utána; Konrád mester egészen meg lehetett elégedve sorsával. Felesége,
Zsófi asszony, csinos kis szőke menyecske volt, nem valami urakat
futtató szépség, de elég jó egy polgári házhoz, a hol nem annyira az a
kötelesség, hogy az asszony az ablakban tartsa a fejét, mint hogy a
házat tartsa rendben. Zsófi asszony, a mellett, hogy szerény, takaros
volt, izletesen sütött s főzött, embert nem szólt, otthon nem
pörlekedett, szomszédba nem járt, idegen férfiakra nem kacsingatott,
szóval az asszonyok lángja volt; még az aranyhimzéshez is értett,
akárcsak maga a mester. Annak csak az eszmét kellett adni az
oltárterítőhöz, a szent képeket rárajzolni, Zsófi asszony azokat remekül
kivarrta a selyemre, bársonyra; ha pedig menyasszonyi köntöst kellett
kihimezni, azt csak egészen bizta rá, mert már ebben a nőnek
férfifölötti izlése volt; micsoda alapszinre minő skófium illik
legjobban? hová kellenek pálmák, hová szines pillangók, arany repkény,
ezüst reczézés? azt ő tudta legjobban s nem is mulasztá el Konrád
mester, mikor egy ily remekművét magasztalták, nemeslelküen felfedezni,
hogy pedig ez a felesége készítménye.
Ennyi megbecsülhetlen tulajdon mellett csupán csak azt az egyet bánta
Konrád mester Zsófi asszonynál, hogy nincsenek gyermekei. Ezt ő sokszor
elő is hozta rokonai, komái előtt (már tudniillik a kiknél ő volt a
keresztapa) s azok vigasztalták is eleget, hogy hiszen sok ember van
úgy, hogy nincs se fia, se leánya; aztán meg örüljön annak, hogy nincs;
ki tudja mire nevelné? hátha zsivány lenne belőle? hátha elvinnék
katonának, hátha korhely lenne, s apját is koldussá tenné; hátha
istenkáromló lenne s elkárhoznék, s hátha épen leány lenne, nagy urak
elszöktetnék, festett képpel kerülne haza? Konrád mester egy izben bor
mellett ezen a kérdésen egy pár czimborájával össze is verekedett: biró
elé került a dolog, s midőn a komoly polgármester a dagadt és karmolt
képű férfiakat tanács elé állítván, Konrád mesterhez ezen kérdést
intézé, hogy: miért kezdte a veszekedést? ez egész méltatlankodással
felelé:
– Mivel hogy fiaimat és leányaimat rágalmazták.
– S hány fia és leánya van kegyelmednek?
– Épen az, hogy egy sincs; de hogyha volna!
Mely karakán feleletre az érdemes tanácsbeliek, a polgármesterrel
együtt, à la Capella, olyan hahotában törtek ki, hogy a megrázkódott
parókákból csak úgy repült a hajpor mindenfelé.
Ilyen érzékeny kérdés volt Konrád mesterre nézve az örökösödési
aggodalom.
«Mert kire keres így az ember? miért töri-marja magát egész életén
keresztül? Kinek zsugorgat? Érdemes-e ezért reggeltől estig a himzőkeret
mellett görbedezni, rontani az embernek a szemét a fényes fonállal?
Hiszen ha csak egy volna is, ha csak akkora volna is, mint az öklöm.
Tudom, hogy selyemben járatnám mindig s marczifánkkal etetném, mint egy
gróffiút. Igazán fáj az embernek a szive, mikor sokszor úgy egy-egy
darab bársony elmarad a kikészített szövetből, milyen szép sipka lenne
abból Jánoskának, Gáspárkának vagy Lőrinczkének; de mikor nincs! A
tisztelendő urak persze azzal vigasztalnak, hogy még lehet, hiszen
Sárának nyolczvan esztendős korában született Izsákja. Ezt csak azért
mondják nekem, hogy késő vénségemig mindig várjak Izsákra, addig rakjam
élére jó reménység fejében a sok kemény tallért; mikor aztán egyszer
kirántják alulam a gyékényt, akkor hagyjak mindent a barátokra.»
Így töprengett sokszor Konrád mester, néha magában, néha úgy, hogy a
felesége is hallotta: a szegény jó asszony maga is igen szomorú volt e
miatt, sok mindenféle babonát megpróbált, míg végre akadt egy vajákos
asszonyra, a ki olyan szert készített a számára, a mi csalhatatlanul
vágyaihoz fogja segíteni. Zsófi asszony szorgalmasan bevevé a javos
szert, s az csakugyan el is segíté igen hirtelen oda, a hova minden
keresztyén léleknek valóban vágyódnia kell, a boldog más világra.
Konrád mester özvegy lett, Konrád mester kétségbe volt esve. Most már se
fiuk, se leányuk, de még csak feleség sincs. Most már csakugyan nincs
miért élni, miért tusakodni a napokkal, s rakni félre a tallérokat – a
papok számára.
A két koma, kikkel a minap összeverekedett, alig győzte megnyugtatni,
hogy már ez az Isten akaratja volt, majd jó tanácsot ad az idő; van még
sok leány Eperjesen, a kikből asszonyt lehet választani; «de sem olyan
jó, sem olyan szép, sem olyan okos nincs több, mint Zsófi volt», az lett
a válasz Konrád részéről, a minek azután a két koma nem is mondott
ellent, friss emlékezetükben lévén a minapi birkózás, meg nem született
gyermekek miatt.
Legalább arra ügyeltek hát, hogy a szegény megszomorodott férj valami
kétségbeesett dolgot ne kövessen el magával; egy ember mindig mellette
álljon: vigyázzon a kezére, mikor késsel eszik; az udvaron ne ereszsze
közel a kúthoz, s mikor lefekszik, dugja el a nyakravalóját, nehogy még
valami szerencsétlenség történjék e miatt.
Azt azonban nem gátolták, hogy ha kedve és szomorúsága tartja, oly
fényesen himzett szemfedőt csináltasson Zsófi számára, a milyent a
legutolsó Brebiri grófné temetése óta nem láttak még Eperjesen. Már ebbe
igazán nincsen senkinek beleszólása.
Konrád mester fejedelmi módon kívánta eltemettetni Zsófi asszonyt. Ő
kereste szegény a pénzt, vigye is magával a sírba. Életében minden
piperét megvont magától, most egyszerre vegye ki mind, a mit
elmulasztott. A mi csak harang van a városban, az mind szóljon fölötte;
a mi csak pap mozdulni képes a környékben, az mind kisérje a koporsóját;
a mi csak diák, az mind énekeljen a temetésén.
A gyászszertartás nagy pompával ment végbe. Volt mit nézni s ember is
volt elég, a ki nézzen.
Konrád mester háza alig volt száz lépésnyire a város végétől s mindjárt
ott találni a temetőt; hanem az embernek nem azért van bársony
szemfödeles halottja, hogy azt nagyhamar kiestafirozza a legrövidebb
uton; hanem a mint illik, azt elébb vissza kell vinni a városba,
körülhordozni a főutczákon, meg a piaczon, trombitásokat küldeni előre,
hogy mindenki az ablakhoz szaladjon, s úgy kerülni megint vissza a négy
lovas szekérrel ugyanabba az utczába, ugyanarra a kapura, a hol
félórával hamarább is ki lehetett volna menni.
A mint tehát a gyászmenet az ugrókutas piaczra fordulna, legelől a
czéhek gyásztrombitásai, kik már húsz év óta mindig azt az egy
gyászindulót fújják s még most is hangjegyes papirosról nézik, épen
akkor ott a piacz közepén egy egészen másnemű látványnyal volt
elfoglalva a tisztelt nép: egy czigányleány tánczolt és énekelt valami
tamburaféle hangszer mellett.
A czigányleány haja fekete volt és göndör, szemei ragyogók, termete
karcsú, ruhája pirossal, sárgával tarka, nyakán három sor arany- és
ezüst-pénz, aligha igazi; a nóták, a miket dalolt, igen furcsák
lehettek; a hallgatók sokat nevettek rajtuk, hanem azt mindegyik
elismeré, hogy a czigányleánynak gyönyörű fehér fogai vannak.
A főutczáról pedig jött a gyászmenet. A czigányleány közönsége észre sem
vette azt elébb, mint mikor már az előljáró fertálymester pálczája
kezdett pufogni a hátakon.
– Hát te istentelen boszorkány! förmedt a leányra a derék fertálymester,
nem látod, hogy halottat hoznak?
A czigányleány zavartalan mosolygással hajolt oda csintalanúl a kis
kövér úrhoz s könyökkel meglökve, nagy enyelgéssel monda neki:
– Eredj már; nem ébred az már fel, ha én akárhogy éneklek.
Nehány piaczi ember nem tarthatta magát, hogy ne nevessen.
Ez botrány volt. Nevetés a gyászének közepett! A ki legjobban
megbotránkozott, az Konrád mester volt. Dühösen, mint egy oroszlán, tört
ki a koporsó mellől s elkapva egy hosszú viaszgyertyát valamelyik
ministrans kezéből, odarohant, hogy majd elveri azzal azt, a ki ilyen
szép temetést is ki mer kaczagni.
A czigányleány bevárta őt, s a mint Konrád mester eléje toppant, egy
villanásával sötét szemeinek megállítá azt, s a mint a meglepett férfi
elbámulva megállt, csábító szemragyogással dűlt oda a vállához, s az
állát megsimítá.
– Hagyd el már, te balga! Mit siratsz azon, a ki meghalt. Van még szép
leány elég a városban; «por szemibe, más helyibe!»
Azzal egy merész accordot pendített tamburája húrjain; még egyet
kacsintott Konrád mester szemébe, még egy hamisat bókolt, egyet
bólintott félre a fejével, s egy kaczér fordulással elvegyült a tömeg
közé.
Konrád mester még mindig ott állt, pedig a halottas szekér tovább haladt
már: komáinak kellett őt elrángatni onnan.
– Csak nem akar kend utána menni annak a fertelmes állatnak? Hagyja:
majd utolérik a drabantok s jól megseprüzik, ne fáraszsza magát. Nézze,
a tisztelendő urak már milyen messze járnak! Csak nem gondolja
kegyelmed, hogy az egész czeremonia megáll itt a piacz közepén s
megvárja, míg kend egy czigányleányt kerget!
De csak alig birták őt magukkal vonszolni. Hogy megzavarja az embernek
az eszét a fájdalom!
Még pedig azután is, hogy a koporsót utolérték vele, szüntelen fogni
kellett őt kétfelől a két komának, mert szüntelen el-elmaradozott s
hátratekergette a fejét, hogy az valóságos botrány volt s nem mint az
elébb, a mikor fejjel ment előre a gyászszekér után, hogy vissza kellett
tartani kétfelől; hanem inkább húzni kellett már, úgy feszítette magát
vissza a koporsótól.
Abba is hagyta egészen a sírást s kezdett morogni, hogy minek osztottak
olyan vastag viaszgyertyákat? vékonyabbal is csak odajutottak volna.
A mint a temetőbe kiértek s a koporsót a szekérről levették, azt mondta,
hogy no már most ő hazamegy, csak temessék el.
– Dehogy megy kend! dorgálá az egyik koma. Most jön még az ének, meg a
beszentelés.
De sem énekkel, sem beszenteléssel nem törődött már Konrád mester, egyre
csavargatta a fejét, mint a nyaktekercs, járt szanaszét a tekintete
mindenfelé, csak az éneklők felé nem s mikor végül a beszentelés után a
vigasztaló strófa következik:
Et cum Lazaro
Quondam paupere
Vitam habeas
Sempiternam;
a komák azon vették észre, hogy Konrád mester egyik bokáját a másikhoz
ütögeti. De már itt nem állhaták meg, hogy jól oldalba ne könyököljék.
– Hát kenddel az ördög van, hogy tánczolni kezd a «circumdederunt»
alatt?!
Arra is kellett később figyelmeztetni, hogy a behantoláskor ő is vessen
egy-két kapa földet a koporsóra, ősi szokás szerint, a mit már magától
is tudhatott volna.
A temetés után házához kisérték az ismerősök Konrád mestert, s
következett volna már a tor, a mi ismét mulhatatlan része a temetési
szertartásnak.
A komák magukra vállalták, hogy majd az éléstárból illendően
felterítenek ők, Konrád mester pedig lásson a pincze után, mert a
búbánatra nagyon megszomjazik az ember.
A két koma ki is állítá az asztalt, a mi a sonka és sajtnemüt illeti,
süteményekben sem volt hiány, hanem Konrád mester csak nem állt elő a
boros kantákkal.
Aggodalommal mentek utána a pinczébe; de ott nem találták, az be volt
zárva; gondolták, tán a vinczellérhez ment borért, otthon nincs
vendégnek való, s reménylett megérkeztéig hozzá láttak a falatozáshoz.
Azonban Konrád mester csak nem került elő. A szomj, a bánat és a
balsejtelem végre nem hagyák nyugodni az atyafiakat, elindultak
keresésére a városba. Egész éjjel szaladgáltak utána, végre reggelfelé
találták meg a tehénpásztorok segítségével a városon kívül, a mezőn: ott
őgyelgett.
Szegénynek az esze tisztul bánatában.
Megfogták azután és hazavitték, keresztyéni jó akarattal elhatározva
maguk között, hogy egy ember mindig őrizze otthon. Hanem a legelső
embert, a ki e felebaráti szándékkal otthon maradt, kiugratá Konrád
mester az ablakon, nyársat ragadva ellene s pogányul szitkozódva, hogy
odaszegezi a falhoz, mint egy denevért.
Konrád mester különös magaviseletének kulcsául szolgált az a hirdetmény,
a mit még aznap a heti vásáron a város dobosa kikiáltott, mely szerint
tíz tallér jutalom igértetik annak, ki ama czigányleányt, a ki tegnap a
temetés alatt itt a piaczon dobolt, élve kézre keríti.
Konrád mester igéri a jutalmat; boszút akar állani a megzavart
ünnepélyért.
Másnap megint hangzott a dobpörgés az utczaszögleteken: most már Konrád
mester huszonöt tallérral biztatta a czigányleány előállítóját.
A kecsegtetés másnap is sikertelen maradt.
Harmadnap már ötven tallért igért a kikiáltó annak ki a czigányleányt
előhozza.
Aznap estén egy némber koczogtatott Konrád mester ajtaján, homloka és
álla kék kendővel bebugyolálva s azonkívül fejtől sarkig koldus
asszonyok módjára beburkolva fehérítetlen vászonlepedőbe.
A némber öregesen köhécselve beszélt s nagy nehezen biczegett, egy
mankós botot támogatva félkézzel maga előtt.
– Itthon van Konrád mester? kérdé az ajtónyitótól.
– Én vagyok az magam. Mi kell vén banya?
– Ötven tallér: suttogá rekedten a némber.
– Kerülj beljebb! szólt Konrád mester, bereteszelte maguk után az ajtót,
s beeresztve maga után az asszonyt a pitvarba. Most már beszélj.
– Kend akarja a Czirinkát élve előkeríteni?
– Micsoda név az a Czirinka? Pogány talán.
– Dehogy pogány, dehogy. Meg van keresztelve; Cziczellének van az
keresztelve: hanem hát czigányúl úgy jön az ki szebben, hogy Czirinka.
– Nyomába tudsz igazítani?
– De ide is hozom. Kendnek a kezébe adom.
– Nem csalsz meg?
– Ha megcsalom kendet, szaladjon utánam, azért van kendnek két szeme,
hogy vigyázzon magára. Minden ember tudja, hogy a czigány csal, mégis
meghagyja magát csalni tőle. Kendteknek szégyen az, nem nekünk.
– Élve hozod ide a leányt?
– De már el is hoztam.
– Hol van?
– Majd megmondom, ha látom az ötven tallért.
Konrád mester sebtén szobájába ment, arra sem ügyelve, hogy azalatt a
pitvarból nem lop-e el valamit a vén satrafa? egy szegletszekrényből
kivett egy vászonzacskót s oda hozta a némbernek.
– Itt a pénz.
– Pénz olvasva, asszony verve, férfi bolonddá téve jó, szólt az kunczogó
hangon s két kézre fogva a vászonlepedő egyik szegletét, odaszámláltatá
egyenkint Konrád mesterrel az ötven tallért.
– Hanem innen a pénzt addig el nem viszed, a míg a leányt nem látom,
szólt Konrád mester, erélyesen elállva az ajtó felőli útat.
– No hát tartsd meg a pénzedet! s lásd a leányt ingyen! kiálta az eddigi
reszketeg köhécselésből csattanóba menő hangon a némber s szétcsapta a
vászonlepelt, hogy a belészámlált ötven tallér ötven felé repült s
össze-vissza gurult a szobában, egy percz alatt lerántá fejéről a kék
bugyolát s Konrád mester az ámulattól megigézve látta maga előtt – magát
a szép czigányleányt.
– És már most mondd meg, hogy miért akartál engemet megtalálni?
Hogy mit mondott neki Konrád mester, azt nemsokára megtudta az egész
város; mert az aranyhimző alig várt napot, hogy a paphoz szaladjon,
kihirdettetni magát Czirinkával, mint házasságra lépendő párt.
Rettenetes botrány volt az a városban: negyednapra az első feleség
temetése után másodikkal váltani gyűrűt! és kivel? egy kóbor, sehonnai
czigányleánynyal, a kinek se családja, se hazája, se hite, se
tisztelete!
Azonban a formaságok ellen nem lehetett semmi kifogást tenni. A
czigányleánynak legjobb rendben voltak a levelei: keresztségről,
bérmálásról, gyónásról, apja, anyja haláláról; egyebekkel a státus nem
törődik, s biz az megtörtént, hogy három hét mulva Konrád mester leveté
kalapja mellől a gyászt s feltűzte helyébe a rozmaringos bokrétát.
E miatt nagy neheztelés támadt közte és hajdani barátai, komái között,
mely utóbbiakra pedig nagy szüksége lett, mert még azon évben teljesült
azon kielégítetlen vágya, hogy gyermeke született: igaz, hogy csak egy
leány.
De ahhoz esztendőre született neki kettő: két leány.
Esztendő mulva született neki három leánya. Mind megélt valamennyi.
Negyedik esztendőben megint született kettő: ismét leány. No legalább
most már lefelé kezd menni az arithmeticai progressio, vigasztalá magát
Konrád mester.
Az ötödik esztendő megint új catastrophával fenyegetőzött. Már ekkor
Konrád mester esküdött pokolra és Belzebubra, hogy ha még «ez az egy» is
leány lesz, azt eladja az ördögnek!
No de szerencsére nem lett leány, hanem fiú; de nem egy, hanem három!
Három ép, egészséges fiú! Tizenegy élő, kenyérkérő ivadék öt esztendő
alatt. Áldásnak is rettenetes!
Konrád tele volt sopánkodással e túlságos élvezete fölött az atyai
örömöknek, hogy a mi sok, a jóból is sok. Ama bizonyos tudós asszonyság,
ki ilyen alkalmaknál a családi titkokba okvetlen beavatja magát, váltig
enyelgett vele: «Lásd bolond, máskor ha valami kell, elégnek tartsd
egyszer imádkozni érte, mert ha húszszor sürgeted, azt gondolják,
annyiszor kell s húszszor kapod meg.»
Éjféltájon, a mint az éji őr elkiáltotta a mondókáját, zörgettek Konrád
mester ablakán.
– Ki az ördög az? Bárcsak az ördög maga jönne, s vinne el egy párt
belőlük!
Ez elég keresztyéntelen mondás volt Konrádtól, de meg is lakolt érte:
mert az nem volt az ördög, hanem maga a jámbor éji őr, a ki okvetlen
beszélni ohajtott Konráddal s követelte, hogy ereszsze be.
Tán épen gratulálni jön egy pohár papramorgóért.
Be kellett ereszteni, mert nagyon dörömbölt, köpenyestől, lámpástól,
alabárdostól.
– Dicsértessék!
– Én már dicsértem eleget, meg is kaptam a jutalmat érte.
– No no, Konrád mester, nem kell olyan istentelenül beszélni; éjféli
órában annál kevésbbé illik istentelenül cselekedni.
– Hát mit cselekszem én? azt, hogy a gólyát szidom, minek száll
hármasával a házra.
– No no, azt minden ember tudja, hogy a gyerekeket nem a gólya hozza,
azokat az Isten küldi; a gyerekek egyenesen az égből jönnek, ott kis
angyalkák voltak, azért azokat nem illik az utczára kirakni, mint a kis
macskákat, a mikből az ember a czirmost kiválogatja és elhajigálja.
– Hát’sz én nem hajigáltam el egyet is.
– Nem-e? Hát ez micsoda? szólt az éji őr, köpenye alól kiemelve egy
szépen bepólált csecsemőt, ki a mint a lámpavilágra jutott, mindjárt el
is kezdett sírni; hát ezt nem kend tette ki az utczára a küszöbe elé?
micsoda?
Konrád mester torkában elakadt a szó. Nó iszen csak ez volna még hátra.
Az éji őr a rossz lelkiismeret megdöbbenését vélte e megnémulásban
feltalálni, mint magistratualis első birósági személy, alkalmat vett
magának Konrádot igen keményen megdorgálni.
– Hát illik ez keresztyén férfiúhoz? Hát nem tudja kend, hogy ennek mi a
büntetése? Hogy ezért kendet kerékbe törnék, négyfelé hasítanák, ha én
elmondanám. Annak köszönje kend, hogy ágról-végről sógorok vagyunk,
különben feladnám kendet, s megütné a talpát, még pedig a levegőben. No
most hát tegye kend melegre ezt a porontyot, mert át van fagyva; nekem
meg adjon egy pohár gugyit, aztán nem szólok senkinek.
Konrád mester csak most kezde szavához térni; meg is kapta köpönyegénél
fogva a sógort s elkezdte czibálni.
– De ide ugyan nem hoz kend több gyereket; verje meg a beregi csuda! van
nekem elég; ördög vigye kendet a rossz tréfájával; ez nem az én
gyerekem; nem én tettem ki; nézze kend, van nekem elég, itt van három;
az éjjel született mind a három.
– No ha három született, hát akkor negyedik is születhetett; tromfolt
vissza az éji őr s erősebb ember lévén az aranyhimzőnél, azt
eltaszigálta magától, s oda tette a kívülről hozott ártatlant a másik
három benszületett közé s azzal lámpását ragadva, eltombolt a házból ki
az utczára, nagyon megfenyegetve Konrád mestert a spanyol inquisitió
minden gyönyörűségeivel, ha még egyszer ki próbálja tenni «valamelyiket»
a sok közül.
Így jutott az aranyhimző egész váratlanul a tizenkettedikhez, s ez a
tizenkettedik épen leány volt.
Konrád mester bőszültsége nem ismert határt, hogy az éji őrön nem
tölthette boszúját, azokba kapczáskodott, a kikkel velebirt;
bábaasszony, pesztonka, inas, szolgáló futott éjnek idején a háztól,
megtépve, megkarmolva; benn a szobában a beteg asszony, meg tizenkét
apróbb-nagyobb gyerek jajgatott, visított, rikácsolt, bömbölt; künn a
pitvarban pedig Konrád mester dühöngött, alá s fel toporzékolva, s
tartott egy visszaadhatatlan monologot, melynek folytán annyiszor
invocálta az ördögöt, hogy végtére is eme problematicus lételű nagy
úrnak, saját compromissiója nélkül, lehetetlen volt megállnia, hogy elő
ne kerüljön.
Egy négy lovas hintó állt meg a ház előtt.
Abból egy, szokás és hagyomány szerint, feketébe öltözött úr lépett ki,
nagy lovagsarkantyús csizmában, hosszú egyenes kardja vége kilátszott a
bakacsin köpönyeg alól; kalapja mellett volt egy szál vörös toll; arczán
fekete selyem álcza volt, szemüvegekkel, a mik a lámpafény mellett úgy
csillogtak, mintha tűz-szemei volnának.
– No hát Konrád mester, mi kell? szólt a fekete úr a megrettent
aranyhimzőhöz, kinek a térdei kezdtek összeverődni e nagy méltóság
megjelenésére.
– Hallottam, hogy nagyon kiabáltál utánam: miért fárasztottál ide?
Az aranyhimzőnek egy szava sem volt többé; odabenn a gyerekek is
összebújtak, elnémultak a feketearczú úr láttára, olyan csöndesség lett
egyszerre a felfordult házban.
– Konrád mester, sok szép gyermeked van, hogy tartod el valamennyit? No
ne reszkess, nem bántja senki a fiaidat; hímördög elég van. Nekem egy
leány kell; csak egy; a többi tied maradhat. Válaszsz tetszésed szerint,
melyiket jegyzed el számomra? Sokba kerülnek a porontyok. Itt van ez
erszény, van benne száz arany. Mától fogva minden évben, ugyanezen
napon, ugyanez órában eljövök s évenkint száz aranyat hozok neked,
mindaddig, míg a leány, a kit menyasszonyomnak adsz, tizenhat esztendős
lesz, akkor elviszem magammal. Nos, áll az alkú?
Az asztalra kiöntött sok csillogó arany elvette Konrád mester eszét.
Valóban nagy szüksége volt pénzre; az új feleség nem értett semmi
dologhoz; rest, tudatlan volt; naphosszat aludt; szerette a
czifrálkodást, a nyalánkságot, hát még a sok gyermek! Nem volt már élére
vert tallér, hanem inkább nyakgató adósság, minden boltban tartozott
már, s a kenyér is fogyatékán, s hozzá most még három újszülött, meg
ráadásul egy talált gyermek! Minek is ez? Ezt az ördög hozta ide, hát
vigye is el. A talált gyermeket fogja az ördögnek adni. Legalább ezt is
megcsalja, milyen derék lesz. Aztán mi köze neki ehhez az idegen
gyerekhez? a maga vére ellen így nem vét: ezt pedig ha az utczán marad,
úgy is elkaphatták röptiben a gonoszok; a talált gyerek épen leány; ez
épen jó lesz az ördög menyasszonyának!
Czirinka, fekhelyén, mint egy nőtigris tartá karjaival eltakarva a három
fiucskát, míg szikrázó szemeivel a talált gyermekre integetett Konrád
mesternek s beszélt hozzá czigánynyelven, a mit Konrádnak meg kellett
tanulni tőle, mert egészen bolondja volt az asszonynak.
– Add oda neki: nem a tied; ha apja, anyja eldobta, hát te mivel lennél
jobb? Hadd legyen bolonddá az ördög. Ezt is megcsaljuk, pénzünk is lesz.
Add oda. Mit tartogatnál leányt, ha kérik? Mikor megnőtt, kéretlen is
mind elviszi az ördög? neked csak a szarvát hagyja.
– Konrád mester, szólt közbe az ördög s olyat ütött lovagkeztyüs kezével
a mester vállára, hogy annak megroppant a dereka alatta, ne sokat
tanácskozzál! ilyen urat, mint én, nem szoktak várakoztatni; válaszsz
izibe, mert a te szentképekkel rakott szobádban nekem semmi mulatságom
sincsen.
Konrád mesternek összeverődtek a fogai, a mint a csecsemőhöz lépett, ki
elhallgatásával maga is beleegyezését látszék nyilvánítani e veszélyes
alkukötésbe.
«Qui tacet, consentit», gondolá magában Konrád mester; én csak
rámutatok, az ördög dolga a többi, ha valamikor Pontius Pilátus kérdőre
talál fogni a más világon, úgy kidisputálom magamat előtte a
bűnrészességből, mint valami sadduceus.
Ördög úr a figyelmeztetés vétele után mindjárt azonnal hasznát is vette
a concessiónak, s odalépve a gyermekhez, azt karjára vevé, s valami
istentelen nyelven gonosz dolgokat mondott el felette, de a miből egy
szót sem lehetett megérteni; Konrád mester e szavaknál csaknem
halálfiának érezte magát, míg az odafigyelő Czirinka az első és utolsó
két szót megjegyezte magának; az elsők voltak: «Nema olam», az utolsók
«retson retap», a mikből aztán később nagy fejtöréssel rájött Konrád,
hogy az átkozott a latin miatyánkot mondta el megfordítva, a mi
csakugyan ördöghöz illő szentségtelenség.
Ez még nem volt elég: akkor egy kis üvegből olajat töltött a gyermek
fejére, azt eldörzsölé rajta szerte s azt mondá: «a Belial, Beherik és
Astaroth nevében nevezlek én tégedet Asmodeának!»
Megparancsolá pedig Konrád mesternek és nejének, hogy ezt a nevet senki
előtt el ne árulják, sem a biblia táblájára fel ne jegyezzék, a hová a
többi gyermekek születésnapját és keresztnevét fel szokták írni, mert ez
nem oda való.
Azt is meghagyá neki, hogy azt az olajat le ne mossák a gyermek fejéről,
hanem úgy vigyék majd a keresztelésre, hogy a keresztvíz ne fogjon rajta
az olaj miatt.