parázson megtüzesíté, s mikor az aranygyűrű már izzadni kezdett, kivevé
azt a parázsból, s a csecsemő válláról lehúzva a patyolatot, rásüté arra
a lapoczka alatt a gyűrűn levő jegyet. A gyermek abban a perczben fel
sem sikoltott rá.
Az ördög pedig azon izzón felhúzta a gyűrűt az ujjára.
Ha ez eset mostanában történt volna, azt mondanák rá az ördögtagadó
sceptikusok, hogy bizonyosan asbesttel bélelt keztyűje volt.
Azután visszatevé helyére a gyermeket, ki mihelyt az ördög letette
kezéből, azonnal elkezdett ordítani, s azt cselekedte egész reggelig. Az
ember azt vélné, ha csodákban nem akarna már hinni, hogy csak ekkor
kezdett el még igazán fájni az égés nyoma a gyenge vállon.
Azzal megigérve, hogy esztendő ilyenkorra ismét meg fog jelenni, s ismét
leszámlálja az asztalra az évenkinti száz aranyat, ördög úr ő méltósága
távozni készült.
Konrád mester nagy szolgálatkészségesen utána akart világítani, nehogy
megüsse lábát a sötét folyosón s még majd őt vádolja az utókor, hogy
miatta «sánta» az ördög: azonban alig vette fel a mécsest az asztalról,
midőn az alvilági excellentia olyan tüzet fújt a szájából, hogy Konrád
mester hanyatt esett ijedtében, s mire föl mert tápászkodni, sötétség
lett körülötte és rejtelmes kénkő-illat, melyben ő azután virradtig
elbujva is maradt a kemenczesut biztos menedékei közt.
Mai világban persze hogy az ilyen csodákat egy szájbavett tülökkel, a
miből puskaport fújnak a gyertyán keresztül, minden falusi komédiás
tudja már utánozni, a mi kétszáz év előtt az alvilági urak csodatettei
közé tartozott.
Csak napfeljötte után mertek Konrád mester és Czirinka életjelt adni
maguk felől, a midőn is az asztalra szórt aranypénz kellőleg meggyőzé
őket a felől, hogy a mi az éjjel történt velük, az nem volt álom.
Most hirtelen eldugva a sok pénzt, míg a visszatéregető cselédek,
ismerősök meg nem látják, eszükbe jutott megnézni, hogy micsoda jel az,
a mivel elbélyegzé magának az ördög a gyermeket, s látták, hogy az két
egymásra keresztezett háromszeg, vulgo: «boszorkánynyom».
Ez tehát valóságos ördög!
Hanem a dologgal jó volt nem dicsekedni; ha a prépost azt megtudná, soha
senki meg nem őrizné mind a kettőjöket a máglyára vettetéstől.
Elég, hogy ketten tudták: ez is sok; e bűntudat Konrád mestert még
inkább rabjává tette Czirinkának, mert ha valamiben ellenkezett vele, ez
mindjárt azzal fenyegetőzött, hogy megy a paphoz s feladja az ördöggeli
czimboráskodást: magát a feladással megmenti, Konrádot pedig belemártja.
Így telt aztán az egyik év a másik után. Az ördög minden évben eljött,
elhozta a pénzt. Mindig éjszaka jött, a mikor a cseléd és a gyermek
aludt. Megnézte az alvó Asmodeát, kit ugyan a keresztvizen Ágnesnek
neveztek el. Meg volt elégedve; adott még több pénzt is a nevelőknek,
hogy vegyenek számára czifra ruhákat. A leány már tizennégy esztendős
volt és még mindig nem tudott róla semmit, hogy micsoda veszedelmes nagy
úr számára van eljegyezve, s hogy a boszorkánynyomot testén viseli; azon
egyszerű oknál fogva, minthogy a hátát senki sem láthatja.
Annyi év alatt azonban, daczára a mély hallgatásnak, a mivel Konrád
mester és felesége, maguk jóvoltáért, e gonosz titkot őrizni tudták, ki
kellett abból egynek-másnak szivárogni a városiak közé.
Feltünt, hogy Konrád mester és felesége mindig oly jól élnek, mindenben
duskálkodnak, pedig a mesterséget egészen elhanyagolták már, alig
dolgoztatott velük valaki. Honnét ez a sok pénz?
Néha megint úgy meg vannak szorulva, hogy nincs betevő falatjuk, s
másnap egyszerre hegyen-völgyön lakodalom.
A legkisebbik leány már 15 esztendős, és azt még sem vitték ez ideig
templomba, sem bérmáláshoz, sem gyónáshoz, pedig a többiekkel ezt nem
mulasztották el.
Annál kevésbbé engedik meg a városi polgár ifjuságnak, hogy a földet
tapossa körülötte, sehova sem viszik, mindig otthon őrzik, pedig a többi
leány már ki férjhez ment, kivel más viszontagság történt, de otthon egy
sem maradt, a fiukat is ideje korán mesterségre adták, még pedig jó
messze eső városokba, hogy minduntalan haza ne járjanak.
Többen azt is meglesték, mikor egy fekete úr, fekete lovon, éjfélkor
Konrád mester háza előtt megállt, a paripának soha egy lábdobbanása sem
hallatszott; a fekete úr háromszor koczintott az ajtón, arra azt
kinyitották, ő belépett, a lovát senki sem fogta, mégis ott maradt; egy
órakor éjfél után a fekete úr visszajött, ismét lovára ült, s olyan
nesztelenül ellovagolt, mintha selyempapucs volna a lova lábán.
Lambertus prépost egyszer maga elé idézteté Konrád mestert s kérdőre
fogta e kósza hirek miatt s különösen azért, mi okon nem küldi Ágnes
leányát a szentegyházba?
Konrád mester térdre esett és azt mondá, hogy meg akar vallani mindent
igazán.
És azután hazudott ilyenformát:
Ágnes nem az ő leánya, hanem egy gazdag protestans úré, ki nős lévén,
házasságon kívül született gyermekét itt rejtegeti s egyenesen azt
kivánja, hogy azt protestans hitben neveljék. A főúr nevét nem mondhatja
meg, mert azt maga sem tudja. Innen jön a költő pénz, s azért őrzik úgy
a leányt a városi fiatalságtól. A főúr el fogja azt vinni, ha felserdül,
s kiházasítja maga.
Ez elég valószinű mese volt, s hogy «mentség»-nek megjárta, annak
magyarázata ottan keresendő, hogy ez idő szerint Tököli Imre volt a
felföld ura, ki Kassát ostrommal elfoglalván, a jezsuitákat kiűzte, a
protestansok templomait, iskoláit visszaadta; annak egy ezredes
kapitánya, Madách Péter, kormányzott a Szepességben, ki maga is nagy
mértékben protestans lévén, ha perpatvarra kerül a dolog, aligha Konrád
mesternek nem adott volna igazat.
A főtisztelendő úrnak tehát el kellett fogadni a mentséget.
Nem ilyen könnyen engedé magát kielégíttetni az előljáróság. A
polgármester okvetetlen akarta tudni, ki fia az a titkos éji látogató s
e végett a tudvalevő napon minden kapuhoz erős őrséget állított, hogy
akárki azokon éjfél után ki akar menni, gyalog vagy lóháton, azt fogják
meg és kötözve vessék a tömlöczbe, ha ellentállna; – ha pedig szépen
megadja magát, tudják meg, kicsoda? s parolájára ereszszék el. Hogy
pedig semmiképen el ne szalaszszák, még azonfelül a Konrád mester
házánál átellenes épület kapuja alá is őrt rejtének el, az erős Lénárd
alakjában, ki nappal hentesmester, éjjel pedig a közbátorságra vigyázó
alabárdos volt; félelmes ura a későn hazavergődőknek, nemkülönben
hatalmas eloszlatója minden kocsmai verekedésnek.
A várt éjjelen tehát ott leskelődött az erős Lénárd, alabárdjával
kezében, s várta a fekete urat.
Az éjféli órakonduláskor nesztelenül, mint szokott jönni, megérkezett a
lovag, megállt a ház előtt, leszállt a lováról s bement Konrád
mesterhez.
Az erős Lénárd most is elfoghatta volna már, de gondolá, hogy jobb lesz
akkor rárohanni, mikor a világosról a sötétre kijön, akkor nem lát oly
jól. Mintha ez az ördögnek nem mindegy volna?
Odalopózott tehát szépen az ajtóhoz s alabárdját marokra szorítva,
várta, mikor fog a lovag visszajönni? Az ablakon nem lehetett benézni,
mert a vastáblák be voltak téve, de a leszámlált pénz csengését jól
hallhatá.
Végre a toronyból hangzott az egy óra, az ajtó ujra megnyilt: a lovag
kilépett. Az erős Lénárd csak arra várt, míg egyik lábát a kengyelbe
teszi; akkor neki rontott, s teli torokkal ráordíta: «ki vagy? megállj?»
A lovagnak felvetni magát a nyeregbe, a mellének szegzett alabárdot
kicsavarni az erős Lénárd kezéből, az erős Lénárdot magát vastag
kámzsájánál fogva megragadni, épen egyszerre való munka volt. A másik
perczben sarkantyúba kapta a lovát s Lénárdot folyvást gallérjánál fogva
rántván maga után, kényszeríté hanyatt-homlok rohanni paripája mellett,
az pedig nyavalyás kiáltani sem mert, szentül azt hivén, hogy már viszik
a pokolba, míg aztán egyszer a kőhídhoz érve, onnan a fekete lovag
belehajítá Lénárdot, az erőst, a nyakig érő sárba, ki abból reggelig nem
is mert előbujni.
A kapukon várakozó őrök pedig senkit sem fogtak el ez éjjel, s a
kérdéses lovagot sem ki, sem bemenni nem látták, de még csak neszét sem
hallották, a miből világosan megérthető az, hogy az ördög a föld alatt,
meg a levegőben is tud utazni – ha akar – vagy pedig az, hogy az ördög
maga is a városban lakik, nem kell neki hazáig messze kerülgetni.
Ekkor egy véletlen eset egyszerre földeríté az egész eseményt.
Egy este, későn, haldoklóhoz hivták Lambertust.
A lelkiatyát a város legvégére vezették; ott a legrongyosabb viskó
ajtaját nyiták fel előtte, s abban a viskóban, a ministranshozta lámpa
mellett, rongyos hárságyon fekve a legrongyosabb czigányasszonyt lehete
látni, ki valaha kártyavetésből annyira vitte a dolgát, hogy ilyen
kidűlt-bedűlt sárpalotát építtessen.
A kártyavetőné utolsó kártyájánál volt már, ugyanannál, a melyikre a
csontember van festve azzal a nagy kaszával.
Sok gyónni valója volt; a késő éjszakáig tartott, a míg elvégezé,
Lambertus akkor tért vissza a viskóból. Öt percz mulva a lélekharang
jelenté, hogy egy megtérő lélekért imádkozni idején van.
Mi volt e gyónás tartalma: azt nekünk a végtitok szentségénél fogva
tudnunk nem szabad.
Annyi bizonyos, hogy e titok sok álmatlan éjszakát szerzett
Lambertusnak. Azt, a mit megtudott, felfedezni eskü és szentség tiltja;
fel nem fedezése pedig nagy romlás. De ha elmondaná sem használna most
vele semmit. «Ellenséges az idő.»
Legelső volt mindenesetre Konrád mestert elővenni keményen, hogy
bizonyítsa be, miszerint az idegennek vallott leány protestansnak
keresztelteték. Ezt ő nem tudta sehogy kimutatni. Ellenben kiderült,
hogy Ágnest a szent Miklós parochialis templomban keresztelék meg.
Lambertus e miatt panaszt tett Madách Péter ezredesnél, s kérte, hogy
ily erőszakot ne engedjen azon egyházon tenni, mely harcz idején is
békén megfért más hitvallást követő feleivel.
Madách elég igazságos volt azt itélni, hogy a leány neveltessék azon
vallásban, a melyben kereszteltetett, s ellenkező esetben felhatalmazást
adott Lambertusnak, Ágnest elvenni úgynevezett apjától s kolostorba
zárni.
Konrád mester, midőn e határozatot közlék vele, nagyon megrettent: «mit
mond majd erre az ördög?»
Ellenkezni nem lehetett; Ágnes a bérmálást felvette, naponkint oktatásra
járt és templomban ült és a mellett az ördögnek volt eljegyezve.
Ha ezt az ördög megtudja?
Az pedig hamar megtud mindent.
Egy napon maga a kurucz ezredes keresé fel Lambertust.
– Főtisztelendő úr, baj van: – a leány valódi atyja jelent meg s
gyermekét visszaköveteli.
– Személyesen jelent meg? kérdé a prépost nyomatékkal.
– Nem, hanem levélben jelenté magát, a mit én hitelesnek tartozom
elismerni.
– Kegyelmes úr, a leány valódi atyja nem jelentkezhetett, mert az
tizennégy éve már, hogy a földben fekszik; hanem jelentkezhetett az,
kinek parancsára a leányt, mint csecsemőt, születése éjjelén bölcsőjéből
elrabolták; a baj pedig ott van, hogy e férfiu igen hatalmas nagy úr, a
kivel kegyelmességednek minden igazságszeretete mellett összetűzni
bajos.
– Ismerné talán főtisztelendőséged, a kiről szó van?
– Mind személyéről, mind hiréről. Ő Rode dán gróf, a nagysárosi
fellegvár ura.
– De csak a fellegváré, Nagy-Sáros nem az övé.
– Útban van, hogy az övé legyen.
– Lehetetlen. Sáros birtokosa nő, gyermeke is leány. Árvák és
özvegyasszonyok vagyonát senki el nem foglalhatja, még a mai zavaros
időkben sem. Példa rá Bacsó Tamás. Férfi sincs a családban, hogy «nota»
szerint kobozhassák el a birtokot s adhassák másnak. Azt sem hallani,
hogy Rode gróf a Sárossy-család egyetlen leányutódát nőül vehesse,
miután azok Pozsonyba mentek lakni, ott pedig Rode grófnak nem igen
volna tanácsos megjelenni.
– Vannak titkok, kegyelmes uram, a miken az ember rajtuk jár, még sem
látja. Rode gróf egy szál karddal jött be az országba, midőn egy csapat
svéd, dán és lengyel harczossal Bocskaynak felajánlá szolgálatát. Egy
szerencsés rablókaland Bakabánya ellen hírt szerzett neki. Azt mondják,
onnan tömérdek pénzt hozott el, nyers érczben és kivert alakban. E
kaland jutalmául nyerte a nagysárosi fellegvár parancsnokságát.
– Az igen erős hely.
– Különösen a körülfekvő vidék elpusztítására nagyon alkalmas. Ki merne
arra gondolni, hogy egy bűnöst, ki magát a sárosi hegyvárba befészkelte,
perbe fogjon? Ki hajtaná rajta végre az itéletet? Én nem vádolhatom be
őt kegyelmességed előtt, mert a mostani hadjárat forrójában embereken
túli követelés volna azt kivánnom a fejedelem egyik vezérétől, hogy egy
barátságos lábon álló várparancsnokából csináljon magának ellenséget, s
egy erősségnek homlokkal rohanjon, a minek eddig jól esett hátát
megvethetni és mind ezt egy veszendő lélek megmenthetése végett; hanem
egyedül arra kérem kegyelmességedet, hogy semmi kényszerítést ne
engedjen Ágnes hajadon irányában. Egy titok van kettőnk között, a mit
most el nem árulhatunk. Hadd folytassam én e harczot ész és lélek
segítségével.
– De ha Rode gróf a leány kiadatását követeli?
– Akkor tessék őt a «lelki törvényszék» elé utasítani. Ha lesz bátorsága
megjelenni ott, igen jó; akkor én is ott leszek. És akkor bizton hiszem,
hogy ő nem megy többet a nagysárosi várba. De a hogy ismerem, előre
tudom, hogy oda nem fog eljönni.
Ebben az ezredes is megnyugodott, s levélben tudatá Rode gróffal, hogy
ha követelése van, jőjjön azt személyesen érvényesíteni a lelki
törvényszék előtt.
Erre aztán kapott a nagysárosi parancsnoktól egy fenyegetésekkel teljes
szemrehányó levelet, a miből meggyőződhetett, hogy a prépostnak alapos
gyanui vannak, Rode nem igaz járatbeli ember s törvényszék előtt helyt
állni nincsen kedve.
Özvegy Kapuváryné, mint fiusított leány, a sárosi uradalom birtokosa,
egyetlen leánya születése óta Pozsonyban lakott és azóta egyszer sem
látogatta meg nagysárosi kastélyát, mely később leghiresebb
fejedelmünknek volt kedvencz mulató lakhelye.
A pozsonyi urak körében nem volt titok, mi okozá az úrhölgy eltávozását.
A sárosi várparancsnok üldözése elől kellett menekülnie.
Rode gróf ott is rossz hirben állt. Beszéltek róla, hogy mind a két
félnek szolgálatokat tesz, a császáriaknak és a fejedelmieknek, s azt
akarja, hogy azt is szolgálatnak vegyék, ha a közellevő falvakat
kizsákmányolja s majd az egyik, majd a másik hadipénztárát zsákmányul
ejti. Azt is hitték felőle, hogy a hamis pénzverésben is van tudománya,
a mit ha tett, elég fölösleges fáradtság volt tőle, miután igazi pénzt
is tudott kiverni – az emberekből. Azzal is vádolták különösen bizonyos
vallásos osztályokban, hogy az ördöggel czimborázik, a mit mai világban
már csak metaphorában fogadunk el.
Pénze, ágyuja, fegyverese, lőpora és rossz hire volt már Rode grófnak
elég, de az ő nagyravágyása ezekben nem lelte végczélját. Ő valódi úr
akart lenni Magyarországon: az pedig csak földesúr lehet.
Nem is lehetett azt szebben kigondolni, mint hogy a ki a sárosi várnak
ura, az ura legyen az egész uradalomnak; egyik a másiknak kiegészítő
része; egy kis herczegség, fővárossal és erős várral, hozzájárulhatatlan
hegy tetején; mély ivókúttal az udvaron, nyolcz öles falakkal bekerítve,
ellátva merész őrséggel, élelemmel és pénzzel az embernek csak akarnia
kellene, hogy egy Giskra fényes szerepét játszhassa e forgalmas időkben.
A szándékhoz az alkalom is jó volt; az öreg Sárossynak fiusított leánya,
Katalin egy kézodanyujtással birtokába juttathatá a kalandornak az
áhított kis királyságot.
Hanem az a nagy baj, hogy a női szivek nem engednek nyugodt fejlődést a
legszebb combinatióknak. Midőn Rode gróf a sárosi kastélyban mint kérő
megjelent, az öreg Sárossy által e szavakkal utasíttaték el:
– Későn jön lovag úr, leányom már el van jegyezve Kapuváry Lőrinczczel.
Rode grófnak alacsony homloka volt, haja csaknem szemöldéig lenőtt;
mikor mosolygott, sem volt szép. Pedig olyankor szokott leginkább
mosolyogni, midőn belül düh emészté.
– Jó, szólt Sárossynak mosolyogva, tehát várni fogok, míg Kapuváry
meghal, s a menyasszony özvegy leend.
És Kapuváry csakugyan házassága első éve után meghalt; vadászaton
véletlenül elsült fegyver miatt. Halálában gyanus volt maga a gróf, ki
szintén jelen volt e hajtóvadászaton. Nem első eset volt az ilyen halál
Zrínyi halála óta.
Az özvegyen maradt nő egy leánykát szült, mint sírutódot (posthumus) s
azt harmadnapra megkeresztelék Máriának.
A keresztelő után egy hétre ujra megjelent a kastélyban Rode, s felkérte
az özvegy kezét.
Sárossy ekkor azt felelte, hogy nem lehet menyegzőről beszélni, a míg a
gyász tart.
– Jó, tehát várni fogok, míg elszakad a gyászruha, szólt Rode mindig
mosolyogva.
Egy év mulva ujra előjött sürgető kérésével Rode, ekkor Sárossy kereken
kimondá neki, hogy leánya nem akar másodszor férjhez menni.
Rode gróf most már kaczagott.
– Jó, nagyuram, tehát ha kegyelmed sehogy sem akarja hozzám adni a
leányát, várni fogok, míg megnő az unokája, elveszem azt.
Rode gróf nem szokott hiába fenyegetőzni. A Sárossy-család egy napon
nagy titokban cselédestől kocsira ült s elment nagy messze földre;
Pozsonyban telepedvén le, ottani házában és rokonai körében. Ott azután
egész biztosságban érezheté magát; Mária felnőtt, szép lett, kezdett már
a hajadoni korba válni; délczeg nemes ifjak nőttek fel mellette, méltó
társak hozzá. Rode gróf cselszövényei, erőszakos keze odáig el nem
értek; semmi ok sem lehetett többé attól félni, hogy a mivel tizenöt év
előtt gúnyosan fenyegetőzött, azt most végrehajthassa.
Egy fiatal Vezekényi, régi ősnemes család fia, volt kiszemelve Máriának
vőlegényül, s el volt határozva, hogy mihelyt a leány tizenhat éves
lesz, férjhez adják, s akkor aztán minden fenyegetéstől bizton,
visszatér a család ismét sárosi kastélyába.
Egy napon az uradalom ispánja, ki évenkint a számadásokkal fel szokott
járni s a kasznároktól betakarított pénzeket felhozta, egy levelet adott
át Kapuváryné anyjának, ki időközben az öreg Sárossy halálával szintén
özvegyen maradt.
A levelet az ispánnak egy fiatal közkatona adta át, ki valami eperjesi
polgárnak a fia, s jelenleg a sárosi várban szolgál.
A levélben az volt irva:
«Nagyasszonyom!
Mária leányasszony nem Kapuváryné ifjasszonyság leánya, hanem Walter
várnagynéé, az igazi leányasszonyt születése éjszakáján elcserélték és
ellopták. Az ellopott gyermeket kitették Konrád himzőmester ajtajába. Az
ördög eljegyezte őt magának s fizet érte Konrádnak minden esztendőben
száz aranyat. Ha még egy évig ott marad, elveszi feleségül. Az ördög
neve nem Belzebub, hanem Rode gróf; siessen ön segíteni a dolgon, mert
esküvő után Rode be tudja bizonyítani irásokkal és tanukkal, hogy az
igazi Kapuváry örökösnő az ő birtokában van.»
Özvegy Sárossyné családja előtt mély titokban tartotta e levél
tartalmát; rögtön elhatározá magát a sárosmegyei útra, a mi tekintve az
akkori háborús világot, nem csekély elszántságot igényelt egy magával is
tehetetlen öreg asszonyságtól. Másra pedig nem lehetett azt bízni.
Eperjesig sok viszontagságon keresztül el is jutott; ott meg sem pihent,
míg az aranyhimző lakásához el nem vezetteté magát. Szándéka volt azon
ürügy alatt, hogy unokája számára menyasszonyi ruhát készíttet, Ágnest
elvinni magával Pozsonyba, s öreg létére azt hivé, hogy birni fog annyi
lélekjelenléttel, hogy magát el nem árulandja.
Lengyelország felől jött be, a merre biztosabb is volt az út s arra is
akart visszamenni, magát lengyel grófnénak adva ki.
A mint azonban Konrád házához betérve, annak műhelyéből Ágnest maga elé
lépni látta, elveszté minden lelkét; a leány annyira hasonlított
anyjához, hogy Sárossyné azt vélte, leányát látja hajadon korában maga
előtt megjelenni s e látás úgy zavarba hozta, hogy odarohant Ágneshez,
átölelte, összecsókolta és a bámuló Konrád előtt kimondá, hogy neki okai
vannak azt hinni, hogy ez az ő unokája.
Konrád mesterre nézve most szép alkalom kinálkozott a pénzcsináláshoz.
Az öreg asszonyság mesés összegeket igért neki, ha e leányt neki
átadandja. Tizezer tallért és majortelket, a hol választani akar
jószágaiból. Azonkívül az egész családot magával vinni igérkezett
Pozsonyba, hogy Rode boszúállásától ne félhessenek.
Konrád mestert csak az ördögtőli félelem tartóztatta még. Mit mond majd
ő kegyetlensége, ha megtudja, hogy menyasszonyát másnak szerezték el;
nem veszi-e el helyette az őrizőket?
Ez aggodalmaiból végre megváltá Czirinka, felfedezvén előleges ezer
tallérért az egész ördöngős esemény összefüggését.
Az ő anyja volt az a czigányasszony, kivel ellopatták születése órájában
Kapuváryné kisdedét, a várnagyné kisdedével helyettesítve azt. A
várnagyné is be volt avatva a titokba, mert akkora aranyat adtak neki, a
mennyit kölcsön adott gyermeke nyomott. De biz annak nem sok hasznát
vette, mert még hamarább meghalt, mint Czirinka anyja. A kik e titokba
avatva voltak, mind igen csodálatos gyorsan elhaltak egymásután; csak a
vén czigányasszony tartotta ki tizenöt évig. Nagyon vigyázott magára.
Egyszer ugyan rablók is törtek rá, a kik mindenéből kifosztották, de ő
úgy el tudott előlük bújni gunyhója kürtőjében, hogy rá nem találtak.
Másszor meg a sötétben főbe is ütötték csákánynyal, de abból mind
kiépült.
Czirinka be volt avatva a rejtélybe, de Konrád mester nem. Vele folyvást
játszatták az ördög komédiáját.
Az a katona, ki e titkot az utolsó esztendőben fölfedezte a
Sárossy-család előtt, Czirinka fia volt, s azt anyja meghagyásából
tette.
Miért volt oly vakmerő, vagy oly háládatlan Czirinka? annak megfejtése
ez:
Az ördög menyasszonyához nem volt szabad férfinak közelíteni. Arra
azonban nem gondolt az ördög, hogy menyasszonyának testvérei is vannak,
három ikerfiu, kik közül az elsőszülött, Ambrus tizenötéves korára olyan
délczeg, daliás ifjuvá nőtt fel, a milyen csak méltó volt valaha arra,
hogy lovon üljön s asszonyok szemébe nézzen.
Ambrus és Ágnes egymással mint játszótársak nőttek fel, mint testvérek
szerették egymást. Czirinka arra az ötletre jött, hogy miért ne lehetne
belőlük egy napon több, mint testvér. Ha az ördög jónak látja a sárosi
uradalom örökösnőjét nőül venni, miért ne lenne egészen orthodox tréfa
őt ebben megelőzni, s egy napon felfedezni Ambrus előtt, hogy e szőke,
halavány hajadon, ki őt oly gyanútlanul öleli át, neki nem testvére, de
lehet több is annál.
Ezért fedezé fel a családi titkot elébb a czigányasszony a lelkész
előtt, majd, hogy az nem segített, maga Czirinka, fia által, az özvegy
nagyanyának.
Most az a különös kívánsága volt Czirinkának, hogy Sárossyné vigye el őt
és fiát Ambrust magával Pozsonyba, s ott adjon saját házánál helyet
számukra, mert sem ő, sem a fogadott testvér nem tudnak megválni
Ágnestől semmi aranyért, ezüstért.
Sárossyné mindent megajánlott, döntötte a pénzt Konrád asztalára s alig
várhatta a holnapot, hogy feltalált unokájával és annak fogadott
rokonaival útra kelhessen Lengyelország felé.
Hanem ördög nélkül csinálták a számadást! Rode gróf elébb megtudta
menyasszonya elszöktetését, mint azok a határon átjuthattak volna; utána
rontott martalóczaival; s beérve őket egy hegyoldali malomban, ott
kiséretüket levágta; az öreg asszonyságot, Ágnest és Ambrus fiut élve
ragadta el nagysárosi várába. Czirinkát nem találták sehol, pedig őt
keresték legjobban; s végül, hogy bárhová rejtőzött, ott megsemmisítsék,
leégették az egész malmot.
Az a rablás, gyilkolás alatt, folyvást a malom zsilipcsatornájában
feküdt! hagyva a vizet magán keresztül folyni, csak időközönkint emelve
ki arczát annyira, hogy lélekzetet vehessen.
Rode gróf azt hitte, hogy ez éj viselt dolgairól egy élő tanút sem
hagyott maga után: pedig Czirinka a malom égő üszkei között is élve
maradt, a patakzó víz alatt fekve.
Czirinka e gyilkolási éj után a hegyi mellékútakon keresztül Eperjesre
menekült vissza.
Első dolga volt Lambertust felkeresni. Lábaihoz veté magát, meggyónta
bűnét, s bevádolá a sárosi várkapitányt.
Lambertus most már nyiltan léphetett fel, hivatali titkán kívül élő tanú
vallomására hivatkozhatva. Sietett Madáchhoz.