úton-módon látta, tanúlta az őrültek kigyógyítását, sajnálva nagyon,
hogy e tudományának hasznát Debreczenben nem veheti, miután e prózai
városban olyan ritka az őrültségi eset, hogy azt érdemes krónikába írni;
a minek oka valószínűleg az, hogy sík, lapályos földön, kivált a mely
bőven termi a kenyeret és szalonnát, nehéz valakinek az elméjét úgy
megerőtetni, hogy fölháborodjék.
Annál jobban kellett örülni Tóbiás doktornak az előfordúló eseten, hogy
íme akadt valahára egy, a kin bebizonyíthatja tapasztalatait: ennek is
Törökországban kellett felnőni, hogy annyira kificzamodjék az esze,
miszerint azt képzelje, hogy ő rettenetes összeesküvést fedezett fel a
puszta kastélyban.
Ebből a rögeszméből kell Szulalit kigyógyítani.
Szulalit mindjárt el is vezették a városi kórházba, ott egy külön szobát
rendeltek neki, vasrácsos ablakkal, s két erős fogdmeget mellé, ha talán
dühösködési rohamai jönnének.
Doktor Tóbiás legelébb is azon methoduson kezdé, hogy a kezére bízottat
egy ördögi apparátus alá állíttatá, mely állt egy bádogedényből, a miből
egy szivacson át minden tíz másodperczben egy csepp víz hullott annak a
feje lágyára.
Szulalinak nem tetszett ez a tréfa; akkor aztán megkötözték. Akkor aztán
elkezdett ordítani, s akkor még jobban megkötözték.
Az ordítás kihallott az utczára; kofák, gubás népek naphosszant
elhallgatták azt, s minden ember megtudta, hogy a «bolond Szulalit»
gyógyítják odabenn, vizet cseppegtetnek a fejére, de attól sem jön
eszére.
Két hét múlva doktor Tóbiás jelenté bíró uramnak, hogy a cseppegtető
kúra használt Szulalinak, most már igen csendesen viseli magát.
– Hiszi-e még, hogy a kastélyban volt, és holmit látott?
– Erre az egyre esküszik, hogy igaz.
– Akkor még őrült, csak tessék őt tovább kúrálni, a míg «ebből» ki nem
gyógyúl.
Akkor aztán doktor Tóbiás más methodust kezdett. Tele rakta Szulalit
hólyaghúzó flastromokkal. Most kezdett el aztán még csak Szulali
ordítani, hogy a harmadik utczára is elhangzott.
Hanem azért a bőrét ott hagyta, de a meggyőződését meg nem változtatá.
«Ott voltam, láttam! A szentekre, a prófétára!»
Azután elkezdte vele doktor Tóbiás azt az experimentumot, hogy adott be
neki gyomorlázító szereket, olyan apró adagocskákban, hogy kitörésre
soha se kerűljön a dolog, hanem a gyógyszer folytonos émelygésben tartsa
a beteg gyomrát.
Ez átkozott tréfa ellen minden erejéből protestált Szulali s minthogy
jószántából soha sem akarta bevenni azt a gonosz decoctumot, minden
kávéskanálnyi bevételhez nem csak az orvosságot, hanem őt magát is fel
kellett rázni s a száját felpeczkelni, s úgy bele tölteni.
Ez sem használt; még erre sem akart a kastélyban látottaktól eltérni.
Ekkor az orvos a koplaltatáshoz folyamodott. Nem adtak a pátiensnek
egyebet, mint vízben főtt sóskát, mely igen jó vértisztító.
A kéthetes cursus vége felé Szulali bégetett, mint a birka s azt már
elismerte, hogy a fűevéstől toklyó vagy ürű lett belőle, de a kastélyban
látottaktól még akkor sem tágított.
Doktor Tóbiás pedig ide s tova már a fenekén volt a tudományának.
Még egy kísérlet jutott eszébe.
Hallott és olvasott róla valamit, hogy valahol valaki zenével gyógyítá
ki az őrültet, s föltevé magában, hogy ezt megkísérti.
Volt ugyanis a kórháznak valami gyarló, négy oktávás orgonája, a mi
azóta, hogy az épület megszűnt kápolna lenni, nem használtatott egyébre,
mint a kántor által orgonázási kurszusra ajánlkozott tanuló ifjúság
begyakorlására.
Doktor Tóbiás azt találá ki, hogy Szulalit egy olyan szobába vitette,
melynek ajtaja ez orgonás szobára nyilt, s megkérte szépen a tanárokat,
hogy engedjék meg a tanuló ifjúságnak, hogy felváltva éjjel-nappal
folytonosan orgonáljanak ottan.
Ez használt.
Huszonnégy órai zenegyógykezelés után égre-földre esküdött Szulali, hogy
soha életében tájékára sem volt a kastélynak, azt sem tudja, van-e,
nincs-e a világon? csak ereszszék ki innen.
Doktor Tóbiás mint tökéletesen kigyógyúltat adhatta át a világnak. Hanem
azért már Szulali híre meg volt alapítva a környékben; csak «bolond
Szulali»-nak nevezte őt azért minden ember.
Szulali korántsem, hogy meg lett volna elégedve azzal a jutalommal, a
mit elárúlt titkáért a debreczeni bírótól kapott, sőt inkább egyszer
azon törte a fejét, miként boszúlhatná meg a rajta elkövetett
méltatlanságokat; másodszor pedig, hogy egyúttal miként fordíthatná
haszonra azt a tudományt, a mit neki tán csak még sem hiába adott kezébe
az a kegyes dzsin, a ki őt a kastélyba elszállítá, s onnan megint
visszahozta, mint a Majmúna szellem Badrul Budúr herczeget egy
tevebőrön.
Ha nem kellett a titok a hazai előljáróságnak, majd megveszi azt a
váradi basa drága pénzen.
Várad akkori basája, Asszán, igen kegyes ember volt. Minden köntöse tele
volt írva belűl az Alkorán aranymondásaival; ő valóban testén viselte a
török szentírást.
Ez ájtatos hangúlat egész a babonáig ment nála, s tudnivaló, hogy a
törökök vallásos babonái közé tartozik az, hogy ők az őrülteket olyan
szenteknek tartják, kiket a próféta kiválasztott, hogy a saját lelküket
kivegye belőlük, s valami dzsinnek a lelkét parancsolja beléjük; azokból
tehát angyal vagy ördög beszél, de mindenesetre magasabb szellem, a kit
tisztelni és rettegni illik. A kit a tébolyodott megszólít, annak meg
kell előtte állni és kívánságát kielégíteni, gorombaságait eltűrni és
semmivel vissza nem torolni, vagy épen megütni; mert akkor egy
földfeletti szellemet ütne meg az ember, s az majd boszút állna
megverőjén.
Asszán basa tehát, midőn egyszer kapúján ki akarna lovagolni, egy
szurtos embert lát maga előtt, ki e szavakkal állja útját:
– Méltóságós úr, én vagyok az a Szulali, a kit a gonosz debreczeniek
bezártak a bolondok házába, megkínoztak, kiéheztettek, vízzel
cseppegtettek, utóljára dudával gyötörtek, hallgasd meg az én szavaimat,
mert nagy hasznod lesz neked azokból.
Asszán basa mindjárt leszállt a nyeregből, a mint Szulali azt mondta,
hogy őtet a bolondok házából eresztették ki, s kérte, hogy parancsoljon
vele, mire van szüksége.
Szulali elkezdte előtte mesélni, a mik vele történtek.
Mikor azt elmondta, hogyan jött neki helyébe a kastély, a basa leveté
felső kaftányát, s szent borzalommal teríté a beszélőre.
– Íme fogadd, legyen köntösöm a tiéd. Mi kell még jámbor őrült?
Szulali mesélt tovább a szelíd fenevadakról, a rejtélyes szobákról, az
összesküvők terveiről; s mentől tovább beszélt, annál jobban
meggyőződött Asszán basa a felől, hogy neki egy rettenetes felfordúlt
eszű emberrel van találkozása, s csak oldozta le magáról dolmányát,
övét, turbántekercsét, azt mind a beszélőre rakta át, még a papucsait is
lehúzta lábáról s azokat is sajátkezűleg Szulali mezítlábos talpai alá
rakta. Mikor végre ez ama tervet adá elő, mely által a két császárt újra
egymás ellen akarják ingerelni, akkor könyörögve szólt a basa
Szulalihoz:
– Édes atyámfia, jámbor eszeveszett lélek; ha azt kívánod, hogy az
utolsó két darab ruhámat is odaadjam magamról, úgymint az inget és a
salavárit, akkor kérlek, cseréld meg velem a te alsó köntöseidet, nehogy
csúfra maradjak itt annyi nép előtt az utczán; mert jól tudom, hogy az
Alkorán azt parancsolja: ha pedig egy őrülttel találkozol, add oda neki
utolsó köntösödet is magadról, ha ő kívánja, mert nagy az a szellem.
Szulali most vette még csak észre, hogy itt is mekkora őrültnek tartják
őtet? csakhogy a törököknél sokkal keresztyénibb szokások vannak az
őrültekkel való bánás dolgában.
Nem beszélt tehát többet Asszán basának, hanem megharagudott rá és ott
hagyta. A köntösöket mégis csak elvitte a testén; hogy ha még egyszer
valahová megy, be is bizonyíthassa tanujelekkel, mi történt vele
Váradon, nehogy erre is azt mondják majd, hogy bolond fővel képzelte.
Mert az a szándéka volt, hogy ha nem kellett a kínált felfedezés először
szülötte urainak, a debreczenieknek; ha másodszor kínálva, nevelő urai,
a törökök is visszautasíták: majd elmegy vele nagyságos uraihoz, a
németekhez, a kik vannak a szathmári várban; mert nagy boldogság az,
mikor az ember így válogathat az uraiban.
Parancsol vala akkoriban Szathmáron Stahr Fridrik, wallon kapitány, ki
nagyon bölcs és elővigyázó férfiú volt, a mire nagy szüksége is lehetett
az ő helyzetében, annyi fúrfangos magyar, török és erdélyi ellenség
tőszomszédságában.
Midőn Szulali a nagyon figyelmes úr előtt megjelent, Asszán basától
kapott exoticus köntösében, s kezdé előadni a történteket, egész a
legutolsó eseményig, egész a Váradon kapott kantusig, hát a vitéz
kapitány úr persze, hogy semmit sem hitt el neki abból az egész
beszédből.
– Hát te azt mondod, hogy a kastély hozzád ment?
– Úgy segéljen, uram.
– És azután megint eltávozott tőled?
– Úgy segéljen, uram.
– Abban a kastélyban debreczeni urak hadra esküdtek egyszerre mind a két
császár ellen?
– Úgy segéljen, uram.
– Ezért téged a debreczeni bíró megkínoztatott, a váradi basa pedig
saját ruhájába öltöztetett?
– Ugy segéljen, uram.
– Ez a ficzkó engem itt bolonddá tart; hozzátok elő a derest.
Szulali most látta csak át, hogy minden mesének legérdekesebb a harmadik
része; esküdött mennyre, földre, nem használt: levetkőztették.
A mint a lehúzott kantust kifordíták, rögtön meglátta minden ember, hogy
annak a bélése tele van írva holmi török betűkkel; azok voltak alkoráni
aranymondatok.
– «Ez kém!» kiáltának egyszerre a jelenlevők. Ez Asszán basa kéme.
Azzal lehúzták róla a többi czifra gunyát is, s mindannyit titkos
írással tarkázva találván, megerősödének azon hitben, hogy itt egy
gonosz kémmel van dolguk, ki már tele is írta titkos jelentéssel a
köntöse bélésit; s rövidre fogták Szulalit, hogy vallja be, mik vannak
oda írva?
A jámbor pedig tevehajcsár korában épen nem tanúlt török betűket
ismerni, s így a legjobb akarat mellett sem mondhatott egyebet, mint
hogy a saját viselte öltözet titkaival merőben ismeretlen. Ő eddig azt
sem tudta, hogy azok betűk, azt hitte, valami czifraság.
Stahr kapitány pedig nem volt az az ember, a kivel ilyen vastag
hazugságot el lehessen hitetni.
– Ha nem tudsz olvasni, majd megtanúlsz a deresen.
Szulalit azonban a mogyorók sem taníták meg arra, hogyan kell törökül
olvasni. Utoljára, hogy semmi vallomást sem lehetett belőle kiverni,
Stahr kapitány megunta a vesszőzést s azt parancsolta, hogy dobják ki a
ficzkót a kapun s ha még egyszer a vár közelében találják, csak
akaszszák fel; azokat a tele írt ruhákat pedig el kell zárni, majd akad
egyszer valaki, a ki elolvassa, mi van azokra írva.
Ilyenformán Szulali harmadizben pőrére vetkőztetve, jól megpüfölve s
kilöketve kerűlt elő abból a ritka szerencséből, hogy egy éjszaka
tündérek titkait leshette ki.
Ezúttal aztán tökéletesen meggyőződött a felől, hogy sokkal jobb lesz
neki senkinek sem szólni többet a debreczeni kastélyról, hanem beállani
pásztornak a legelső számadó gulyáshoz, a ki egy kopott gubát akaszt a
nyakába.
Már hiszen tiszta lehetetlenség is volna abból valamit elhinni, a mit
Szulali össze-vissza fecsegett akár Asszán basának Váradon, akár Stahr
kapitánynak Szatmárott, miután külön-külön mindegyik ismert egyet a
szóban forgó személyek közűl.
Asszán basa ismerte jól még a hazáját is, a hol a hévíz mellett Igyártó
debreczeni bíró leánya lakott. Korcsmárosné volt az és igen tisztességes
hírben állott. Megfordúlt a házánál maga Asszán basa is elégszer, s
semmi rosszat a fiatal menyecskéről nem tudott. Annyi bizonyos, hogy
férje az asszonynak nincsen, ő maga azt mondja, hogy volt, de a hadjárat
alatt elesett; s ugyanazért Csukásné ifjasszonynak hivatja magát. Az
tehát nem állhat, a mit Szulali beszél, hogy ő hallotta, mikor az
elpusztult Keresztszegit a menyecske «édes uram»-nak czímezé, mert
Keresztszegit soha se látta senki Nagyváradon.
Hogy a menyecske mért nem megy apja házához Debreczenbe vissza, annak
egy igen világos és egy igen homályos oka van.
Az igen világos az, hogy itt jó keresete van. Annyi aranyat, ezüstöt
vesz be a török kalmároktól, kik ezen utaznak át, a mennyit a debreczeni
bíró soha sem lát, s saját háza is van már, szőlőkerttel együtt.
Az igen homályos ok pedig az, hogy Debreczenben minden ember ismeri
egymást s a pletykakereső népek nem igen akarják azt elhinni, hogy egy
férj nélküli menyecskének, hogy is fejezik ki ezt magyarúl szemérmetes
virágnyelven? hogy «leesett a férje az ugorkafáról s akkor törte ki a
nyakát». Nem szokták azt jobban magyarázni.
De még hihetetlenebb volt a mese a szatmári kapitány előtt, a ki viszont
Keresztszegi uramat attól a naptól fogva ismeré, a hogy Debreczenből
elszakadva Szatmárnémetiben letelepűlt s ott timármesterséget kezdett;
igen iparkodó ember volt, a tiszt urakkal mind jó barátságban állt; a
tanácsban is helyet foglalt, s a kiről városszerte köztudomású dolog,
hogy nőtelen és soha sem volt felesége.
Lehetne-e e két külön városban lakó férfiról és nőről azt a csodát
feltenni, hogy egy házaspár, még pedig egymást szerető pár; de a kik
egymással csak egy kisértetlakta tanyán találkoznak, fegyveres czimborák
gyűlekezésében, s ott mívelik az országfölháborítás nagy tudományát, a
helyett, hogy örülnének az életnek, mint más; s a míg fiatalok, járnának
szerelemben és boldogságban s bíznák a világ folyását a maga útjára.
Pedig hát mindaz igaz volt az utolsó szóig, a mit Szulali beszélt.
Keresztszegi lakott Szatmárnémetiben, a felesége pedig Nagyváradon.
Soha egyik sem láttatta magát abban a városban, a hol a párja lakott.
Cselédek, utazók, vásárosok czíme alatt járt-kelt egyiktől a másikhoz a
hívek csapatja, kik a kötött békében meg nem nyugodva, cselszövénynyel
iparkodtak újra harczot előidézni; ezek hordták a tudósításokat, a mik
egyfelől Stambulból, más oldalon Bécsből, harmadikon Kolozsvárról
jöttek.
Senki sem gyanítá e kis, jelentéktelen szövetség létezését; az egész
csendes világ meg volt nyugodva abban, hogy az idén nem lesz háború. A
két császár ki van békűlve örök időkre s a fejedelem Erdélyben örűl a
kis uraságnak, melyben senki sem háborgatja.
Azok pedig, kik e titkos szövetségnek tagjai voltak, nagyon jól tudták,
hogy négy pallos között járnak; az egyiket a császár, a másikat a
szultán, a harmadikat a fejedelem, a negyediket maga Debreczen tartja
fejeik fölött megemelve.
Ezért nagyon óvatosak voltak. A szövetségbe csak olyant vettek fel,
kiért másik három jót állt a fejével, s az árúlóra halál volt szabva.
Nem is fordúlt elő ily eset közöttük, csupán akkor, midőn Szulali
véletlenűl megleste összejövetelüket.
Keresztszegiék kémei ez árúlásról is értesűltek mind Szatmárott, mind
Nagyváradon s akkor az a rendelet adatott ki, hogy három hónapig, szüret
bevégeztéig, moczczanni sem szabad senkinek, hadd aludjék el a hír, hadd
hazudtolja meg az általános csend a híresztelt összeeskűvést.
Voltak, a kik Szulalit azért halálra akarták keresni, de Keresztszegi
azt tanácsolá, hogy nem kell őt bántani, halála megerősítené a mondát;
míg ha futni engedik, megmarad felőle a vélemény, hogy bolond, s egy
bolond szavai mit ártanak?
Így lőn, hogy egész szüret végéig oly álló csend és hallgatás volt a
Tisza és Maros környékén, mintha legjobb barátságban volna az egész
világ. Soha sem volt a vásár olyan népes Debreczenben, soha a diákok oly
szorgalmatosak a kollégiumban, soha a szüretek olyan vígak, mint ebben
az esztendőben.
Mert tudni kell a magyar embernek azt a természetét, hogy neki, ha csak
a sarkáról nem húzzák a bőrt, mindjárt egyszerre jó kedve van, s a
búsuláshoz csak igen nehezen lehet hozzá szoktatni.
Szüret után való első vasárnap tartotta Igyártó bíró mostoha fia első
prédikáczióját a nagy templomban. Igyártó, hogy visszakerűlt
Debreczenbe, másodszor is megházasodott.
Bíró uram papnak nevelte mostoha fiát, ki gyenge testű, de erős elméjű
volt; kár lett volna a tudományokra nézve elvesznie.
Ezért benn is lakott a kollégiumban, a többi fiatalsággal együtt.
Tanárai, a nagytiszteletű tudós urak, ki nem fogytak dícséretéből, a
mily szorgalmas, lángeszű és különös csendes, szelíd természetű ifjú
volt. Társai nagy tiszteletben is tarták, s ha valami viszálkodás volt
benn a tápintézetben, azt rendesen ő intézte el; nem kerűlt a tanári
szék elé.
Ki hitte volna, hogy e szelíd, tudományos ifjú épen a vezetője azon
harczias szövetségnek, mely a kastély titkaiba van avatva.
Midőn ez ifjú hitszónok első prédikáczióját tartá, tömve, dugva volt a
templom, hallották már a hírét, mily szépen, mily kitűnő lelkesen tud
szónokolni, s akarta látni minden ember bíró uram fiát a szónokszéken.
A felvett szent szavak Mózes első könyve XII. részének 11. verseiből
vétettek.
«Övezzétek fel derekaitokat».
Az ifjú hitszónok igen szép dialektikával tartá beszédét, melynek
folytán, beszédét szokásosan három részre osztva, az első részben
bebizonyítá, hogy az úr népének igaza volt, midőn az egyiptombeli
nyomorgatók ellen felzúdult s a szolgaság jármát lerázta; a második
részben előadá rendén, hogy mivel igaza volt Izraelnek a zúgolódásra,
menekülésében meg is segítteték a seregeknek ura által; a harmadik
részben végre reassumálta, hogy a kik tehát méltatlan sanyargattatások
alatt szenvednek, várhatják az ő törekvéseikben az urak urának
segedelmét.
A gyülekezet el volt érzékenyűlve a szónoklaton, ifja, véne, férfia,
asszonya magasztalá templomból kijövet a fiatal theologust, s nagy papot
jövendölt belőle. Azt pediglen csak az adeptusok tudták, hogy ez a
jelszó: «övezd fel a te derekadat», mely tudtul adja az egymáshoz
tartozóknak, mikor kezdődnek a cselekvés napjai?
Azonban, ha bíró uram fiának volt esze, az apja sem maradt a táppénzzel
adós philosophiæ tanárának; még az nap délután nagy dobszóval hirdették
ki a népnek minden utczasarkon, hogy Erdély felől gyilkos, égető tatárok
csaptak be az országba, a kik ölnek, pusztítanak, már Élesd körűl
járnak; őrízkedjék tehát minden ember a mezőkre éjszaka kimenni;
ellenben a fegyveres czéhek foglalják el az őrtornyokat, s senkit éjnek
idején a város árkain se ki, se be ne bocsássanak.
Az ilyen tilalom pedig szigorúan meg szokott tartatni, mert erős regula
volt felőle hozva a város statutumai közt; az árok éjjeli áthágója
félkeze vesztésével bűnhődött.
Így történt meg, hogy az összeesküdött napon Keresztszegi és felesége
egyedűl jelentek meg a puszta kastélyban, senki sem gyülekezett
hozzájuk; vártak két álló napig, s hogy ez alatt Debreczenből senki sem
érkezék, elhatározták, hogy egyik csatlósukat elküldik Debreczen
tájékára kémlelődni.
A csatlós éjszakára azzal a hírrel tért vissza, hogy a városnak minden
kapuját fegyveresek őrzik és senkit keresztűl nem bocsátanak; azt
mondják a tatár jön.
– Hiszen bár jönne, mondá Keresztszegi, legalább keverednék a világ.
Annyit bizonynyal sejtett, hogy ez a bíró praktikája lesz s annálfogva
elhatározá magában, hogy valami nagyot fog ezúttal ellene tenni, a minek
majd keserves foganatja lesz.
E végre felvette ezüstös ruháját s feleségének azt mondá, hogy csak
várjon vasárnap estig; addig a romkastélyt ne hagyja el.
Azzal egy görcsös botot véve a kezébe, ment egyenesen oda, a hol neki
fejvesztés büntetése alatt nem volt szabad megjelenni, Debreczenbe.
El is érkezett a város határáig szerencsésen; de már most, hogy legyen
az oda való bemenetel?
– Ha a kapún megy, ráismernek; ha árkot mászik, agyonlövik. Ott tehát
azt gondolta ki, hogy egy tanyai parasztot felfogadott, vinne be egy
szekér szénát Debreczenbe, s szállítaná azt el bíró uram udvarába, kinek
most szüksége van arra. A paraszt belegyezett; ő pedig elvárva, mikor a
szekér egyedűl maradt, elrejté magát a széna közé.
Keresztszegi úgy számított, hogy a bíró szénáját a városba bizonyosan
beeresztik.
A bíró azután vagy otthon van, vagy nincs. Ha otthon van, a szénát, mint
miről semmit sem tud, el fogja küldeni, a gazda ember kénytelen lesz a
piaczon meghálni vele, s akkor ő éjszaka előjöhet rejtekéből. Ha pedig
nincs otthon, akkor ott marad a szekér a bíró udvarán, s ez annál jobb.
Csakugyan úgy történt, a hogy ő számított. A kapún átereszték az őrízők
a fuvarost, még teszkerét is adtak neki, a mivel majd visszajöhessen.
Igyártó udvarára érve, azt mondták az otthon lévő cselédek, hogy a bíró
nincsen idehaza; nem is mondta, hogy mikor jön meg? Az úrfi, a diák
idehaza van; de annak nem szabad kijőni a szobából; az anyja vigyáz rá.
A kocsis megnyugodott e tudósításban, kifogta a lovait, bekötötte az
istállóba.
Keresztszegi a széna között hallott minden beszédet; azt is hallá, mikor
az esteli harangszót háromszor elhúzták, s innen számított egy jó hosszú
időt; mikor már gondolta, hogy éjszaka van, a ház körüli zengés-bongás
elcsillapult, akkor előjött rejtekhelyéből.
Azután megvárta még, mikor az éji őr jön a tizenegy órát kiáltani a
kapuja előtt, olyankor minden házőrző eb a kapura rohan s ottan csahol,
nem ügyel az udvarra. Ebben a pillanatban leszállt a szekérről, s a hol
egy ablakban világot látott, azon bekoczogtatott.
Vincze ült ott, a biró fia, egy nagy könyv mellett virrasztva.
A zörgetésre felkelt, kinyítá az ablakot s kérdezé: ki jár itt?
– Én vagyok itt, Keresztszegi.
– Az Istenért! hogy jön kegyelmed ide? sugá ijedten a fiatal ember.
– Ne azt kérdezd, hanem hogy nem jött senki Debreczenből a kastélyba?
– Én megtettem a jeladást: de apám keresztül járt az eszünkön, s
bezáratta a kapukat, hogy senki ki ne mehessen.
– Ha senki nem mehetett is, neked el kellett volna jönnöd.
– Anyám őriz, sugá szomorúan az ifjú.
– Ezt nem mondtad akkor, midőn nálunk felesküdtél. Tudhattad, hogy a kik
oda jönnek, azokra nézve nincs anya, testvér, nincs vagyon, boldogság;
nincs hosszú élet, hanem van egy távoli czél, a minek mindent fel kell
áldozni.
Az ifjú szomorúan süté le szemeit.
Keresztszegi folytatta a szemrehányást.
– Lelkésznek készültél, s a bibliát nem ismered; mert ha ismernéd,
tudnád, hogy szent Boldogasszony mennyire szerette isteni fiát, és azért
még sem tartotta vissza őt a testi haláltól. Aztán tudnád, hogy szent
József mily hű gondviselő atyja volt Jézusnak, de a keresztfán meglátott
kinszenvedésektől még sem iparkodott őt megszabadítani. – Te sajnálod-e
véredet hazádért, midőn az, ki Isten fia volt, nem sajnálta te érted
kihullatni vérét?
Vincze betette az ablakot, elfútta a gyertyát, s Keresztszegi egy
óvatosan nyitott ajtó csendes nyikorgását hallá azután.
Vincze szobája anyjáé mellett volt; azon kellett keresztül jönnie. Midőn
a hívó szóra megindult, mint megindul az álomjáró a holdsugár hívására,
ott látta anyját útjában. A kegyes nő csendesen aludt az Urban, kezeit
keblén imára kulcsolva. Bizonyosan imádkozás közben aludt el s bizton
álmodik azon erősségben, a mit az «Amen» végszava épít.
A ház és kapu kulcsait az ő feje alól kelle kivenni.
Ezt nem tehette Vincze a nélkül, hogy anyjának imádságos kezeire le ne
hajoljon s azokra egy halk csókot ne nyomjon. A kegyes asszony nem
ébredt fel fia búcsúcsókjára.
Ugyanezen az éjszakán történt az, hogy a puszta kastély udvarán egy
magános lovag szállt le a nyeregből s paripáját megkötve a
kapubálványhoz, maga egyedül felment a kastély sötét lépcsőin.
Midőn a főterem ajtajához ért, kihúzta övéből török kését s annak ezüst
veretes nyelével elkezdte az ajtót koczogtatni. Először koczczantott
kettőt, aztán 5-öt, azután 11-et, ismét tizenegyet, megint tizennégyet,
és újra tizenhármat, legvégül pedig egyet.
Ez pedig mind megannyi betűt jelzett, alphabet szerinti sorban
összeállítva «Bellona», s ez volt az összeesküdtek jelszava, melyre a
kastély rejtekei meg szoktak nyílni.
Az ajtó zárai alig hallható neszszel tolattak félre belül; a férfi a
kilincsre tevé kezét, és felnyitá az ajtót.
A nagy, éktelen terem sötét volt, benne egyes egyedül várt Keresztszegi
neje, Ilona.
Midőn a magányos férfi belépett, Ilona oda simult hozzá s vállára
borulva susogá:
– Te vagy az? Már visszajöttél, férjem?
Erre egy hang, melyet nagyon jól ismert, így válaszolt:
– Igen, én vagyok az – apád…
Ilona felsikoltott; de hirtelen elfojtá kiáltását. Azután ismét csend
lett.
A férfi lekeríté köpenyét nyakából s szétnézett, hogy hová tegye.
– Az Istenért, hogy jött kegyelmed ide? suttogá alig hallhatólag Ilona.
– Lóháton s az nagyon kifárasztott. Megengeded, hogy leüljek? Ámbár
különben ez a ház a városé volna; ha megengednétek.
– Lassabban szóljon kegyelmed, meghallhatják.