Bethlen Istvánnak. Abban az órában végződött egy csetepatéja a sáncz
mögül kirontott dragonyosokkal, mely alkalommal nagy boszúsággal
tapasztalá, hogy elcsigázott székely huszárjainak paripái nem állják ki
a nehéz, jól táplált meklenburgi harczmének rohamát, mikor azok egy
tömegben jönnek.
A roppant segélyhad érkezése nem nagyon növelte a főkapitány jó kedvét.
– De mi az áldottának jönnek kegyelmetek ilyen sokan? kiálta a
tisztelgésre jövő Keresztszegi elé. Nem mondtam én kendteknek, hogy
hozza el az egész falut! Azt kívántam, hogy tartsanak itt egy jól
fegyverzett rendes csapatot, öt-hatszáz embert, s e helyett hoznak nekem
hatezer vasvillát! Úgy látom, még asszonyaikat is elhozták. – Hát ez a
sok mendikás mire való? Azt gondolják, deák szóval meg lehet ijeszteni
az ellenséget? Úgy segéljen, annyi a zászlójuk, mint egy tatár tábornak.
Szép zászlók, mondhatom. «Az becsületes csizmadia-czéh». – «Az
becsületes timár-czéh». Mit csinálok én annyi becsületes emberrel? két
nap alatt fölesznek körülöttem mindent, a mi zöld, s akkor futhatok
magamtól. Jobb szerettem volna helyettük ötszáz gazembert, a ki
verekedni tud.
Keresztszegi uram nagyon elkedvetlenedett e szavakra, azonban Zólyomi
Dávid inte neki, hogy most ne feleljen, s azzal karon fogva, átvezeté
saját sátorába, a hol sokáig értekeztek valamiről.
Midőn elhagyták a sátort, már akkor a debreczeni sereg szépen
letelepedett a mezőn, s szekerekből hátul sánczot csináltak hosszan, s
azon belül előkapott nádkévékből tüzet raktak s sütötték a szalonnát
mindenfelé, s kinálták egymást kulacscsal.
A fiatal diákság szerteszét csatangolt a zajos csoportok között s
tartotta azokat biztató beszéddel.
Kellő közepében az érdemes csizmadia-tanyának látjuk humanissime
Ormándyt perorálni. Nagy csoport tolakodott körülötte. A két vezér úr is
odanyomult, meghallgatni, miről van szó.
A humanissime igen praktikus oldalon fogta hallgatói kedélyhangulatát.
Nem sokat fárasztá quinquennis phantaziáját a «dulce pro patria mori»
versbe szedésében; sőt chriának sem igen járta volna meg super eo «si
fractus illabatur orbis», a mit a háború czéljáról s a bennlevők
magatartásáról beszélt, hanem «ad hominem» egészen præstanter és
eminenter volt applikálva az egész dissertatio.
– No lássák atyámfiai! csak alig érkeztünk meg, már sánczolják magukat,
mint az ürgék. Nem tetszik nekik a «gyepre legény!» Legalább
megkönnyítik nekünk a munkát, ők már megásták maguknak a hosszú sírt,
nekünk csak bele kell őket temetni. Énekeljük el szegény halottaknak azt
a kegyes éneket: «Már leteszem fáradt testem».
A jókedvű legénység rázendíté s végig hangzott a síkon a busongó halotti
ének egy ellenség számára, a ki ugyan még csak ezután fog meghalni, de a
ki már megássa magának a sírt előre.
– Ha kiszáradt volna a torka, humanissime præceptor! szólt egy kerek
hasú vargamester, hasonló kerek hasú kulacsot nyujtva a vén diák elé,
mit az hatalmas huzással vallatott meg, nagyot lélekzvén utána. Valaki
más nagy darab szalonnát nyomott a másik markába.
A lelkesült szónok így állt egy hordó közepén, jobbjával a kulacsot,
baljával a szalonnát emelve hallgatói elé.
– Nézzék kegyelmetek, atyámfiai, van-e áldottabb ital ennél a
karczosnál? van-e kellemetesebb gyümölcs ennél a pörkölt szalonnánál, a
mikkel a mennyei atya bennünket táplál és elevenít s vajjon mivel él az
ellenség oda át? Fekete prófunttal, annak is fele zabliszt, olyan, mint
mikor a csapóföldet összedagasztja a gerencsér törekkel, kemenczét
kitapasztani. S mit isznak azok oda át? Árpalevet, meg rántott levest.
Rengeteg hahota szakította félbe.
– S mi, a kik ilyen fehér czipóval, ilyen füstölt szalonnával élünk, mi
ijednénk-e meg olyan néptől, a ki prófunttal, meg rántott levessel él?
– De már ugyan nem! hangzott mindenünnen. Ez döntő ok volt a bátor
elszántságra; még azok, kik rántott levessel élnek, akarnak kikötni
olyan emberekkel, kiknek szalonna fekszi meg a gyomrát?
– Sőt többet mondok! szólt a humanissime, ügyesen megragadva az eszmét,
mely hallgatóinak megtetszett s folytatását adva. Fekete kutya legyek,
ha a múlt szüreti szupplikácziókor nem láttam, mikor az ilyen cserepár
egész csapatostól körülfogott egy nagy ménkű mocsárt s ott horgásztak,
mit? talán halat? nem; talán csíkot? nem! – Békát fogdostak,
kecskebékát! azt a hosszú zöld lábút, azt húzták nyársra, úgy sütötték!
Ne menjek el erről a helyről, ha nem igaz!
Ez volt a kegyelemdöfés a szegény palatinális muskétásoknak!
Elhíresztelni róluk, hogy megeszik a békát! Ha lett volna is még valami
hitelük Debreczen előtt, e tudósítás azt is tönkre tette volna.
Alig is várta Szabó uram, az érdemes csizmadia atyamester, hogy a zsivaj
után szóhoz juthasson, s a mint egy fél sonka fel volt szúrva dárdája
hegyére, azt azon módon ég felé emelve, megrázta kegyetlenül s nagyot
mondott a sokaság előtt: «no iszen! kaphassam meg hát azt a békaevőt!»
Csak egy vékonydongájú szattyánpapucskészítőnek volt az a nehézsége az
egész ellen, hogy hiszen, jó volna, csak az a nagy ágyujok ne volna!
Humanissime Ormándy az ellenvetést nem hagyhatta megtorlatlanul. Neki is
fordult a papucsvargának istenigazában.
– No iszen meglátszik kegyelmeden, hogy nem valami törtbőrből dolgozó
tősgyökeres csizmadia, nem az az ember, a ki megtudja fordítani a
fordítófán a megöntött sarut, hanem csak olyan szattyánból dolgozó
papucsvarga, a ki törököknek varr s menyecskék lábairól veszi a
mértéket. Nem is tudom, minek rontja kend a vitéz csizmadiák erkölcseit,
mit elegyedik közéjük? Azt gondolja, hogy mi nem tudjuk, mi az az ágyú?
az ágyú nem egyéb, mint egy nagy puska; ha kilőtték, megdöglött. Nem is
való az egyébre, mint durranásával a lovakat megijeszteni; már pedig mi
nem vagyunk lovak, ergo az ágyutól meg nem ijedünk; vicissim: a ki
megijed az ágyútól, ergo az ló.
No szegény szattyánvargának jobb is lett volna már nem születettnek
lenni, mert e percztől fogva az egész táborban azzal üldözték, hogy
«ergo, a ki megijed az ágyútól, az ló».
Keresztszegi magához hivatá a fiatal népszónokot, s azt kérdezte tőle,
volna-e kedve valami vakmerő vállalatra, a a mi csak diáknak való?
– Subintelligitur.
– No hát vegyen magához háromszáz válogatott ifjút, s az éjjel holdvilág
feljötte után azon a mocsáron keresztül ott ni, nagy csendességben
kerülje meg az ellenséget. A mocsár széle felé van egy csőszkunyhó, vagy
vadásztanya; puszta szemmel is meglátszik; mikor ahhoz érnek, azt
gyujtsák fel. Ezután igyekezzenek mentül nagyobb zajjal előtörni az
ellenség jobb oldalában; puskákat vigyenek magukkal, s azokkal
lövöldözzenek, mindegy, akárhova, ha a levegőbe is. Megértett,
humanissime?
– Perdocte érteném, csak azt tudnám, hogy gólyává legyek-e, vagy
vidrává, hogy azon a fertelmes ingoványon háromszázad magammal keresztül
tudjak törtetni?
– Egyszerű mestersége van annak, humanissime; bontsák le a szekerekről a
fenékdeszkákat, kössenek rajtok gúzst keresztül, abba dugja bele
mindenki a lábát; így minden lábán egy deszkával az egész ingoványt
keresztül-kasul járhatja.
– Ecce, mint Péter a tengerek felett! Hogy ezt elébb fel nem fogtam,
duræ capacitatis homo! Azután pedig?
– Azután pedig ráütvén nagy zajjal a gyanútlan ellenségre, azt ott vagy
olyan zavarba hozzák kegyelmetek, hogy futásnak ered, s azon esetben
innen az egész tábor rohamra indul a sánczok ellen, kegyelmetekkel kezet
fogva; vagy pedig tulnyomó erőt találnak maguk előtt s azon esetben
sietve visszavonulnak a mocsárhoz, lehányt deszkáikat újra saruikra
öltik s elinalnak vitézül, biztosak lehetvén a felől, hogy az ellenség
nem üldözheti kegyelmeteket a süppedős ingoványban.
– Mindent értek. Fél óra mulva készen vagyunk.
Elébb, mint a félóra eltelt, készen állt a latin cohors, de nem
háromszáz, hanem hatszáz fővel, mert ebből a tréfából valamennyi pogány
isten kedvéért sem maradt volna vissza egy is. A sok requirált deszkáért
volt is elég csetepaté a megbontott szekértáborban, a sok tapasztalt
asszonynép szentül tudta, hogy soha se látják ők azokat a deszkákat
többet, mert azt a deák mind feltüzeli, mihelyt végezte vele dolgát.
A vitéz csapat fegyvere kizárólag jó hajlós csáti botokból állt, ólommal
beöntött bunkóval; Ormándy humanissiménél volt a hirhedett
vezérgerundium, a hagyományos tűzoltó «nagy bot»; azzal készült az
útnak.
– Hát puskákat miért nem hoztak? a hentesektől kölcsön lehetett volna
venni, kérdé Keresztszegi.
– De hisz azt nem cselekszem. Ha ezeknek puskát adok, ki áll jót felőle,
hogy ha egy falka vadlúd felrepül a nádasból, tízen nem lőnek utána? S
azzal el lenne árulva jövetelünk az ellenség előtt. Diákkézbe bot való
fegyvernek; ha azzal nem tud bánni, kár neki a puska.
Keresztszegi helyeslé a latinus nézetét s áldás fejében megtölteté
mindnyája kulacsát bakatorral, s azzal útnak ereszté; ki-ki vitte hóna
alatt a deszkáit.
Keresztszegi már előbb közlé furfangos tervét a vezérekkel; s ezúttal
maga Bethlen is kénytelen volt elismerni, hogy biró uram nincs minden
hadvezéri adomány nélkül. Akár nagyon sikerül, akár kevésbbé ez egyszerű
csel, annyi minden esetre el lesz általa érve, hogy az ellenség rosszul
fogja magát érezni abban az állásban, melynek egyik oldalát minden órán
észrevétlenül megkerülhetni s vagy kijön és nyílt síkon csatát fogad,
vagy visszahuzódik s átveti magát a Tiszán.
Azért el is határoztatott, hogy a debreczeni biró tervét az egész haderő
közreműködésével támogatni fogják.
Alig hajnallott, midőn Bethlen a lovasságot a palatinális seregek által
ágyúkkal megrakott halmok irányában nagy fitogatással összpontosítá;
üres ágyúit felvonatta sánczkosarak mögé, mintha a halmok ellen akarna
intézni támadást; míg a balszárnyon szekérsánczot rekesztett össze,
mintha tartana tőle, hogy ha azt meggyengíti, az ellenség véletlen
kirohanhat s áttör a hadsoron.
E tüntetések alatt egyszerre csak felkavarodik a mocsár széléből a
meggyujtott vadászkunyhók füstje, a diákok által adott jel s nehány
pillanat mulva hangzik a rivalgás, a mint az Ormándy-csapat kiront a
mocsárból, rajtaüt a gyanútlan bámuló muskétásokra.
A megrémült labancz egy lövést sem tett támadói ellen; első dolga volt,
elhányni puskáját, második szaladni az ágyúk felé, hátán vive a
rémületet a tábor többi részébe.
A mint a debreczeni csizmadia ezt meglátta, nem kérdezett többé se
vezényszót, se parancsot, hanem a mint a czéhmester elkiáltá magát: «ne
hagyjuk ám leöletni a nemes tanuló ifjuságot!» neki vetemedett az egész
czéh, utánuk a többi czéhek; semmi veszedelem sem birta már őket
feltartani; öt percz alatt fenn voltak az ellenséges sánczon, egymáson
keresztül másztak fel az árokparton, ordítottak az ellenségre, hogy
helyt álljon, ne szaladjon, de a mit az meg nem fogadott, hanem cserben
hagyva lovasságát, kereste a tág világot; rosszul futva versenyt a
gyorslábú diáksereggel, mely szörnyű «stragest» követett el a megzilált
hadban, csodálatosan őrködvén fölöttük a muzsák, hogy közülök még csak
egyetlen egy is el nem esett.
A palatinalis sereg jobb szárnyának e gonosz végzete maga után vonta az
egész sereg pusztulását, annyival inkább, mert Bornemisszának egy ideig
az a rossz gondolata volt, hogy ágyui erejével megfordítja a csata
kimenetelét, s nagy hasztalanul durrogatott sokáig Bethlen hajduira, míg
egyszer aztán azon vevé észre, hogy a semmitől meg nem rettenő székely
csapatok előnyomulása által, kiket Zólyomi vezetett, már csaknem körül
van véve, a mikor aztán nem maradt egyéb hátra, mint ágyuit beszegezve
ott hagyni s nehéz lovasságával keresztül vágni magát az ellenségen. Itt
azonban ismét nagyon megcsalatkozott, mert, a mit ő messziről
csőcselékhadnak becsült, az a debreczeni lovas felkelő had a közelből
olyan rútul bánt csákányaival a jámbor vas-sisakon, hogy a kik véres
fővel elmenekültek onnan, egész világi életükben emlegették azt a
«görbét», a mit akkor ismertettek meg velük legelébb.
A fejedelmiek diadala tökéletes volt, a palatinális seregek nagy
vereséggel vonultak vissza a Tiszán, még a hidat sem értek rá hátuk
mögött elégetni.
A debreczeni néphad méltán osztozott a babérokban, s nagy zsákmányt tett
muskétákban és sisakokban. Két zászló is esett kezére; azok közül az
egyik újdon új volt, nem rég himeztette rá valamelyik országgróf
felesége az arany sasos szalagot. Az mind nekik hagyatott.
Kevés veszteséggel jutottak pedig a diadalhoz; valóságos halottjuk csak
négy esett: egy mészáros, a kit homlokon lőttek; egy szűrszabó, ki egy
gránátot, mely a földbe fúrta magát, sarkával akart kivájni, a patkó
bizonyosan tüzet adott, s a szétszakadó gránát elhordta a vitéz lábait,
azután meg egy gerencsér, kit a lovasok agyontapostak és a kit legjobban
sajnált mindenki, a derék csizmadia atyamester.
Ő vágta legjobban a békaevőket, míg azután egy golyó őt is a békák
országába küldé.
«Kolbásznak aprítsátok őket!» kiálta a vitéz atyamester, még
leroskadtában is, s nem engedte, hogy valaki megálljon őt siratni, vagy
a hogy ő haldokolva mondá: «megitatni az egereket».
Pedig senki sem siratta meg őt olyan nagyon, mint maga Keresztszegi.
Neki igen nagy embere volt; erős pártfogója szándékainak, szava sokat
nyomott a debreczeni nép előtt, s bátorsága is volt szavának urát
állani. Ez nagy veszteség volt Keresztszegire.
A rakomazi csata után Bethlen és Zólyomi visszabocsáták a debreczeni
segédsereget; a munka hamar és jól be volt végezve, Zólyomi könnyű
szerével üldözhette a vert hadat, mely lőszereit is hátrahagyá; Bethlen
pedig vonulhatott Szathmár ellen, hogy a várra támadást intézzen a
váradi basával és az ecsedi kapitánynyal összefogva.
Debreczennek nem kellett tartani megtorlástól; a Tiszán túl még csak az
sem maradt, a ki szájjal merje szidni.
A győztes sereg nagy diadallal vonult vissza Debreczenbe; a
szekércsoport, mely addig hátul kullogott, most előre nyargalt, s
félnappal elébb érve a városba, belármázta a győzelem hírével a
honmaradt népet. Most már mindenki szeretett volna ott lettnek lenni; az
irigyebbek csapatostól mentek ki előre, hogy legalább együtt jöhessenek
be a felkelő sereggel; a toronyból jelt adtak, mikor az első csapatokat
meglátták s volt taraczkdurrogatás, harangszó, rivalgás! Az utczákat
elállta a nép, a kerítéseket teleülte a siheder had, a középületekre
zászlót tűztek ki, s mikor a legelől jövő gyorslábú fiatalság, a
diadalittas diáknép megérkezett, humanissime Ormándy vezérlete alatt, ki
az elfoglalt új zászlót hozta kezében, oda rohantak hozzájuk,
elfoglalták őket, megtömték zsebeiket kolbászszal és pogácsával,
teleaggatták vállaikot kulacsokkal, csutorákkal s más ilyen népszerű
érdemrendekkel; humanissime Ormándyt pedig vállaikra emelék, úgy
hordozák meg a városban, a zsákmánylobogóval markában.
Ilyen ovatión ment keresztül mindegyik czéh, mely egymásután jött,
szokott zászlóival, trombitásaival; s féktelen lett a riadal kitörése,
midőn végre a lovasság, a város büszkesége robogott végig az utczákon,
büszkén reptetve a levegőben azt a másik elfoglalt zászlót.
És minden újon érkező növelé a magasztalást, melylyel a vezér maga,
Keresztszegi uram elhalmoztatott. Az ő esze nyerte meg a csatát. Ő
találta ki, hogyan lehet kibillenteni az ellenséget erős állásából; ő
intézte az egész ütközetet, neki rendelte alá magát a két hadi
főkapitány is. Keresztszegi uram valóságos hadvezér. Ha ő alatta kiáll a
síkra Debreczen, megfelel az egész dunántuli labanczvilágnak.
De hát ő hol következik már?
Minden fényes, harsogó menet végig vonult már az utczán, hát ő micsoda
csapatot vezet?
Keresztszegi uram leghátul maradt, kiséretnek ahhoz a négy halotthoz, a
ki a csatatéren életével fizette meg a nap dicsőségét.
Hat-hat ember hozta őket ravatalra téve; leterítve fekete posztóval,
csak arczaik látszottak ki, homlokaik tölgylevéllel koszorúzva. Előttük
járt huszonnégy theologus diák s énekelte szép hármoniával: «Krisztus az
én győzedelmem, új hazámba kell megtérnem».
Maga pedig Keresztszegi a legutolsó ravatal után, melyen barátja, az
atyamester feküdt, következék gyalog sorban, levett kalappal és kardja
fátyollal bevonva.
Mikor azon helyre értek, a hol Igyártó lerontott házának üres telke
fehérlett a sótól, egy perczre megállítá Keresztszegi menetét, s
letétetve maga elé a ravatalt, sokáig nézett a halott arczára, onnan meg
vissza a puszta telekre, mintha azt gondolta volna: «talán mégis többet
érne, ha ez a ház most is állna, ha ezek itt most is élnének».
A rakomazi győzelem megerősíté Rákóczi Györgyöt az erdélyi fejedelmi
trónon. Ferdinánd császár az öreg Bethlen Istvánt akarta inkább; de az
ifjú Bethlen István nyiltan apja ellen ütött pártot, Rákóczi György
mellé állva, a miért kellett is elég példálózást hallania Absolonról,
Dávid király fiáról. Az ifjú Bethlennek nem kellett apja fejedelemsége,
csak épen azért, mert Ferdinánd pártolta, s átszegődött Rákóczi
Györgyhöz, kit képesnek hitt arra, hogy a munkát, mit Bethlen Gábor
megkezdett, folytatni fogja.
Erdély két lánglelkű ifja, Bethlen és Zólyomi, meg is kezdték a harczot
Magyarországon, s a rakomazi győzelem után fennen hirdették, hogy «az új
buzakenyeret Pozsonyban akarják megenni».
Azonban Rákóczi okosabb akart lenni, mint vitéz s szeretett volna inkább
sokáig lenni Erdélyben fejedelem, mint rövid ideig Magyarországon király
és nem indult «a két fene ifju» tanácsán; a helyett iparkodott első
győzelmét arra használni, hogy a nádorral jó békességben maradjon.
Ferdinánd is a maga részéről azt tanácsolá a nádornak, hogy kimélje meg
a fejedelmet, a mire jó okai voltak a rá nézve oly kedvezőtlen svéd
háború vesztett csatáiban.
A nagy erővel kezdett harcz lankadni kezdett s hogy a végdöfés is
megjőjön, az egész mozgalom vezére, Bethlen István hirtelen meghalt
forrólázban.
Ez nagy csapás volt azokra, kik a harczot akarták. Zólyomi Dávid, a
másik vezér, inkább kalandor volt, mint hadvezető; a fejedelem félté
tőle trónját, melyet fiára is óhajtott hagyni, s aggódott miatta, ha
Zólyomit túl hagyja rajta nőni.
Debreczen azonban még mindig tartotta magát, s Keresztszegi uram még
mindig képes volt hadsereget állítani ki minden órában, bármely oldalról
jövő ellenséggel szemben, s bizony megfelelt volna neki emberül.
Egy napon, midőn a tanácsházba felmenne, törvényt látni köz- és
magánügyek felett; a mint gondolatokba elmerülten székéhez sietne, akkor
veszi észre, hogy széke nem üres, azon valaki már ül, és azon valaki
senki sem más, mint – a száműzött Igyártó.
Keresztszegi bámulva tekinte körül, ha nem álmodik-e? a komoly arczok,
mikkel tekintete köröskörül találkozott, biztosíták, hogy itt igen
súlyos igazságot látnak ma az ő saját fejére.
Nem hagyta magát megrezzentetni.
Bátran és elszántan odalépett Igyártóhoz s annak vállára téve kezét,
nyugodtan kérdezé:
– Hogy jött kegyelmed e helyre?
Igyártó visszanézett rá és egy irást, mely az asztalon feküdt, nyújtott
válasz helyett.
Keresztszegi nem ügyelt az irásra.
– Ki engedé meg kegyelmednek a hazatérést? Miért foglalja el kegyelmed
elnöki székemet?
Igyártó újólag a pecsétes levelet nyujtá eléje.
Keresztszegi haragra gerjedten kapta azt ki kezéből s olvasatlanul az
asztalra vágta.
Erre a tanácsosok mind felugrottak székeikről, s az elszörnyedés hangján
kiáltának fel: «a fejedelem levele!»
E szóra kissé lecsillapult s mogorván kérdezé:
– Mit parancsol tehát a fejedelem?
A főjegyző felvevé az iratot s felbontva azt, az állva hallgató tanács
előtt felolvasá annak sorait:
«Mi, első Rákóczi György, Erdély fejedelme, tudatjuk kegyelmetek,
úgymint nemes szabad Debreczen város közönségével, hogy miután a római
császár ő felségével többé hadat folytatni nem szándékunk, e végre
felültetett hadaikat menten leszállítsák s minden ember a maga
mesterségéhez visszatérjen. Egyúttal elrendeljük, hogy Igyártó Mihály
ellen hozott számkivetési rendelet ezennel megmásíttassék, s ugyancsak
nevezett férfiú általam Debreczen városa birájának kineveztetik: a mit
is ezennel elrendelek.
I. Rákóczi György.»
Keresztszegi összefont karokkal hallgatá végig a fejedelmi parancsot.
– S mit mond erre a nemes tanács?
– Térdet, fejet hajtunk a fejedelem előtt, válaszolt a a főjegyző; a
többiek is rázúgták az igent.
Keresztszegi szomorúan tekintett maga elé.
– Ha a fejedelem ketté akarja törni a kardot, az neki szabadságában áll,
de jusson eszébe, hogy a ketté tört kard soha egész nem leszen többet!
Én nem állok akarata ellen. Ha ő békét akar, én nem harczolok az ő
nevében; de kötelességemnek tartom városunk érdekében tiltakozni az
ellen, hogy mi fölénk bárki is birót nevezzen ki, s birákat tegyen le
helyeikből. Én lemondok önként, ha ezzel a fejedelemnek kedvét találom;
de tagadom, hogy joga lenne engemet letenni városunk vezényletétől, a
nélkül, hogy bűnöm miatt el volnék itélve. Egyedüli vétkem az, hogy
véremet ontottam érte. És tiltakozom az ellen, hogy kegyelmes urunk
nekünk birát nevezzen ki, midőn azt választani a város népének egyedüli
joga. Legyen helyettem Igyártó uram a nép kivánata szerint biró. Ha a
fejedelem úgy kívánja, én biztosítom, hogy meg fog történni.
– Kegyelmed nem biztosít többé semmit és senkit e város árkain belül,
szólt Igyártó Mihály, mert kegyelmed fogoly!
Keresztszegi nyugalommal adta meg magát.
– Nem védem magamat. Vezessenek a börtönbe. Majd ha szükség lesz rám,
akkor jőjjenek ismét értem. Én városomnak, szülőhazámnak mindig híve
maradok.
«Ad arma! ad arma! ad arma!» hangzott a riadó a debreczeni
kollegium-kapun belől, midőn megtudták odabenn Keresztszegi elfogatását;
mert ámbár a seniorok értesítve voltak a tanács által előre az
eseményről, s a vigilansok által bezáratták a kapukat, nehogy az ifjuság
valami garaboncziát kövessen el, azok mégis megtudták azt az ablakon
keresztül felkiáltott sürgönyökből, s egy pillanat alatt pad alá voltak
vágva a studiumok és kalamárisok, feltörve a szekrények, mikben a
tűzverő botok álltak s azután a kaput kivetni sarkából, az épen csak egy
gondolat volt.
– Ad arma! árulás van a városban! kiáltozá végig a vásártéren Ormándy, a
nehéz «első botot» forgatva feje fölött; «incendium!» ég a város
becsülete! Elfogták Keresztszegit.
«Elfogták Keresztszegit!» zajdult végig a vásáros nép között a
rémkiáltás; s azzal egyszerre fölkeveredett a világ; a csizmadiák,
szűrszabók hirtelen szétszedték sátraikat s vállaikra vetve a
sátorkarókat, ügettek a diákok után; a hentesek előrohantak állásaikból
taglókkal és fejszékkel, s hogy minden módja meg legyen adva a
vészlármának, nehány polgár elfoglalta a kis templom tornyát s a zendülő
zsivajban egy félrevert harang gyászkondulása kezdett szólni.
A tanácsot nem lepte meg a zendülés. Fel voltak rá készülve, még pedig
nem patkószegekre töltött ágyúkkal, nem spanyol lovasokkal, avagy
petárdákkal, hanem a debreczeni magyar polgár rettenetes flegmájával.
Még az ajtókat sem zárták be, nehogy azokban is valami kár történjék;
jöhessen, a ki jönni akar a tanácsterembe, mint egyébkor.
Humanissime Ormándy volt a legelső, a ki berohant az ajtón, s fustélyát
plántálva maga elé, rettenetes mennydörgő hangon elkiáltá magát:
– Ki volt az a vakmerő, a ki elfogatta Keresztszegi biró uramat?
Igyártó nagy malátiával szólt erre a haragos diákhoz:
– Kicsoda kend? hogy vetődik kend ezen helyre?
– Nevem Ormándy Gábor, felelt a diák kegyetlen bassus hangon. Első
masinista és nagy botos, nemkülönben első bassista a kollegiumban. Hát
kend kicsoda ott az asztal végén?
A betódult diákság rettenetes bruhahával fogadta e furcsa
interpellatiót, melyben annyi igazság volt, hogy Igyártót csakugyan nem
tartozott még senki azon a helyen illetékesen elismerni.
Erre a főjegyző állt föl helyéről s szúrós, gúnyolódó orrhangon felele
Ormándynak:
– Ha kegyelmed studiosus, lásson a studiumok után. Ha kegyelmed első
bassista, præcanáljon az auditoriumban, ha kegyelmed excedálhatnék,
bajoskodjék otthon a carcerrel és a pedellussal; a tanács dolgainak
pedig hagyjon békét.
Ormándy nem hagyott neki többet beszélni.
– Minthogy pedig azonkívül debreczeni polgár is vagyok, számon kérem, ki
vetette fogságra választott főbiránkat, s ki tett helyébe mást, a kit
nem választottunk?