is hallottam kegyelmedtől szemrehányásképen, hogy Debreczen két oldalra
sántikál; a németnek is ad harácsot, meg a magyarnak is. Igaz, uram,
hogy megvan e szomorú helyzetünk, de a mi bajunk az, nem a kegyelmeteké;
akármennyi eleséget, szénát, gabonát, marhát, lisztet és szekeret
parancsolnak kegyelmetek tőlünk, azt mi mindig bőven kiszolgáltatjuk.
Mit aggat kegyelmeteknek az, ha másfelől a szatmári, nagykállói,
székelyhidi német generálisok is megsarczolnak bennünket, meg a
nagyváradi és szolnoki basákat is keservesen tápláljuk? Kedvesebb lenne
kegyelmetekre nézve, ha emezeknek ellenállnánk, le hagynánk perzseltetni
városunkat tőből, s akkor aztán kegyelmetek sem találnának nálunk
vigasztalást? Nem sokkal bölcsebb volt-e tőlünk mindenha, hogy fegyver
és erőszak helyett védtük magunkat szép szóval és keserű fizetéssel?
… Legbölcsebb hadvezetőink nem kivánták soha Debreczent a had furiáinak
kitenni s megőrizték az által városunkat kerített falak, pattantyús
sánczok nélkül. Városunk ereje látszatos gyengeségében feküdt.
Respectálták ezt a németek, megbecsülték a törökök, kóbor kurucz,
labancz, tatár pedig nem mert belekapczáskodni. Miért akarja most
Debreczen városa eddigi bölcseségét megváltoztatni? miért akar, mint egy
hadviselő hatalmasság, neutralitásából kilépni? Azért küldték-e a
tudományok megszerzésére szánt fiatalságot városunkba, hogy mi ezt
mészárszékre hordjuk? Azért építették-e városunkba a nagy templomokat,
kollégiumokat, hogy mi azokat leégettessük? Mivé leszünk, ha a harcz
koczkája fordul? A vezérek tanácsában nincs az, hogy Debreczen városát
védelmezzék; ők, ha előremennek, ha hátrahuzódnak, bennünket itt
hagynak, s akkor ki védelmezi meg a várost?
Zólyomi Dávid látva, hogy a szónok erősen belejött a beszédbe, eléje
vágott.
– Hallottam ám én már ezeket mind kegyelmedtől egyszer, Igyártó uram.
Ezen módon mondta el kegyelmed a debreczeni fegyveres ifjuság előtt
mindezt, kinn a tiszafüredi töltésnél; s nagy jó szerencséje, hogy ott
nem kaphattuk, mert bizony mondom, nem állana kegyelmed mostanság itt a
debreczeni érdemes tanács előtt. A ki tábori szolgálatra adja magát, az
katona, annak semmi okoskodni valója nincs, annak a vezér szavait
méregetni, a harcz kimenetelén tanakodni nem szabad. Kegyelmed nagyot
vétett a hadi regula ellen, midőn a tábort elhagyá s küldött társait is
hazajövetelre nógatta. Ennek a büntetése katonai törvények szerint
halál. És valóban nagy kegyelem történik a vezér urak részéről
kegyelmeddel, a midőn megengedtetik, hogy magát nem a hadi tanács, hanem
a városi magistratus előtt védelmezze: a helyett, hogy mint katona,
katona-módon fenyíttetnék meg.
– De én nem voltam katona.
– Nem volt kegyelmed hadnagya a debreczeni bandériumnak?
– Azon bandérium csak a társzekerek kiséretére s a vezérek
beneventatiójára volt kiküldetve. Csupán szolgálattétel, de nem
hadakozás volt lelkére bízva.
– Karddal jött-e kegyelmed, vagy ostorral a táborba?
– Igen is, karddal szoktunk a tanácskozásba és tisztességtételekre is
megjelenni.
– De a tábor nem tanácsterem és nem úrnapi parádé; a vezérek Debreczen
város bandériumát méltán segítő csapatnak tekintették, így is akarták
felhasználni, s ebbe a vitéz legénység önmaga is egytől-egyig
beleegyezett.
– Csak én elleneztem, és ellene mondok most is. Minden csepp vér, melyet
Debreczen város népe a csatában kiont, özönvíz gyanánt ront vissza
városunkra; minden kanócz, melylyel egy muskétát Debreczenből elsütnek,
égés, pusztulás az egész városra. Azért nem tagadom, és újra ismétlem,
hogy rosszaltam és rosszalom a mi fegyvereseinknek csatába vitelét.
Ravaszságnak nyilvánítom másodbiró uram részéről, hogy fegyvereseket
küldött a táborba, parádé színe alatt, míg jól tudta, hogy azokat
háborúba is fogják használni, s vissza nem eresztik, s azért minden
gonoszt, a mit e lépés maga után fog hozni, az ő fejére visszahárítok.
Keresztszegi uram megbillenté fejét, s azzal inte a porkolábnak, hogy
vigye át a vádlottat a másik szobába, míg a tanács törvényt fog tartani
fölötte.
– Nincs kegyelmednek semmi szava többé saját mentségére?
– Saját mentségemre nincs, mások vádlására van.
– Vezettessék el.
A rab eltávozta után a tanács érdemes tagjainak arczulatáról jósolható
volt, hogy itt most viharos jelenet fog következni; a tanácstagok,
egy-kettő kivételével, mind nagyon örömest fogták volna Igyártó uramnak
pártját, szavainak igazságától nemcsak meggyőzve, de meg is hatva lévén.
Hanem ez előre várhatott zajos összekapásnak Keresztszegi valami
furfangos úton metszette keresztül az inát; azt a kérdést terjesztvén
legelébb is az érdemes tanács elé:
– Kivánják-e kegyelmetek az előttünk fenforgó esetet saját közönséges
statutumaink szerint, tulajdon törvényszékünk előtt megitéltetni, vagy
pedig – terhesnek találván az itéletmondást egy hűséges társunk felett,
el akarják a biráskodás szomorú tisztét magunkról fordítni, s ezt inkább
a hadi törvényszékre bízzák?
Syndikus uram észrevette a kelepczét s felugrott, hogy majd mond
valamit, de biró uram leültette, hogy várjon csak még, a míg
felszólíttatik.
– A vezér urak, tudván és respectálván városunk azon jogait, hogy «jure
gladii» még a főben járó ügyek felett is saját törvényhatóságai által
határoz: megengedék és ránk bízák, hogy Igyártó uram esetét itt
pertraktáljuk és saját törvényeinket olvassuk fejére. A mit ha tenni
elmulasztanánk, Igyártó uram vallja kárát, mert azon esetben azért van
itt Albisi Zólyomi Dávid uram ő kegyelmessége, hatvannégy lovas
hajdúval, hogy Igyártó uramat rögtön megfogatván, a táborba
visszakisértesse, s ott aztán katonai regula szerint, hadi törvény elé
adja, a melynek előrelátható kimenetele az, hogy Igyártó uram puskavége
elé állíttatik. – Most tessék már elmondani, hogy mit akart syndikus
uram?
Syndikus uram azt felelte, hogy nem akart semmit mondani.
– Tessék hozzá szólani tanácsos uraiméknak, akarnak-e ez ügyben itélni?
Mély hallgatás. Egy szót sem szól senki.
– Qui tacent, consentiunt. A hallgatás helyeslés. Üsse fel protonotarius
uram a nemes város statutumainak könyvét, pagina 72, és olvassa el, a
capite a mi következik.
A főjegyző vonakodás nélkül engedelmeskedett, s felnyitva a nagy
rézkapcsokkal lelánczolt kutyabőrös könyvet, megtalálta benne a kívánt
paginát, s az erre írt megveresedett sorokból ezeket olvasá fel:
«Ha ki peniglen a thábort engödelöm nélkül elhagyná avagy másokat is
elszökésre csábítana, avagy fegyverét az csata előtt eldobván,
elrejtőznék, avagy lefeküdvén, magát halottnak tettetné, avagy vezéreit
cserben hagyná; – annak háza mind porig demoleáltassék, lábas marhája
kiirtassék, ő maga számkivettessék az város határából. Ha ki az ő
familiája közül őtet követni kívánná, annak elmenetele ne gátoltassék».
– Ime, érdemes tanács, ez a mi törvényünk. Hasonlítsák kegyelmetek ezzel
össze a katonai regulákat, s akkor vegyék fontolóra, vajjon ellenséges
indulattal cselekedtem-e én Igyártó uram ellenében, a midőn megtudván az
ő hazatértét, őt vasra verettem, s a kétajtajú börtönbe zárattam, mert
ha ezt nem teszem, ez éjjel az ellene küldött hajdúság, őt házánál
megfogván és megkötözvén, a táborba visszavitte volna; míg Debreczen
városának börtönében egy hajaszálát sem görbítheté meg annak még a
fejedelem sem. Esetét tagadni nem tudja; s ilyenformán, ha mi itéljük
el, háza tüzét, ha a táborban itélik el, élete világát fogják kioltani.
Én ugyan sajnálom azt a szép, sárga házat a Csapó-utczában, de Igyártó
uram fejét még jobban sajnálom. Tessék itéletet mondani.
Mindenki mélyen hallgatott.
– Helyesli-e az érdemes tanács a felolvasott törvénynek a vádlott fejére
kimondatását?
Mindenki mélyen hallgatott.
– Én tehát, a hallgatást helyeslésnek véve, birói tisztemnél fogva
kötelességemnek tartom ez eset fölött kimondani az itéletet. Porkoláb
hozza elő a rabot! Protonotárius úr, jegyezze az itéletet.
A rabot előhozták.
A biró intésére vele együtt mindenki fölállt a tanácsasztal mellett,
csupán a jegyző maradt ülve, midőn Keresztszegi által az itélet
kimondatott:
«Folyó év és hónap 19-dik napján, úgymint Jubilate utáni szombatnapon
Debreczen városa teljes tanácsülésében, nemes, nemzetes és vitézlő
Keresztszeghy Mihály uram birósága alatt, bevádolt nemes és nemzetes (a
«vitézlő» szándékosan kihagyatott) Igyártó Ferencz uram ügyében –
«itéltetett». – – Minekutána a vádlott maga is beismeré, hogy a
tiszafüredi tábort, a hova küldetve volt fegyveresen, fegyverestől,
lovastól elhagyá a vezérek tudta és engedelme nélkül, s ezen defectusát
semmi nyomatékos kényszerítő okkal védelmezni nem is tudta: annálfogva
nevezett Igyártó Ferencz uramnak, hazai statutumaink értelmében, e
városban levő lakóháza mind porig lerontassék, ivókútja a színig
betömessék; tűzhelye eloltassék, szárnyas és lábas marhái, az egy
házőrző kutyán kívül, megölessenek, élőfái tőből kivágassanak s házhelye
sóval behintetvén, üresen hagyassék; ő maga pedig e város határából
végkép számkivettessék; cselédjeinek és háznépének szabadon hagyatván,
hogy vele menjen, vagy őt itt hagyja, és soha többet híre ne legyen e
város kapuin belül, hanem ha a tilalom ellenére e város árkain innen
találtatnék, semminemű törvény védelmére ne számíthasson, valamint az
égnek vad madarai.
Datum, mint fentebb.»
A jegyző tollának perczegése kisérte a biró rövid mondatait.
Midőn be volt fejezve az itélet, Keresztszegi levetteté a lánczokat a
vádlottról.
– És most haza mehet kegyelmed. – Holnap reggeli harangszóig rendezze el
dolgait, mert a harangszó után csákány vettetik falainak.
A mint az elitélt keze megszabadult a láncztól, a biró felé emelé azt és
mondá:
– Ma kegyelmed volt rajtam az úr s itélt fölöttem ott, a hol hatalma
volt; holnap én fogok itélni ott, a hol hat lépésnyi téren én vagyok a
biró. És az kegyelmednek fog fájni.
– Isten hirével! szólt távozást intve a biró; s azzal föltevé süvegét,
föloszlatá a gyűlést, ősi szokás szerint, ily főben járó itélet után az
egész tanácscsal szép rendben a nagy templomba menvén által, hol ez
alkalommal rövid istentisztelet tartatott.
Másnap a reggeli harangszó a város népségét nagy izgalomban találta: még
a ki semmit nem tudott volna is a tanács itéletéről, figyelmessé lett a
harangszó után, hogy valami rendkívüli történik a városban, mert a
hármas csendítés után szokás szerint nem hallgatott el a harang, hanem
tovább zúgott egy óráig, két óráig, egész délig, egész sötét éjszakáig;
egyre mondva: «mortuos plango» (holtat gyászolok).
S ha az emberek kérdezék egymástól: ki az a nagy halott, a kire oly
szakadatlanul harangoznak? azt mondták rá: nem más az, mint Igyártó
uram, kinek tanács itélése szerint most bontják szét a házát,
Nagy-Csapó-utczában, azonvaló büntetésül, hogy a tábort elhagyta
engedelem nélkül.
Arra aztán a kérdező is tódult arra, a merre a válaszadó, a
Nagy-Csapó-utcza tájékára, a hol már kora reggeltől nem hogy lóval, de
kutyával sem lehetett keresztül menni a nagy tolakodás miatt.
A közeleső háztetők, kútágasok, palánkok mind rakva voltak kiváncsi
néppel, ember emlékezetére nem fordult elő ilyen eset Debreczenben.
A sárgára meszelt ház előtt két oldalról lovas hajduság zárta el az
utczát, szabad tért biztosítva a bennlevők számára. A lovasságnak Albisi
Zólyomi Dávid parancsolt.
A szabad tér közepén volt egy emelvény, ülőpadokkal; azon foglalt helyet
a biró, a főjegyző s az itélet végrehajtásához kiküldött két tanácsos;
mellettük két sorban gyalog-alabárdosok álltak, tollas sisakkal a
fejükön.
A mint az első harangszó megkondult a nagy templom tornyában, másodbiró
uram inte a kikiáltónak, ki is két trombitást vevén maga mellé, miután
az emelvény szélére felállt, a kezébe adott itéletet hármas trombitaszó
után négyszer kihirdeté, a világ négy része felé fordulva; azután mély
csend támadt, s az átelleni ház kapuja megnyilván, azon előlépdelt Tatár
Lőrincz, a hóhér – és huszonnégy kezes legénye.
Tatár Lőrincz fekete ember volt; sokan azt is állíták, hogy czigánynak
született, a szakáll egész a szeméig benőtte arczát, s nagy fekete két
szemöldöke csak folytatása volt a szakállnak; de hogy valami fehér is
legyen rajta, lecsüngő koromsötét haját magas fehér báránybőr-süveg
szorítá alá; Debreczenben a fehér süveget közönséges ember soha sem
viselte, az mindig borzalom tárgya volt. Ezenkívül egy nagy veres
pokrócz volt akasztva a nyakába, a mi egészen borzasztóvá tette.
Lőrincz mester egy nagy pörölyt tartott kezében, s azzal megüté a
sárgaház kapuját, kapubálványát, szemöldökfáit és szegletköveit; annak
jeléül, hogy e ház az elpusztulás sorsának van átadatva.
A bezárt kapu recsegve dűlt be, engedve a feszítő kecskelábaknak, s
ezzel megkezdődött a munka.
Legelőször is kivezették az istállóból Igyártó két lovát, két tehenét, s
azokat taglóval leütve, szekerekre emelték; a legények összefogdosák az
apróbb marhákat, s azokat kivégezve, fölhányták a készen álló
szekerekre. Csak a galambokat nem birták elfogni, azok ott kóvályogtak
az egész munka alatt az elitélt háza fölött.
Majd lábtókkal felmentek a háztetőre, s léczeket és gerendákat
lebontották és lehányták az udvarra; minden faneműt, a mi a házon volt,
szekerekre raktak s a leütött állatokkal együtt, lovasok kiséretében,
kivontatták a nyúzók mezejére, ott a fákból máglyát raktak, s azon a
hullákat porrá égették. Még a kútágast is kivágták.
Azután a meztelen falakra került a sor.
Az ajtók mind be voltak zárolva, azokat elébb küszöböstől, ragasztástól
ki kelle vágni csákányokkal.
Mindenki arra volt kiváncsi, hogy Igyártó használta-e a kapott
időhaladékot arra, hogy házában levő holmiait onnan rokonai házához
eltakarítsa? s meg volt lepve minden ember, midőn látta, hogy az első
szobában minden butor a maga helyén áll, még a czintányérok is a
szekrényekben s a zsoltárok és imádságos könyvek az ablak hidján.
A hóhér kalapácsa alatt darabokra zuzattak a butorok is; a szőr- és
vászonnemű összehasogattatott; a mint a dunnákat feltépték, a szétömlő
pelyhet felkapta a szél, s széthintette az egész bámuló tömegen, mintha
mindenkinek akarna egy emléket juttatni e mai napról.
Azután tovább bontották a falakat; a téglát, vályogot szétzúzták apróra,
betömték vele a kútat, meghordták vele a veteményes kertet; feltöltötték
vele az utczát.
Egyik fal a másik után omlott be a csákány-ütések alatt; egyik szoba a
másik után tárult fel az utczai nép előtt; már a konyhára is rájött a
sor, a tűzhelyen még pislogott a parázs, tegnapi tüzelés maradványa; azt
is bakó oltotta ki; s tűzhely és kémény a többi fal után omlott.
Csak a hátulsó szoba volt még hátra.
Mikor Lőrincz mester e szoba ajtajához ért, hogy azt is beüsse
pörölyével, hirtelen meglepetve állt meg, s pörölyét letámasztva a
küszöbhöz, visszament biró uramhoz.
– Miért állt meg a munka? kérdé Keresztszegi a bakótól.
– Hallja ezt kegyelmed? kérdé a bakó ujjával a legutolsó szoba ajtaja
felé mutatva.
– Hallom. Abban a szobában énekelnek. Az elitélt és családja oda
zárkóztak; vigyázva bontsák le kendtek a tetőt és falakat, hogy a
bennlevőket meg ne sértsék.
A bakó fejével bólintott s veres pokróczát karjára vetve, mint egy
fejedelmi palástot, visszament az utolsó ajtóhoz.
E csöndes időköz alatt hallhatták a közelállók a szobában felhangzó halk
énekszót:
«Uram, ki lészen lakója
A te szentséges hajlékodnak?…»
A távoli harangszó kisérte azt méla zúgásával.
A bakó parancsot adott huszonnégy legényének. A padlás gerendáit
hirtelen leemelték, azután minden oldalról a falak eresztékeibe fúrták a
feszítő vasakat; egy jelre, egy roppanásra az utolsó négy fal egyszerre
kifelé dőlt s a fehér porfelleg közül, mint egy ótestamentomi jelenet,
tünt elő egy férfi, egy nő és egy hajadon alakja.
Középen a férfi, fedetlen fővel, egyik kezében tartva a zsoltárt,
másikkal emelve öreg beteg anyját, ki mankójára támaszkodva,
tekintetével most is a zsolozsmák soraiba mélyed. A harmadik alak, egy
szőke, siró leányka, arczát a férfi keblére rejti; bomlatag fürtei még
vállait is eltakarják. Lábainál hever a házőrző eb.
E pillanatban elfogult csend ült meg a bámuló néptömegen; még a
harangszó is félbeszakadt.
Keresztszegi most felemelkedék állványáról s rendületlen hangon szólt:
– Igyártó Mihály! a törvény végrehajtatott kegyelmed házán; személye ez
órától fogva száműzött a város kapuitól. Isten szent hirével!
Igyártó e szóra megindult, az éneket folytatva; egy zúgó hang az övé,
egy rebegő a beteg öreg asszonyé; úgy jöttek elé az omladványok közül;
az eltakart arczú hajadon csak maga zokogott.
Mikor az emelvényig értek, a biró újra megszólalt:
– A ki a száműzöttet önként követni akarja, ebben meg nem gátoltatik; a
ki tőle elmaradni kíván, abban is szabadság adatik neki.
E szóknál megállt a száműzött s zsoltárját becsukta és leányát magához
ölelte, az öreg asszony félve kapaszkodott fia karjába s a házi kutya,
kezét nyalva, húzódott hozzá.
– Indulok, Keresztszegi uram; elhagyom a várost. Nem is sírok, nem is
átkozódom. A kik velem jönnek, anyám, leányom, házőrző kutyám. Tegnap
kegyelmed itélt én fölöttem, ma én itélek kegyelmed fölött. Leányom
tegnap még a kegyelmed eljegyzett menyasszonya volt, ma már nem az; a
hogy kegyelmed száműzött engemet a városból, aként száműzöm kegyelmedet
én is családomból. Tudom, hogy kegyelmed nagyon szerette leányomat, de
én is oly nagyon szerettem szülővárosomat. Isten oltalmazza a
hátramaradókat.
– Megálljon kegyelmed, Igyártó uram, szólt emelvényéről a biró, nem ez a
törvény. A száműzött nem ura senkinek többé; még családjának sem.
Erőtetni, parancsolni kegyelmednek nem szabad. A hajadonnak szabad
akarata van, s maradhat kegyelmed ellenére is.
Igyártó Mihály e parancsszóra hirtelen hátralépett, anyját és leányát
eltávolítva magától, még kutyáját is elrugta lába elől.
– Nem parancsolok senkinek, nem hivok senkit: a ki velem nem akar jönni,
elmaradhat tőlem!
Keresztszegi most lelépett emelvényéről s reszkető hangon sugá a
leánynak:
– Ilona. Elhagynál-e engem?
A leány most felemelte arczát; a rásütő alkonyfény tette azt csak
pirossá, különben halavány volt, de annál több tűz égett lelkesült
szemeiben. Halkan, de töretlen hangon viszonzá a kérdezőnek:
– Öreg anyám beteg, atyám száműzött, köztük a helyem.
A biró szomorúan csüggeszté le fejét.
– Isten áldja meg kegyelmedet, susogá a leány, s a következő perczben
ismét egymás mellett voltak a száműzött, az anya és a leány, és a hű eb.
A nép útat nyitott előttük; az utcza végén kocsira ültették őket s
kivitték a városból.
A biró pedig felállt ismét az emelvényre, senki sem látta, hogy mikor
törölte meg szemeit; a rombolók készen voltak a munkával, akkor egy zsák
darált sót hoztak elő s a pusztára rombolt házhelyet a bakó behinté
átkozott sóval, s mikor ez is megtörtént, biró uram kemény szóval kiálta
a sokaság előtt:
«Így bűnhődik az, ki a csata tüzét meg nem állja!»
A mint a hivatalos nép elhagyta a tért, a csőcselék elárasztá a pusztult
házhelyet, kutatva az apróra tört romok között értékes tárgyak után.
Elvonulás közben Albisi Zólyomi Dávid azt mondá a birónak:
– Ez ugyan hiábavaló komédia volt. Hagyta volna ránk kegyelmed a
büntetést. Minek volt ez?
– Ez kellett «ad terrorem populi!»
Debreczen tehát harczol!
Nagy szó volt ez; mert kétezer lovas és háromezer dárdaviselő ember áll
onnan a síkra, s ha egyszer kiálltak, aztán meg is állnak ottan!
Szépen dandárokra osztva vonult ki márczius 13-án a felkelő sereg; a
lovasságnak hosszú nyelű csákánya volt, a gyalogoknak egyenesre ütött
kaszáik. Mindenkinek veres lobogó csákó volt a süvegén, az különbözteté
meg őket a székelyektől, a kiknek kék s a hajduktól, kiknek fekete
lefityegőjük volt a fövegük mellett.
Maga a bátor tanuló ifjuság, a sereg lelke és magva, külön zászló alá
csoportosulva vonult ki a sereggel; néhány kardra is tudott szert tenni,
legtöbbnek elég volt az ólomvégű fustély.
Maga Keresztszegi uram vezette a hadat, úgy megülve hátas lován, mint
valamely régi kurucz hadvezér.
A hadat egész vándorserege követte a szekereknek, miken a vitéz
insurgensek feleségei, anyósai s pereputyjai ültek, fel lévén készülve
tarisznyákkal és bográcsokkal, hogy a táborban édes feleiket éhezni ne
engedjék, mert csak az az egy, a mi nem jó a háborúban. Arra pedig senki
nem is gondolt, hogy ha Debreczen egyszer hozzá kezd a verekedéshez,
abból más futás lehessen, mint az ellenségé.
Nagyon szellemdús volt pedig a hadorganisatio, melyet Keresztszegi uram
követett. Az egész had czéhek szerint volt beosztva, régi rendelete volt
már a városnak, hogy a czéhek zászlót és dobot szerezzenek maguknak, s
szokva voltak tűzi veszedelem, tatárfutás, fejedelemkisérés, különféle
veszedelmek idején egy helyen összetartani s fegyelemre ügyelni, mit a
czéhmesterek és öreg legények tartottak fenn. Két erős zászlóalj volt
maga az érdemes csizmadia és szűrszabó czéh. A csapók és timárok
képeztek egyet. Hatalmas és puskával, taglóval ellátott czéh volt a
henteseké és mészárosoké, kik egynehány fogas szelindeket is hoztak
magukkal, híres bikafogókat: most tegyenek ki magukért! Egy csapatot
képeztek az ácsok, kőmívesek és molnárok; ez a legkevésbbé harczias
indulatú testület; míg ellenkezőleg a gubakészítők semmi más dandárhoz
nem engedték magukat csatoltatni, mert ők a vásárban sem ülnek egy
sorban a szabókkal, hanem azért szörnyen fenekedtek, hogy majd
megmutatják ők, hogy ha kevesebben vannak is, többet levágnak az
ellenségből, mint a szabók, a kik kétannyian jönnek. A földmívesek
képezék a lovasságot, illő tisztelettel engedvén a nemes uraknak, hogy
elől lovagoljanak a kivonuláskor, hanem azután a csetepaténál is elől
legyenek ám!
Másnap este Rakomazon innen találta a debreczeni felkelő sereg Bethlen
István hajduit és a székelységet, kik a «palatinális» seregek elől nagy
sietséggel vonultak vissza.
(Gyönyörű ovatosság a debreczeni tanács jegyzőkönyveiben, hogy azokban
sehol e szókat: «kurucz» – «labancz» vagy «német sereg» – «magyar sereg»
fel nem találhatni; az illetők mindig e nevekkel vannak megtisztelve: «a
palatinális sereg», – «a fejedelem seregei». Sehol sem említi a krónika,
mintha a császár és a nemzet harczolt volna egymással; sem a midőn
kibékültek; csak a két jelentést találni fel benne: «a palatinus» – «a
fejedelem». Azok között folyt a vita, miért folyt? nem mondatik; úgy is
tudatik, ők békültek ki, ha kibékültek. Indokolja egyébiránt az
ovatosságot egy jegyzet 1585 okt. 22-ről, mely így szól: «a… ármáda ezen
általmenvén, ezen protokollumból is tíz esztendőt kiszaggatott valaki, a
város elfutása alkalmatosságával, többekkel együtt»).
Tehát a palatinális seregek átkeltek a Tiszán s erős állást foglaltak
Rakomazon felül.
Albisi Zólyomi és Bethlen kénytelenek voltak szemük láttára engedni a
hidverést, mert ágyúiknak épen semmi hasznát nem vehették, egy nagy
márcziusi zivatarban minden lőporos szekerük keresztül ázván. A lőpor
csupa nyirok volt, a tűzbe téve sem sült el. A palatinálisoknak pedig
négy darab kerekes ágyújok volt, mely keresztül hordott a vízen; így az
átkelést nem lehetett megakadályozni.
Zólyomi Dávid azonban azt reménylette, hogy majd a Tiszán innen, ha
kikaphatja az ellenfélt a síkra, annak az ereje nagyobb részt
muskétásokból s csak egy ezred dragonyosból állván, túlnyomó
lovasságával majd erősen összetöreti.
Azonban az ellenfél vezérei, Eszterházy Pál és Bornemisza János tábornok
régi tapasztalt hadvezérek voltak s nem könnyen mentek bele a két
erdélyi úr kívánatába; e helyett körülsánczolt tábort ütöttek Rakomaz
fölött, a fejedelmiekre bízva, hogy őket onnan kivessék.
Helyzetük a természettől is védve volt; jobbról egy messze terjedő nádas
ingovány, melyet egy áradási töltés rekeszt el a szántóföldektől; balról
emelkedett halmok, miket pattantyus telepeikkel megraktak; elől pedig
hirtelen sánczot vertek levágott fűzfákból és gyorsan emelt
földhányásból. A gyalogságot nehéz lesz ennek neki vinni, a lovasság
pedig akár leszerszámozzon, annyira nem vehetni e helyen hasznát.