennyire annak vitorlás tornya meglátszik, mert az pörös
jószág; még majd megvehetnék a városon a sok évi használatot, ha valaki
rátenné a lábát.
Ilyen kétséges birtokú jószágok még a mult évtizedben is voltak
hazánkban, mint egy havasi völgy Erdély és Magyarország között, melyre
soha birkanyáj és kaszáló ember nem vetődött, s melyet messzeföld
füvészei, mint a botanica Eldoradóját ismertek, míg az utóbbi évtized
intézményei aztán minden hosszadalmas «enyim-tied»-féle vitát igen rövid
úton megszüntetének.
Azonkívül is sok rossz mesét tudtak a pásztorok egymás közt regélni
arról a kastélyról, a melyhez közelíteni nem szabad, de nem is üdvös.
Azonban ha még annyi tilalomfával lett volna is elrekesztve a határ, s
minden bokorban sárkány és minden odvas fában zsivány lakott volna, sem
akadályozhatja vala meg Szulalit, hogy arra fusson marháival együtt, a
merre a forgószél kergeti, melyben úgy sem láthatott tíz lépésnyinél
tovább, s csak akkor vehette észre, hol jár? mikor a maga előtt futó
tulkokat csülkig látta dagasztani az ingoványban. Valami mocsáros helyre
jutott.
A szétvert gulya bömbölve törtetett a szél korbácsa alatt mindig
mélyebbre a posvány közé. A nádasban el-eltévedt egy-egy tulok, vagy
belerekedt a dágványba, s nem birt kivergődni a szövevény közül.
Utoljára Szulali tulajdon hátas lova is szügyig szakadt a tőzegbe, s nem
birt többé csülökre kapni; a legény látta, hogy ez veszni indul, s
leugrott róla, gyalog kisértve meg a menekülést.
Gázolva, úszva, végre egy emelkedettebb helyre jutott, mely buja
páfránnal volt benőve, ott jónak látta magát meghúzni, eldugva fejét a
sürű mohában.
Egyszer-egyszer föltekintett, körülnézni a világban; ha a porfelleg és
zápor engedte, nagy messze a szélmentében látott egy sötét erdőt; annak
a közepében egy magas házat; s valahányszor szélcsendesültével újra
felnyitá a szemét, felemelte a fejét, mindig úgy tetszék, hogy az az
erdő közelebb jön, a ház is közelebb látszik.
Török boszorkányok játéka ez! de valóban igaz. Mire beesteledett, az az
erdő olyan közel volt hozzá, hogy megismerhette a fákat, hogy azok
gesztenyék; láthatta, mennyit levert róluk a szél, hogy összetördelte
koronáikat, s a fák mögött a magas háznak minden ablakát a felső soron
megszámlálhatá.
Azt nem tudta a jámbor, hogy menedéke úszó láp, melyet a vihar a bürütől
elszakasztott, s a mocsárban addig hajtott ellenkező irányba, míg ismét
valami parton megfeneklett.
Szulali, a mennyire meg volt győződve a felől, hogy tündérek játéka
nélkül az erdő és palota így nem jőnek szegény üldözött pásztor embernek
helyébe, annyira bíztatva érzé magát azon következtetéstől, hogy a mely
tündérek ilynemű csodákat követnek el, azok csak jó tündérek lehetnek, s
hogy hasonló előzékenységet az ezeregyéjszaka valamennyi bujdosó
herczege aggodalom nélkűl szokott elfogadni, miért ne ő is?
Vevé tehát a tarisznyáját, melyet feje alá tett volt, s neki indult a
tündéri erdőnek, a hol is legelső dolga volt iszákját megrakni a sürűn
terített gesztenyéből, abban a biztos hitben, hogy abból reggelre,
szokás szerint, mind igazgyöngy és karbunkulus lesz.
Csakhamar megtalálta az erdőben az útat, mely a kastély felé vezet;
tündérekről való képzelete folyvást erősödött, midőn annak udvarára
érve, azt telve találta a vihar elől oda menekült csapatjaival a
szarvasoknak, őzeknek és nyúlaknak. Ezek bizonyosan mind átváltoztatott
tündérek!
Az állatcsoportok semmi akadályt sem gördítének eléje, hogy a kastély
ajtajáig juthasson. Nagy, tizenhat ágbogú szarvasbikák bámulva néztek az
ismeretlen jövevényre, s hagyták maguk mellett elmenni; s kiváncsi
nyúlsüldők tekintgettek két lábra állva a furcsa idegen elé, megrebbenés
nélkül. A közös vész megszünteti az állatoknak egymástóli félelmét.
Szulali belépett a kastély ajtaján; végig ment a nesztelen folyosókon,
felkapaszkodott a lépcsőn s bekoczogtatott az első szoba ajtaján, melyet
zárva látott maga előtt, a hogy ezt a becsületet már megtanulta otthon
biró uramnál; de a koczogtatásra senki sem felelt, hanem a mint a
kilincsre tette a kezét, s a závárt felnyomta, a szél úgy kicsapta az
ajtót, hogy Szulali hanyatt esett bele. «Üm! A tündéreknek erős kezük
van».
Szulali fölszedte magát a földről, s négykézláb bemászott a tündérek
teremébe, a hol nem talált senkit. És azonfölül még semmit.
Hanem hiszen így szokták azt a tündérmesékben is mindig. Eleinte csak
egy romladék, a négy salétromverte fal között rokkant tölgyfaasztal, a
kandalló tetején ül egy magányos bagoly, hanem azután egyszerre
átváltozik a bagoly szárnyas dzsinné, a terem fénylik a drágakövektől,
az asztal görnyed a halmozott kristályserlegek, arany tálak terhe alatt
s a kandallóból tündérvilági kapú lesz, melyen seregével lépnek elő
Majmuna és a kigyó-királyné, meg a beszélő fák tündérei.
Egyszerre nagyot csattan a háta mögött, Szulali ijedten fordult hátra.
Hát biz ott a nagy szél csapta be a háta mögött az ajtót.
Szulali ezt nem vette tréfára, hogy az ember háta mögött az ajtót
betegyék, s hozzá látott, hogy azt újra kinyissa. Ez azonban sehogy sem
sikerült. Nem birta semmi erővel és fortélylyal a kilincset lenyomni,
vagy elfordítani; pedig próbálta húzni is, tolni is, rázta, emelte az
ajtót, de az ajtó csak nem nyilt ki neki.
No most innen ki nem lehet menni többet! Az ablakokon erős keresztvasak,
a tündérek megfogták a vakmerő betolakodót.
Szerencsére itt van még a kandalló, annak kürtője van, azon megint ki
lehet jutni a levegőre. Ott ugyan mérges zivatar van, de szebb az mégis
a bezárt ajtónál.
A kandalló hátlapja korommal volt fedve, feneke korommal tele, a hogy
legutoljára melegedtek nála. Szulali a keresztvasakon könnyű szerrel
felkapaszkodott a kéménybe.
A mint azonban a kémény tetejéig ért, nagy szomorúan tapasztalá, hogy
nincs annak valami okos szája, a min az ember keresztül bujhatnék, hanem
épen csak négy gömbölyű nyilása az oldalán, a miken legfeljebb a fejét
dughatja ki valaki.
Próbálta e nyilásokat nagyobbra tágítani, de tapasztalá, hogy azok
faragott kőbe vannak vágva. Kénytelen volt innen is visszatérni.
A mint azonban a keresztvasakon lefelé ereszkednék, hirtelen hangokat
hall a kürtő alatt, mint mikor rozsdás vaskapú csikorogva nyilik fel.
Letekint s bámulva látja, hogy a kandalló hátlapja félre van fordulva,
mint egy ajtó s azon keresztül egymásután lépkednek elő – nem tündérek,
hanem fegyveres férfiak.
Közöttük igen sok ismerős arcz, kiket mintha látott volna már
Debreczenben; ifjak, vének; és utoljára egy valóságos tündér, egy szép,
fehérruhás asszony, nagy, hosszan leeresztett fehér fátyollal a fején.
A jövevények mind kardokkal, alabárdokkal, puskákkal és török
jatagánokkal voltak felkészülve, még az a gyönge asszony-személy is
háromélű egyenes kardot viselt az oldalára kötve.
A csapat vezére, egy magas, izmos termetű férfi, kitünt a nagy
kócsagtollról, melyet kalpagjába tűzve viselt.
Mikor mind benn voltak a teremben, akkor azt kérdezé a vezér, hogy be
van-e zárva az ajtó?
Egy férfi odalépett, s azt mondá: azon módon van, a hogy legutoljára
hagytuk, a tolózár helyén.
Ebből Szulali paraszteszével kitanulta, hogy a tolózár nem ereszté őt
ki, a mit nem vett észre. Valószinűleg a szélroham, mely az ajtót egyre
rázta, felnyitá azt, mielőtt bejött rajta, s mikor háta mögött becsapta,
akkor ismét betaszítódott a závár.
Szulali lélekzetét visszafojtva leste, hogy mi fog itt történni most?
Az bizony nem volt tündéri lakoma.
Legelőbb is egy halvány ifjut eskettek meg az evangéliumra, hogy semmit
abból, a mit megtud, el nem árul, s mindent, a mi rábizatik, híven
teljesíteni fog.
Eskű végeztével meg kellett neki csókolnia a vezér kivont pallosát,
annak jeléül, hogy esküszegés esetére azzal fog megöletni.
Szulali szivében hülni kezdett a vér. Ha őt most itt kapnák!
Abban a halavány ifjuban megismerte a biró Igyártó Mihály fiát, Vincze
úrfit, kit sokszor látott a háznál.
És azután még többet is megtudott.
Vincze úrfi, a mint esküjét végezte, odalépett ama fehér asszonyhoz, ki
a vezér oldala mellett állt, és azt testvérének szólítva megölelé,
megcsókolá. Hasonlóul megölelé a vezért is.
Ebből Szulali megtudta, hogy az a vezér Keresztszegi, kiről annyi
kalandos mondát regélnek estenkint a pásztortüzek mellett. Valami
vegyítéke e mesekör a harambasák, a hősök és a próféták regéinek.
És azután még többet is hallott Szulali, a mitől hajszálai felálltak.
Furfangosan kigondolt veszélyes terveket, részletesen megvitatva; – a
kit ezen rajta kapnának, hogy véletlenül megtudta, azt bizonyosan apró
darabokra vágnák. Hiába esküdnék meg keresztyénül és mahomedánul, őt
élve nem hagyhatnák e titokkal.
A mint elvégezték a rejtélyes emberek a szörnyű tanácskozást, lakomához
fogtak, mely bizony takarékos volt: sajt, kenyér, szalonna és bor. A
fehér asszony még bort sem ivott, hanem egy kristályban vizet hoztak
neki.
A lakoma után mindnyájan kezet szorítottak a vezérrel és az asszonynyal
a kandalló mögötti rejtett nyiláson egyenkint eltávozának.
Leghátul maradt maga a vezér és a legújabban felavatott Vincze úrfi.
A vezér azt parancsolá az ifjunak, hogy azon fenyőfáklyákból, miket a
többiek hátrahagytak, midőn ők is eltávozandnak, rakjon tüzet a
kandallóban. Ezt azért kell tenni, hogy a midőn a kandallóban levő
rejtekajtót ismét helyrecsukják, a megrakott tűz újra belepje korommal
az ajtónyilás minden választékát, s észrevehetlenné tegye azt a kívülről
néző előtt.
Hanem az elővigyázati intézkedésből az a kellemetlenség támadt a
kéményben levő Szulalira nézve, hogy ő neki vagy meg kellett ott
fuladnia a füstben, vagy pedig leugrania a kéményből.
E kétségbeejtő állapotban az a mentő eszme villant agyába, hogy újra
felkapaszkodjék a kémény tetejéig, s ott azon a lyukon, melynek épen
szemközt fúj a szél, kidugja a fejét, testének egyéb földi
alkatrészeivel nem bánva akár mi történik.
A mentő eszme egészen czélszerű volt, bárha kemény áldozatokkal járt. A
kéménylyukon kidugott fejét órahosszat vágta arczban a viharhordta
záporeső, legkisebb módja nélkül az önvédelemnek, míg testét átjárta a
forró füst kegyetlenül, úgy, hogy midőn az alanti tűz elhamvadtával
ismét annyira tudott menni, hogy kellemetlen őrállomásából leszálljon,
nyakig megfagyva, azon alul felfüstölve, alig tudott a lábán megállni.
De nem is állt sokáig egy helyben, hanem rohant az ajtónak, félretolta a
zárt, kimenekült, a lépcsőkön inkább esett, mint futott lefelé; az
udvaron keresztül bukdácsolt az erdő menekült vadain, mik helyükből sem
mozdultak azóta, s neki rohant az erdőnek, míg újra meglelte azt a
süppedékes helyet, a melyről veszedelmére ide jött; ott befészkelte
magát a mohába s ott elcsigázottan elaludt.
Csak a másnapi dél költé fel. A zivatar után szép derült nap lett, a tó
vize, mit az orkán délnek torlasztott, ismét visszatért sík súlyegyenébe
s mikor Szulali széttekinte, hát nem látta sem az éjszaki kastélyt, sem
a gesztenyés erdőt sehol. Az uszóláp visszahozta, a honnan elvivé.
Azt hihette volna, hogy mindazt csak álmodta, a mit látott; hanem ruhái
olyan feketék voltak, mint a kéményseprő inge, s testének minden
porczikája, mint azok a szép sonkák, a mik ki vannak akasztva a
debreczeni hentes-sátrak elé. Tarisznyája is tele félig sült
gesztenyével.
Ennyi tanujel mégis elég maradandó emléke a tündérekkeli komázásnak.
Ha Szulaliban egy kis-pénz-árú magyar hazafiság lett volna, úgy legelső
kötelességének ismerte volna, hogy ott az előtte levő vízben
megfürödjék, s a sok keserű füstöt, kormot lemossa magáról, azután pedig
felkeresse Vincze urfit, s azt mondja neki: «én kegyelmetek mellé
állok»; hanem a hosszú török fogság törökké tette már ezt kívül-belül;
nem gondolt ez egyébre, mint a mire gondolt volna bármelyik szerecsen
eunuch, ki összeesküvőket lesett ki, hogy tudniillik feladja őket az
előljáróságnak. Ezért adatik ezután jutalom és kitüntetés. – Tehát le
sem mosta magáról a füstöt, kormot, hanem olyan állapotban, a hogy a
kéményből leszabadult, ballag vala fel Debreczen városába, s ott
beállított Igyártó Mihály uramhoz.
– Biró uram, zendülés van a kastélyban.
– No, no fiam, inté őt szeliden a biró, elől kezdd, a mit mondani
akarsz. Ki fia vagy?
– Azt nem tudom. Hanem én vagyok az a Szulali, a ki haza jöttem török
rabságból, mostan pedig vagyok gulyás-bojtár a város szolgálatában.
– Honnan jösz?
– A tilalmas kastélyból, annak is a kéményéből, a hogy érezheti
kegyelmed rajtam.
– Hogy jutottál oda?
– Tündérsziget vitt oda, az hozott vissza, nyúlak, őzek híttak be,
boszorkányok zártak be; harámbanda mulatott előttem, utoljára tüzet
raktak alattam s felfüstöltek.
– S mit csinált ott az a harámbanda?
– Tanácsot tartott, gyujtogatást végzett, emberhalált határozott.
– Nem láttad arczaikat?
– Csak a mikor a kémény alatt ellépdegéltek. Hatvannégy férfi volt és
egy asszony. A hatvannegyedik még csak gyerkőcz, arra ráismertem.
– S ki volt az?
– A kegyelmed úrfia volt az, Vincze úrfi, az asszonyt nénjének
szólította, a harámbasa pedig feleségének.
– S mit csináltak ott vele?
– Feleskették, hogy őket soha sem fogja elárulni, azután megparancsolták
neki, hogy a diákságot szerezze meg nekik, és hogy biró fia lévén, a
tanács végzéseit mindig tudassa velük.
– S mi szándékuk van az összeesküvőknek?
– Nagy és gonosz szándékaik vannak. Mindenkinek van handsárja, kardja,
puskája és két mordálya. Puskaport, fegyvert, pénzt, ruhákat a pinczében
tartanak, földalatti úton jönnek és mennek. Ezt mind elmondták Vincze
úrfinak ott, én hallgattam.
– S ki ellen van intézve az összeesküvés?
– Mind a két félre: a németre is, a törökre is. A németek és a törökök
békességet kötöttek, hogy egymást nem bántják. A harámbasa azt végezte,
hogy ő maga legényeivel felöltözik egyszer német vasasoknak, akkor a
váradi török urakat fogják pusztítani. Azután ha abból visszajönnek,
megint felöltöznek török ispahiknak, s a szatmári német urakra rontanak,
azokat mordály égetik fel, és így tovább, míg csak a török meg a német
megint újra meg nem haragszik és össze nem kap.
– Elbeszélted már ezt valakinek másnak?
– Nem bíz én. Ide jöttem vele egyenesen.
– Hát csak maradj itt, fiam; mindjárt teszek felőled rendelést.
Igyártó Mihály uram rögtön küldött egy darabontot doktor Tóbiásért.
Doktor Tóbiás hírneves orvosa volt akkor Debreczennek; künn járt
akadémiákon s háromszegletű kalappal, csattos czipővel jött haza, kis
újjában hordva mindazt, a mit Hippocrates óta Paracelsusig feltaláltak a
természet búvárai, s csodakúrákat tett a «syrupus diacodion»-nal.
A mint doktor Tóbiás megjelent bíró uram előtt, az így szólt hozzá
diákul, Szulalira mutatva:
– Ecce miserum vesanum. (Íme egy szegény tébolyodott.)
És azután latin nyelven folytatták egymással az értekezést.