egész ügyet az akkor Eperjesen székelő biztosság elé rendelte vizsgálat
végett. Hogy e vizsgálat szigorú fog lenni, abból lehetett várni, mivel
Sárossy Sebestyén is a biróság tagjai közt volt; egyik rokona az
elfogott Sárossynénak.
A biztosság azt tanácslá, hogy ily hatalmas embert most nem kell
bolygatni magán ügyek miatt, midőn az ellenfél seregei már Ónod körül
járnak.
A legközelebbi napok igazolák e véleményt; Ónodvár elesett, s mielőtt a
sárosi grófot megidézhették volna, Schulcz és Veterani Eperjes alatt
voltak.
Eperjes kőfalaiból öt hétig csatatér lett; csatatéren hallgatnak az
irott perek, ott csak karddal és golyóval vívják ki az igazságot. A
sárosi várparancsnokra nehéz lett volna most kisütni, hogy ő az ördög,
midőn a szorongatott város minden népe ő tőle várta, hogy szabadító
angyalává legyen.
Az ötödik héten vissza is verték az eperjesiek Veterani rohamra indított
hadait, s csak azután, hogy Schulcz tábornok maga megérkezett új
seregekkel s Rode gróf mindig késett a felszabadítással: akkor adták fel
magukat, becsületes vitézekhez illő feltételek mellett.
Tudjuk a történetből, a mi erre nyomban következett: Caraffa
vésztörvényszéke, a «laniena Eperjesiensis».
Midőn e vésztörvényszék összeült, az első napokban, a midőn még mindenki
azt hitte, hogy ennek feladata csupán a zilált birtokviszonyokat
helyrehozni, s a tusa alatt lábrakapott rablókalandoknak véget vetni:
Lambertus volt az elsők között, kik siettek panasztételükkel előkerülni.
Most már valószinű volt, hogy a győzelmes Caraffa nem fogja kimélni a
nagysárosi várkapitányt, ki a kuruczok embere; mint kimélte őt Tököli
vezére, sőt kapni fog az alkalmon, hogy törvényesen elitélheti őt s
megfelelő ereje is leend a kalandoron saját várában foganatosíttatni az
itéletet.
Mindenekelőtt azonban tudomást akart magának szerezni a felől, hogy kik
névszerint a vésztörvényszék birái? Nagy megütődéssel tudá meg, hogy
azok közt maga Rode gróf is ott ül.
Éjjel Czirinka felzörgeté álmából Lambertust s miután az bebocsátá,
sietve szólt:
– Az ördögnek is van ám esze. Mind a két felén van húrozva a hegedűje.
Míg Tököli itt volt, azzal tartott, most meg a labanczok mellé állt.
Nehogy kegyelmed bevádolhassa őt a törvényszéknél, ő vádolta be
kegyelmedet, mint Tököli czimboráját. Siessen a városból, mert még ez
éjjel megfogják.
Lambertus használta ez intést s éjjel álruhában kimenekült, Czirinka
által vezetve egy mellék sikátoron keresztül, s jó volt sietnie, mert
jókor hajnalban már jöttek érte a drabantok, hogy tömlöczre vessék.
Rode gróf diadalmaskodott.
Kezében volt a leány, ki által a sárosi uradalom birtokosává leendett;
Caraffa barátságát megnyeré az által, hogy egykori bajtársait a
legkegyetlenebbül kiszolgáltatá neki s azt lehetne róla mondani, hogy
jobb keze lett annak az embernek, ha nem volna róla tudva, hogy az az
ember maga volt egy bal kéz.
A ki ellene felszólalhatott volna, az mind kezei közt volt, s a mely kéz
ellene fölemelkedett, azt módjában volt levágatni.
A sárosi várban foglyul tartott nők kényre-kedvre voltak nála hagyva; jó
szerencse, ha a leány egy igen szavával megmentheté öreg anyja életét.
Midőn Lambertust a válaszúton elhagyá Czirinka, a lelkész szomorú
csüggedéssel mondá: «és igy ez átkozott ember megmenekült Isten és ember
boszujától».
– De még az ördögétől nem! szólt Czirinka vészes szemvillanással. Még
hátra van az a rettenetes úr, a kinek álarcza alatt ő eljegyzé
menyasszonyát. Az ördöggel nem tréfál senki hiába. Esküszöm arra a
fekete országra, a hol nem lakik semmi jó, hogy az, a kinek a nevében az
eljegyzés történt, a lakodalmon személyesen is ott lesz.
Azzal elvált és ment a maga útján: Lambertus jobbra, ő balra; amaz
imádkozva az éghez ártatlanok védelmeért, bűnösök megtérítéseért, emez
égő boszút forralva pokol hő tűzénél, melynek mindegy öröm, ha együtt
vész el az igaz a gonoszszal, a szenvedő az üldözővel, az áldozat a
gyilkossal és ő maga velük együtt.
Czirinka farkastejet szedett a mezőn; annak mérges nedvével ránczokat
csinált arczára, homlokára, a méreg fölette arczbőrét, s mikor a
sebgyulladások elmultak, kész vénasszony arcza volt a nőnek, senki sem
ismert volna rá, annyira el volt éktelenülve.
Akkor egy háti kosarat véve, felballagott a sárosi várba. Az őrtálló
katonának azt mondá, hogy a várnagygyal akar szólani; odavezették.
– Mit akarsz tőlem, vén boszorkány? kérdé a várnagy.
– Boszorkányságot akarok csinálni. Mit akarnék egyebet? Azt hallom, sok
patkány van a várban, a méltóságos uraság nem alhatik tőlük éjjel; még a
csizmatalpat is megrágják a katonák lábain, mikor alusznak: hát én
azokat egy nap alatt kivesztem.
– Hazudsz most, úgy-e?
– Magam is patkánynyá legyek, ha igazat nem mondok.
– Rájuk tudsz olvasni, attól mennek el.
– Rájuk is olvasok, az is használ, de meg bogyókat adok nekik, a miktől
megvadulnak s mind elmennek az erdőre.
A várnagy igen tréfás ember volt, kinek voltak mulatságos ötletei, ha
kedve támadt.
– No boszorkány, próbáld meg a mesterséged. Ha elűzöd a várból a
patkányokat, száz tallér üti a markodat, de ha tréfálni akartál, azzal
ugyancsak megjártad. Látod itt az udvaron ezt a ketreczet a falban,
eddig medvéket tartottunk benne, de hogy asszony kerül a házhoz, rájuk
találna csudálni, megöltük őket, ebbe csukatlak be. Ha megtudtad ölni a
patkányokat reggelig, reggel kibocsáttatlak; ha nem tudtad megölni,
reggelre itt ebben a ketreczben azok megesznek téged. A medvék is egész
éjjel verekedtek velük.
Czirinka szeme közé vigyorgott a tréfás várnagynak.
– Hát ifjasszony jön a házhoz?
– Az hát, te szemetrevaló! holnap innen a ketreczből megláthatod, mikor
az egész fényes násznép megy a kápolnába. Jó mulatságod lesz. Még
egyebet is fogsz látni, a másik vőlegényt, ki urunk menyasszonyával el
akart szökni, ugyanakkor viszik a tömlöczből a hátulsó udvarba
akasztani; a reggeli harangszó egyiknek menyegzőre, másiknak akasztásra
kondul. S mind a kettőt előtted fogják elvinni; innen nézheted, mint
valami úri erkélyből.
– No az nagyon szép lesz, nevetett Czirinka, fehér fogsorait kimutatva,
és gondolva magában: «egy nyakatok van mindnyájatoknak és az az én fogam
között, és azt én leharapom».
– Vezessétek a boszorkányt szét a várban, hadd babonázzon kedve szerint;
vigyázzatok rá, hogy el ne szökjék, s azután zárjátok a ketreczbe.
Czirinka leginkább a földalatti üregekbe vezetteté el magát; s hol
patkánylyukakat talált, oda leguggolt, czigánymondatokat mormogott, s
apró szürke labdacsokat hintett el a lyukak körül, miket háti kosarában
hozott magával.
Az őrök mondák neki, hogy csak ne kimélje a varázsszót a lőporos torony
körül, mert az különösen tele van patkánynyal, minthogy a gabonatár
mellett fekszik.
Czirinka elvégezte dolgát.
A labdacsok mérge, miket elszórt a pinczékben, villó (phosphor) volt,
melyből ha kis adagot használnak, a patkányok elvesznek kár nélkül; de
ha igen nagy adagban találják vegyíteni a csalétek közé, a kínzott
állatok, mik vergődés közben előjönnek üregeikből, kihányják azt, s
olyankor a villó gyújt. És a lőportorony tele van patkánynyal!
Czirinkát a babonatétel után bezárták a medverekesztékbe.
A várban egész éjjel, mintha kisértetek jártak volna, olyan nyögés,
nyavalygás hangzott, hogy az alvók kikeltek ágyaikból s az őrjáró
katonák a falon arról gondolkoztak, hogy leugorjanak a nyolczöles
mélységbe. Maga Rode gróf egész éjjel nem tudta lehunyni szemeit e
rémletes hangoktól, mik a falakból tetszettek kijönni s lelke altatására
Ágnest kényszeríté egész éjjel a hárfát verni és énekelni hozzá s
egyszer sem merte őt úgy nevezni, hogy «Asmodea», sőt kérte nagyon, hogy
takarja el fehér vállát, nem akarta azon látni a pirosan vonalzott
boszorkányjegyet.
Csak Czirinka aludt nyugodtan a szalmán. Mint a ki bevégzett nagy
munkára hajtja le fejét. A reggeli harangszó ébreszté fel álmából. A
patkányok nem háborgatták egész éjjel. Az udvaron nagy sürgés-mozgás
volt már; egy csapat vasinges katona, fekete sisakokkal, öblös
muskétákkal, meredt sorba állítva a börtönajtó előtt; rekedt dob
pörgött, rozsdás vasajtó nyikorgott, láncz csörömpölt s Czirinka látta
fiát, Ambrust, lánczok alatt görnyedve végig haladni az udvaron. A hurok
már nyakára volt vetve s a kötél végét a hóhér fogta, a veres palástos
komédiás; még csipőjére tette a balkezét, mintha kevély akarna lenni.
Az tetszett mégis Czirinkának, hogy fia nem sírt, hanem inkább dühvel
nézett fel a vár ablakára, a honnan Rode gróf tekinte le rá.
Czirinka felkaczagott, midőn elvonult előtte a gyászmenet.
Következett utána a másik: a nász.
Most már nem dobok, hanem trombiták és sípok szóltak; nem fegyveres,
hanem tarka ruhás bohóczok nyiták meg a menetet; nyoszolyószűzeknek
öltözött bérleányok vezették a menyasszonyt, ki sápadtan, akaratlanul
engedé magát vitetni, mint egy járó szobor, míg az öreg Sárossynét
erővel hurczolák, hogy jelen legyen unokája esküvőjén. A vőlegény csupa
arany és bibor volt, palástja drága gyöngyökkel rakott, kalpagja
forgóján csak úgy szikrázott a sok karbunkulus!
Czirinka még jobban kaczagott.
A ketrecznél őrtálló alabárdos kegyesen magyarázta előtte a
történendőket.
– Látod, a harangszó a toronyból addig tart, a míg az egyik menet a
vesztőhelyre, a másik a kápolnába ér. Akkor az első ágyúlövés azt fogja
jelenteni, hogy a pár az oltár előtt áll, az a másik pedig a lajtorja
fokán. A második lövés tudatja azt, hogy a pap rátette kezét az esküvők
fejére, s a hóhér a magáét az elitélt fejére. A harmadik lövésnél aztán
vége mind a két czeremoniának. Egyik is, másik is – kötve lesz már.
Czirinka azzal az ádáz dühvel, melynek ereje van azt a rombolást
megtenni, a mit oly nagyon óhajt, húzta magát a ketrecz szegletébe s
várta a lövéseket.
Az első ágyúdördülés hangzott. A nap keresztül sütött a kápolna ablakain
s idáig láttatá annak tarka enkausztikus képeit. A toronyból intettek a
zászlóval.
– No most állnak az oltár és a bitó előtt, szólt nevetve az őr.
A zászlóval másodszor is intettek a toronyból; a második ágyúlövés is
eldördült.
– Ahán! Jó kézben vannak már a fejeik!
Most mindjárt jön a harmadik lövés. Czirinka irtózattal, gyülölettel,
átokkal nézett a zászlós torony felé. A zászló aztán harmadszor is
intett, és arra következett egy dördülés, melyre a föld tetszett
szétomlani és az eget elborítani romjaival.
Czirinka azon perczben, hogy a zászló harmadszor is intett, irtózva
hunyta be szemét. Mikor nyitotta azt ismét fel? Egy percz mulva? egy óra
mulva? vagy talán napok is elmultak a közben. Midőn újra felnyitá
szemeit, már nem volt előtte sem az őr, sem a kápolna fényes ablakaival,
sem a zászlós torony, sem a várkastély, sem a fényes kiséret, sem az
ágyús bástyák; hanem csak egy roppant kő- és gerenda-halom, melynek
itt-amott üszkei füstölögtek.
A ketrecz előfala is kidűlt, a rostély a mint lezuhant az őrre,
ugyanannyi koczkára vágta azt szét nyomorultul.
Czirinka előjött odujából, melynek vastag bolthajtását az iszonyú
robbanás le nem szakíthatá s valahány eléktelenült hullát talált a kövek
és szálfák között, mindegyikre nagyot kaczagott. Egyszer aztán egy
testétől elszakított fej akadt lábai alá. Reáismert abban fia fejére;
ráismert a kötélről, mely még akkor is rajta csüggött. Azt felvevé,
megsimítá a portól, megcsókolá s elrejté öltönyébe.
Azután iparkodott a várból kijutni. Könnyű volt már, őrök nem álltak a
kapun; maguk a kőszobrok is le voltak vetve talapjaikról.
Mikor a lánczaszakadt felvonó hidra jutott, ott megállt, visszanézett,
egy kővitéz szobra feküdt a hidon keresztben, feje letörve. Czirinka
feltette bal lábát a szoborra s felvette jobbjába a kőfejet.
Czirinka végig nézett az egész szép munkán: a füstölgő romokon, a tégla-
és deszkakeverékeken, a feketére perzselt bástyákon s azzal hangos
hahotában törve ki, rikácsolá a visszhangzó üres folyosóknak:
– Megmondtam, hogy az ördög is ott lesz saját lakodalmán!
S a kezébe vett szoborfejet behajítá átkozódva a kapu alá: az
csörömpölve ugrált végig a kövezeten s oda gurult a többi romok közé.
Czirinka pedig lement a patak mellé, ott megmosta fia arczát, körmeivel,
mint egy farkas, gödröt vájt neki s abba eltemette. Akkor aztán leveté
magát a földre és sírt naplementig. Konrád mester háza soha sem látta őt
többet.
A sárosi vár külső bástyái még most is állanak, a kis toronyalakú
köröndöcskék még most is jó menedékei a vércsének; a bástyákon belül egy
helyütt bozóttá vált a tengeri szőlő, köszméte és zsálya. Ott valaha
kert lehetett.
EGY SZEGÉNY ASSZONY TÖRTÉNETE.
I.
Egy csíkos ponyva van vetve a hajló pálmafára, annak földig omló
szárnyai czölöpökhöz feszítve képezik a sátort, szellő és napsugár
szabadon jár rajta keresztül.
A sátor mellett két teve fekszik, karcsú nyakát a fűben elnyújtva; két
paripa tombol, leszúrt dzsidanyélhez kötve; a hajtsár tevéi mellett
fekszik arczczal ég felé fordulva; száz lépés az egész oáz kerülete,
melynek közepét egy kőbevágott kút képezi; köröskörül a világ minden
sarka felé a végtelen sivatag terül, melynek izzó láthatárán épen most
megy le a nap.
Egy kis ritkás pálmaerdő a távolban, melynek magányos árnyai messzire
vetődnek az alkonyfényben, néhány meredő veres kőszikla; – azonkívül
semmi egyéb sem zavarja a pusztaság méltóságos unalmát.
A nyílt sátor alatt málhából és nyergekből alakított kereveten hever egy
hölgy; szőke hajfürtjei, sötétkék szeme, nyúlt arczvonásai távol hideg
égalj szülöttének vallják; bár a keleties öltözet, a lenge kaftán, a
tollas sipka, a karcsú derékra kötött shawl rejtegetni igyekeznek
származását.
Lábainál nagyvirágú szőnyegen pálmabor, kétszersült és egy férfi hever;
a mit közönséges nyelven szép embernek neveznek. – Nem tudom, nem vagyok
asszony. – A férfi mandolint tart kezében és dalt ver rajta; a hölgy
tárczáját tartja kezében s irónnal verseket ír belé; a férfi dallamot
rögtönöz hozzájuk és elénekli.
Halljunk egyet e versek közül:
«Lemegy a nap, csillag jő fel;
Ah milyen szegény az ég!
Ha napja van, csillaga nincs:
S ha csillag jő, nap nem ég.
De szemedben mindig látom
Az ég mind a két felét:
Nappal az ég csillagait
Este a nap melegét.»
A vers gyönge, a hozzá rögtönzött dallam keveset ér; a pálmabor
kesernyés, a kétszersült kemény, a sátor szellős, a tanya kényelmetlen:
hanem azért – a ki boldog, annak minden mindenütt jó.
És a ki boldogságát félti, annak nagyon jó hely a puszta; egy kis oáz a
pusztán; – egy kis csergedező patak; egy kis sátor, egy falat száraz
kenyér, és egy hű szív; azután fenn a csillagok, a mik látnak, hallanak,
de nem beszélnek.
Hát a tevehajtsár?
Szegény mezitlábos ember! van is annak gondja másra, mint arra, hogy
tevéi milyen szépen kérőznek. Legfeljebb arról álmodik, hogy ez a szép
hölgy, azért mivel boldog, egy dinárral több baksist fog adni
elváláskor, mint mások, a kik untokból jártak azon, s azután el fogja őt
is felejteni, mint annyi ezer zarándokot, a kit a pusztán átvezetett
már.
Még jól esik, ha a boldogok egy ily temetvemaradt élő tanuját birhatják
örömeiknek, a ki azoknak nem irigye, nem árulója.
– Van-e nőd otthon, Mazrur? szólítja meg a delnő a hajtsárt, ki
tenyerébe fektetett arczczal bámul ki a pusztaságba.
– Van.
– Szeret-e?
– Nem tudom, nem kérdeztem még tőle.
– Jó nő-e?
– Jó, ha jól megverem.
– Vannak-e gyermekeid?
– Még sok.
– Szereted őket?
– Csak ne ennének annyit.
– Mazrur; én azt akarom, hogy a kik e napot e forrásnál tölték, azok
mind boldogok legyenek. Fogd ez erszényt, tedd magadat és családodat
boldoggá vele.
A hajtsár elveszi az erszényt s megáll az esze nála, mert meg sem tudja
köszönni.
– Van-e e forrásnak neve? kérdi tőle a hölgy.
– Van ám: «teveitató».
– Mától fogva nevezd azt el «boldogok forrásának», ültesd be környékét
jerichoi rózsákkal s minden évfordulóban e napon jőjj ide el és szedj e
rózsákról egy füzért; én a föld túlfeléről is elküldök érte s neked
ismét egy ily tele erszényt fogok küldeni e rózsákért. El ne felejtsd
úgy híni társaid előtt e kútat, hogy «boldogok forrása»; de okát
titokban tartsd, mert ez bajt hozna rád.
Mazrur bámult és hallgatott: a pénz nagyon sok volt, az igéret mesés.
A hölgyet álomba ringatta a dal: «nappal az éj csillagait, este a nap
melegét».
Mi adhat valakinek édesebb álmot, mint az a tudat, hogy minden lényt, a
ki körülötte lehel, boldoggá tudott tenni!
Még a dromedárokkal is megosztotta kétszersültje maradékát.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ez a hölgy – Karolina, Anglia királynéja; – és a férfi? – az pedig nem a
király.
* * *
– Ah madonna, könyörüljön rajtam, mert éhen kell elvesznem. Miniatur
festő vagyok, a respublica alatt mesterségem kiment a divatból, nem kél
az aquarell; pedig úgy festek, mint Guido Reni. Szánjon meg! Két
zecchinoért készítek egy arczképet, ha pedig egy lapra parancsolná
levétetni magát monsignoréval, a kettőt készíteném három zecchinoért,
mert az elefántcsont drága, csupán azért.
Egy magas karcsú hölgy és egy barna szemű férfi, kar kar alá fűzve, a
római corsón; előttük levett kalappal s rongyos köpönyeggel egy hosszú
hajú, kecskeszakállú férfi, a ki ez indítványt intézi a hölgyhöz.
A hölgy szánalommal néz a sovány, éhenholt alakra.
– Ön talán boldogtalan szerelmes.
– Oh nem, madonna, boldogtalan éhező vagyok.
– Lehetetlen, hogy az ön korában a szívnek vágyai ne lennének. Csak
vallja meg. Ideálja van; azért küzd, ő hozzá akar fölemelkedni.
– Igaz, madonna; a porta dell popolo melletti pék leánya.
– Neve?
– Pelinetta.
– És azt nem akarják önhöz adni, mert ön szegény?
– Az apja pedig gazdag.
– Jőjön el két óra mulva a hôtel Riminibe; inasaim felvezetik, várni
fogják. A fizetést bízza majd reám.
Két óra mulva Pelinetta imádója megjelenik festékeivel a hôtel
Riminiben. Ezüst vállrojtos cselédek vezetik teremről teremre, végre egy
kis szobácskába tolják, ott vár reá az úrnő, Daphnisnak öltözve, kezében
szalagos pásztorbot; lábainál az említett úr, kit a corsón láttunk, mint
Meliboeus.
A festő egy elefántcsontra festi le a párt.
A kép elkészül; a hölgy el van ragadtatva általa; nem valami remek biz
az: de hát műismerők-e a boldog emberek?
– Te három zecchinot kértél művedért: im én háromszázat adok érte.
Azonkívül ajánlani foglak Murat királynak, ki előtt szavam mindenható.
És most siess Pelinettádhoz és légy boldog, – mint én is az vagyok.
A festő zsebre dugja a pénzt, kalapjába dobja festékeit s fut ki az
utczára; a hölgy pedig fogja az elefántcsontra festett képet s
átszellemült arczczal nyújtja azt Meliboeusának.
– Ezt – emlékül te neked.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
E hölgy – Karolina, Anglia királynéja: a férfi – az pedig nem a király.
* * *
Fra Capuccio valami nagyon szegény seborvos volt az Abruzzok egyik kis
városában, hova idegenek csak a szép kősziklákat bámulni vetődtek, miket
a helybenlakók nem találtak annyira bámulni valóknak.
Fra Capuccio háza annyiban nyári laknak nevezhető volt, a mennyiben a
szél ott járhatott át rajta, a hol kedve tartotta; de nem csoda az, mert
lakostársai ritkán betegesznek meg, akkor is inkább Monna Tessához
folyamodnak, a vén boszorkányhoz, a ki babonás szerekkel aztán
kikuruzsolja őket – hol a betegségből, hol a szép világból. Bevert fej,
lábtörés ugyan eleget fordul elő, de a patiens többnyire brigante, a
kitől nem igen él meg a szegény gyógytudós; nem is tudom, hogy
öregedhetett volna meg itt, ha csak búcsúkra nem járna szépítő szerekkel
és mindent gyógyító panaceákkal, hátán hordozván szekrényét.
Egy este öszvércsengés veré föl a tudós sebészt korán lefektéből, a mire
nagyon kényszerítve volt mécsbe való olaj nem léte miatt, s az ajtaján
tett dörömbözés kényszeríté lemenni rozzant lépcsőin s bebocsátni a
kérezkedőket.
«Bizonyosan valami meglőtt dugárust hoznak már megint.»
Azonban csalódott. Egy szép, délczeg termetű úrnő jött elől,
lovagköntösben, fátyola hátravetve, utána egy kisérő nő és azután két
lovász, kik egy alélt lovagot hoztak be az orvoshoz.
– Doktor úr, monda a nő indulattól elfojtott hangon, vegye ön elő minden
tudományát és segítsen. Szabja bármi árát segélyének én azt
megkétszerezem.
Az orvos megörült nagyon, mikor a sebet megtekinté; ez olyan szép és
czifra seb, hogy gyógyítása belekerül három hétbe; azalatt a madonna,
kit az ég küldött ide, egy örökséget elkölthet gyógyszerekre.
– Szóljon ön: nem fog-e meghalni? kérdé a hölgy, megragadva az orvos
kezét, ki e heves szorításból kitalálhatá, hogy a sebesült élete nagyon
drága lehet.
– Ha tudományom nem csal, még visszaadható az életnek.
– Lássa ön, az én védelmemben kapta e sebet.
– Ha tudományom nem csal, furcsa egy fegyverrel vágták meg: hasonlít
ahhoz, mikor valakinek a fején egy palaczkot törnek össze.
– Az Istenért.
– Legyen nyugodt excellenza (a selyemruhát így czímezik Nápoly körül),
én helyreállítom és nyoma sem marad arczán a sebnek.
A lovaggal azonban csakugyan gonoszul elbánhattak valahol: három nap,
három éjjel mindig félrebeszélt; azután meg úgy el volt gyengülve Fra
Capuccio sűrű érvágásaitól, hogy a szemeit sem birta nyitva tartani.
Csakugyan jól számítá ki a tudós férfiú, hogy három hétnél elébb nem
fogja elhagyhatni fekhelyét.
A hölgy azalatt éjt és napot ott töltött a beteg körül; nehéz álmaiban
kezével hűsíté sebtől égő homlokát, gyógyszerét arany kanálkával maga
adta be neki s óráján vigyázta az időt, hogy pontosan vegye a szenvedő a
jótékony decoctumot, a mivel más alkalommal Fra Capuccio gyermekágyas
asszonyokat szokott gyógyítani. Éjjel ott térdelt imádkozva a madonna
képe előtt, örök alapítványt hagyott a helység syndicusánál szegény
beteg sebesültek számára, midőn a lovag felüdült.
Fra Capuccio minden napért, melyet a beteg hajléka alatt töltött, száz
arany scudit kapott; s azonkívül, midőn egy napon hat lovas aranyos
hintó jelent meg rozzant viskója előtt s abba a felépült lovagot fehér
parókás inasok beemelték az úri hölgy mellé, oda inté magához a hölgy
Fra Capucciot.
– Doktor úr. Midőn önhöz jöttem, azt a fogadást tettem a lorettoi
szűznek, hogy ez életért, ha nekem visszaadatik, azt adom cserébe, a mi
legnagyobb kincsem. A mit önnek adtam, az csak hála volt fáradozásaiért;
hátra van fogadásom. Nézze ön e brilliant gyűrűt: értéke ötezer scudi;
rám nézve ezerszer annyinál is több. Anyámtól kaptam ezt, mikor
haldokolt; anyámnak utolsó áldása van e gyűrűhöz kötve. Most ezt önnek
adom. Isten és a madonna védjék önt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ez a hölgy volt – Karolina, Anglia királynéja, a többször említett férfi
pedig Bartolomeo Bergami, lovag, báró, marchese, a szent Karolina-rend
vitéze, – és még valami más: – egy fizetett kém a királyné férjének
zsoldjában!…
II.
IV. György király nejét, Karolinát, a menyegzőéj után, elűzte magától.
Azt mondják, hogy Sellers grófnő valami hevítő bájitalt adott a
menyasszonynak, mely miatt a király megvetette nejét s egy távoleső
falusi kastélyába száműzte.
Ott szülte meg leányát; azt elvették tőle s többé látnia nem volt
szabad.
És soha férje udvaránál nem mutathatta magát.
Az udvarnál a királynénak hatalmas ellenségei voltak; legelől a király
maga, azután az anyakirályné, a lord kanczellár, a kormány főbb tagjai,
és azután mind az a hímes-hámos csőcselék, a mi nyal és harap, a hogy
hasznosabbnak látja.
A király gyűlölte, mert nem szereté; az anyakirályné és a kormányférfiak
üldözék, mert ez összeköttetés a politikai combinatiókat akadályozta; a
többi pedig haragudott rá, mert – mert ez az udvarnál divat volt.
Csak két védelmezője volt az angol földön: az egyik a király atyja, az
öreg III. György, egy jószívű agg, a kiről azt mondták, hogy elmebeteg.
Egy becsületes lélek, de testi erő nélkül; elfordított lap a királyi név
fényével; egy halott, a kinek kezét megcsókolják, de ütését nem félik.
Hanem a ki a másik védelmezője volt, oh ez egy rettenetes úr, a ki előtt
Ó-Anglia kormányférfiai levett süveggel állnak s haragos tekintete elől
mezitláb osonnak el, a ki úr az urak felett, a kinek kincse, hatalma,
fegyvere, birodalma van, nagyobb, mint a világ bármelyik hódítójának: ez
az úr az angol közvélemény.
Mit? A mób? az utczai csőcselék: a prókátorok, a firkász ujságírók, a
népszónokok és a szövőszékek emberei oly hatalom volnának Angliában?!