nőt, kit egy beteg királyon s egy egészséges népen kívül senki sem
védelmezett.
Cselhez kezdtek folyamodni.
Ki kelle hiresztelni, hogy a királyné nem méltó a király nevét viselni.
Egy napon a királyné társalkodónője száműzött úrnőjét oly helyre vezette
a kastély parkjában, hol egy csodaszép kis négy éves fiú koldult a
járókelőktől.
A jószívű királyasszony, kitől saját gyermekét elragadták, megszánta a
koldus ivadékot s felviteté kastélyába, s ott nevelteté maga körül.
Nemsokára elterjedt a hír az udvarnál, hogy a királynét azért száműzte a
király az udvarából, mert egy régi szerelmi viszonyának jött nyomára,
melynek tanujelét, egy négy éves gyermeket, titokban most is maga
mellett tart a királyné s anyai gyöngédségével halmozza el.
Nagy utat tett a kósza hír, mire a királyné füléig elhatott; a lelkéig
sértett nő e bántalomra nyilvános vizsgálatot kért ez ügyben, a mit csak
nagy sürgetésre nyerhetett meg.
A kormányférfiaknak nem esett kedvökre az, hogy ez ügy nyilvánosság elé
került. Míg csak titokban terjengett a rágalom, szivesen susogták maguk
is, hanem a mint kitörésre jött, kénytelenek voltak azon lenni, hogy
elfojtsák – nehogy e mende-monda az «öröklési rendet» megzavarja. A
királynénak leánya volt, e leány végett kellett az anyát megmenteni.
A törvényes vizsgálatból kitünt, hogy a királyné által felfogadott
fiúcska neve Austin; apja és anyja Éxeterben élő szegény ács-család s
hogy a királyné személyéhez a vádnak még csak árnyéka sem férhet.
E vereség után más tervet kelle kigondolni.
Az idő nem volt VIII. Henrik kora többé, a midőn egy angol király megunt
feleségét kedve szerint elűzheté, elitélheté, s vérpadról lecsorgó
vérében új nászkoszorút festhetett pirosra. A «jogok századában» az
angol fejedelem «a törvények legmagasabb alattvalója». Az angol
törvények szerint pedig a király el nem űzheté nejét, ha csak tőle
törvényesen el nem vált. Ugyanazon kérlelhetlen törvények szerint egy
férj csak akkor válhatik el nejétől házasságtörési bűn miatt, ha saját
maga hasonló bűntől egészen tiszta, a mit bebizonyítani IV. Györgyre
nézve nagyon terhes feladat lett volna. A rettenetes angol törvény pedig
nem ismer különbséget e tárgyban király és napszámos között.
A kérdést más regiókba kellett átvezetni, a magánügyet diplomatiai
fontosságra emelni. Be kelle bizonyítani, hogy a királyné nem érdemes
Ó-Anglia trónjára.
A királynénak álbarátai azon tanácsot adák, hogy idők változtáig hagyja
el Anglia földét, hol csak megaláztatás és szenvedés fogadta első
partralépése óta, s tegyen egy utat keletre, a szent sírhoz; ott
imádkozva, talán több malaszttal térend vissza, férje szivét magához
hódítani.
Útiköltsége fejedelmi bőkezűséggel volt utalványozva, az útjába eső
udvaroknál lakó diplomatiai testületek utasítva a fejedelemnő díszes
fogadtatása iránt, az egész útvonal rózsákkal hintve számára – és
kémekkel beültetve.
Genuában kiszálltakor egy fiatal lovag ajánlotta magát a királyné
szolgálatába, egy szép arczú, kellemes modorú férfi, kit a királyné
felfogadott és mindenütt magával hordott, a merre járt; és a merre csak
járt, tengeren és szárazon, az úttalan pusztán, s a háborgó tengeren, az
olasz hegyszakadékok s a kábító karneváli csoportozatok között, minden
ember, a ki csak vele érintkezésbe jött, az első napon érezé királyi
jótékonyságát az elűzött nőnek s a második napon már a kormány kéme volt
s küldte a tudósításokat felőle a csatornán túl és mindezen kémek
vezére, feje, igazgatója volt – maga a kitüntetett lovag, Bartolomeo
Bergami.
* * *
IV. György király különben eleget igyekezett azon, hogy népszerűvé tegye
magát. Eljárt a kis csapszékekbe, hol az akkori kor gavallérjai, a «six
botlemans» a csőcselék mulatságait oszták, s a rendőrség daczára, a
fulladásig zsúfolt lebujokban, rekedtté ordítozták magukat.
Legkedveltebb gyűlhely volt akkoriban (a Napoleonra következett
szépséges szent béke éveiben) az «Arany kókuszdió» csapszék. Master Sam,
a korcsmáros, a leggorombább ficzkó, a kit jó pénzért kapni lehete a
három királyság területén s ezért a gavallérvilág kegyencze. E
kitüntetés meg is látszott nemcsak master Sam erszényén, mely leginkább
tömve volt – fizetetlen árjegyzékekkel, hanem testének minden részén,
mely egész kis emlékalbum volt hirhedett férfiaktól kapott ütlegek
foltjaiból és sebhelyeiből; köztük ő felségének is egy pár
autographonja.
Halottak estéjén, mikor az utczákon minden harmadik ember koszorút
czipel a karján, s gyalog és omnibuszon, bérkocsin és úri fogaton a
temetőket látogatni siet, egy lármás csoport nyit be az «Arany
kókuszdió» ajtaján, melynek üvegtáblái nagyon nem superflua cautela
miatt sűrű vasrácscsal is be vannak vonva, még pedig mind kívül, mind
belül.
A vidám csoport (mert gyászolónak épen nincs okunk nevezni) mintegy
tizenöt fashionable gentlemanból áll, kik közül négyen vagy öten egy-egy
herczegasszonyt vezetnek karjaikon, abból a herczegnői osztályból
tudniillik, melynek mindene megvan, a mi egy herczegnőnek, csupán csak
neve nincs hozzá. Ez pedig csekélység.
Az a fehér nyakkendős, kásztorkalapos dandy, a ki szörnyen gyűrődött
ingfodrai között három mogyorónyi brilliantot visel, kezében pedig
hatalmas tüskés botot forgat, az – a király. – Az a delnő pedig, ki az
akkori idők divatja szerint térden alól érő selyem viganót, szélein
rózsafűzérekkel, könyökig érő keztyűket, s felhőtakaró kalapot
paradicsommadártollal visel, s kit IV. György karjára fűzve vezet: – az
– az a királyné; igen: – «pillangó-királyné»: «Queen Butterfly», a hogy
őt az orgiákban nevezik.
Az «Arany kókuszdió»-ban le van terítve a tekeasztal; halottak napján
Angliában nem szokás tekézni. Nagyobb biztosság kedveért maga master Sam
is felfeküdt rá, s ad hominem tudatja mindenkivel, a ki kétkednék
felőle, hogy ott ma golyókat lökdösni nem lehet.
IV. György, a mint az ajtón belépve, szemeit a kétes lámpavilághoz s a
szellőzetlen dohányfüsthöz acclimatizálta, fél szemüvegét aranyos
fogantyúval szeme elé dugva, a legtökéletesebb orrhangon, a milyen csak
a fash világban divatozik, kiálta:
– Sam! Hol vagy Sam? Hol vagy te országos gazember?
A megtisztelt házi gazda, a nélkül, hogy tenyerébe fektetett arczán
változtatna, vagy a tekeasztalról felemelkednék, morogva viszonz:
– Itt van Sam. S szeretné tudni, hogy miért volna ő országos gazember?
György int felemelt tüskés botjával, mire követői körüle csoportosulnak;
ő pedig egy háromszegletű papirt von elő oldalzsebéből, mely alakját
akként nyerhette, hogy valaki egy ív papir szegletét szakítá le s arra
írt levelet.
– Látják mylordok ezt a szép kis darab papirost; körül sincs nyírva, a
szélei sincsenek ugyan megaranyozva: de legalább a parfümtől illatos, ha
ugyan a grógot is parfümnek lehet elfogadni. Ez egy levél, a mit master
Sam írt IV. György királyhoz.
– Ha királyi correspondentia s országos ügy, a «kék könyvbe» vele, szól
erre egyik dandy a csoportból, talán épen maga Sheridán, mert ő is
rendes czimbora volt ott.
– Oh nem; ez gyöngéd magán ügy. Ide hallgassatok.
– Lámpát közelébb.
– Szükségtelen; olyan goromba az írás, hogy sötétben is olvashatni. –
Tehát:
«Mester Sámuel köszönteti IV. Györgyöt! – Master Sam köszöntet engem! s
a gazember még a maga nevét írja elől! – Ezerháromszáznyolczvanöt font
és négy shilling, a mivel fölséged nekem tartozik. A conto mindennap
nagyobb, s nekem a pénz kell. Fölséged tud pénzt csinálni, de én nem
tudok. Az ördög vigyen el engem, ha holnap egy ital sherryt adok, a míg
a pénzemet meg nem kapom. Fölségednek «még most» hűséges alattvalója
Sámuel.»
Az egész társaság hahotája kisérte a furcsa okirat végszavait.
– Te írtad-e ezt, te besózott kilenczszem? kérdé a király, újra eldugva
a becses okmányt.
– Én hát, szólt master Sam, de fel is ült aztán, még pedig úgy, hogy a
tekeasztal közte és a király közt maradjon. Úgy lovagolt rajta, félig
lelógó lábbal, mint egy lovon ülő mylady.
– S tudod-e, hogy ez «felonie»?
– Nem tudom, hanem azt tudom, hogy a rossz adóst, a ki nem fizet,
mindenütt szabad üldözni a hitelezőnek Ó-Angliában.
– Akkor apámat, III. Györgyöt nagyon üldözhetnék a hitelezők, mert ő
annyi adóságot csinált, hogy ha tallérban együtt volna, körül lehetne
vele rakni a birodalmat.
– Igen, csak hogy III. György király nem arra csinálta az adósságot,
hogy kakasviadalon pazarolja el a pénzt, hanem arra, hogy egy Napoleont
veszítsen el.
– Egy Napoleont? Te háládatlan tengeri pók! Hát nem ezer Napoleont
vesztettem én el tegnap is itt ezen az asztalon? (Értsd: Napoleon
aranyat.)
A gentlemenek olyan jónak találták ezt az élczet, hogy nevettek rajta.
Nagy urak élczei mindig fényesek!
– Nos, hát te görbére egyengetett kútágas, van-e bátorságod a te uradnak
azt mondani, hogy nem hitelezel többet?
– Van bizony. Ha valamelyik matróz nem akar fizetni, elmegyek a
kapitányához s bepanaszlom, megveszem rajta; de ha az «én uram» nem akar
megfizetni, ki az ördöghöz menjek ellene panaszra?
– Hát azon az asztalon mi van leterítve?
– Egy bowle punch, egy pár sült fogoly, meg egy szőlővel töltött
plumpudding.
– S te vakmerő, azt hiszed, hogy én azt nem merem elfoglalni tőled?
– Nem az enyim. Egy derék gentleman rendelte meg, a ki előre szokta
mindennek fizetni az árát. Azt pedig tudom jól, hogy Ó-Anglia törvényei
szerint a király sem teheti senki tulajdonára a kezét annak személyes
engedelme nélkül.
A gentlemenek hallatlanul jól mulattak azon, hogy a «kókuszdió»
korcsmárosa olyan szépen prælegál a Magna Chartaból.
– S ki az a te derék gentlemaned, Sammy, a kinek a vagyonához nyúlnunk
oly égrekiáltó alkotmánysértés fog lenni?
– Az a derék, készfizető gentleman, senki sem más, mint a ki ott jön be
az ajtón, a nagyon tiszteletreméltó Brommel Eduard Simson esquire, ő
kegyelmessége.
A nagyon tiszteletreméltó Brommel Eduard Simson esquire nagyon ismerős
lovag volt a király előtt; első divathős, kinek minden kifogás fölötti
nyakkendőállását mindenki irigylé az udvarnál, de ki e nyakkendőkötés
titkát még királya kérelmére, biztatásaira sem árulta el soha, a mi erős
characterre és szabadelvű nézetekre mutat.
Sir Brommel csak egy hét előtt is még kegyencze volt IV. Györgynek,
hanem egy napon el találta felejteni magát s a Westminsterben is
hanyattveté magát a pamlagon a király előtt; azt hitte, ott is az «Arany
kókuszdió»-nál vannak. A király aztán ezért kilökette a lovagot
inasaival az ajtón. E miatt viszont Brommel fente a fogát, hogy
visszaadja a tromfot Györgynek, majd ha összekerülnek megint a
«Kókuszdió»-nál.
A nagyon tiszteletreméltó gentleman inasa kiséretében jött, ki mindenütt
sarkában követte. Divat volt akkor a közellátást affectálni, melynek
következtében sir Brommel úgy nézett szüntelen, mintha minden embernek a
feje tetejét akarná meglátni.
A mint IV. Györgyhöz ért, még magasabbra emelte fejét, még jobban
összehúzta szempilláit, nyitva tartott szájjal bámulva rá szörnyű
ismeretlenül s azzal visszafordulva inasához, nyafogó hangon kérdezé
tőle:
– «Who is that fellow» (ki ez a ficzkó) ezzel a gyűrött nyakravalóval
itt?
A király szemébe azt mondani, hogy «that fellow» s még az inastól
kérdezni, hogy ki ez? s e fölött a nyakravalóval boszantani, a mi
csakugyan nem állt oly szépen, mint Brommelé!
A nagyon tisztelt gentleman minden más alkalommal azt koczkáztatta
volna, hogy ő felsége sajátkezűleg egy hatalmas pofonnal üti őt még
egyszer akkora lovaggá, mint a mekkorának már született és felnőtt;
hanem ezúttal jó lett volna ránézve, ha ily tréfás büntetéssel
megszabadulhatott volna. Terhelte bűnét az a körülmény, hogy a bowle
punchot előre kifizette!
– Megállj! kiáltá útját állva IV. György. Hűtelen! Te a király személyét
sértéd meg.
– Oh, ezer pardon. Nem ismertem meg felségedet.
– Hogy ez a tévedés többet meg ne történjék rajtad, ez órától fogva
száműzünk birodalmunkból, s ha mától 24 órán túl itt találtatol, a
Towerbe záratunk, s megindítjuk a pert ellened felségsértés miatt. El
szemeink elől!
A szegény lovag megzavarodva hátrált ki az ajtón: György arcza úgy
lángolt a harag miatt, hogy mindenki félrehúzódott tőle; a gentlemenek
látták, hogy ez több a tréfánál.
– Mylord cancellár! kiálta György, miután Brommel eltávozott. Gondja
legyen rá, hogy parancsunk végrehajtassék. A száműzött fölségsértő
vagyonaival mi történik?
– Azok a koronára szállnak, felelt a cancellár, kinek persze itt is
György oldalán kelle lenni.
– No úgy hát ez a bowle punch és ez a plumpudding a mienk! szólt
kaczagva IV. György; üljünk hozzá, urak; ide mellém Queen Butterfly! Ma
confiskált punchot iszunk!
E szóra ismét kigyulladt az elfult jókedv; a király szeszélyes ötlete új
fordulatot adott a drámának; a vidám társaság ismét a víg czimborát
találta benne s az anecdoták világában e partie a király részére volt
megnyerve. Mint tudjuk, a világ mindig annak pártjára áll, a ki
ellenesét kijátsza, nem azéra, a ki ellenesét leverte. Halottá tenni
könnyű, de csúffá tenni nehéz.
Hanem a szegény Brommel ezért csakugyan komolyan száműzve maradt goromba
tréfájáért; s mint száműzött halt meg Frankfurtban, csak halála után
hagyva végrendeletében hazájára azon megbecsülhetlen titkot, miszerint
nyakkendőjének fölülmulhatlan jóállása az által eszközöltetett, hogy ki
volt keményítve! S ily lángésznek külföldön kelle elmulni egy
meggondolatlan szó miatt, holott szép talentuma mellett még valamelyik
európai udvarnál követségi állomást is tölthetett volna be!
IV. Györgyöt nagyon utolérte e szent napon a jókedv. Máskor is állandó
útitársa volt az, de különösen hozzá szegődött olyankor, midőn valakit
erősen letromfolhatott. Már, hogy az a marokkói bey volt-e, vagy egy
nyeregből kiütött gavallér, vagy egy megdöngetett lovászlegény, az rá
nézve mindegy volt.
– Sam! ide hallgass Sammy; ne duzzogj; eredj, küldj zenészekért nekem.
Ma vígan akarok lenni.
– Ma pedig nem fog sem hegedű, sem furulya szólni az «Arany
kókuszdióban», felelt rá vissza Sam röviden.
– Ennek a ficzkónak még egy pár fogát ki kellene ütni; nagyon keményen
pattog a szájában a szó! kiálta egy, minden szolgálatra kész udvaroncz.
– Ne bántsátok! szólt bele György. Én becsülöm az alattvalói
őszinteséget. Tehát kérlek édes barátom, Sámuel, légy olyan szives,
világosíts fel indokaid felől, a mik arra kényszerítenek, hogy fejedelmi
óhajtásunk teljesítése ellen nehézségeket támaszsz; hogy ha netalán az
alkotmány ellen vétettünk volna tudtunkon kivül, azt jóvátehessük.
Tudod, hogy a mi szivünk jó, de gonoszindulatú államtanácsosaink
eltitkolják előlünk a nép óhajtását.
Az államférfiak, kik maguk is jelen voltak a mulatságon, igen jónak
találták e legkegyelmesebb tréfát.
– Hát bizony itt ma nem lesz muzsika; és másutt sem lesz egész London
városában, sőt a hármas királyságban sem lesz, azon egyszerü oknál
fogva, hogy most halottak napja van s Ó-Anglia törvényei mindenkinek
parancsolnak, még a…
– … Még a hegedüknek is! Tökéletes igazad van, Sammy. Ó-Anglia törvényei
nagyon jól tették, hogy gondoskodtak a szegény halottakról, hogy egy
napján az esztendőnek legalább nyugton alhassanak a concertek miatt.
Hanem azt remélem nem tiltották meg, hogy a halottak emlékére egyet
ihassanak Anglia polgárai, már tudniillik a kiknek van mit, mint például
nekünk. Mylordok és myladyk, emeljünk hát poharat az én halottam
emlékére: «éljen a megholt királyné, Karolina!»
E bizarr toasztra összecsördültek a poharak. Kaczagni való volt az!
«éljen a megholt!» Egy víg czimbora kiváncsi volt e kérdést feltenni:
– Tehát csakugyan megholt volna?
– Valóban megholt, erősíté György. Sőt már el is van temetve. Ha nem
hiszitek, ime lássátok: az orvosi bizonyítványok, a mik haláleseteiről
tanuskodnak.
– Haláleseteiről? vágott közbe egy kétkedő. Tehát hányszor halt meg?
– Oh, háromszor, négyszer; igen sokszor. Nem minden ember teheti azt, az
csak egy királynénak van módjában. Ide figyeljetek.
IV. György tárczáját kivéve, abból három levelet keresett ki, mind a
három egészen egyforma borítékba volt téve, s egy kéz irása.
A király olvasá fel egyenkint a leveleket:
«Sire!
E levelet a nubiai puszták közepéről irom. Mellékelve van hozzá a
chansonette, mit a királyné írt hozzám, s én dalt csináltam reá. Hogy a
dal hozzám iratott s hogy ez valóban szerelmi dal, azt bizonyítja az
arab kalauz, ki tanuja volt együttlétünknek a forrásnál, melyet a
királyné «boldog szeretők forrásának» neveztetett el s rózsákkal
körülültetésére alapítványt is tett. Az arabot, kinek neve Maruf,
idecsatolva küldöm a levéllel együtt, ő hitelesen fog bizonyítani.
Fölségednek legalázatosabb szolgája Bartolomeo Bergami.»
A király odaveté a dalt, a dallammal együtt a Queen Butterflynak, ki
utczai énekesnő lévén, azt «à vista» tudta rögtön énekelni, s nemsokára
az egész társaság énekelte utána a refraint: «nappal az ég csillagait,
este a nap melegét», a hogy csak kinek-kinek a torkán kifért; mert
muzsikálni nem szabad ugyan, de a ki maga torkát fárasztani akarja, az
bizony dalolhat magának ünnepnapokon is, a milyen fenhangon csak bir.
– Ez valóban a királyné irása, szólt a komoly lord kanczellár, lámpa elé
tartva a papirszeletkét. Ez igen fontos okmány fog lenni.
– Ez volt egy halál, szólt György, visszatéve borítékjába az első
levelet, s azzal kibontá a másodikat.
– Hallgassátok: «Sire! Itt küldöm ez aquarellt, melyen a királyné magát
és engemet egy lapra festetve, ezáltal legcsalhatatlanabb bizonyítékot
adott maga ellen; a festő, ki e képet készitette, szintén rendelkezésére
küldetik, s mind ezt, mind egyebeket bizonyítani kész. A királyné valami
istenasszonyt ábrázol, én pedig valami pásztort; a nevekre nem
emlékezem, mert nagyon különösek. A pictor tudni fogja. Felségednek
legalázatosabb szolgája, Bartolomeo Bergami.»
Mindenki kapott a festett kép után: hol van a szerencsés Coridon?
A Queen Butterfly, a mint kezébe kaphatta az aquarellt, szemeit hol
arra, hol Györgyre szöktetve, összehasonlítani látszék a két alakot.
– Nos, királyném, melyikünket találod szebbnek: te női Páris,
melyikünknek adod az Eris almáját?
A Quen Butterflynek annyi utczai életphilosophiája volt már, hogy a
festett képet magas megvetéssel hajítsa az asztalra s keztyűs kezét
mosolygó grácziával nyujtsa a királynak.
– Ah, az «én királyném» meg tudja különböztetni a királyt a lovásztól.
– Az volna az irigylett lovag? kérdék többen.
– Nemes embernek adja ki magát, de nem volt egyéb közönséges futárnál.
Én tudom, mert tudtommal lett nápolyi gróffá.
Ez volt tehát a második halotti bizonyitvány!
Most a harmadik levelet bontá fel a király. A czimboraság kiváncsian
dugta össze fejét e mindig érdekesebbé váló okmányok olvasása közben; a
Queen Butterfly a király vállán keresztül iparkodott a levelet olvasni.
«Sire!
Ma három hete egy alberghoban, hol a királynéval megszálltunk, egy pár
nobilival leültem koczkázni. Egy közűlök minden pénzét elvesztve,
haragjában a kancsót fejemhez vágta. Én felbuktam eszméletemen kívül.
Veszedelmes sebet kaptam fejemen. Midőn felocsudtam, a királynét láttam
fekhelyem mellett. Azt mondtam neki, hogy őt rágalmazták előttem s
védelmében kaptam e sebet. Egy orvost keresett fel s ahhoz
szállíttatott. Az orvost e levélhez mellékelve küldöm. Ő bizonyítani
fogja, hogy a királyné egész betegségem alatt egy óráig el nem hagyott,
mellettem virrasztott, ápolt és sebemet kötözte, sőt az orvosnak
anyjától kapott gyűrűjét is odaadta jutalmul, a miért felgyógyított; a
mit van szerencsém ezennel felségeddel legalázatosabban tudatni.» –
Aláirás, mint a többin.
A hahota minden hanglépcsőn végig hangzott ez utolsó levélre. A
királynő, mint betegápoló!
Csak a Queen Butterfly, csak annak az egynek volt szive magában
mormogni: «a háládatlan kutya!»
– Ugy-e bár, hogy meg van halva a királyné? szólt IV. György, és szemei
ragyogtak a kérdés mellé. Ugy-e bár, hogy ihatunk az emlékére halottak
napján?
– Csak volna mit? – jegyzé meg szárazon a lord kanczellár. A punch
elfogyott, s Sammynál nincs az udvarnak több hitele.
– Van nekem! kiálta fel a pillangókirályné. Sam! az én hitelemre hozz
bort. Ma én fizetek: én traktálom az udvart.
Azzal néhány szót sugott Sam fülébe, mire a mogorva vendéglős fogta a
korsókat és a pinczekulcsot s nemsokára tele korsókkal jelent meg a
társaság előtt, mely azután reggelig ivott és dörömbölt, más zene
hiányában az asztalt dolgozva ökleivel, s törött palaczkok nyakával.
A Queen Butterfly előljárt az ivásnál s mikor a mylordok és gentlemenek
jobbra-balra düledeztek, ki az asztalra, ki az asztal alá, ő még akkor
is uralkodott s midőn végre maga György is lehajtotta gondterhelte
fejét, a Queen Butterfly akkor is fenn volt s a roskadozó György fejét
keblére emelve, poharát ajkaihoz erőlteté.
– Még e poharat a halottakért!
György dadogva mondá: «minden halottért: – az enyimért is». Mit szólsz
vén gazember? te Sammy! Mit csinálnak a halottak?
– Azt hiszem, hogy feltámadnak – dörmögé a korcsmáros.
Azzal György is álomnak hajtá fejét; egyedül hagyva a csatatéren
«királynéját».
Egy szögletben ült külön asztalnál Gilvay, a geniális torzképfestő, az
vázolta albumába e jelenetet, a mi harmadnapra minden műárus útczai
tárlatában látható és kapható volt két shillingért: a nagy férfiak
elnyúlva az asztal alatt s a király a Queen Butterfly ölében.
IV. György nem haragudott az ilyenekért, hagyta árultatni szabadon e
carricaturákat, még csak be sem szedette a boltajtókból.
A mint Gilvay elsompolyodott a teremből, a Queen Butterfly fölállt az
asztal mellől; Sam mesternek inte, ujjait ajkára nyomva, mire az a
kandallóban fújtatóval felszítá a tüzet; a Queen Butterfly valamit
vetett az eleven szén közé, a mi hirtelen lángra lobbant a kandallóban.
Azzal eltünt a teremből.
Nemsokára jöttek a király pitvarnokai, kik szokva voltak már hasonló
esetekhez, felpakolták az urakat, kocsikra rakták és haza vitték.
Csak másnap későn, midőn IV. György keresni kezdé a három levelet, a mit
a «Kókuszdiónál» mutogatott, vevé észre, hogy azok hiányzanak. Nem
jutott aztán eszébe, hogy eltette-e azokat ismét zsebébe, vagy
valamelyik úri czimboránál maradtak, vagy az asztalon feledték azokat?
Keresteté, kérdezteté mindenfelé; de senki sem tudott felőlük. Elvesztek
biz azok végkép. Nem nagy veszteség ugyan, mert a tanuk mégis
megmaradtak, de különösen az a kettős arczkép sokat bizonyított volna.
Ezúttal egyik királyné a másiknak jött segítségére; az utczahölgy a
fejedelemnőnek!
III.
Az udvarnál meg volt már ásva a királyné sírja.
Minden zugában a Carlton-housei királyi palotának beszéltek a magas
asszony szégyenéről. Komoly diplomaták a Bathrend redőgazdag köpenyével
vállaikon arról értekeztek a titkos tanácsteremben, szőtték-fonták a
szemfödelet, a mivel úgy letakarhassák a halottat, hogy annak még
orczapirulása se lássék. Az előszobában várakozó udvaronczok élczeket
gyártottak a magas hölgyre; tudván, hogy egy sikerült élcz, mely eljut
IV. György fülébe, megalapíthatja a szerző szerencséjét. Az udvarhölgyek
pipereasztalainál Bartolomeo kalandjait szaporíták végtelen
változatokban s szerencsés udvarló volt, ki hölgyek számára egy
silhouettejét megszerezhette a hirhedett kalandornak. Vén hivatalnokok
keresték a pandektákban az ide vonatkozó törvényczikkeket, a mik szerint
a királynét el fogják itélni; bizonyosan a vihánczoló inassereg is e
tréfák felett nevet a lépcsőkön, sőt a két borotvált ránczos képű vén
hors garde a kapu előtt, az is a királyné sorsáról dörmög s számít a
szerencsére, hogy egy nevezetes napon tán épen ő lesz az a választott,
ki a feketével bevont szekeret kisérni fogja addig a vörös állványig, a
melyről Gray Johanna királyné vére olyan szépen csurgott le köröskörül.
S ha egy elkésett kóbor gavallér éjjel az utczán dalolva megy végig,
Goddam, ha ez nem úgy végződik: «este a nap melegét».
És senki, senki sem érez részvétet az üldözött hölgy iránt?