még a XVI. század első felében az egész várost a reformált hitre vezette
át s már e század közepe táján phlegmaticus közönynyel vezették a
jegyzőkönyvbe, hogy János deák, Mátyás bíró, kegyelmes urunk Török János
(Bálint nagyobbik fia) parancsából eladott a plébániából egy darabot
Csintalan Ambrus özvegyének négy forintért; meg hogy a Szent Erzsébet
kápolnája körüli elhagyott telek eladatik a bíró s 46 senator által
Hatvany Jánosnak, öt évig 100 dénárt köteleztetvén fizetni a kórházi
szegényeknek; sőt néhány évvel beljebb a század második felében már a
Szent Miklós kápolnájához tartozó pénzek, réz- és ezüst poharak, hasonló
ércztálak és keresztek, misemondó ruhákkal együtt, átadattak Litteráti
Gergely bírónak, Telegdi Szabó János esküdt és Litteráti Márton főjegyző
jelenlétében – a város régiségtárában leendő megőriztetés végett.
Ez idők óta Debreczen a reformátusok Jeruzsáleme lett s a magyarországi
tudományosság középpontja.
1564-ben borzasztóan leégett, még pedig két izben; másodizben a híres
Szent András temploma is elhamvadt, mely nem rég cserélte fel a
keresztet a kakassal; nagy emphasissal jegyezvén meg felőle a krónika:
hogy a «kakas, mely sok év óta hőségben, hidegben, szelek dühöngési
között álomtalanúl, nappal úgy, mint éjjel, éhgyomorral, mindenfelé
vigyázva, a tűz lángjait tovább nem állhatván, akaratlanúl lerepülni,
leszállani, megszokott helyet elhagyni hényszerűlt, ennyi vészen
elbúsulva, végtelen fájdalomtól elnémúlva, a torony hegyérőli leugrása
közben, kitört nyakkal esvén a földre, nem kedvezvén saját életének, hű
lelkét kiadta, stb.» (Latin szerkezetből fordítva.)
Ugyanekkor órák és harangok is elpusztultak.
Csak 1628-ban épült fel újra teljesen az elhamvadt Szent András-templom,
melynek nevét ekkorig a kálvinista világ is megtartotta, s nov. 26-án
pro æterna memoria följegyezteték, hogy Bochio János bírósága alatt az
egész város örvendezései között Kassa, Tarczal, Ecsed, Zilah, Bátor,
Nánás s több máshonnan jött lelkipásztorok jelenlétében versek,
éneklések, szent beszédek, imádságok közben, úri szent vacsora kiosztása
után – elhagyatván régi nevezete – a «mindenható Istennek» ajánltatván,
felszenteltetett.
Egy poros, hetivásáros napon szokás szerint ki volt tűzve a debreczeni
városház kapuja fölé a pallost viselő kéz, annak hírmondójáúl, hogy a
nemes tanács e napon törvényt tart elevenek és halottak fölött.
Erős napok járnak! A külső tanács jónak látta a végrehajtó hatalmat
egészen bíró uramra ruházni, jegyzőkönyvbe iktatván, hogy «mivel az úr
Isten a hadakat rajtunk hozta, szabadságunkkal úgy, a mint kellene, nem
élhetünk, minthogy mintegy táborban, sőt ugyanabban vagyunk; a mi
előadja magát, tegyen törvényt felőle bíró uram».
Első bíró uram, nemes Bachio János, ezen megtiszteltetésre mindjárt
megbetegedett, s mint a kenő asszony jövendölé, aligha szándékozik az
idők jobbra fordultáig elhagyni a házat; az egész nagy teher nemzetes
Keresztszegi Illés, második bíró uramra maradt.
Még ez fiatal, harminczon alul lévő ember volt; második bírónak azért
választatott meg, hogy a hol zűrzavaros provincia akad, oda ő küldessék;
sok volt benne a tűz, még nem törte meg az élet, épen ilyen
viszontagságos időkbe való ember volt.
De féltek is tőle és tisztelték nagyon; a tanácsban is, ha csak rá
nézett valakire, annak elmúlt a beszélő kedve; künn a piaczon pedig csak
úgy oszlott előtte a vásár, s a szegény halandó, a ki szeme elé kerűlt,
azt se tudta, melyik lábára álljon, ha megszólítá.
A piacz tele van adó-vevő néppel, mert azért, hogy a tanácsházban az
ország sorsát döntik, az embernek csak jól esik a fonatos, meg a
szaladós; s hogy az idők viszontagságai a város étvágyát le nem
hangolták, arról tanúskodik az a hosszú sor szalonnás sátor, a melyben
délig egy fia kolbász nem fog maradni.
Egy pár kofa szokás szerint összenyelvel, tanodai diákok interveniálnak,
egy kis csete-paté, egy pár bevert orr támad; mindezt kedélyesen nézik a
kapúból a darabontok, gondolván, hogy nincs olyan veszekedés, a mely
magától el nem múlnék.
A tisztelt publikumot az érdekli legerősebben az egész ülésből, hogy
lesz-e akasztás?
A porkoláb meghitt ismerőseinek kitalálta vakkantani, hogy «Lengyel»-ért
küldtek. Az a Lengyel a bakó. Vajjon égetni, seprüzni, vagy karóba húzni
visznek-e valakit?
Még bizalmasabb emberei előtt azt is kimondta a porkoláb, hogy Igyártó
uramat a Csapó-utczából vasraverve zárták el a «kettős ajtajú»
tömlöczbe.
Igyártó uram pedig tekintélyes polgár, a külső tanács elnöke, s a városi
fegyveres felkelőknek hivatalával együttjárólag vezetője, ki csak nem
rég jött haza Székelyhida alól. Vajjon mit véthetett szegény? Másodbíró
uram egyenes parancsára záratott be.
Ebből majd nagy lárma lesz! A tanácsteremben a zöld asztal mellett ott
ül már tizenegy tanácsos, a tizenkettedik helye üres; az a fogságra
vetteté.
A hosszú tanácsterem boltozatáról égő lámpa függ le, inkább ősi
szokásból, mint világosság terjesztésért, mert hiszen délelőtt az idő. A
falakon a város kegyes patronusainak arczképei vannak sorba felaggatva;
legelől Enyingi Török Bálint, mellette János fia, azután Mélius Péter, a
kedvencz lelkipásztor, kinek sírhalmán a legnagyobb kő emeltetett, a mi
Debreczenben megkapható; a daliás Báthory Gábor, a kinek festett képe is
oly szép, hogy mikor asszony személyt kell törvényben esketni, mindig
szólongatni kell, hogy ne bámúljon arra a képre; azután a dicső Bethlen
Gábor arczképe, kire nem lehet könnyes szem nélkül tekinteni. A legújabb
kép pedig Rákóczi Györgyöt és nejét Lorántfi Susánnát ábrázolja, kik
mindketten nagy jóltevői a városnak és szent ekklézsiának.
Nem kevésbé érdemteljes személyek azok, a kik eleven alakban az
asztalnál ülnek: Ferenczy János, Guthi József, Fodor Jónás, Komáromi
Péter, Hadházi László és a többi, a kiknek a nevei nem fognak olyan
gyakorta előfordúlni, de a kik azért mind érdemes, vótummal és
consultatióval bíró tanácsosok, tehát a kiket azért nem szükség
megvetnünk.
A mint a városház tornyában az óra a kilenczet elütötte, abban a
perczben megnyilt a mellékterem tölgyfa ajtaja s belépett rajta nemzetes
Keresztszegi Illés uram; saját maga hozva hóna alatt a szükséges
irományokat, s a mint az elnöki székhez ért, a mint az irományokat
letette az asztalra, mindnyájan felkelének, de nem azért, hogy neki jó
reggelt kivánjanak, hanem hogy vele együtt rázendítsék a szent éneket,
mely nélkül tanácsülést meg nem kezdtek akkor:
«Jővel szent Lélek úr Isten!
Töltsd bé lelkeinket épen
Mennyei szent ajándékkal,
Szívbeli jó tudománynyal.»
Az ének alatt ráérünk Keresztszegi arczát és termetét megitélni.
Szokottnál magasabb, erőteljes férfi, kinek mutatóújja alatt behorpadt a
jegyzőkönyv táblája. Hosszú fekete haja, csigákba csavarintva, lepi el
széles vállait, magas, domború homlokáról ezüst körfésűvel lévén
hátrafelé simítva; homlokán egyetlen redő sincs még, de a két vastag
fekete szemöldök mégis haragos tekintetet ad annak, a mit a halavány,
simára borotvált arcz sem szelidít, s a szokatlan hosszú, kétfelé
elnyuló bajusz pedig épen félelmessé teszen. Nagy része van e
kifejezésben a kétfelé váló csontos állnak, s a kemény, égető tekintetű
fekete szemeknek, melyek még a Veni Sancte alatt is oly hatást
gyakorolnak a jelenlevőkre, hogy némelyiknek torkán akad a hang.
Az ének után biró uram erős, mély hangon e szókat mondja:
«A mi segedelmünk jőjön az Úrtól.»
S azzal int, hogy üljenek le.
Mindnyájan leülnek; csak Guthi József tanácsos marad állva, a
legbecsületesebb férfiak egyike Debreczenben, mindennemű erények
birtokosa, a mikbe csak a vitézség nincsen befoglalva. Pedig ha az ember
így ránéz, azt hinné, hogy ő az a híres Csukat Pál, a ki a török
bajvívót saját öklével megpofozta – már tudniillik a török öklével; –
oly szörnyű termete, vállai, széles melle, három sor ezüstgombbal, s
kövér, piros orczája, kifordult tokával sima állán alul; két bajuszvége
hegyesen felfelé kenve, a századot látszik híni sorompóba – és mégis
valahányszor a biró szemeire tekint, mindannyiszor elfelejti oratiója
elejét, s csakis az által sikerül szóhoz jutnia, hogy elvégre tekintetét
nagytiszteletű Mélius uram rámában álló képéhez emeli, mintha azt
interpellálná e szavakkal:
– Nemzetes másodbiró uram, előttünk itt egy üres szék vagyon.
– Én is úgy látom, felelt rá lakonice a biró.
– Miért vagyon e szék üresen?
– Miért nem tetszett ráülni?
E humoristikus válasz annyira kivette a kerékvágásból Guthi József
uramat, hogy e mondásra – re infecta – leült a helyére.
Azonban helyette felpattant az üres szék mellett ülő tanácsos, nemes
Fekete István uram, s öklével maga elé ütvén, kissé borizű hangon
egyenesen a dolog velejére indult, mondván:
– Miért nem ül közöttünk Igyártó Mihály uram? Miért fogatta el
kegyelmed? Miért záratta a kettős ajtajú tömlöczbe?
A biró igen csendes, nyugodt hangon válaszolt.
– Nemes tanács! Igenis, én zárattam be Igyártó uramat; hanem ez olyan
ügy, a mivel nem szabad kezdenünk a tanácskozást. Először azért nem,
mert extra seriem esik; másodszor azért nem, mert ha mi e kérdés felett
egymás közt összezördülünk, akkor hogy itélhessünk majd higgadt lélekkel
a közönséget érdeklő ügyekben. Első a közönség, aztán a tanács. A
legutolsó koldus dolgát is elébb kell elintéznünk, míg a tanácsbeliek
ügyeire kerülne a sor. Tessék odáig türelemmel lenni.
E szavakra az egész tanács szépen elcsendesült. Biró uramnak ime igaza
van. Az elfogott tanácsos ügye marad az ülés végére.
Biró uram, az elcsendesülés után, kibontá magával hozott aktáit; az
irásban foglalt tudósításokat felolvasá a tanács előtt.
Primo. A felséges fejedelemtől megérkeztek egynémely czéhek «okos
levelei»; azok jegyzőkönyvbe tétetnek.
Secundo. Erdélyi országgyülésre két követet küld a város, azok már
elutaztak, járjanak szerencsével.
Tertio. Németországi akadémiákra kiküldött hittanuló ifjak után pénzt
kell küldeni. Istennek tetsző dolog. Küldessék a pénz aranyakban,
tallérokban és polturákban.
Quarto. A budai nagyvezér két kocsislegényt kér, a kik az ő ostoba
kocsisait magyarosan hajtani tanítsák. Küldessék neki. Tanuljanak
valamit a magyartól.
Quinto. A mátai elhagyott puszta, melyet Mustafa bég, mostan Teffter
Tihaja magáénak tartott, a török biró, szolnoki kadi által, Keresztszegi
uram sürgetéseire hatvan tanú vallatása után Debreczen városának
visszaitéltetett. Szép a töröktől, hogy ilyen kétséges pörben a
magyarnak adott igazat, nem a hite és nemzetbeliének. De a biró uram is
dicséretet érdemel, a miért ezt kieszközölte.
Mind a kadi, mind a nagyvezér itéletei e pörben a város levéltárába
tétetnek, s a másodbiró iránti elismerés jegyzőkönyvbe tétetik ugyanazon
Fekete István uram által, a ki az utolsó ügyben legkeserűbben fog ellene
harczolni.
Ezek után, rendre következvén, a város syndicusa, nemzetes Tóth Jónás
uram előadá, miszerint Aranyos Márton uram feleségét és hajadon leányát
mult vasárnap istenitisztelet alkalmával olyan ruhában látták a
szentegyházban palam et publice megjelenni, melynek dereka elől ki volt
vágva, úgy hogy mindkettőjüknek vállaik kilátszának belőle.
Ez előadásra az összes tanács nemes indignatiója tört ki:
– Hivassék elő Aranyos Márton! szólt biró uram, mire a legifjabb
tanácsos fölkelt, s két darabant kiséretében beállíttatá a vádlottat, ki
közönséges viseletű polgár ember volt, tisztességesen kékbe öltözve.
Nagyon szégyenlette magát a jámbor a tanács előtt.
– Hát kegyelmed nem átallja magát olyan bolonddá tenni, szólt hozzá
atyai feddő hangon biró uram, hogy feleségéből és leányából maskarát
csináljon, s még őket a templomba küldje, Isten csudájára?
– Feddjenek meg, érdemes tanács uraimék, szólt töredelmes hangon a
pirongatott, én vagyok a hibás. A Mitri görög Bécsbe utazván, minthogy
az asszonycseléd nagyon tribulált már rajtam, hogy hozatnék nekik valami
olyast, a mi még e városban senkinek sincsen, rábíztam, hogy hozzon hát
nekik valami szép nevezetes ruhát, a miben megnézzék őket. Hozott is a
lélekáldotta; azt mondta, hogy Bécsben ezt széltére viselik; tetszik
tudni, én szabó nem vagyok, nem értek a ruhaviseléshez, de csak mégis
huzódoztam biz én, mikor a fehérnép felvevé előttem azokat a kantusokat,
s láttam, hogy milyen nagy hiányosság van rajtuk onnét felül! Váltig is
protestáltam, hogy lehetetlen, miképen e helyett még valami tarka kendő
ne takartassék a vállakra, de Mitri görög mind azt állítá, hogy csak
azon módon puczéron hordják azt a bécsi dámák is mind, még a
herczegasszonyok is; a hajukat pedig behányják liszttel hozzá; de ez már
mégis el nem hivődött. Így menének ki az utczára az én asszonycselédeim;
a mit én nekik előre megmondék, hogy az lesz belőle, botránykozás lesz
belőle, biróság lesz belőle. Már most büntessenek kegyelmetek tetszésük
szerint, hibás vagyok; csak az asszonycselédet kiméljék.
– Kegyelmed nagy ostobaságot követett el, szólt biró uram szigorúan; a
nemzet megtartója a tiszta erkölcs és az ősi szokás; kegyelmed vétett
mind a kettő ellen, mert viseletet hozott a városba, mely a szeméremmel
ellenkezik s idegen bőrt ád ránk tulajdon hazánkban. A mi asszonyaink
keblének fehérségét nem azért teremté Isten, hogy azzal kérkedjenek,
hanem hogy az alatt virtusaikat őrizgessék. Van mi nekünk becsületes
viseletünk, a kinek módja van hozzá, kifűzheti gyöngysorokkal; himet
varrhat rá kófiummal, megrakhatja arany, ezüst sujtással két oldalra;
úri hölgyek, fejedelemnők viselik azt; nézze meg bár kegyelmed ő
nagysága Lorántfy Susánna fejedelemasszony képét a rámában, nem
találja-e, hogy ősi viseletünk fejedelmi tekintetet ád neki? micsoda
ördög sugallja azt az asszonynépnek, hogy idegen után kapkodjon? Nem
kegyelmed bűnös, hanem az asszonyok. Ismerem ezt a nácziót. Mindig az
idegenen kapnak s új erkölcsöket igyekeznek hozni a közönségbe. De
tapasztalni fogják, hogy mi ez igyekezetet meg fogjuk tudni törni.
Kegyelmed e bolondságért fizet a városi betegek házának tizenkét magyar
forintot birságul; leánya, minthogy még hajadon, nehogy a büntetésben
becsületének kárát vallja, arra itéltetik, hogy egy esztendeig a szülői
házat elhagynia ne legyen szabad. Felesége azonban három vasárnap egymás
után a templomajtóban ekklézsiát fog követni azon botránykozásért,
melyet ime okozott. Fizethet kegyelmed s azzal menjen Istennek szent
hirével.
Aranyos uram, mint ki attól félt, hogy a fejét levágják, könnyebbült
szívvel vonta elő erszényét, lefizetvén belőle a tizenkét forintot, a
többiekre nézve azt mondá, hogy ők keresték, jól esett nékiek. Nyilván
jól esett neki, hogy leányán semmi nyilvánvaló kiczégérezés ezért nem
történt, ámbár annak nagy büntetés lesz, ha egy esztendeig nem
szomszédolhat.
Ez itélet is a tanács határozatai közé tétetett, jövendő szabályképen.
– A mi pedig Mitri görögöt illeti, erre nézve az határoztassék, hogy a
mint a városba bévett tizenkét görög közül egy deficiál, annak helye más
göröggel be ne ültettessék; inkább veszítse a város azt a pénzt, a mit
ők a lakási engedelemért fizetni szoktak.
Ez is kegyetlenül a törvénybe iktattassék.
E közben sarkantyús lépések s kardcsörtetés hangzának a tanácsterem
ajtója előtt, s midőn az felnyittatott, egy sugár, délczeg fiatal lovag
lépett be azon, a hajduvezérek akkori egyenruhájában, világoskék
aranyzsinoros dolmányban, melyre kurta pánczéling volt felöltve,
aranycsillagocskákkal; halhátú sisakját nagy kerecsentollal kezében
tartá, valamint másik kezében lehúzott vaskeztyűit.
Fiatal, szabályos arcz volt; erdélyi viselet szerint üstöke homlokára
csavarintva, s fürtös haja, mely szőke volt, mint selyem, gazdagon
omlott vállaira. Egész viseletéből meglátszott az úr, az előkelő körök
ifja, ki fejedelmi udvaroknál tanulta meg, hogyan kell a fejét magasan
hordani – közrendű emberek előtt.
Keresztszegi uram felállt előtte s fele útjáig eléje ment; ott az úrias
hátratartással eléje nyujtott kezet férfiasan megszorítá, s a jövevényt
e szavakkal mutatá be az érdemes tanácsnak:
– Ő nagyságának alvezére, Albisi Zólyomi Dávid uram ő kegyelme!
Mire a tanács tiszteletteljesen felállt és meghajtá magát.
Hanem azután, mikor biró uram kézen fogva a lovagot, az üresen álló
székhez vezeté, a honnan Igyártó uram hiányzik s oda, nyájasan
kinálkozva, leültette maga mellé, már akkor Káva János uram türelmének
csakugyan vége szakadt.
Káva János uram város fürmendére volt, s ilyenformán megilletőnek vélte,
hogy ő intézze ezen kérdést biró uramhoz:
– Avagy és valjontén nem volnának-e nekünk olyan statutumaink, melyek
megtiltják katonarendbelinek a tanács üléseiben résztvehetni és székkel
bírni?
A most érkezett lovag ezen nagyon nem nyájas észrevételre kezdett
feszengeni helyén, mint a ki szeretné mindjárt Brennust játszani a
kivont karddal; hanem biró uram megnyugtatá őt, csendesítőleg intve fél
kezével, s egyszersmind megfelelve syndicus uramnak:
– Bölcsen tudom, mi vagyon a statutumokban; hanem tessék csak felütni a
jegyzőkönyvet, de dato trigesima prima Augusti, anno Domini 1606-ról,
ott majd meg tetszik találni a tanácsnak azon decretumát, hogy a midőn
katonai ügyekről forog fenn kérdés, öt vagy hat hadnagy köztünk lehessen
«törvényben».
Ez volt az, a mitől legjobban fáztak a körültekintő urak. Ketten-hárman
süvegeik után kezdének nyúlni; ősi szokás lévén, hogy ha a tanácskozás
vagy zajossá talált lenni, vagy oda nem tartozó idegen elemek vegyültek
a terembe, vagy ha a leszavazott kisebbség fel akarta forgatni a többség
határozatát, olyankor a tanácstagok föltették fejükre a süveget, e
szóval: «most már nem tanácsház, hanem kocsma», s a mi azontúl történt,
az megszünt hivatalos színnel bírni.
– A ki süvegét felteszi, votumát veszti! szólt szárazon Keresztszegi
uram, ki nagyon is bizonyos volt arról, hogy nézetei többséggel birnak a
tanácsban. Most már, ha kivánják kegyelmetek, elővehetjük Igyártó Mihály
uram ügyét.
– Most már! dohogott süvege mellől Káva uram; minekutána a fejedelem
hadnagya itt ül közöttünk, a kit kénytelenek vagyunk respectálni. Az
pedig még elébb bebizonyítandó volna, hogy vajjon katonai ügy-e Igyártó
uram dolga, vagy sem?
– A ki fegyverrel ment a táborba, s onnan fegyverrel megszökött, sőt még
a többi bandéristákat is hazajövetelre izgatta.
– Mi nem küldtük a bandériumot a táborba azért, hogy ellenség elé
állítsák, csupán az élelmi szerek őrizete és kisérgetése végett; a mint
őket csatára akarták tenni, szabadok voltak a hazajövetellel.
– De ők azt nem tették; Igyártó egyedül jött haza.
– Nem tették, mert féltek a hadi regulától; de Igyártó uram példát adott
mindenkinek, hogy mikor a vezérek törvénytelenséget kivánnak, akkor
nekik ellent kell mondani.
– No az ugyan szép lenne! kiálta közbe boszus nevetéssel Zólyomi Dávid.
– Meddő vitatkozás ez! szólt kategorikus hangon Keresztszegi. Ellenség
előtt állunk, akkor katonatörvény határoz. Köszönjük meg, hogy Igyártó
uramat mixta commissio itélheti el; mert bizony mondom, ha hadi
törvényszék elé állítják, akkor gonoszabb sorsa lesz. Hozzák fel a
rabot.
A porkoláb és négy darabant sietett a vádlottért, kit nehány percz mulva
a tanács elé kisértek.
Igyártó uram kisded termetű, szelid felemás képű ember volt; arczán azt
a sajátságos bátorság kifejezését viselve, melyet újabb időkben
politikai bátorságnak neveznek. Nem a csaták hős elszántsága ez, hanem
azzal igen közel testvér, a békehirdetés merészsége háború idején.
A kisded férfi kezei és lábai, nagyobb mutogatás kedveért, még meg is
voltak lánczolva; pedig bizony különben sem futott volna ő sehová.
– Igyártó Mihály! szólt hozzá Keresztszegi kemény, szigorú hangon,
kegyelmed azzal vádoltatik, hogy a tábort engedetlenül elhagyta, s a
bandériumot is hasonló tettre biztatta. Ezért állíttatott elénk, hogy
adja elő okait, miért cselekedte ezt; mentse magát, ha tudja; ha nem
mentheti, viselje itéletét.
Igyártó végig mosolygott előtte ülő tiszttársain, mintha különösnek
tartaná, hogy azok most ő fölötte törvényt tartanak. Azután bátran,
szilárdul szemébe nézett az elnöknek, s szólt, mint következik:
– Nemzetes másodbiró uram! tudjuk azt nagyon jól mind a ketten, hogy nem
az én vétkemről, vagy a kegyelmed haragjáról van most szó, hanem
városunk lételéről, vagy nem lételéről. Nem vagyok én az a csunya gyáva
ember, a ki elszalad a csatarendből, mivel hogy a bőrét félti; nem is
érdemlem meg, hogy miattam azt mondják városunkról, a mit annyiszor
hánynak elénk a délczeg hajdú szomszédok: «Ti debreczeniek nem törődtök
az ország bajával, ti nektek csak arra van gondotok, hogy jó nagy hasat
neveljetek, ti nem segítitek sem a császárt, sem a fejedelmet;
akármelyik győz, az ti nektek mindegy, csak ti jól legyetek lakva; nem
is hiszszük, hogy ti is Árpáddal jöttetek volna ki; a tatárok
felejtettek itt benneteket; azokból lettetek». Nemde, nem kegyelmed
mondott-e ilyeneket szemünkbe, kegyelmes Zólyomi Dávid uram?
– Né! Még ő fog perbe engem! kiálta fel, levett sisakjára ütve a lovag,
gúnyosan.
– A vádat sokszor és régen halljuk már: «Debreczen nem vesz részt a
háborúban». Igaz; de nem azért, mintha Debreczen fiainak öklében nem jól
állna a kard, hanem azért, mert a hadba elegyedés Debreczen missiójával
homlokegyenest ellenkezik. Micsoda Debreczen az országra nézve azon a
ponton, a hol áll? Egy olyan szerencsés neutrale terrenum, mely minden
hadjáráson kívül esik. Elég messze van Bécstől és Budától, hogy sem a
basák, sem a jezsuiták által ne háborgattassék. Ez Istentől megáldott
helyzetében kisded köztársaságunk a jólét árnyéka alatt asylumul szolgál
a hazai tudományoknak; Rómája, Jeruzsáleme a tisztított hitvallásnak,
hol az üldözött menedéket talál, hol a szegény lelki és testi táplálékot
nyer, hol az Úr templomának legerősebb kősziklája fekszik. Bölcs
elődeink mindenha jól ismerték csekély, de hatalmas köztársaságunk
becsét az egész magyar hazára nézve, s megeléglettek azzal a
dicsőséggel, hogy a lelkiekben «erős várunk»-nak neveztessék városunk;
nem óhajtottak annak harczi nevezetességet szerezni, mint kijutott
szegény Kassának és Eperjesnek. De ha akartak volna is ilyesmit,
módjukban lehetett-e az? Kegyelmed, Albisi Zólyomi Dávid uram,
katona-ember: megitélheti, mit csinálna akkor, ha Debreczent ostromló
ellenségtől kellene védelmezni? Egy várost, melynek két mérföld a
kerülete, s nincs egyebe a betöviskelt ároknál, s tizenkét sárból és
fából épült galambdúcz-forma őrtoronynál, melynek nádfedelű házait a
legelső bedobott tüzes galacsin porig égetheti, mely körül mérföldekre
nincs egy hegy, nincs egy folyó, a minek a hadsereg neki vethesse a
hátát, melyet minden oldalról megkerülhet, elzárhat, körülfoghat az
ellenség, melyben negyvenezer lélek lakik, a kiket, ha az utak
elzáratnak, két hét alatt ki lehet éheztetni. És ezzel a várossal
akarnak kegyelmetek háborút viseltetni? Nem cselekesznek-e kegyelmetek
akkor épen ellenkezőt bölcs országnagyjaink kijelentett szándokával? Nem
fogják-e fel kegyelmetek dicső emlékű Török Bálint atyánk óhajtását, ki
e nagy várost egészben reformálta? Nem látják-e, hogy fejedelmeink ide
küldözék alapítványaikat, nem sánczok és várfalak, hanem iskolák és
templomok építése végett; nagy hadvezetőink az elfoglalt ágyukból
harangokat öntettek, azokat ajándékozák a mi városunknak, s most mi e
harangokat újra ágyúknak öntessük-e s arczul verjük, a mit ők bölcsen
elintéztek?
Zólyomi Dávid türelmetlenül kezdett zörögni kardjával az asztal alatt.