cselszövény, a mely nagyobb szégyen arra, a ki a tőrt vetette, mint
arra, a ki elesett benne; hogy szégyen, gyalázat az, mikor ennyi bölcs,
nagyhatalmú úr egy gyönge, senkit nem bántó asszony ellen összeesküszik,
mikor a leghatalmasabb nemzet kormányférfiai azt a mindenüvé elható
befolyást, mely nekik azért adatott, hogy az angol névnek tiszteletet
szerezzenek a kerek földtekén, arra használják fel, hogy egy szegény
asszonyt kémeikkel kisértessenek egyik égsarktól a másikig, s mindenütt
a hová lép, a királyi udvarok küszöbétől a puszták sátoráig, kisértetet,
csábot idézzenek gondtalan szive fölé; mikor a protestans Anglia
kormányférfiai túltesznek a spanyol inquisitión!
Nem lázad föl e gondolatra semmi szív a ködök szigetén.
Ah – bah! gondolják a magas urak; a peerek házán túl nincs világ. A nagy
szörnyeteg, a nép, a mob, a canaille alszik és talán álmodik is, de nem
cselekszik.
De hátha feltalálna ébredni!?
* * *
Legutolsó volt minden angol nő között maga a királyné, ki a rossz hirt,
mely elterjedt felőle a hármas királyságban, megtudta.
A mint ezt az udvari cselszövény szerint tudatták vele, gondoskodtak
arról is, hogy a királynét roppant pénzösszeg birtokába helyezzék.
Így számítgattak: a nehéz vádakkal terhelt nő meg fog rettenni; előtte
áll a nagy szabad világ, mögötte a sötét Tower, feje fölött a bárd; – el
fog futni a világba, megelégszik azzal, hogy boldog nő legyen,
boldogtalan királynő helyett, s hogy fejét megmentse, el fogja ejteni a
koronát.
Akkor aztán in contumaciam elitélhetik a férj ágyától, asztalától és
trónjától, IV. György más nőt fog vehetni, a kit a mostani politikai
constellatiók jobban ajánlanak. Hiszen csak ez volt a czél, a miért a
másikat, az útban levőt fel kelle áldozni.
Oh mi rosszúl ismerték a női sziveket.
Karolina királyné e vádak hirére rögtön elbocsátá minden kiséretét s
egyedül indult neki, hogy visszatérjen – Angliába.
Francziaországban St. Omerbe jutva, egy londoni barátja, Wood alderman
várt reá, ki megtudva a királyné szándokát, le akarta őt beszélni az
Angliába visszatérésről, a nagyhirű Brougham, a királyné ügynöke,
tudósítá őt, hogy a király évenkint fél millió jövedelmet biztosit
számára, ha Angliába vissza nem tér, s a koronáról lemond.
A koronáról? talán; de jó hiréről? Hogy egy nő, egy királyné mondjon le
jó hirnevéről, engedje magát három országon keresztül gúnyra emlegetni;
tehetné-e azt évenkint fél millióért?
– Vissza fogok térni! felelt azoknak, a kik pénzzel kecsegteték.
Aztán fenyegették VIII. Henrik nejeinek véres emlékével.
– Vissza fogok térni.
A hogy nők szokták, – a kik, mellesleg mondva, nagy hadvezéri
adományokkal szoktak birni, a királyné sokkal hamarább, mint várták
tőle, határozta magát egy merész lépésre.
Egy reggelen a doveri őrtoronyban Calaisból jövő gályát pillantának meg,
melynek árboczaira a királyi lobogók voltak felvonva. A királyné volt e
gályán, ő volt oly merész, hogy a királyi lobogót felvonatta. És a
doveri kormányzó, elég tudatlanul, a királyi családot illető
üdvözlésekkel fogadta az érkezőt. Szegényt rögtön nyugalomba is
helyezték, e menthető, de helyre nem hozható tévedés miatt.
Az első lábnyom, melyet Karolina Albion partjára kilépve a földön
hagyott, igazolta, hogy a nő sejtelmei voltak erősebbek, mint a férfiak
bölcs mindentudása.
Ez első lépésre felébredt az a szörny, az a mob, az a megnevezhetetlen
úr, a kit a nagyok nem szeretnek ismerni.
Magát a doveri kikötő partját roppant néptömeg lepte el, mely kitörő
riadallal fogadta a partraszállt királynét. Innen a Bleakheathen át
Londonig egész útja egy diadalmenet volt. A városokból száz meg száz
kocsikkal jöttek eléje, az ablakokból ünnepies lobogók, szőnyegek
csüngtek alá s az útak melletti fákra ujjongó nép kapaszkodott fel, a
hol végig vonult. London közelében egy dandár lovas ifjuság nyargalt ki
eléje, benn a városban a boltokat bezárták, az ablakokat kivilágíták, s
midőn a királyné hintaja a Citybe ért, ott kifogták előle a lovakat,
maga a nép vitte azt végig a királyi palota és a miniszterek ablakai
előtt; hallhatták odabenn az országrendítő kiáltást, mely a míg
«éljen»-t rivallt a «politikai martyrnak» – «pereat»-ul hangzott a
kormányra nézve.
Azon cselszövényben, melylyel a kormány «egy szabad angol nőt»
körülhálózott, az egész büszke angol nemzet érezte magát megsértve s
boszút állt e sérelemért.
Ugyanabban az órában, melyben a királyné hintaja London sorompóin
behajtatott, késő este lord Liverpool, a király minisztere letevé a
peerek asztalára a rejtelmes «zöld erszényt», melyben a királynét vádló
titkos irományok voltak lepecsételve s felolvastatott a királyi üzenet
az alsó- és felsőházban a királyné perbefogása végett.
A miniszteri párt titkos bizottmány előtt kivánta a királynét
elitéltetni. Az urak háza könnyen beleegyezett: de az alsóházban kemény
harcz kezdődött s egy nehéz szó hangzott el, melynek neve: árulás a
nemzet jogain.
A nemes Wilberforce azt ajánlá az elkeserült feleknek, hogy békitsék ki
a királyt a királynéval és az egész rettegéssel teljes pert semmisítsék
meg.
A királyné volt az, a ki ez ajánlatot legelőször visszautasítá.
«Nekem itélet kell, nyilvános itélet, mely fölment, ha ártatlan vagyok,
boszút áll rajtam, ha bűnösnek talál. Tartozom ezzel magamnak, a trónnak
és a mélyen sértett angol nemzetnek.»
És ezzel megkezdődött a per a királyné ellen – a nyilvánosság sorompói
előtt.
A legszomorúbb per, a mely valaha megnehezíté a bírák lelkiismeretét s
felzavarta a köznyugalmat.
Brougham e pernek köszöni híre jobb részét, melyben a királyné védője
volt, s Canning népszerűségét az emelte még magasabbra, hogy a pör miatt
kilépett a miniszteriumból.
Minő természetű lehetett e nevezetes per? azt jó hallgatással
mellőznünk. Hat hétig, míg a tanúvallatások folytak – angol nő nem
vehetett kezébe hirlapot.
Hanem azért a részvét óriásilag nőtt a királyné iránt; a három királyság
minden részéből özönlöttek hozzá a bizalom és részvétteljes feliratok,
aláirva a nép ezrei és ezrei által, csupán egy adressenek tizenötezer
férjes nő volt aláirva. Másutt anyák vitték felnőtt fiaikat a
nyilvánosan kitett felirathoz, hogy neveiket oda jegyezzék: «mikor a
királynét meg akarják gyalázni, akkor minden angol anyát meggyaláznak».
Ilyen ár ellen kelle küzdeni a királynak és kormányának.
Anglia legnagyobb capacitásai elismerék és ki merték mondani, hogy ez a
per a legnagyobb szerencsétlenség, a mi az országot érheté.
IV. György sokkal gonoszabb munkát kezde meg, midőn nejét erkölcsileg
akarta megölni, mint egyik szerelmes előde, ki nejeinek egyszerüen
leütteté fejeiket.
Az angol közérzület ellen intézett támadás volt ez, s nagy szerencse
annak, a ki érti, nagy szerencsétlenség annak a ki nem, hogy Angliában
ez a trónnak az alapja.
A mely napon a királynénak az ország legfelsőbb törvényszéke, a
parlament előtt meg kelle jelenni, Sidmouth lord parancsára az egész
városhatóság, békebirák, a londoni és middlesexi constablerek az
utczákra voltak rendelve; a bowstreeti gyalog és lovas militia már korán
reggel elfoglalá az utczákat, mik a főrendi házhoz vezetnek. A
constabler-testület ezer emberrel szaporíttatott s a tűzoltó-test
gyülhelyeire rendelve, várakozott, mint valami nagy égés idején.
A felső tábla épülete erős korláttal vétetett körül, melyen csak
egyesével bocsáták be a kocsikat és gyalog jövőket; e sorompón belüli
tért a királyi testőrség foglalta el, minden szögletbe, mely az
országházra néz, erős hadcsapatok voltak elhelyezve, sőt a zárt kapukon
belől kartácsra töltött ágyúk is voltak felállítva, miket éjjel
szállítottak oda a woolwichi fegyvertárból.
A királyné a St. James Squareben lakott, bérlett házban. Kilencz órakor
megérkezett érte az udvari diszszekér, hat lovas fogattal. A királyné
gyászba öltözve, hátravetett fehér fátyollal fején jött le lakásából,
aldermann Wood s lady Hamilton kiséretében.
A nép, mely lakását szüntelen őrzé, dörgő riadalban tört ki láttára, s
ezentúl egész a parlament-épületig lépésről-lépésre egy diadalmenet volt
átvonulása London utczáin; a nép ujjongott, az ablakokból kendőkkel
lobogtattak felé üdvözletet s végig hangzott előtte, utána: «éljen a
királyné!»
A kocsinak Carlton-house előtt kellett elhaladni: a király palotája
előtt. A palotaőrség künn állt fegyverben, midőn a menet közelgett,
mindenki rettegett tőle, hogy ez véres összeütközés helye lehet.
Egy csoport némber, nekihevült arczczal, jött a kocsi előtt; a csoport
között, szilaj taglejtései által kitünve, a Queen Butterfly.
A mint a katonaság elé értek, a némbercsoport az őrség elé tódult, s a
mint a Queen Butterfly leszakítva szétbomlott hajáról a veres szalagot,
azt megcsóválta a levegőben, százszoros kiáltással zendült meg: «éljen a
királyné!»
A királyi palota helyőrsége e szavakra felemelé fegyverét és –
tiszteletteljesen üdvözlé az elhaladó királynét; a másik perczben aztán
minden katona nyakában volt három-négy asszony, kik őket csókokkal
elhalmozák. És ez a király palotája előtt történt.
Mentül jobban közeledett a menet a parlamenthez, annál sűrűbb lett a
népcsoport, a pairek és miniszterek hintói végig álltak az utczán,
sorára várva; a nép utat kezde verni közöttük a királyné hintaja számára
s kényszeríté a miniszteri hintók bakján ülő kocsisokat, hogy
kalapjaikat levegyék a királyné előtt.
Egy lovag jött szemközt; szikár, sovány arczú férfi: «Le a kalappal!»
kiálta rá ezer torok; «ott a királyné!»
A katona büszkén tekinte szét a néptömegen s megbillentve kalapját,
tovább lovagolt. Annak köszönheté, hogy valaki elkiáltá magát: «ez lord
Wellington!» mert azon a helyen nagyon olcsó volt a káposztatorzsa.
Egy fényes hintón a királyi egyenruhába öltözött inasok ültek.
«Le a kalapokkal!» rikácsolt rájuk a Queen Butterfly.
«E kocsiban a királyi herczegnők ülnek!» kiálták.
«Annál inkább!»
S azoknak is süvegelniök kellett.
A parlament-épület előtt is üdvözlé a királynét a testőrség; kocsijánál
a ház hivatalnokai fogadták; Thyrwitt Tamás és Brougham Henrik nyujták
neki kezeiket kiszálláskor, úgy vezették fel az országházba.
A gyülésteremben pompás elefántcsont karszék volt a királyné számára
készítve, biborral bevonva; ebbe ült le a legmagasabb vádlott, ki az
ország törvényszéke előtt megjelent, hogy itéletet kérjen.
Megjelenésekor a lordok mind felálltak és üdvözölték; a királyné
nyugodt, elfogulatlan tekintettel nézett végig biráin, kiket névszerint
hívtak fel egymás után.
Azzal felolvasák a vádlevelet.
Rút, megbélyegző, szégyenteljes irat az. Erős hidegvér kellett hozzá,
hogy hasonló titkokat ily rettentően nyilvánosságra hozzanak. A király
tanácsosai nagyon jól véltek eleget tenni kötelességüknek, midőn a
királynét így eltemették, de legalább ne temették volna sárba!
A szegény asszony végig hallgatta azt.
Ha volt bűne – és azt csak Isten itéli meg – úgy e bűneért ez óra alatt
kiszenvedett. Nem látta senki könyezni; arcza fájdalomtól lett halvány,
nem a szégyentől piros. «Mennyi ármány, menynyi hazugság!» suttogá a
felolvasott okirat végén lady Hamiltonnak.
Hanem mindezt be kell még elébb bizonyítani. Hol a tanúk? Ki esküszik
meg oly történt dolgokra, miket csak a puszta csillagai, meg a beteg
ágyánál pislogó éjjeli mécs látott? Ki mondhatja azt: én ott voltam?
Már az is egy sérelem volt, hogy a vádlottal előre nem közölték a
terhelő tanúk neveit; pedig azt követelhette volna, azért ha királyné
volt is.
Ah, egész legio volt a tanuk száma, kik ellene egymás után fölkeltek a
tanúk padjáról s kiálltak a sorompók elé.
Mind azok, a kikkel valaha jót tett, kikre kincseit pazarul szórta, a
kiknek gyermekeit ápolá; a kiket a porból, az éhhalálból megszabadítni
vélt: azok mind fizetett bérenczek voltak, kik esküdtek és bizonyságot
tettek ellene, kik arczátlanúl meséltek ellene irtóztató rágalmakat, a
miknek egy ezredrésze elég arra, hogy egy nőt megöljön. És a szegény
asszony ily nagy adag méregtől sem halt meg.
Végre suttogák, hogy most jön a főtanú. Mindenki figyelemmel, kiváncsian
nézett az ajtóra, mely a vádlottak sorompóját a tanácsteremtől
elválasztá. Az alabárdosok helyet nyitottak s a parlament elé lépett –
pirosan, egészségesen és mosolyogva – Bergami Bertalan!
A mint a «szegény asszony» ez arczot megpillantá, fölsikoltott,
fölugrott helyéről, elfelejtkezék arról, hogy királyné, el arról, hogy
halálra vádlott; szive mélyéig sebzett nő volt, nem egyéb; futva hagyá
el az országtermet, a melybe nem is tért soha többet vissza.
A pör még azután nagyon sokáig elhúzódott, árulás, hazugság,
cselszövény, gyalázat annyi nőtt ki belőle, a mennyit a puritán Anglia
évkönyvei egy század alatt nem jegyeztek fel.
Messze földről jöttek elő becsületes idegenek, kik azért fáradtak ide,
hogy a királyné ellen emelt vádakat megczáfolják.
A királyné ellen halmozott keserűségek jogot adtak a vádlott ügyvédeinek
hasonló megtorlást venni a vádlón. IV. Györgynek meg kellett hallania,
hogy ő, kinek orgiái egy Tiberius korát idézték elő, nincs jogosítva
erkölcsök bírája lenni, hogy az ellenfél ügynökei is képesek hasonló
«zöld erszényt» tenni le a ház asztalára.
S miután ennyi szégyent halmoztak a király tanácsosai a szegény
asszonyra, miután mindent a világba szórtak ellene, a mi méltatlanná
tegye a trónon ülésre, miután 200 ezer font sterlinget kiadtak messze
földről összehordatott tanúkra, kik esküt tegyenek a királyné
szégyenére: akkor – a parlament – nem itélte el a királynét!
A bill második fölolvasásakor már csaknem egyenlők voltak a szavazatok;
a miniszterium nem bocsátá azt a harmadik felolvasásra, hanem jónak
látta elejteni. A királyné föl volt mentve.
E nap diadal volt a királyné pártjára nézve; a nép öröme leírhatatlan
volt; a városokban kivilágítottak; a királynét özöne fogadta az üdvözlő
iratoknak, a magas főrendtől kezdve az utcza népeig.
Hanem a szegény asszonynak e diadal nem használt már.
Mert a szegény asszony néhány nap múlva meghalt.
Holta után nagy tudományos vizsgálaton alapult értekezést adtak ki a
kormánylapokban, mely által csalhatatlanul bebizonyíták, hogy a királyné
«nem» mérgeztetett meg.
Fölösleges is lett volna! Mintha nem lehetne meghalni fájdalom és
szégyen miatt?
A DEBRECZENI KASTÉLY.
Az ezerhatszázas években, ha valaki Nagy-Kállóról Debreczen felé
utazott, egy kastélyt látott elmaradni az út mellett, pár ezer lépésnyi
távolban, s ha kiváncsi volt megtudakozni fuvarosától: kié az a kastély,
bizonyosan azt a választ nyerte rá, hogy «nem tudatik».
S ha kiváncsisága megmaradt a Fejfájató csárdáig, a hol megitattak, s
ott újra föltette a kérdést a csaplárnak, attól is azt a választ vette,
hogy «nem tudatik».
S ha ekkor még inkább üldözőbe vette a tudnivágy, s elkezdett magában
Debreczenben végig vallatni ismerőst, ismeretlent, a kit elől-utól
talált: kié az a kastély? végtől végig azt nyerte rá: «nem tudatik, nem
tudatik, nem tudatik». Senki még csak abban sem térvén el a másiktól,
hogy a szenvedőleges igealak nyelvszépítő «tatik»-ját egy szerényebb
«bíz én nem tudom»-mal váltotta volna föl.
El kellett mennie Telegdig, vagy Böszörményig, ha azt akarta, hogy
valamit beszéljenek neki a debreczeni kastélyról, a miről a közel
környékben senki sem akart tudni. Ott azután hallhatott is annyit, hogy
ki nem igazodott belőle, mi az igaz, mi a költemény.
Ha szabolcsvármegyei nemes embert kérdezett meg, az elbeszélte felőle,
hogy az a kastély valaha az Ónody úri családé volt, a kik a kuruczokkal
tartottak; az utolsó Ónody a labanczokhoz áttért unakaöcscsét
kirekesztve, minden vagyonát Debreczen városának hagyományozta. Öcscse
azonban egy éjjel a labanczokkal rajta ütött, minden cselédjével együtt
legyilkolá, s megizente Debreczen tanácsának, hogy úgy próbáljon valaki
beülni az ő kastélyába, hogy mind így fog járni. A debreczeniek már most
azt restelik, hogy nem merték azóta elfoglalni a kastélyt; úgy hagyták
üresen.
Ha pedig biharvármegyei nemest hallgatott ki a tudnivágyó, ettől azt
hallotta, hogy valamikor ecsedi tolvajok ütöttek a kastélyra, azok ölték
meg az öreg Ónodyt, mind öcsöstűl együtt, a ki soha sem szolgált a
labanczoknál. Azóta is nagyon gyanús hely az egész kastély, s abban a
hírben áll, hogy orvok tanyáznak benne; de nem lehet ellenük erélyesen
közreműködni, mert a kastély maga határvillongás tárgya a két vármegye
között. A debreczeniek azért nem akarnak a kastély felől tudni, nehogy
határozott nyilatkozatot adva, vagy az egyik, vagy a másik vármegyét
megsértsék.
A böszörményi hajduktól azt a fölvilágosítás nyerhette, hogy az öreg
Ónodyt hamis pénzverők fojtották meg az ágyában, s azóta is ott űzik
mesterségüket a kastély pinczéiben; de bírák uraimék nem igen üldözik
őket, mert bizonyosan osztoznak a nyereségben. Ezért hallgatnak olyan
nagyon felőle.
Arra fölfelé az oláhság közt aztán egyre tüneményesebb változatok adtak
helyet egymásnak a kastély felől. Tündérek, boszorkányok, mátkaágyban
meghalt menyasszonyok tanyája volt az; a miről a vastag nyakú
debreczeniek csak azért nem akarnak tudni semmit, mert szégyenlik, hogy
kálvinista létükre nem bírnak kifogni a lidérczeken, boszorkányokon.
S ha azután a tudnivágyó utazó, mind ezen mendemondákkal meg nem
elégedve, egyszer ismét arra utazván, újra megpillantá a rejtélyes
kastély tetejét, mely alig látszott ki a terebély gesztenyefák közül; s
itt azt mondta kocsisának, hogy csapja ki addig a lovait a fűre, míg ő a
puskával egyet fordul a vidéken: abban a flegmatikus matyó semmi
rendkívülit nem talált, mert hiszen szárcsát lehet itten lőni eleget. S
engedte magára útitársát.
Elhagyott útaknak az a szokásuk, hogy azokat egyszerre benövi a széles
útilapú, mellékeiket pedig a rózsaszín fürtű réti füzény. Az elhagyott
útat még ötven év múlva is meg lehet ismerni saját növényzetéről.
Ha az utas követte ez útmutató növényzetet, ez elvezette őt egy pagonyon
keresztűl a kastélyárokig, mely egyrészt a védelemre szolgálhatott
valaha, másrészt pedig a vadaskert körülzárására szolgált, a mit
gyaníttat a korhadt palánk itt-amott összetákolt maradványa; most
azonban a vízárok helylyel-közzel kiszakadozva, csak az ingoványt
növeli, mely be is van nőve magas, buzogányos fejű náddal; egy zöld
sánczforma mutatja, merre lehetett valaha az út az árkon keresztűl,
hanem már a fahídnak csak a vízbe vert czölöpjei láthatók, s azon
lépkedhet végig a túlsó partra, a ki ért hozzá, s a feje nem szédülős.
A túlpartra érve, egy gyönyörű liget emelkedik ki a lankás lapályból,
csupa sötétzöld szelid gesztenyefákból, miknek gyümölcsével ősz tájon
terítve az alj; egész vadkan-csordák legelésznek rajta, még nem is igen
engedik magukat zavartatni egyes ember közeledése által.
Az út füve itt is tapodatlan; pedig az egyenes fasor középett épen neki
visz a kastély kapujának, az egymásra boruló gesztenyelombok eltakarják
az épület homlokzatát, s épen csak a kapubejárást engedik láttatni.
Fél szárnya a kapunak még fennáll, másik fele sarkaiból kidűlve, régen a
földön heverhet már, mert hasadékain keresztűl nőtt a vadsóska szára s a
moh és sárgavirágú szaka egészen otthonossá tették magukat korhadó
deszkáin.
Semmi erőszakos pusztítás nincsen a kastélyon; csak úgy magában válik
neki a múlandóságnak.
Teteje nincs leégve, hanem csak elrongyolva, csendes korhadással nyitva
útat esőnek, szeleknek, ablakai még a déli oldalon tartják magukat
ólomkarikáik között, itt nem törhette úgy össze a szél, hanem egészen
megvakultak már és szivárványt játszanak a déli verőfényben.
Az udvar fűvel és vadbokrokkal van benőve, egy furcsa, kőből faragott
vízi nimfa, egy oldalán sárga rozsdával belepve, hajdani szökőkút
csigahéját tartja feje főlé, melyből most víz-sugár helyett folyondár
csügg alá; alant a medenczében még van valami víz, mely a kövek közül
szivárog elé, hanem a szép arany halacskák tanyáját már elfoglalták a
zöld hátú békák, s azok az undok gyíkforma vízi szirének, piros
tenyerekkel fejükön, a minőket ezeredik ember látott életében; annyira
magánykeresők.
A tompán viszhangzó folyosón vastagon fekszik mindenütt a por, apró egér
és patkány lábnyomokkal keresztűl-kasúl futkározva.
Az ajtók mindenütt nyitva, mert küszöbeik leszálltak idővel, s ha valaki
egyet kinyitott erővel, be nem tudta aztán tenni.
A szobákban még állnak nyitott és üres szekrények, belső szegleteikbe
különös fekete foltok tapadva: alvó denevérek. Halom elavúlt írás végig
döntve a pallón, s összerágva tudatlan egerektől. A főteremben, melynek
egyedűl van nyitható, csukható ajtaja, még ott áll a hevenyészett
deszkaravatal, melyen a meggyilkolt földesúr neje feküdt kiterítve;
onnan lehet tudni, hogy ő fekhetett itt, mert a palló körül most is
csupa viaszfoltos, a mint a gyertyák lecsepegtek; s tudnivaló, hogy az
úrnő katholika hitű volt, az úr református;… őt nem illették meg az égő
gyertyák. Egy csoport méh most is bejár a terembe, s szedegeti össze a
viaszmorzsákat. Miután a terem ablakai még mind épek, alig lehet
kitalálni, honnan jönnek ide a kis döngő bogarkák. Röpteiket követve
meglelni a toronyba fölvezető kötelet, mely e szobába csügg alá; hanem a
kötelet hiába rángatná a harang szavára kiváncsi ember, miután a méhek
azt a harangot választották odújoknak, s azóta telerakták léppel és
mézzel; legföljebb egy harapós rajt zudítana fejére onnan fölül.
Ez volt az a csengetyű, mely sok év előtt egy éjfélen fölzavarta a
környéket vészkongásával. Mire a segítség ide érkezett, már le voltak
gyilkolva: az úrnő ágyában; egy csatlós a kútba fojtva; az úr a
csengetyű alatt, keze is levágva, melylyel a kötelet fogta. Még most is
csupa fekete a kötél vége. A túlsó falban látszik a golyó nyoma,
melylyel elhibázta a rárohanó gyilkost.
A mi vászon- és selyemféle volt a házban, azt a por és a moly rongygyá
ette már; a faneműt összeőrlötte a szú, s a téli nyirok, az északi
oldalon csak az ablakok rámái voltak még meg, az üveg és ólom mind
kihulladozott, s a nagyobb termek padmalyait meggörbíté a beázott
tetőről lecsorgó esővíz. Egy-egy zöld repkényinda benyúlt az ablakon át
a szobákba s szétterjedt kúszó ágbogaival a belső farepedéseken.
Sehol semmi nyoma annak, hogy itt emberek tanyáznának. Minden úgy
látszik elhagyva lenni, a hogy a birtokos temetése után maradt. A mit
akkor, az általános ripsraps alkalmával el nem hordtak, azontúl oly
módon ott maradt, s nem látszott, hogy valaki valaha mozdított volna
rajta.
Maguk a pinczebejáratok kőhulladékkal félig el voltak már temetve, a
beléjök vezető vasajtók erősen berozsdásodva; mesterség lett volna
azokat kinyitni.
Az volt a léleknyomasztó kérdés, hogy ez erősen épült, szép helyen fekvő
kastélyt miért nem foglalja el senki? Ha Debreczen városáé, miért nem
teszi rá a kezét? ha igénylő örökösök vannak hozzá, miért nem szállják
meg? Kisértetek járják talán? Hiszen ha ez a híre volna, minden héten
vállalkoznék egy-egy tógátus Debreczenből, a ki egy szál jámbor
gerundiummal ellátva, idejőne éjszakán át, kipróbálni a kísértet
virtusait; a mi a fiatalság által mindig a különösen áhított kalandok
közé tartozott.
Ha pedig rablók tanyája volna e kastély, hogy nem látszik sem körüle,
sem benne emberi lény közellétének, ittjártának semmi tanujele?
* * *
A XVII. század zavargós éveiben Debreczen városának sajátszerű önálló
szerep jutott, melyet csodálatos házi bölcseséggel végig le tudott
játszani, a nélkül, hogy csak egyszer is belesűlt volna.
Közepében a kenyértermő Kanahánnak, útjában töröknek és tatárnak,
kurucznak és labancznak, nem védve semmitől, csupán egy betöviskelt
ároktól, a min nádtetejű sártornyok álltak őrt, meg tudott maradni jó
időben, rossz időben, egyedűl saját bölcseségével gázolva ki minden
veszedelemből.
Pedig nem mondhatni, hogy a harczvágyó férfiak mind kihaltak volna
belőle.
Ép oly tüzes fiatalsága volt, mint bármely felföldi megyének, s a mely
öreg ember csimbókra kötötte az üstökét kétfelől, épen olyan kurucz
tudott lenni, mint a milyenek koronkint Erdélybe menekűltek.