is vejeurához lépett s igen csendes hangon így szólt hozzá:
– Báró Zelcz úr, ön az én leányomat nőül kérte, én nem akartam oda adni,
ön ravaszul rávette őt, hogy titokban esküdjenek meg. Ön elfeledve
leányomat, második nőt vett, s mikor e miatt üldözték, engedte, hogy az
ártatlan lakoljon ön helyett. E csapás megölte nőmet. Ön hűtelen volt és
gyáva. Most azt hiszi ön, hogy minden el van felejtve, mert a nő
megbocsátott. Még hátra vagyok én. Én önt egy nyomorúlt embernek
neveztem, s alkalmat akarok önnek adni, hogy azt megczáfolhassa, ha
tudja. Mi egymásnak igen sokkal tartozunk. Nekünk azt meg kell
fizetnünk.
Zelcznek nem lehetett a kihivás elől kitérni; két tanú jelenlétében
történt az; az egyik az ezüst koponyájú kapitány volt, a másik
Steingruber. Nem volt hátra más, mint segédek után látnia.
Zelcz segédei egyenes kardot választottak fegyverül, tudva azt, hogy a
kurucz harczosok csak a görbe, vágó szablyához vannak szokva;… Csornai
azt válaszolta, hogy neki az is mindegy; nem bánja, ha kerekes ágyúra
kell is kimenni. Másnap jó hajnalban találkoztak a felek a schönbrunni
erdőben.
Zelcz 36 éves volt, Csornai pedig 63, amaz fiatal, könnyűvérű, biztos
szemű férfi, ki egész életében nem tanúlt semmit oly szorgalmasan, mint
művészi vivást; emez viszontagságoktól megviselt öreg ember, kinek
szemeit meg is homályosíták a titokban hullatott könyek, s kinek húsz év
óta nem volt kivont kard a kezében.
… Hanem azért csak mégis özvegyasszonynyá tette a vén kurucz Katinka
leányát.
Zelczet sziven keresztül szúrva találták meg az erdőben. A párbajvívás
nagyon tiltva volt, a segédek magukért hallgattak. Nem tudta meg soha
senki, hogy ki ölhette meg? Minden ember a Rothenburg-család sértett
férfiaiban sejté az ismeretlen boszúállót.
Pedig ez így volt… és ez nem mesemondás.
SMARAGDOK ÉS ZAFIROK.
Nem mindig az az erősebb, a ki győz, s nem mindig az a győztes, a ki
élve marad.
Nagy vigasztalása az összetört nemesnek, hogy a babért maga után rántja
a sírba s nem hagy belőle felülkerült ellenének.
Boldog a ki tudja, hogy kihullt vére után el fog száradni a mező, s nem
terem több virágot a hódító számára.
Valami megragadó van azon eszmében, hogy egy egész ország, mely szabad
nép keze alatt egy paradicsom volt, a mint e népet zsarnok szomszéd had
eltiporta, hogy iparkodott maga is utána halni nemesebb urainak, hogy
lepte be futóhomok, tengerfövény a ligetek helyét, a pálmák kertjeit,
hogy tagadta meg bércz és völgy a termékenyítő folyamot a
szolgatartománytól, hogy kerülte ki eső és harmat annak rónáit, hogy
foglalta el az embert uralni nem akaró tájat a dú-vad.
* * *
Muley Husszein igen kis földbirtok fejedelme volt azon részében
Egyiptomnak, a mit a Hold-hegyek nagyon hozzájárulhatatlanná tesznek.
A török hódítók soha sem tarták érdemesnek ez útjokba nem eső kis
tartományt hadseregeikkel leigázni; elégnek találták, ha annak
patriarchalis fejedelme hódolati elismerésül a szultánnak rendes
jobbágydíjat fizetett, s a helytartó basáknak nem alkalmatlankodott.
Az omajiták őslakói voltak a kis hegytartománynak, kik régen a
Hedsira-számítás előtt települtek meg itt, még az asszyr királyok
haddúlása elől menekülve ide, s azóta nem vitték hegyeiken túl
történetüket.
Azt beszélik e kis nép hazájáról, hogy az volt maga a paradicsom. Nem a
hitrege Édenkertje, mely magától termett enni, inni valót, s hol a
polgárzat igényei a szükséges fügefalevélen túl nem terjedve, nagyon
könnyen kielégíthetők voltak; hanem egy valódi czivilizált paradicsom,
melynek kényelmes országútai vannak, termékeny majomkenyérfával
szegélyezve; ültetett kókusz és pizáng ligetei, gazdagon termő
rizsfölde, gulyái és ménesei, csinos városai, falvai, tarkára festett
épületekkel; melynek asszonyai selyemben, férfiai lóháton járnak;
melynek voltak részrehajlatlan igazságot szolgáltató birái; bátor és
edzett hadserege; éneklő és csillagvizsgáló tudósai, s iskolái, a mikből
a nép ezeket megértse; és a hol mind e jókat nem adta a föld ingyen,
hanem azt meg kellett munkával szolgálni; mert a Hold-hegyek mögött
lakónak meg kell fogni a szelet, meg a vizet és meg a földet, ha azt
akarja, hogy e három elem egymásnak hasznosan szolgáljon, különben a
vizet elnyeli a föld, s a földet elhordja a szél. A föld ott könnyű
homok, a hegyeknek patakjuk nincs, s a Khamzin viharnak nyilt útja van a
déli hegynyilaton keresztül. A homokból televényt varázsolni, az
esőzéseket nagy medenczékben fölfogni s a szél jártát ültetett erdőkkel
elzárni, mind emberi kéz föladata volt. Az omajiták paradicsomában
dolgozni kellett. Mi volt hát mégis a paradicsomi állapot náluk? Az,
hogy mindenki korlátlanul ura volt munkája gyümölcsének… Nem jött abból
senki dézmát szedni, nem vetettek rá adót, nem kivántak önkéntes
adakozást; nem hajtottak senkit közmunkára ingyen; nem érezte senki
semmiféle közteher súlyát.
De hát miből élt a fejedelem? Miből tartotta föl udvara fényét, mivel
fizette hivatalnokait? hogy tarthatott hadsereget? mivel jutalmazta a
néptanítókat, a tudósokat? mint építtetett községházakat, védfalakat?
miből elégíté ki a szultánt és a helytartó basákat, ha semmi adót sem
vett be?
Ez épen a paradicsom eszméjének a kulcsa! A titok megfejtése egy
homokpusztában fekszik, a tenger és a Hold-hegyek között.
E sós sivatag, melyen se fa, sem bokor nem tenyész, melyet a
tengerdagály mindennap kétszer eláraszt s csigahéjakkal beterítve hagy
el, az omajiták kincstára.
E homokpusztában valahol fedezték föl a Ptolomæusok idejében azt a
hirhedett smaragd-telepet, melynek köveivel egykor Ptolomæus Evergetes
egy egész trónterem boltozatát kirakatta. Két mérföldnyi kerületben e
homoksivatagtól nem volt szabad emberi lakást építeni azon őrtornyokon
kívül, mikben a király lövészei laktak, kik arra vigyáztak, hogy
avatatlanok lábnyoma ne érintse e szent homokot, melyben a kis ország
kincstára fekszik.
Tizenkét férfinak kellett csupán tudni a smaragd-telep hollétét. Azokat
eskü kötelezé soha el nem árulni e titkot, s ha egy kihalt közülök,
helyébe mást eskettek föl; ez volt a legfőbb, a leggazdagabban fizetett
hivatal: a smaragdaknászoké. A környék népe és maga a kis tartomány
lakossága is csak annyit tudott, hogy e smaragd-telep létezik valahol a
homoksivatag fölszíne alatt; de hogy honnan járnak bele? mi úton hozzák
ki a földből e drágaköveket? azt ki nem birta találni senki.
Tán a tenger alatt jártak bele, vízmentes alaguton át? vagy épen más
helyen rejtegették az aknát, míg látszólag e helyet őriztették nagy
gonddal? Annyi bizonyos, hogy ez akna kifogyhatatlanná tevé a kis
királykák kincstárát; még az egyiptomi helytartó basák sem bírták azt
soha kiüríteni: a hagyomány szerint oly mennyiségben volt e földalatti
kincs a bányászok rendelkezése alatt, s oly könnyű volt a hozzájuthatás,
hogy csak azért nem hoztak belőle napfényre többet, mint a mennyire
szükségük volt, hogy e nemes kő becsét le ne szállítsák sokasága által.
Azonkívül is az olyan nagy darabokat, miknek senki sem bírta volna
megadni az árát, rendesen a szultánoknak küldék ajándékba, kik eleitől
fogva nagy pártolói voltak e kis ártatlan népnek, mely senkit sem bánt,
semminek nincsen útjában, semmit nem igényel, meglakik a
legterméketlenebb földön s oly pontosan fizeti a busás adót.
Valóban az ilyen népet nem is lehetett eléggé megbecsülni. Muley
Husszein volt e kis országnak utolsó fejedelme. Ő gyűjtötte az utolsó
smaragdokat a sós puszta fövényéből.
De a mi becsesebb kincse volt Muley Husszeinnak drága smaragdjainál, az
volt két tündöklő zafir, két büvős drága kő, a miket életénél,
országánál többre becsült.
Elmondom, hogy jutott tudomásra a zafirok titka. Ez idő szerint a
hitbuzgó Szolimán ült a padisák trónján, ennek egyiptomi helytartója
pedig volt «aranyos szájú» Ali.
Hogy miért nevezték e ravasz, kegyetlen katonát aranyos szájúnak? azt
tán a hárem hölgyei tudnák inkább megmondani, egygyel több példát adván
a bölcsek elé megfejtés végett, miért hogy a legkegyetlenebb férfit a
nők legjobban szeretik? Még valószinűbb, hogy elpusztított országok
népei adták rá e nevet, kiket fegyver helyett szép szóval hódított meg,
s ha azután kincseiket megevé, méltán nevezhették aranyos szájúnak.
Muley Husszein neki is megküldé a rendes adót a szultán számára, s az
ajándékot saját jóvoltára. Ali elődeinek soha nem jutott eszükbe, hogy a
kis parti király ajándokát viszonozzák, azok rendesen átvették a
harácsot a sah küldötteitől, s megcsókoltatva kezeiket, hagyták őket
ismét hazatérni. Ali jött legelébb azon furfangos ötletre, hogy
adófizető alattvalójához tisztelgő küldöttséget meneszszen, melynek
vezére volt Naómer bég, egy ravasz kurd, a kire az volt bízva, hogy a
tisztelkedés mellett nézzen szét abban a kis mesés országban: érdemes
volna-e a fáradságra? A gyanútlan Husszein nagy kitüntetéssel fogadta a
helytartó küldötteit, s minden pompáját udvarának előszedte, hogy
előttük ragyoghasson. Több heti mulatás után tért vissza Naómer bég
Alihoz; kifogyhatatlan volt a tündérregékből; ha a kis holdhegyi
enclavéról beszélt, annak pálmaligetei, zománczos tetejű palotái,
selyembe öltözött népe, a királyi udvar pompája, fénye meghaladták
Sheherezáde meséit.
De a mi több volt smaragdnál és aranynál, két drágaköve van a királynak,
két tündöklő zafir, két ragyogó szem, melynek bűbájos fényéről annyit
tudott beszélni ura előtt a kurd.
A király nejének szemei voltak azok, Zóráé. Naómer bég csak a szemeket
láthatá belőle, mert az arany fátyol az arcz többi részét eltakarta; de
ez épen elég volt arra, hogy eszét veszítse bele. Semmiről sem tudott
annyit beszélni Ali előtt, mint e bűbájos szemekről.
«Képzeld magadnak az eget, mintha a nappali kék égből látnád tündökölni
a csillagokat; képzeld magadnak a tengert, mikor este leszáll bele a
nap, s a tenger fenekén alszik, csendesen világítva föl a mélységből.
Ha a zafir a gyémánt tündöklésével bírna, ha a vízből támadna a tűz, ha
a hajnalvirágnak sugárai volnának:… az sem, az sem, még az sem
hasonlítana e bűbájos szemekhez.»
Addig beszélt Naómer bég Alinak Zóra szép szemeiről, míg nemcsak magát,
hanem urát is szerelmessé tette beléjük.
«És e szemek tükrében meglátni tulajdon arczodat! És e szemek tüzében
meglátni tulajdon szerelmedet!»
Nem sokára ismét elküldé Ali Naómer béget a királyhoz nagy pecsétes
fetvával, melyben kinevezi őt Egyiptom összes főnemessége, a mamelukok
fővezérévé. Ez volt a legegyenesebb út Husszeint a szép Zórával együtt
kicsalni rejtekéből, s rávenni, hogy Kairóban lakjék.
Muley Husszein szépen megköszönte a fetvát, visszaadta Naómer bégnek, s
azt izené tőle Alinak: «Inkább akarok a királyok legkisebbike lenni
itthon, mint a szolgák legnagyobbika másutt».
Alit nem pihenteté el a válasz.
Ujólag visszaküldé Naómer béget a sahhoz, azt igérve neki, hogy ha átjön
Kairóba, s ott hagyja hegyeit, adójának felét elengedi; kísérve az
igéretet azon fenyegetéssel: ha pedig nem jön, akkor megkétszerezi.
Muley Husszein megküldé a kétszeres adót.
Naómer bég pedig valahányszor visszatért tőle, mindig szerelmesebb lett
az élő zafirokba, s lángoló szavaival oltotta át a szerelem mérgét Ali
szivébe is. Ali átlátta, hogy itt «aranyos szája» nem győz, elő kell
vennie «véres kezét», ürügyet kellett találni, a miért a szultán hadai
megszállhassák a Hold-hegységet. Legelőbb is azzal vádolta a Hold-hegyek
lakóit a szultán előtt, hogy királyostul együtt shiiták, a Szunna
tagadói; a Shi és Szunna hitszakadás miatt akkor folyt a legkeserűbb
harcz két mohamedán faj, az ozman és perzsa között.
Sztambulból a softák és imámok egyeteme erre vizsgálatot rendelt Muley
Husszein ellen. Egész karavánja indúlt el a hittudósoknak a Hold-hegyek
közé, s a nagy Bárámon keresztül éjjel-nappal vallatták dogmaticus
furfanggal a kis nép bölcseit, a nélkül, hogy valamit ki tudtak volna
belőlük venni, a mi eretnekségre bizonyít. Muley Husszein tűrte a
boszantást és vendégszeretettel látta ellenségeit.
Ekkor azzal vádolá őt az imámok előtt Ali, hogy bűvész. A máguszokat
akkor divat volt üldözni, pusztítani; a szultán nagy hadakat volt kész
járatni az ezermesterek miatt. Az volt különösen Husszein ellen
fölhozva, hogy egy márványból és elefántcsontból készült bálványképet
tart házában, melynek zafirból vannak a szemei, s mely az ő
varázsmondataira megelevenül, s akkor úgy viseli magát irányában, mint
nő. Újra elrendelék ellene a vizsgálatot. Fermán jött, melyben meg volt
parancsolva, hogy a bűnös bálványképet mutassa elő az ulemák
küldöttségének. A mohamedán nép nem azért rejti a nő arczát fátyol alá,
hogy azt a férjen kívül más férfi szeme is lássa. E fátyolt idegen előtt
föllebbenteni a legnagyobb gyalázat, mi egy keleti férj arczát érheti.
Husszein sah kényszerítve volt e gyalázatot elviselni. Az ulemák tanácsa
megjelent palotájában, s a főmufti nevében parancsolá, hogy adja elő azt
a bálványképet, melynek tagjai elefántcsontból, fogai igaz gyöngyökből,
ajkai korállból és szemei zafirokból vannak, s mely urának varázsszavára
él és mozogni képes.
Naómer bég volt a vádló.
Husszein sah maga vezeté nejét az ulemák elé, saját kezével emelé le
fejéről az aranyszövetű fátyolt. A vén tudósok elámultan tekintének a
csodaszépségre, kihez hasonlót csak igérget a próféta a más világon, de
ezen a földön senkinek sem ád.
– Ez nem lehet emberi alak; ez tünemény.
– Nevezd meg magadat, szólt Husszein a nőhöz.
– Nevem Zóra, születtem Bal-Asszurban, tizenkilencz év előtt, anyám volt
Anisz, apám Hazán, dajkámat hítták Bulinak; tudok énekelni, tánczolni,
zenélni, pilaut főzni. Nőül mentem Husszein sahhoz négy év előtt,
násznagyom volt Güzel Ahmed; apám, anyám, dajkám, tanítómestereim,
násznagyom és öcséim élnek, s bizonyítják, hogy valóban én vagyok Zóra,
Husszein sah egyetlen törvényes felesége.
Az ulemák sorba eskették a fölhívott tanúkat, kik mind bizonyíták, hogy
Zóra nem tündér, nem bálványkép, hanem Hazán és Anisz vérszerinti
leánya, emberi alak, húsból és vérből álló.
Naómer bég mindezzel nem volt kielégítve.
Csalók ezek mind, mert olyanra esküsznek, a mi lehetetlen; hát emberbőr
színe-e ez? emberi szemek ragyogása-e ez? emberi hang csengése-e ez? A
fejedelem bűvész, rabszolgái hitetlenek.
Az ulemák tanakodni kezdének maguk között.
Ekkor a királyné ily kérdést intéze hozzájuk:
– Milyen vérük van a tündéreknek?
Egyik azt mondá: átlátszó fehér, másik azt mondá: kék, harmadik azt,
hogy rózsaszin, negyedik azt állítá, hogy olyan szinű, a milyent még
senki sem látott; volt olyan, a melyik azt vélte, hogy azoknak épen
semmi vérük sincsen. Ekkor a királyné hirtelen kirántá férje övéből a
handzsárt, s kezének kis ujját a márvány asztalra téve, lecsapta azt az
éles vassal.
Akkor kezét, melynek levágott ujjából sugárként lövelt ki a vér, az
ulemák felé tartá, hogy a vércseppek azoknak palástjaira hullottak
szerte, s reszketéstelen hangon mondá:
– Ime az én vérem piros, mint minden emberé; száradjon rajtatok, mint az
ártatlan tanubizonysága.
E jelenettől elrémülve, az ulemák fölszedték magukat és elszaladtak; a
vérrel tréfálni nem jó. A megszelidített oroszlán, ha vért lát, szilaj
lesz, s nem lehete tudni, hogy Husszein sah nagyon meg van-e szelidítve.
Naómer bég magával vitte Zóra levágott kis ujját, mely lábaihoz gurult,
s midőn azt átadta otthon Ali basának, ez megesküvék, hogy a mi még a
levágott ujjhoz tartozik, azt is birnia kell, ha egy országba kerül is a
megvétele.
Az ulemák tanácsa fölmenté Mulley Husszeint a varázslóság vádja alól, s
már úgy látszék, mintha semmi ürügy sem volna Ali számára a
beleköthetésre.
Ekkor egy emlék jutott Naómer bégnek eszébe. Midőn az ulemák parancsára
Husszein leemelé a fátyolt neje arczáról, a szemérmes nő ennyi idegen
férfi tekintetétől égetett arczát férje keblére rejté az első
pillanatban, s ekkor Muley Husszein nagy, sűrű, holló fekete hajfürtei
egészen eltakarták a deli hölgy fejét. Naómer bég úgy gyűlölte, úgy
irigylé e szép fekete fürtöket. Még egyszer visszaküldeté magát Muley
Husszeinhoz Ali által.
– Az alkirály parancsa az, hogy az igazhivőknek külömbözniök kell a
hitetlenektől. Csak hitetlen és eretnek visel hosszúra eresztett
fürtöket, az igazhivők férfiai fejüket borotválják, s a nőknek engedik a
hajviselést. E mai naptól fogva tehát minden férfi a Hold-hegyek között
simára borotválja fejét, ellenkező esetben a hajat a fejjel vágatja le
Ali basa.
A sah végig hallgatta Naómer bég beszédét azzal a nyugodt arczczal, a
mivel Ali basa egyéb izeneteit szokta fogadni. A válasz régen meg volt
érve.
– Hallod-e Naómer bég! Évek óta látogatsz el hozzám, mint követ, mint
kém, mint bolond, mint árulkodó. Kivül-belül látlak, mintha kristályból
volnál: tégedet és uradat. Fáj a szivetek azért, hogy boldog embert,
boldog országot láttok magatokhoz közel, s igyekeztek rést találni, a
min boldogságunkba betörhessetek. Híttatok magatokhoz fényes
igéretekkel, megköszöntem, nem mentem… Terheltetek kettős adóval:
megfizettem, nem zúgolódtam. Vádoltatok eretnekséggel, mentettem magamat
észszel, nem nyultam kardomhoz. Nőm arczát akartátok látni, tűrtem a
szégyent; vérét akartátok látni, rátok omlott; sírtam, de nem
panaszkodám. Hanem e vércseppekkel telve a pohár. Csak egy hajszálnak
kellett belehullani, hogy kiömöljék. Allahra esküszöm, hogy egy hajszál
elég! Nem hogy országom minden férfiainak hajfürteit, de egy hajszálat
nem engedek tovább kivánataitoknak. Eredj vissza, hyena uradnak
ebszolgája, s mondd meg neki, hogy e mai naptól fogva sem szép szót, sem
adót nem kap tőlem többé, hanem ha érte jön, kaphat éles kardot, s ha
elfoglalhatja, kaphat egy országot, melyben nincsen más, mint pusztaság,
rom és temető.
Épen azt óhajtotta Naómer bég. Ide akarta ő Muley Husszeint ingerelni,
hogy megsokallja a boszantást, hogy fölemelje megalázott fejét, s akkor
aztán a hatalmasok elvehessék tőle országát és kincseit, a smaragdokat
és zafirokat.
Attól tartott, hogy Husszein megtalálja bánni egy éj alatt heves
beszédét és visszavonja azt.
– Add irásban, a miket mondtál, mert Ali nem fogja különben elhinni
szavamra.
– Irásban fogom adni.
– Kutyabőrre és megpecsételve.
– Kutyabőrre fogod kapni és megpecsételve, még pedig úgy, hogy el sem
veszítheted.
Azzal Muley Husszein egy intésére lekapták lábáról Naómer béget,
lerántották kabátját, s egy irástudó férfiú hegyes tüzes vassal a
tulajdon hátára írta föl neki a sah izenetét Ali basához, szép talikos
arab irással. A végére oda nyomták Muley Husszein néviratát foglaló
pecsétjét, parázson megtüzesítve; s ekként biztosítva őt arról, hogy a
rábizott levelet a kutyabőrről el nem veszítheti, fölültették egy sánta
tevére, háttal a feje felé, s annak farkát kezébe adva kantár helyett,
úgy vezeték keresztül a határon.
Muley Husszein ez órától fogva tudhatá, hogy mi sors vár országára.
Ürügyet kerestek ellene, azt megtalálták, boldogsága, szabad léte,
kincsei sérték a hatalmasok szemeit, azokat el fogják tőle venni;
beköltözik országába lassankint a török uralommal együtt járó
szegénység; elaljasodik, elbutul a nép; a nőket a hárem, a férfiakat a
janicsárok csatái foglalják le; az országból száműzik a bölcseséget, s
ki ad igazságot egy olyan kicsi országnak, a minek még csak neve
sincsen?
Nem sokkal jobb-e ennél meghalni?
Meghalni népestől, országostól; meghalni útnak és utczának, meghalni
erdőnek és mezőnek, meghalni úgy, hogy a hódító még csak paripáit se
legeltesse a legyőzöttek sírja fölött. Muley Husszein összegyűjté a nép
bölcseit, s elmondá előttük, hogy mi vár reájuk?
Mindnyájan helyeselték szándékát.
Legelső teendőjük volt a smaragd-bányák elpusztítása. A bányászok, kik
eskü alatt tarták azoknak hollétét titokban, mind fölhivattak a sahhoz,
s eltávozásuk után harmadnapra a halászok meglelék hulláikat, miket a
tenger a partra kihordott. Valószinüleg magukkal együtt fölvetették a
tenger alatti alagutakat, miken a bányákba jártak. A tenger nem beszélte
ki a titkot. Másnap parancsot adott Muley Husszein, hogy a lakosok
hordják ki a városok köztereire minden drága kelméjüket s égessék meg,
arany és ezüst ékszereiket temessék el sziklák alá; a gabonát hányják a
vizekbe.
Minden úgy történt, a hogy parancsolá.
Harmadnap elszakíttatá a víztartók gátjait, a mesterségesen fölszorított
tavak elözönlötték a völgyeket, s eliszapolták a gazdag ültetvények
tábláit.
Negyednap a pálmaerdőket vágták ki tövéből, leronták a banaanligeteket,
mik a Samum forró vihara ellen védték a kis országot; jöhet a Samum
ezentúl, nem töri meg lángverő szárnyai röptét semmi.
Ötödik nap jött a hire, hogy a mamelukok tábora a határon van. Ekkor
történt meg az, a mit legutoljára hagytak. Az egész országban minden
férfi megölte nejét, anyját, gyermekeit, özvegy nők maguk ugráltak a
sziklákról alá; az öreg emberek siettek házaikba kanóczot vetni, azután
fölálltak az égő ház tetejére, s onnan buzdíták a fiatalokat, a kiknek
karja még birja a kardot és lándzsát.
Első volt maga a sah, ki e rémes elhatározásra példát adott, első
áldozat volt Zóra; és első volt a két ragyogó zafir, mely a smaragdokat
a sírba követte. És akkor üszköt vetettek minden háznak, s úgy indultak,
családjaik vérétől csepegő kézzel Ali és Naómer fogadására.
Nem harcz volt az, csak öldöklés; inkább meghalni, mint ölni sietett
mindenki, a kinek nem volt mit keresni itt e földön többé.
Naómer bég azon volt, hogy elevenen fogja el a királyt, kit messziről
meg lehetett ismerni a csatában, hosszan lobogó fekete hajáról. Testőrei
egyenkint estek el már; ő maga küzdött utoljára. Azonban a mint látta,
hogy egyedül marad, elhajítá kardját, s pisztolyával szivén keresztül
lőtte magát. Ellenei még holttestét sem kaphatták be, mert öltözete
naphta és görögtűz olvadékba volt itatva, s a mint az a lövéstől
meggyuladt, hozzá közelíteni nem lehete, ott égett hamuvá a győztesek
szemei előtt.
Szomorú győzelem volt ez Ali basára nézve!
Az egész meghódított tartományban nem talált mást, mint levágott
erdőket, leégett házakat s temetetlen halottakat.
Azok között megismeré Naómer bég a zafirszemek tulajdonosát, a
királynét.
Miért nem égeté el őt is Muley Husszein, mint magát? Talán, hogy
elleneire nézve annál sulyosabbá tegye a veszteséget a felismeréskor.
Még az a reménye maradt Alinak, hogy legalább a smaragd-bányákat
fölfedezheti. Azokra is lehetetlen volt ráakadnia.
Egy év mulva az egész kies tartomány oly puszta és nyomorult volt, hogy
embert nem lehete oda telepíteni. Ali basa e győzelemért majd fejét
vesztette. Volt annyi keleti bölcsesége, hogy maga helyett Naómer béget
vesse oda a szultán haragjának, ki nem tudta megbocsátani, hogy
évenkinti smaragd-adójának ily hiábavaló vitéz tettel vetettek véget.
Naómer béget lenyakazták, levont bőrét még most is mutogatják a hét
tornyú kastélyban, mint ritkaságot, melyre eleven korában irtak chaldéi
betüket egész sor számra.
Az elpusztult smaragd-bányákat azóta is folyvást keresik és mindig
hasztalan.
A kis szabad tartomány, ha boldog nem lehetett önfiai alatt, legalább
megtagadta szolgálatát az idegentől, s lett puszta, kietlen és sivatag!
AZ ÖRDÖG MENYASSZONYA.
Az 1600-as években élt Eperjesen egy fiatal aranyhimző. Jámbor, szelid
keresztyén ember volt, a hogy illik olyan művésznek lenni, ki
oltárterítők s méltóságos urak palástjainak czifrázása után él.