Produced by Albert László from page images generously made
available by the Google Books Library Project
JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
XXXV. KÖTET
SZÉLCSEND ALATT * AZ ÉLETBŐL ELLESVE
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1895
SZÉLCSEND ALATT
*
AZ ÉLETBŐL ELLESVE
IRTA
JÓKAI MÓR
A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1895
SZÉLCSEND ALATT
A KURUCZVILÁG UTÁN.
Huszonhat éve múlt már, hogy II. Rákóczi Ferencz tárogatói utolsót
harsogtak a Tisza partjain.
A kurucz név nem jelentett már semmi nagyot, legfeljebb még holmi
torzonborz, elhanyagolt külsejű alakok kigúnyolására használgatták azt.
A nemes urak iparkodtak a szatmári béke óta a fényes hivatalokban
megerősödni, s a rodostói sírnak egyedüli látogatója volt a pontuszi
árapály zúgása; a hazafiak emlegetése felől bizton alhatott abban a
száműzött fejedelem.
A «libertás» nem járt a közforgalomban többé; mint rézpénz is
elértéktelenült már, hát még mint eszme?
A neoacquistica kisimítá szépen a birtokviszonyokat, kiki elhelyezé
magát a számára jutottban, s ha akadt még egy-egy zúgolódó itt-amott az
országban, ki rongyos tarisznyával, megfakult okiratokkal rendre járta a
dicastériumokat, negyedszázadokra nyúlt pör lidérczfarkát üldözve, az
ugyancsak sok nevetségnek tette ki magát.
Az öreg és ifjú gavallér hátra simítá a daczos üstököt s varkocsba
csavarva haját, port hintett a fejére, világ divatja szerint.
A fejedelem emlékpénzeit, miken egy katholikus, egy protestáns és egy
óhitű alakja volt látható, kik egy közös oltáron élesztik a tüzet,
mutogatták még mint curiosumokat, de már azoknak értelmét senki sem
fogta föl; a magyar ember megnyugodott abban, hogy hiszen vannak függő
pecsétes törvényei,… a miket senki sem tart meg.
Utoljára még magát a jámbor tárogatót is összetörték, pedig hiszen úgy
sem fujta volna már azt senki, mert nem kellemetes annak a hangja.
Ez időben élt Nógrádon egy kitünő férfia a magyar protestáns
ellenzéknek, Csornai. Mint fiatal ember az utolsó reménységig megmaradt
a szabadság ügye mellett, kísérte a fejedelmet lengyelországi
bujdosásaiban, hallotta külön-külön három császár ajkairól hangzani a
magasztos biztatást, hogy a magyar nemzetnek még nagygyá kell lenni; egy
pár évig ábrándozott e fölött, azután haza jött megmaradt jószágaira, és
föltette magában, hogy okos ember fog lenni.
Hivatalt ugyan nem vállalt, de követté választatván, fölment a pozsonyi
országgyűlésre azon erős szándékkal, hogy ha karddal nem használhat
többé nemzete ügyének, legalább bölcs, higgadt szóval fog segélyére
lenni.
Ott olyan jól viselte magát, hogy mindjárt a gyűlések elején kivetették
néhány társával együtt a gyűlésteremből. Mint nyakas kalvinisták nem
akartak bizonyos szavakat az esketési formularéban utánmondani, s azért
haza küldték őket szépen.
Otthon addig zakatolt, míg a megyéje ujra visszaküldte követnek, s az
ország rendei beleegyeztek, hogy úgy tegye hát le az esküt, a hogy lelki
meggyőződésével összefér.
Ott azután közel egy évig segített a tüzet a miniszterek alá rakni, de a
mitől azok, mint a bibliai három zsidó ifju, meg nem égtek; szaporította
a gravameneket, pattogott a jezsuiták ellen, küzdött a nemesi előjogok
sérthetetlenségeért, követelte vissza a temesi bánságot, közel volt egy
pár szóbeli crimen læsæ elkövetéséhez és megmutatta, hogy sem a
nádortól, sem a homo regiustól meg nem ijed.
A míg ezt megmutatta, azalatt elszerette az egyetlen leányát valami
indigenált karantáni báró.
Báró Zelcz Vilmos szegény legény volt, de csinos férfi. Mint magyar
indigena a testőrseregnél szolgált, s az udvar által gyakorta
küldöztetett Pozsonyba.
A kuruczvilágnak régen híre-hamva mult már, a Krajn és Karantán bárói
családból eredt másodszülötteknek nem volt többé az a föladatuk, hogy
vitéz dragonyosaik élén a durczás magyar városokból beemeljék a
harácsot: sokkal kellemesb hadjáratra voltak ezúttal kiküldve.
Eredjetek gyermekeim, ne legyetek útjokban bátyáitoknak; ügyes,
tetszetős fiuk vagytok, foglaljatok magatoknak birtokot, uradalmakat.
Itt van a sok czímre vágyó magyar úr. Örül mindegyik, ha leányai keze
által az udvar légkörébe juthat; menjetek házasodni Magyarországra.
Sok atyafiság köttetett ez idő óta a két szomszéd nép között, s miután a
bécsi udvar adta Magyarországnak a divatot, nem csoda, ha a divatnak az
is meghódolt, a ki a kardnak nem.
Az ifju testőr és Csornai Katinka közti ismeretségből azonban ezúttal
nem lett házasság, mert hirtelen dögmirigy ütött ki az országban, a
rendek hazasiettek, a nagy sürgésben alig maradt a szeretőknek annyi
alkalmuk, hogy egymásnak örök hűséget esküdve, búcsut vehessenek.
Egyébiránt elég idejük volt még: Katinka nem volt több tizenhat évesnél,
Zelcz báró pedig semmi egyéb, mint egy szál gárdista, kilátással egy
szerény másodhadnagyi állomásra. Még mind a két gyermeknek nőni kellett,
hogy azzal a vakmerő eszmével megjelenhessenek Csornai Gábor előtt, hogy
ők egymást szeretni bátorkodnak.
Azután pedig nagyon sokáig nem nyilt alkalom összejöhetniök.
Katinka anyja be volt avatva leánya szívviszonyába, az egész szerelmi
cselszövény az ő gondos felügyelete alatt köttetett. A nőben volt egy
kis hiúság.
Csornai soha sem engedte magát rábiratni, hogy az udvarhoz fölmenjen.
Csalogatták kitüntetésekkel, hivatalokkal, semmi sem ragadt meg nála;
azt felelte, hogy vén már ő új szokásokat kezdeni.
E közben egyik év a másik után haladt, Katinka egyik kérőjének a másik
után kosarat adott, már hét év mult el a pozsonyi országgyűlés óta, s
Katinka még mindig hajadon volt.
Gábor úr nem aggódott e miatt. Az ő idejében sem mentek a leányok
huszonnégy éves koruk előtt férjhez, azt tartá: a ki korán megy férjhez,
nem lehet jó gazdasszony.
Azt ő nem is sejté, hogy leánya kire vár.
Látta ugyan, hogy valami hadnagyocska majd itt, majd amott megfordul
családjánál, hol otthon, hol a megyei székvároson; hallotta is, hogy azt
mint Zelcz bárót mutatják be neki, hanem már az a fatuma volt a morva és
karantáni nevekkel, hogy azokat rögtön elfelejtette, s egyik látástól a
másikig az illetőnek az ábrázatja is annyira kiment emlékéből, hogy
mindannyiszor teljesen idegen látogatóul fogadta el s bámult, ha
mondták, hogy itt, meg ott beszélt már vele.
Két esztendő kellett az öreg kurucznál arra, hogy Zelcz bárót annyira
észrevegye, a mennyi kell valakinek gyanussá tételére. Egy párszor úgy
kérdezte magában, hogy vajjon mit támad föl annyiszor ez az ember, a ki
ő rá nézve a legtökéletesebben meg van halva, mind akkor, a midőn nincs
szemei előtt.
Az 1737-ben kiütött török háború több alkalmat adott Zelcznek Csornai
házánál megjelenhetni: majd futárnak volt küldve a főhadi tanácshoz,
majd ujonczozással, majd élelmezéssel, pótlovazással volt megbizatva.
Pártfogások útján kieszközlé, hogy Nógrádban mulathasson, s ilyenkor
aztán több napot tölthetett Csornai lakában.
Az öreg kuruczot nem érdekelte semmit az egész török háború.
Eleinte lelkendezve hallgatta a csatatérről jövő hireket, nagy
elégtételt talált benne, hogy a vitéz Pálffy János mellőztével, gróf
Seckendorf neveztetett ki fővezérré, s azt a törökök siralmasan
megpaskolták; nagyon sokat forgolódott álmatlan fekhelyén, mikor
meghallotta, hogy a szultán Rákóczi Ferencz fiát, Józsefet erdélyi
fejedelemmé nevezte ki, s a Dunához küldte; hanem azután nem sokára jött
a hír, hogy az utolsó Rákóczi megtért az ő őseihez, de nem ősei földén,
s el is temették valahol; azontúl aztán nagyon csendesen tudott aludni
Csornai a csatatérről szárnyaló szellők miatt, akár mi hírt hoztak is
azok.
Legföljebb azt a mulatságot szerezte magának, hogy az egymás után sűrűn
következő császári vezérek hogyléte felől kérdezősködött a jól értesült
toborzó biztosnál, mikor az egy pohár borra összeült vele délutánonkint.
– Hát kedves báró Zelcz úr, mit csinál a halhatatlan Seckendorf?
– Mennyire haladt már a vitéz Königseck?
– Elfogta-e a szultánt a vakmerő Wallis Olivér?
– Hagyott-e még törököt irmagul a derék Schmettau?
– Igaz-e, hogy a hős Suckov levegőbe röpíté magát Nándorfehérvárral
együtt?
– Hát a bölcs Neiperg, hogy szedte rá a török vezéreket?
Csornai nagyon jól tudta, hogy Zelcz ezekre a kérdésekre azt lesz
kénytelen felelni,… hogy a halhatatlan Seckendorf azt a nem igen hizelgő
mondatot hallá a császártól: «Nincs igaz hadvezérem többé; Eugennel
eltünt a szerencse sasaimtól.»
Hogy a vitéz Königseck nagyon sokat haladt, de a lova fejével épen
ellenkező irányban,
hogy a vakmerő Wallis Olivér Kroczkánál serege felét a csatatéren
hagyta,
hogy a hős Suckov Nándorfehérvárat tizenötezer vitézzel együtt
kardcsapás nélkül föladá,
hogy a derék Schmettau nem jutott odáig, hogy törököt lásson,
s hogy a bölcs Neiperg úgy összeveszett a többi generálisokkal, hogy
majd egymást ették meg, s a mulatság vége az lett, hogy az orosz
kedveért kezdett török háborúban elvesztettük Szerbiát, Boszniát,
Havasalföldet, az annyiszor dicsőséges Nándorfehérvárral együtt:
de hogy mindez strategice és diplomatice azért igen helyesen történt, s
ha valami hiba esett, az majd kiderül a hadi törvényszék előtt, s ha
valamelyik tábornok vétett a réglement ellen, az bizonyosan elveszti
rendjeleit és sánczfogságot kap, a mi aztán elég szép kárpótlás az
országra nézve, három elvesztett tartományért.
– No de csakhogy hát a béke megköttetett, ennek ugyan örülünk mind a
ketten.
– Ugyan miért mind a ketten?
– Hát ujonczozni nem kell többé; a báró úr örül annak, hogy visszamehet
Bécsbe,… aztán… én is annak örülök.
– De akkor remélem, hogy ön is el fog Bécsbe jönni?
– Ha csak talán vason!
– Oh sokkal gyöngédebb lánczokon.
– Nem gondolnám. Nekem senkim sincs, a kit ott keressek.
– De majd lesz.
E jóslatos szóval fölkerekedett a báró, s magára hagyta Csornait, a ki
ettől az órától fogva kezdte világosan sejteni, hogy Zelcz Vilmos úrnak
valami más oka is van még az ő házát szállomásnak (Absteigquartier)
nézni, mint jó szerednyei bora.
De isz abból ugyan semmi sem lesz!
Hja bizony pedig, édes kuruczom, azon időben jobban értettek a
czivilizáczió terjesztéséhez, mint a közelmult emberei. Nem küldték
lineával a hóna alatt az új telepítőt az országba, hanem fényes kardos
lovag alakjában; s ha voltak itt-amott a barbár őskornak szilajabb
lakói, kiket czím, hivatal, udvari fény tőrbe nem csalt, kiket
rendszalaggal nem lehetett elfogni: azokat gyöngébb oldalukról kerülték
meg; azokkal sógorságot kötöttek.
A királyi trónörökös maga is nő volt; nagyon jól ismerte a nőket.
Báró Zelcz búcsúvétele Csornaiék házától egyúttal ünnepélyes
leánykéréssel is volt összekötve.
A lovag szélesen előterjeszté, micsoda nagy családokkal van
összeköttetésben, birtokai hol feküdtek valaha, ősei milyen derék
emberek voltak. Mennyire kegyében áll ő a császárnak, milyen magas
kilátásai vannak. Mennyire szereti a magyarokat, milyen erős óhajtása e
derék, nagylelkű nemzettel rokoni összeköttetésbe jőni. S hogy egy igen
nagyot is mondjon, még azt is megigéré a vén kurucznak, hogy kieszközli
a császárnál azt a kegyet számára, miszerint a házasságból eredendő
fiúgyermekek az apjuk neve mellett az anyjukét is viseljék; milyen
szépen fog ez hangzani: Zelcz Csornai Hugó Árpád.
Csornai Gábor igen kereken válaszolt a kérdésre.
– Édes úr, az ajánlott megtiszteltetést köszönöm, de leányomat nem adom
az úrhoz. Egyért azért, mert nem szeretném, ha olyan helyre vinnék
férjhez, a hol én soha meg nem látogathatnám; másért pedig, mert… mert
nekem az úr nem tetszik. Nem lehet ezt magyarázgatni; így van, és így
marad; nem tehetek róla. Más a szivünk, más a lelkünk, nem beszélünk
egymás nyelvén, nem gondolkozunk egyformán, egyikünknek megárt, a mitől
a másik megél: tűz és jég a mi nevünk egymás mellett, nem lehet azt
összekötni. Miattam lehet az úr igen nagy emberré, akár generálisig
viheti, könnyű az béke idején; majd én csak megmaradok szegény kurta
nemesnek. Tessék Isten hírével járni; ha valamiben szolgálhatok,
parancsoljon velem, megtetszett valamelyik paripám, üljön föl rá, vigye
el; ha tartozom valamivel azért, hogy itt tetszett nálam mulatni, mondja
meg, mit fizessek? Köszöntetem az otthonlevőit, még tán azt is
mondhatom, hogy csókolom a kezeiket (ha akarom), de a leányomat már csak
nem adom oda.
Zelcz teljes mértékben készen volt erre a válaszra, még csak el sem
hüledezett bele. Bizonyos volt ő a maga dolgáról. Az asszonyok kegyét
birta, az apát pedig jól ismeré.
– Tudom én azt nemzetes jó uram, hogy én nem tetszem kegyelmednek abban
a mértékben, a melyben kegyelmedet szereti az én lelkem: kevés érdemem
is van rá; hanem már a szerelem olyan dolog, a mit nem osztanak érdemek
után; az bizony csak szerencse, s ilyen szerencse ért engem is, a midőn
Katinka kisasszony szivét nekem ajándékozá.
Csornai meglepetve nézett jelenlevő leányára, ki sápadtan süté le
szemeit előtte, s arczának elhalaványulásával bizonyítá, hogy a mit
Zelcz mondott, az való.
Csornai ajkán valami mérges válasz lebegett, de mielőtt azt kimondta
volna, neje oda rohant hozzá, s hogy egy szomorú jelenetet meggátoljon,
keblére borult, s sietett kimondani a kettévágó szót.
– Kedves uram, késő haragudnod; Katinka már Zelcz hitvese, tegnap
esküdtek meg titokban. Én intéztem ezt így; ha haragod van, az essék az
én fejemre.
A vén nemes megtántorult e szóra. Szemei elé kapott, mintha valami
sötétséget akarna elvenni előlük, mely látását hirtelen elvevé, s
jobbjával úgy megszorítá neje karját, hogy ujjahegyei ott maradtak
rajta. Azután erőszakot tett indulatán, bocsánatot kért nejétől a
fájdalomért, öntudatlan tevé.
– Tehát tegnap megesküdtek titokban? kérdezé, nejére szegezvén szemeit.
– Igen, Gábor, szólt az, még jobban hozzá tapadva, tudtuk, hogy te soha
nem egyeznél bele, s Katinka nagyon szereti őt; meghalna, ha övé nem
lehetne. Én tudom, hogy mit szenvedett e gyermek már hét év óta; mert
hét éve, hogy szereti.
– Hét éve? s ezt nekem nem mondta soha.
E szemrehányó szóra zokogva borult lábaihoz a leány, s térdét átölelve,
rebegett, maga sem tudta mit.
– Kelj föl, édes leányom, szólt szeliden a vén kurucz, nem haragszom
rád, nem pirongatlak. Nem átkozlak meg, nem tagadlak ki. Az vagyok
hozzád most is, a ki voltam. Nem történt kedvem szerint ez a dolog, de
ezt nem fogom mondani senkinek soha. Mikor el fogod hagyni házamat, meg
lehetsz felőle győződve, hogy apád áldása megy veled, ki azt csak
magában mondja, mert szavakat nem talál hozzá; és jusson eszedbe majd ha
szerencsétlen fogsz lenni, hogy van egy ember, a ki még akkor is igazán
szeretett, a midőn megcsalád. Jó apád vagyok, midőn elmégy, s jó apád
leszek,… majd ha visszajösz:… pedig te vissza fogsz jőni.
Zelcz természetesen tiltakozott e lehetőség ellen, biztatta Csornait,
hogy majd meg fogja látni.
Csornai nem hagyta neki kibeszélni, hogy mit fog meglátni?
– Jól van, báró úr; kegyelmed czélt ért, leányom öné; elviheti. De
vigyázzon rá, hogy a míg én élek, meg ne sirattassa vele mostani
lépését; mert nincs a szentek hegedüjében az az imádság, a mely az úr
fejéről elhárítsa ezt a kezet, mely most leányom fején áldva nyugszik.
Zelcz persze esküdött égre, földre, hogy előbb lehullnak a csillagok
stb., stb.
Nem is időztek aztán sokáig, másnap már fölpakolta nejét, s elvitte
magával Bécsbe.
Csornai egy mogorva képpel sem mutatta többé, hogy valami háborítja,
csak azon évődött még, hogy milyen szörnyűség egy leányt férjhez adni
rendes násznagyi szertartás, vőfélyek, nyoszolyók, násznép nélkül; a
háromszoros templomi kihirdetés mellőztével; sem szomszédok nem voltak
jelen, hogy legalább egy pohár bort ittak volna az új házasok boldog
jövőjére; úgy mentek el, mint a kik lopnak, szöknek.
Ez év őszén meghalt Károly király, s a következő év tavasza nagyon
viharos esztendőt nyitott meg. Már tél utóján elkezdett mennydörögni,
ezúttal ágyúhang volt az. Bő termés! mondja rá az időjós;… de volt is jó
aratása a nagy kaszásnak!
A trónra lépő fejedelemnő minden szomszédjában harczrakész ellenséget
talált, s idebenn megrongált pénzügyet s demoralizált hadsereget.
A franczia udvarnál már el is készíték az új térképet, mely szerint
Szilézia a porosznak, Morvaország a szász királynak, Lombárdia a szárd
fejedelemnek volt osztva, míg Csehország s a czímet adó Ausztria maga a
bajor Károlynak volt jutandó; csupán a rokontalan magyar, a kinek a nagy
világon e kívül nincsen számára hely, volt meghagyva az ifju
királynőnek.
Miniszterek, országnagyok elvesztették a fejüket, tábornagyok siettek
magukat nyugalmaztatni, maga a királynő is arra fakadt, hogy nem talál
már helyet országában, hol közelgő szülését nyugton bevárhassa. Az
osztrák birodalom végfeloszlása küszöbén állt.
Tudja mindenki, hogy a magyar mit tett ekkor?
Csornai Gábor ezúttal nem volt jelen a rendek között, kiket a királynő a
pozsonyi várba fölhivott. Köszvényét okozta, mely nem engedi a házból
kimenni.
A helyett leánya, Katinka jött meg falusi lakába, mert Zelcz a királyi
hadsereggel a háborúba ment el, s az idő alatt, míg a férj a háború
kétséges viszontagságainak van kitéve, csakugyan legjobb lesz a nőnek
szülői házánál lenni.
Azon nyugtalanságból, melylyel Katinka fogadott minden kósza hírt a
csatatérről, láthatta Csornai, mennyire szereti leánya férjét.
– Ne féltsd te őt, szokta neki mondogatni az öreg úr, félig
vigasztalásképen, nem megy az oda, a hol veszedelem van.
Rendkívül restelte volna az öreg úr, ha vejével valami olyan dolog
történik, a miért azt lett volna kénytelen mondani: «mégis derék ember
volt biz az!»
Ápril vége felé érkezett egy sebes futár Bécsből, expressus levéllel az
öreg Csornai számára.
Már akkor a futó hír széltében beszélte, hogy Mollwitznál dühös ütközet
volt a porosz és osztrák hadsereg között, s hogy Frigyes hadvezére,
Schwerin, keményen megverte az osztrák tábornokot, Neiperget.
A porosz diplomatia azon időben sokkal kellemesebb szempontból fogta föl
az annektálások és háborúüzenet nélküli támadások elvét, mint százhúsz
évvel később… mások irányában.
Zelcz báró is Neiperg táborkaránál volt, s a levél czímborítékára írt
kelethely «Magdeburg» már eleve arról biztosítá Csornait, hogy vejét a
csatában elfogták.
A fölnyitott levél igazolta e sejtelmet; ez volt beleirva:
«Kedves atyám, anyám, nőm, rokonaim! Balsors ugyan, de dicsőséges
balsors lett osztályrészem. A csatában bátorságom áldozatja lettem.
Midőn leghevesebb volt az ütközet, én annak eldöntő irányt adandó,
ezredem élén belevágtam az ellenség derekába; s már-már közel voltam
hozzá, hogy az ellenség vezérét egész táborkarával együtt elfogjam,
midőn észrevevém, hogy túlságos hevemben messzire előre lovagoltam
társaimtól, s mire azok odaérhettek volna, egyedül, annyi ellen, nem
védhetve magamat, foglyul estem.»
Ez volt a levél érdemleges tartalma, következett azután egy csomó
stereotyp ömlengés. Azt Gábor úr nem olvasta. Hanem a levél túlsó
oldalán látott még valami más forma írást is, az vonta magára figyelmét.
E vastag tollal írt sorok Schwerin nevével voltak alájegyezve. Maga a
porosz tábornok irta azokat. Vajjon miről tanuskodtak?
«Érdemes urak és asszonyságok! Hadi kényszerűség miatt kénytelenek levén
a foglyok leveleit, miket haza küldöznek, átolvasni, nehogy titkos
utasításokat foglaljanak magukban, e levél tartalmát meg kelle tudnom.
Nehogy azonban írója otthon levő rokonainak szándéka ellenére ok nélküli
aggodalmakat szerezzen, példátlan vakmerőséggel vádolva önmagát:
kénytelen vagyok mentségére fölhozni, hogy az előadott eset olyanformán
történt, hogy a fogoly vitéz úr mint nyargoncz küldetett el Neiperg
tábornok úr által a tartalékhoz, ő azonban kissé járatlan levén és
közellátása által is gátoltatván, eltévedt, s a tartalék helyett a mi
hadderekunkba lovagolt bele; a mi kiderül azon szavakból, miket hozzám
intézett: «Ezredes úr, siessen ön a tábornokot a centrumban utolérni.»
Csak akkor ismerte föl, hogy ellenség az, a kinek beszél, s szépen
átadta kardját; nem történt semmi baja. Én különben szót fogadtam a
parancsnak, s lehető leggyorsabban iparkodtam a tábornoknál lenni a
centrumban. Ne legyenek aggodalomban a fogoly úr iránt stb.»
Csornai nagyot rántott a vállán, eldobta a levelet, és soha többet azon
órától bele nem nézett vejének akárhány levelébe. Írhatott miatta!
Zelcz báró könnyen beletalálta magát új helyzetébe; a dicsvágy nem
háborította annyira, hogy nagyon sajnálta volna fogolylyá lételét, s
Magyarország igen rövid ideig volt még hazája arra nézve, hogy fiui
szeretettel csüggjön annak sorsváltozásain.
A jó magdeburgiak különben is mindent elkövettek, hogy a fogoly
helyzetét előzékenységgel tűrhetővé tegyék, s Zelcz nem volt az a
csökönös jellem, ki hasonló szivességeket fogolyhoz illő mogorvasággal
fogadott volna. A várparancsnok megengedé neki becsületszavára, hogy a
városban szabadon járhasson, s annyit dicséretére föl kell hoznunk, hogy
becsületszavát sem megszökési kisérletekkel, sem tilos levelezésekkel
megtörni soha sem kisérkezett.
Sőt úszott a folyammal, a közvéleménynyel; mikor csatákról,
hadmozdulatokról érkeztek tudósítások, összejött a főtisztekkel,
vitatkozás közben csak úgy beszélt a mieinkről, meg az «ellenségről»,
mint valami bajor, osztozott a közös szörnyűködésben, ha a vakmerő
Beleznay portyázásait hozták hírül, segített tovább adni a berlini
élczeket a magyar tábornokok felől; nagy politikus volt ott, a hol fejet
csóváltak a magyar nemzet általános lelkesedése fölött, s ő sajnálta
honfiait legjobban, kik most oly készek «felülni», és a kiket majd a
bécsi kormány még jobban is felültet.
Egyik azt vitatta, hogy a magyarok, barbár rövidlátóságból, eszesebb
uraik által föl hagyják magukat használtatni; másik még rosszabbal
védelmezte őket: önzésből teszik azt; azt képzelik, ha most Magyarország
megmenti az osztrák birodalmat, a béke helyreálltával majd a magyarra
jut az ország középpontja, ő fog uralkodni a többin; egyik beduin
legénykedésnek, másik nemesi urhatnámságnak rótta föl a nemzeti
erőfeszítés valódi hőstetteit, miket eltagadni nem lehetett.
No de hiszen mondták mind ezt nekünk szemünkbe újabb időben maguk az
osztrák államférfiak is, nincs miért neheztelnünk a magdeburgiakra.
Zelcz bárót sem igen nagyon haragíták meg a különböző vélemények,
mindössze is abból állt boszúállása a magdeburgiakon, hogy míg az ő
fiaik távol Ausztria szélein osztottak és vettek kardcsapásokat Zelcz
honfiaival szemben, s foglalgatták rendre a birodalom kulcsos városait,
az alatt Zelcz báró az otthon maradt menyasszonyok és fiatal feleségek
ellen viselt hadjáratot, s győzelmeit ha nem is hirdeté hivatalos
bulletinekben, de titokban nem egy meghódított várnak bírta már a
kulcsát.
A fogoly szerencsétlensége rendesen igényli oly mértékben a nők
részvétét, mint a diadalmas hősök hazahozott koszorúi. Valakit
megvigasztalni, hálára kötelezni, keserű napjainak fulánkját elvenni még
érdekesebb munka, mint a győztes jóbarát dicsekedéseit hallgatni
napestig, s a bámulat kifejezésére keresni szavakat.
Azt, hogy báró Zelcz már nős, nem volt szükség tudnia senkinek. Ha
levelet írt, azt mindig apósának czímezte, s ha azt kapott nejétől
hazulról, annak a borítékára is Csornai által volt fölirva a latin
czímzet, mert a nők nem tudnak diákul.
Azon családok között, miknél a fogoly nemes úr szíves fogadtatásra
talált, kitünő volt a Ritter von Rothenburgoké.
A «von» ragaszték a németországi Junkerthum előtt valamivel még
fontosabb kérdés, mint volt minálunk ezelőtt húsz esztendővel a név
hátuljára tett «y». A mily kegyetlenül megvitattuk két évtized előtt a
jogot, mely valakit fölhatalmaz nevét «ypsilonnal» írni, ott állnak a
cultura dolgában még most derék szomszédaink, s képzelhetni, hogy
ezelőtt százhúsz évvel milyen sokat adtak még arra.
Náluk csak a nemes emberről van elismerve, hogy «született», a szerint,
a mint czíme előtt e szavak egyike áll jogosult helyen: «jól
született»,… «nemesen született»,… «jó magasan született» és végül
«magasan született», a ki ezeken kívül esik, az nem született, csak
világra jött.
A Rothenburgok csak «nemesen születtek», Zelcz báró egy lépcsővel
följebb, «jó magasan született», innen a kitünő fogadtatás a
Rothenburg-család részéről.
Az öreg Junker nem csinált belőle titkot, hogy ő aristocrata; szerette
falusi lakát Ritter-gutnak nevezni, s fiai közül a legöregebbet
majoresco-nak nevezte; az ifjabbakat katonának és papnak nevelé; a mik
egyedül nemes ember számára való chargeok.
Leányainak is ki volt adva a rendíthetetlen útmutatás, miszerint csak
két eset közül lehet választaniok; vagy egy rangjukhoz illő (tetszés
szerint akár magasabb) Freyherrel váltani gyürűt, vagy pedig fölvenni a
fátyolt. Mesallianceot a Rothenburg-czímer nimbusza nem tűr.
A legidősebb kisasszony neve volt Amália, ő volt egyúttal a legszebb is
a három leány közül. A többieket valami goromba igazmondó még rútaknak
is nevezhetné. Amália nem is hasonlított hozzájuk, valamint egyik
gyermek sem a másikhoz. Anyjuknak egy kissé kalandos élete volt, s a
mellett szerette ízlését változtatni. Az ilyesmire nem olyan kényesek a
nemesi czímerek.
Zelcz Vilmos mindennapos volt a háznál, udvarolt Amália kisasszonynak, s
udvarlása elfogadtatott; tánczvigalmakban vele tánczolt, vendégségeken
érte toasztozott, általa kapott virágcsokrot gomblyukában viselt, egy
szóval az akkori udvari nyelven szólva: «annyira attachirozta magát
hozzá, hogy további blâme nélkül a család részéről nem lehetett az
affairet annyiban hagyni; hanem vagy egészen brouillirozni kellett az
egész intrigue galanteot, vagy pedig az illetőt declaratióra
kényszeríteni».
Báró Zelcznek természetesen legtávolabb esze ágában sem volt semmi
komoly érzelem, a midőn Amália kisasszonynak udvarolni kezdett.
Legföljebb egy kis jó időtöltésnek tekinté azt fogsága unalmas napjai
alatt, s nagyon erősen jutott eszébe, hogy a másodszori házasságra
különös formaságok és engedélyek kellenek. Ő mindössze is mulatni akart.
Némelykor ugyan úgy tetszett neki, mintha Amália tökéletesebb szépség
volna otthonhagyott nejénél, sokkal több kellemet és világi bájt nyert
volna a nevelés által, mint amaz a természettől, hanem még az sem volt
elég ok arra, hogy magát nőtlennek képzelje.
A kisértés azonban szaporodott. Amália mindig csalhatatlanabb jeleit
adta annak, hogy ő lett szerelmes Zelczbe; s ezt hírhordó barátok,
cselédek, nénikék majd egy, majd más szín alatt nem mulaszták el a
báróval tudatni. Sok gyönge fejű embert elszédített az ilyen tudat.
Titkos levelezés szövődött közöttük, mely, mire észrevették, az eleinte
rokonszenvnek hitt érzelmet szenvedélylyé fokozta föl.
Minden körülmény összeesküdt, hogy Zelczet elesésre bírja. A harcz
Ausztriára nézve szerencsétlen fordulatot vett; ellenséges királyok
mélyen benn jártak országában győztes hadseregeikkel; a magyar
nemességet általános fölkelésre hivó szózat dörgött a csatazajon
keresztül. Előre lehete látni, hogy egyike azon hadjáratoknak kezdődik,
mikben a ki meg nem hal, megőszül.
Egyfelől rémes coalitio, másfelől egy nagy birodalom küzdelme életeért,
melynek szivósságáról tanuságot tesznek a történet lapjai, szövetkezve
egy hősi nemzet lelkesült önfeláldozásával. Ennek nem érjük mi végét.
A német népet nehéz a harczba vinni, de ha egyszer bele ment, nagyon
sokáig megállja helyét, kitart, nem engesztelődik, újra kezd, utolsó
lankadásig harczol; elég jó példa rá a közelmult spanyol örökösödési
háború; az harmincz évig tartott. No, harmincz év alatt három ember
közül talán csak meghal egy.
Azalatt pedig oly messze esnek egymástól, két harczviselő országban
elkülönítve, hogy férj és nő találkozása csaknem lehetetlen.
Az a rossz is származott Zelczre nézve a coalitio diadalaiból, hogy
hazulról pénzt nem tudott többé kapni. Meglehet, hogy azok küldtek, de
futáraikat föltartóztatták; a hadjáratok zavarában könnyű volt ilyen
küldeménynek eltévedni, ő pedig ezalatt eladósodott, hitelezői kezdtek
kellemetlenné válni rá nézve, s ilyenkor meglepte az a gondolat, hogy
róla neje és apósa egészen megfeledkezett, hogy elhanyagolják,
méltatlanul bánnak vele, szükséget engedik szenvedni s készakarva
zavarokban hagyják. Neje tán ezóta már mást is szeret? a protestánsoknál
hamar megy a válás, megtörténhetik az in contumatiam is, talán már meg
is történt, s neje régóta férjhez is ment máshoz.
Ily keserűségek között a gyenge léleknek kétszeresen jól esett a
Rothenburgok ismeretsége. Az apa számtalanszor fölszólítá őt, hogy ha
valami kivánsága van, csak adja tudtul, ő mindig kész segíteni,
parancsoljon erszényével és mindenével, a mi fölött hatalma van.
Zelcz értette ezt nagyon, de még kitérőleg felelt, biztatta a hitelezőit
s írta a rossz verseket Amáliához, és a még rosszabb váltókat az
uzsorásoknak.
Egyszer aztán az történt vele, hogy két ilyen rossz költemény ott jelent
meg, a hol nem kellett volna, egy váltó a biró elé, egy chanson pedig az
öreg Junker kezébe.
Az öreg Junker igen mérges arczczal kereste föl Zelczet lakásán, számot
kérve tőle, hogy az ilyen és ilyen levelek, románczok és sonettek
irogatása mellett mi czélja van leányával? Szóljon, feleljen,
nyilatkozzék! Arról biztosítva lehet, hogy ha komoly szándékai vannak,
azoknak útjában nem áll semmi; eddigi fogadtatásából kiveheté, hogy a
Rothenburg-család nem tartja magához méltatlannak a Zelcz bárókkali
összeköttetést;… ha ellenben csak puszta plaisanterie volt az egész,
akkor reszkessen a következményektől; Rothenburg Amáliának egy testvére
szolgál az északi hadseregnél, két oncleja a déli hadseregnél, három
neveuje a reservenél, azok mind kegyetlen haudégenek; azok ma rögtön
levelet fognak kapni a becstelenség felől, mely családjukat érte, azok
sietni fognak e foltot czímerükről a ravisseur vérével lemosni, s a
többi.
Zelcz csúnya kelepczébe jutott. Egy sereg Rittmeisterrel megverekedni
egy félig-meddig elcsábított nemes kisasszony miatt, előbb-utóbb az
adósok börtönébe jutni; vagy pedig becsületszava ellenére megszökni s
elfogatás esetében főbelövetni, vagy pedig… nőül venni a szép Rothenburg
Amáliát, egy csinosnak nevezhető menyasszonyi hozománynyal együtt.
Mind a három alternativában volt igen sok restelleni való; egy azok
közül legalább élvezetet igért. Zelcz arra határozá magát, hogy a
harmadikat választja, s nőül veszi a nemes kisasszonyt, úgy sem látja ő
már Magyarországot soha.
Ez meg is történt. A házasság egész illő szertartással megkötteték, s
abban a háborús világban alig lehetett Zelcznek a miatt aggodalma, hogy
valami véletlen kiderítse azt, hogy neki már van neje valami barbár
tartományban.
A véletlen keresztet vont Zelcz kétségbeesett számadásán. Egy közbejött
fegyverszünet félbeszakasztá a végeláthatlan háborút, s a véres drámának
e felvonásköze alatt a verekedő felek kicserélték foglyaikat.
Zelcz, a mint megtudta, hogy kénytelen lesz magát Magdeburgból
expatriálni, hogy ismét magyarországi honosult legyen, nagyon megbánta,
hogy itt is megházasodott. Eddig elfogott levelei egyszerre mind
megérkeztek; azokból mind azt olvasá, hogy az otthon maradt nő mily
tiszta, hű szerelemmel eped a pillanat után, melyben férjét neki ismét
visszaadja a sors, pénzt is kapott most már a fölöslegig; arról is
értesült egyik levélben, hogy a királynő Csornainak még elkobzott
vagyonait is mind visszaadta (az öreg kurucz most kétszerte gazdagabb,
mint eddig volt). Zelcznél hamar készen volt a jó tanács;
Rothenburgéknak és új nejének azt mondá, hogy szabadságával élvén, előre
elmegy morvaországi kastélyát rendbeszedni, s ha azt egy úri nőhöz
méltóan fölszerelé, sietni fog vissza, nejét rangjához illő fénynyel
hazavinni falujába.
Az az ő faluja, a mit a Rothenburg-családnak megnevezett, volt ugyan a
Zelcz bárók birtokában, de már azt Vilmos nagyapja elharácsolta, s őt
nagyon kicsi gyermekkorában látták ott utoljára.
Zelcznek csak azt a néhány hetet kellett valahogy átugratni, a míg a
fegyverszünet tart, akkor aztán, ha egyszer a háború kitört, ismét az a
kellemetes biztosság várakozik rá nézve, hogy az «ellenség» földén
maradt hitves nem keresheti föl, ő ismét beáll a császári hadseregbe: ma
itt vannak, holnap amott; a morvaországi faluból ugyan senkit sem
utasítanak a nyomára, a ki ott keresi.
Csornainé akkor épen nagy beteg volt, midőn az a hír érkezett, hogy
fegyverszünet állt be, s a foglyokat kicserélik. Katinka arczán látható
volt a vágy visszatérő férjét minél előbb megláthatni, a hír pedig azt
beszélte, hogy a kicserélt foglyokat nem bocsátják családjaikhoz vissza,
hanem ismét egyenesen beállítják a hadseregbe.
Csornainak egy nagy áldozatra kellett magát elszánnia. Magának kellett
leányát fölvinni Bécsbe.
Soha sem volt még a büszke birodalmi székvárosban, melyről a kurucz
dalok olyan sok keserves rhythmusra tanították. Valaha képtelenségnek
látszott előtte, hogy ő maga jószántából fölhajtasson abba a városba,
melynek kapuján egykor ágyúval kérte a bemenetelt, s mely előtt most meg
fogják állítani kocsiját, kiforgatják böröndjeit, beleszaglásznak
dohányzacskójába, s megmotozzák a rajta levő ruhát is.
Mégis rászánta magát. Nagyon szerette azt az egy leányt, s ha már az
Isten azt mérte az ártatlanra, hogy a németet oly nagyon szeresse, lelke
rajta! találják föl egymást.
Csornainét nagyobb idegbaj tartóztatá otthon; azonban meg lehetett
nyugodva leánya felől, hiszen az apja van vele; többet aggódott azonban
az apáért; olyan szabad szája, olyan kemény feje van, nem szerez-e
magának valami veszedelmet abban a titkos kémeiről hirhedett
residentiában? No de ő vele meg ott van a leánya. Kölcsönösen őrködnek
egymásra.
Csornai igérete szerint, megérkezésük után rögtön tudósítá honmaradt
nejét; Zelczet már Bécsben találták; Katinka nagyon jól érzi magát; ő
maga sietni fog pár nap mulva haza; a bécsi kenyérben petrezselyemmag
van, egye meg, a ki föltalálta.
Azonban a vén kurucz csak nem jött e levél után, nem is írt. Két hét is
elmult, még sem írt és nem érkezett. Csornainé aggódott miatta: nem
keverte-e magát bajba? talán be is fogták? tán valamit beszélt? aztán
meg vigasztalni kezdé magát: bizonyosan megtetszett az öregnek a bécsi
mulatság; ott sok látni való van; régi czimborákra akadt; vagy tán épen
az udvarhoz csalták, valami nagy hivatalt tuszkolnak rá erővel?
A beteg keveset aludt, elég ideje volt ébren fűzni tovább az álmok
változatait, mikben olyan gazdag a képzelet, midőn egy eltávozott
kedvencz képével van eltelve.
Egy este hangzott a hintógördülés az udvaron, Csornai megérkezett.
Lépéseiről megismeré őt a beteg nő s hangjáról is, mely még ott künn
kérdezé a cselédektől: «hogy van az asszony?»
Hanem e hang megdöbbenté a nőt: olyan rekedt, olyan fuladt volt! épen
úgy kérdezé évek előtt, midőn lengyelországi számkivetéséből hazajött,
legelső szavával: «hogy van nőm?» ekkor is nagy baja volt.
A másik perczben már előtte állt a férj, gyöngéden megölelé és
megcsókolá nejét.
Csornainé aggodalmasan vizsgálá férje arczát, ki nyugalmat,
viszontlátási örömet akart azon föltüntetni. De a beteg nő idegei
finomak! azok előtt a titkos gondolatot sem lehet elrejteni, mert
kitalálják.
– Hogy vannak a gyermekek? ez volt első szava férjéhez.
– A gyermekek?… Nagyon jól. (De ez a szó szinte torkán akadt.)
Csornainé várta, hogy részleteket halljon férjétől a «gyermekek»
boldogsága felől, azonban Csornai nem állt azzal elő; neje hogylétéről
tudakozódott, a házi ügyeket kérdezgeté. Bizonyosan megbántották,
gondolá magában, s nem mert tőle tovább kérdezősködni, csak úgy bámulta,
hogy mennyire megváltozott férjének arcza; tíz évvel vénebb, mint két
hét előtt.
Csornai leült nejének ágyafejéhez, azt gondolva, hogy ott nem láthat rá.
A figyelmes beteg azonban egy átelleni tükörből észrevevé, hogy férje,
lassan elővonva zsebkendőjét, megtörli szemeit.
– Gábor, te sírsz! kiálta föl a beteg, ideges rettenéssel, te szemedet
törülöd? Sírsz? mi történt?
Csornai látta, hogy a beteg előtt rosszul titkolózott.
– Igaz, sírtam: nagy bajom van. Csillapodj el; mindent elmondok.
Oh pedig az nem betegnek való történet volt!
– Négy napig voltunk már Bécsben: Zelcz egy külvárosban fogadott
számunkra szállást, a honnan nagyon ritkán mozdultunk ki. Zelcz azt
mondá, hogy bántja a világ zaja, szereti a családi egyedüllétet, hogy
szégyenli magát régi bajtársai előtt, a kik ki fogják nevetni, a miért
elfogatta magát. Én mindent elhittem neki, hiszen olyan természetes
volt. Egy este én biztattam föl őket, hogy legalább egyszer menjenek el
az udvari szinházba, lássák meg, hogy mi az? Én magam otthon maradtam,
nekem nem való az. Alig érkezett hintóm vissza a szinháztól, mely őket
odáig vitte, midőn egy másik hintó áll meg a kapu előtt, a leszálló
lovász azt kérdi cselédeimtől: itt lakik-e báró Zelcz? Igen. Arra a
hintóból egy öreg német úr és egy fiatal asszonyság szállnak le s jőnek
be egyenesen. Az öreg úr köszöntött s bemutatta magát előttem, mint
Rothenburg lovagot, báró Zelcz ipát. Németül e szó különösen hangzik, én
arra értettem, hogy ő a báró mostoha apja. Mondám, hogy örülök a
találkozásnak, miután én meg a báró feleségének az apja vagyok. Erre a
szóra a német úrral jött fiatal nő elájult. Zavar lett, lárma lett, a
német úr a maga nyelvén, én is a magamén szitkozódtunk, míg mind a
ketten fölvilágosultunk, hogy Zelcznek két élő neje van. Én rögtön
befogattam. A jövevényeknek engedtem át a szállást, magam siettem
leányomat és azt az embert a szinházban fölkeresni. Igen csöndesen
beszéltem velük; páholyban voltak, a közönség nem vette észre, mit
játszunk. Uram, mondék Zelcznek, Rothenburg lovag és leánya megérkeztek,
ott vannak önnek a szállásán. Holnap a német úr is, meg én is, beadjuk a
keresetünket ön ellen. Itt van az erszényben hatszáz arany, üljön az úr
postára, menjen ki Olaszországba, ott most háború van, álljon be a
sereghez, s keressen magának valami alkalmat dicsőségesen eleshetni.
Itthon csak a fogság vár önre. Ne lássuk egymást többet… Azzal
leányomhoz fordulék, ki e megölő szavak alatt nem veszté el lelkét, mint
ama másik úrnő, hanem annál jobban figyelt. «Te pedig rögtön ülsz
kocsira, itt vár alant, föl van pakolva minden, s sietsz anyádhoz haza.»
– Nem jött haza! nyögé a beteg halálos rettegéssel.
– Tudom. Nem is fog hazajönni. Mit tett a leány? Oh, hogy annyira képes
egy nő szeretni! A helyett, hogy haza sietett volna, egy udvari agenst
keresett föl, elmondá neki, hogy mivel vádolják Zelczet, kérdé, mi lesz
ennek következése? Megtudta, hogy Zelczet hosszú és gyalázatos fogságra
itélendik. Ekkor… ekkor a szerencsétlen teremtés, hogy azt az embert
megmentse, bizonyítványt adott magáról, hogy ő soha sem volt Zelcz
bárónak törvényes neje… hanem csak… szeretője. Hogy ő csak szüleit ámítá
azzal, mintha titokban megesküdtek volna; de ez soha sem volt igaz.
A vén nemes eltakarta arczát kezével; úgy égett az szégyenében a falon
függő ősképek rászegezett szemeitől.
– S mi lesz ebből? halld tovább. A királynő megtudta ezt, s mert az
udvarnál nagyon szigorúan tartanak a jó erkölcsre: Zelcz bárót
fölmentették a kétnejűség vádja alól; ez elment új hitvese hazájába.
Katinkát pedig, az én leányomat, e vallomásaért elitélték tizenkét évi
javítóházi fogságra, és bezárták egy olyan házba, a hova a becstelen
nőket rekesztik, kik megrontják a nép erkölcseit.
Az öreg ember nem bírta tovább könyeit visszafojtani; nagy tisztességű
arczán végig gördült a sebzett lélek vére, s fehér szakálla nedves lett
bele.
A fájdalom elfeledteté vele, hogy a miket beszél, azok nem betegnek
valók.
Zokogva kiálta föl, indulatai árjára bízva magát:
– Egyetlen leányom a javítóházban! egyetlen leányom becsülete a sárba
tiporva! Irgalom nélkül elitélve, a miért oly nagyon szeretett, és
elitélve én is, a miért nem tudtam jobban gyűlölni; hogy nem hallgattam
akkor szívem sugallatára, mikor előttem álltak, s ezt mondák: mi férj és
nő vagyunk, hogy özvegyet csináltam volna hát belőle, a hogy ezt minden
derék ember tette volna, nem ilyen hitvány, mint én magam valék! Mit
felelhetsz most nekem, leányod anyja? Mit tegyek most? Kihez
folyamodjam? Mivel czáfoljam meg ezt? Hogy szabadítsam ki gyermekedet?
Igaz-e, hogy te nem voltál jelen titkos összekelésükön, hogy te is
elhagytad magadat ámítani? Igaz-e, hogy mi örökre semmivé vagyunk téve?
Csornai csak várta, hogy a nő mit felel kérdéseire? csak nézte, mint
bámul az reá merev szemekkel, ajkait félig kinyitva. S nem vette észre,
hogy egy halottnak beszél.
A hír, a mit mondott, elég lett volna egy anya szívének arra, hogy
megszakadjon, még ha nem lett volna is oly közel a halálhoz, mint ő
volt.
Csornai csak akkor borzadt össze, midőn saját fájdalomordítására választ
várva, a nagy csöndességben észrevette, hogy nejének e szavakra
sóhajtása sem felel már.
Tehát elvégre meg sem tudhatta, hogy valóban megesküdött férje volt-e
Zelcz leányának, s hol és kik előtt esküdtek meg? oh, hogy erről soha
sem kérdezősködött, csak magában tűrte keserűségét!
Két évet töltött már Csornai Katinka a bécsi javítóházban. Ott ugyan nem
nevezték őt Csornai Katinkának, mert azon szerencsétlenek, kik e szomorú
helyre jutnak, annak küszöbén kívül hagyják családi neveiket, s azok
helyett egy-egy számot kapnak. Senki se tudhatta ki volt, kihez
tartozott a bünhődő. Katinka száma volt 101. Nevét és számát a titkos
levéltár rejté, maga az apa sem tudhatott felőle semmit.
A 101. számnak a bünhödésre szabott idő alatt le kelle mondani minden
összeköttetésről a külvilággal; a javítóház négy falát elhagyni, vagy
ott egy levelet is elolvasni onnan kívülről, szigoruan tiltva volt
mindenkinek.
Egy öreg nyugalmazott kapitány, Steingruber, volt az intézet
felügyelője, egy becsületes jószivű német, ki a fölvigyázása alatti
boldogtalan teremtések sorsát atyai szelidségével iparkodott enyhíteni.
A jó német úrnak eleitől fogva föltünt az a nemes türelem, az a
szenvedésekben megnyugvás, mely Katinka arczán a vértanúk dicsfényét
árasztotta el; a sok emberi szenvedést tanulmányozott vén katona
fölismeré benne a méltatlanul szenvedő áldozatot; kinek soha panaszát,
soha ártatlansága emlegetését nem hallá; ki maga is szenvedő,
szerencsétlensége sorsosait vigasztalni törekedett, s kit két évi
együttlét alatt társnői úgy tekintének, mint egy angyalt.
Steingruber ott a börtön falai közt második atyja lett az elitéltnek.
Nem is tekinté őt rabjának, asztalának állandó vendége volt, s gyakran
emlegeté a jó öreg, hogy ha elmúlik a tíz év, s a 101-nek nincs családja
a világban, maradjon azontúl is nála, legyen az ő leánya.
A 101. gyakran tartott fölolvasásokat társnői körében, mikben
Steingruber is részt vett, mint hallgató, sőt néha azt is megtevé, hogy
bizalmas barátait, a régi harcztársakat is összehívta olyankor, a falábú
őrnagyot, az ezüsttel foldott koponyájú lovas-kapitányt, a szélhűdött
oldalú ezredest; s este kávét főzetett nekik, s a névtelen leányok és a
roncsolt hadfiak egy asztalnál vacsoráltak, beszélgettek, még talán az
is megtörtént, hogy nevettek is.
Ha volt a jó sorsnak gondja arra, hogy Katinkát a szenvedések házában
oltalmával körülfogja, másfelől arról is gondoskodott, hogy a kiért
föláldozta magát, a férfi, minden nap sóhajtva emlékezzék vissza
elhagyott nejére.
Zelcz Vilmos nagyon boldogtalan volt. Amália rokonai nagyon jól tudták
vele éreztetni azt, hogy náluk kegyelemkenyeret eszik. Nem volt titok
előttük, hogy neki saját vagyona alig van; pénzét Csornaitól kapta,
kinek leánya most oly méltatlanul szenved miatta. Arról mindenki meg
volt győződve, hogy Katinka törvényes neje volt; de a családi név
követelte azt, hogy az első feleség szerelmi áldozatát a büszke
Ritter-család elfogadja. Annál jobban meg kelle vetniök Amália férjét.
Amália gyűlölte őt. S hogy Zelczet tökéletesen elérje a nemesis, a
második nő hűtelen volt hozzá. Tehetett-e neki ezért szemrehányást? ő,
ki oly keserüen akarta megcsalni a nőt, mikor az még egész szivével hitt
férje minden szavában.
Különösen kereste Amália a neménél szokatlan lármás mulatságokat, a
vadászat mindenféle nemeit, a mikbe egész szenvedélylyel tudott
elmerülni. Egy napon aztán a rókahajhászatban lova elbukott vele, s a nő
szörnyet halt.
Zelcz azt sem várta be, hogy Amáliát eltemessék; a gyülölet és a
szégyen, mely itt gyötörte, a vágy és a bánat, mely amoda vonzá, a mint
özvegygyé lett hirét meghozták neki, nem hagyta egy óráig is tovább ott
maradni; éjjel-nappal sietve rohant föl Bécsbe a királynő elé, kinek
bűnét őszintén bevallá, s miután keze most már szabad, ajánlá, hogy
hibáját most már helyre akarja hozni; első nejét kiváltva a
fenyítőházból, a hol férjének bűneért méltatlanul szenved.
A királynő rögtön fölkeresteté a titkos levéltárból a számot, mely alatt
Zelczné a fegyencznők sorába fölvétetett; azután magához hivatá
Steingrubert.
– Emlékszik ön a 101. szám alatti fegyencznőre?
– Igen, felséges asszonyom; rebegé az öreg, ki attól félt, hogy valaki
rágalmazá őt a királynő előtt.
– Minő bánásmódban részesíté? kérdé a királynő szigorú arczczal.
Az öreg megrettenve hullott térdre: «Felséges úrnőm: igaz, hogy nem
bántam vele azon szigorral, melyet hivatalom elém írt; igaz, hogy
asztalomhoz vevém, még akkor is, midőn öreg barátaim társaságában
voltam; de magaviseletével azt megérdemelte; kegyelem, ha hibáztam.»
– Nem hibáztál, kelj föl;… kegyelemre tarts számot, a 101. ártatlan.
Most eredj haza; rendezz magadnál estélyt, a hogy szoktál, öreg
barátaidat hívd össze, a 101. öltözzék azon ruhába, melyet én küldök
neki; a többi iránt én intézkedem. Addig tarts titkot.
Steingruber sietett a fegyenczházba vissza; alig birta örömét elrejteni;
néha egy pár könyet is el kellett törnie szemében: a 101. ártatlan; ki
fog szabadulni; akkor ő neki ismét nem lesz leánya.
A királynő pedig még abban az órában fölkeresteté Csornait, ki leányának
szerencsétlen esete óta folytonosan Bécsben lakott, s nem szünt meg a
királynő kegyelmeért untalan zaklatni.
Most megadatik neki a kegyelem; ő is hivatalos e mai estére a
fegyenczházba.
Ez est is eljött, a szokott kis társaság összegyűlt a felügyelő
szobájában, mikor mind együtt voltak, az öreg Steingruber poharat emelt
és reszkető szóval mondá vendégeinek, hogy ez búcsúpohár… kedves
leányának eltávozására.
Mindenki kérdőleg tekinte rá, az öreg úr felelet helyett föltárta az
oldalterem szárnyajtait, s ott álltak a királynő előkelő udvaronczai és
hölgyei, pompás díszruhában maga a királynő, ki a méltatlanul szenvedett
ártatlanságnak ez elégtételt óhajtá megadni, hogy őt maga fogja kézen, s
térden reá váró férjéhez vezesse ezen szavakkal:
– Csornai Katalin, báró Zelcz Vilmosné, ime kijelentjük, hogy ártatlanul
szenvedtél, s törvényes férjed nevét ismét rád ruházzuk, s egyszersmind
udvarhölgyeink sorába emelünk.
Katalin szive nem bírt meg ennyi örömet egyszerre; még fogta kezét a
királynő, midőn ájultan lábaihoz omlott; az udvarhölgyek siettek őt
fölemelni, életre hozni: ki ne érzett volna részvétet ily magas
elszántság, ily áldozat iránt? Az életre visszatérő nő szemei egy
bűnbánó arczczal találkoztak, annak az arczával, a kit szeretni soha meg
nem szünt, s ki most sírva esküvék, hogy örökké híve marad.
A nő… kezét nyújtá neki és megbocsátott.
* * *
A történetnek vége van. A kik így szeretik a végét, ne olvassák tovább.
Ez utóbbi sorok csak azoknak valók, kiknek szive jobban szomjazza az
igazságot, mint az örömkönyeket.
A királynő és az udvarhölgyek elhagyták a szomorú házat: Zelcz bárónénak
a királynővel kellett menni, hogy lássák Bécs városa utczái a kimentett
nőt fejedelemnője hintajában vele szemközt ülni, és tudja meg mindenki,
hogy Mária Terézia jutalmazni is tud.
Öreg és ifjú gavallérok gratuláltak Zelcznek e családi dráma ily hatásos
végzeteért; csak egy ember nem üdvözölte még:… Katinka apja.