Ha a medvét tánczművészetre óhajtják oktatni, először is kegyetlenül
eldöngetik, aztán megint eldöngetik, és többször is eldöngetik. Ezek
után az előtanulmányok után pedig elkábitják. Pálinkát tömnek belé,
megfujnak a füle mellett egy harsány szavu sípot, s egy elszakíthatatlan
nehéz lánczczal addig rángatják az orrát, amig bele szédül. Végül
megmutatnak neki egy medve-kisasszonyt, amely már szépen tánczol
parancsszóra. A medve eleinte kinosan morog, s iparkodik lánczát a
kegyetlen kézből kiszabaditani, de a fütykös tánczol, a síp orditozik, a
láncz pedig csak nem akar elszakadni. És ezalatt oly szépen szól a duda!
A medve-kisasszony megadással lejti a csábitó tánczot, az ostor pattog,
a zene cseng-bong, s egyszerre az elkábult állat emelgetni kezdi
idomtalan lábát. Az első tánczleczke megkezdődik.
Balázsnak ahhoz, hogy a tánczművészetet elsajátithassa, nem hiányzott az
előképzettsége. A sors eléggé megpuhitotta arra, hogy megadással viselje
mindazt, ami következik. A mi pedig az elkábitás művét illeti, arról
gondoskodott Fodorné.
Szóval, a mi késik, nem mulik; Balázs megtanult taktusra lépni,
megfigyelte mások kellemes mozdulatait s igyekezett a látottakból
okulni. Előbujt a barlangjából s eljárt az emberek közé, először
kiváncsiságból, aztán, mert nem csekély meglepetésére, szórakozást
talált a dologban.
A biczikli-király emlékezetes lakodalma óta ott lehetett látni minden
tánczmulatságon, ahol Fodorék csak megjelentek. Frakkot csináltatott
magának, megtanulta Czillától, hogyan kell a nyakkendőt megkötni, egy
szóval nem lehetett rá ismerni.
Fodorék pedig nem huzódtak vissza a szerényebb mulatságoktól. A ház
urnője mintha véleményt változtatott volna. »Most a leányokon a sor« –
mondotta koronkint a gnómnak, szemmel láthatóan azért, hogy mások
értsenek belőle. A leányok ugyan még folyvást maguk varrták a báli
ruháikat, s Fodorné, amikor hajnal tájban vetődtek haza, csakugy felkelt
öt órakor, mint azelőtt, de hová lett a régi takarékosság?! Rendes
számlájok volt a keztyütisztitónál, s fodrásznő járt a házhoz. »Fel kell
találnom a golyószórót« – szólt néha Fodor aggodalmasan.
Ama kirándulásokról, melyek a Fodor családapai gondjait ekkép
megsokszorozták, Balázs soha se maradt el. Ő volt az állandó kisérő, aki
nélkül a világért se indultak volna el, bár ennek a kiséretnek a
szükségét nem igen lehetett belátni. De az már magától értetődött, hogy
Balázs velök legyen. Hogy miért, az szóba se került soha.
Ez a kérdés Balázsnak sokáig nem jutott eszébe. Hanem egy rossz órában
keresztül villant a fején, és attól fogva nem tudott szabadulni tőle.
Valami lármásabb mulatságról jöttek, s kissé fáradtan koczogtak
hazafelé. Elül Balázs és Ella, mögöttük Czilla az anyjával.
Hajnalodott, s a körút még zajtalan volt. Balázs és Ella szótlanul
ballagtak egymás mellett. Czillának a báli topánkája egyhanguan kopogott
mögöttük, s ettől a kopogástól nem igen lehetett hallani a Fodorné
suttogását. Fodorné rossz kedvében volt, s halkan pörölt a kisebbik
lányával.
– Eh, hagyj nekem békét – feleselt a leány. – Ugyis tudom, hogy Ellára
haragszol… Vagy mindig én legyek a bünbak?!
Halkan szólt, de Ella megértette.
A bünös nem fordult hátra, s nem szólt bele a halk szóvitába. Csöndesen
haladt tovább, s egy észrevétlen pillantást vetett kisérőjére, aki
szótlanul bámult a sötétkék sávra, mely az égen egy uj nap közeledtét
hirdette. A leány vállat vont, s némán folytatta utját. Álmos volt, s
nem törődött semmivel a világon.
A mig haza értek, nem váltottak egy szót sem. A küszöbnél aztán
elbucsuztak egymástól.
– Jó éjt, Ella kisasszony.
– Jó éjt, Hódy ur.
Fodorné szeretett volna egy pár jó szót mondani a kedvetlen Balázsnak,
de nem talált semmi okosat.
– Ugy elkényeztet bennünket, hogy már meg se köszönjük a szivességét.
De ez a néhány szó olyan ünnepiesen hangzott, mint valami végbúcsú…
Fodorné dühös volt maga-magára és az egész világra.
S ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, tüstént rá is támadt a nagyobbik
lányára:
– Ostoba vagy, mint egy vad lúd! A kórházban fogsz meghalni, érted, a
kórházban! Jusson eszedbe, hogy megmondtam előre.
A leány nem felelt.
Kinn maradtak a konyhában. Czilla levett a pohárszékről egy tányérral
fedett tálat, s hozzá látott a hideg vacsorához. A zivatar, mely, mint
előre látható volt, elkövetkezett, egy cseppet se érdekelte.
Ella melléje ült, s azt mondta neki:
– Adj hát nekem is egy kicsit.
Mig a két lány evett, Fodorné le s föl járt a konyhában; iparkodott
türtőztetni magát. De nem állta sokáig a dicsőséget, s egyszerre csak
megállapodott Czilla előtt:
– Nem ettél még eleget?
Czilla, aki komoly veszedelem esetén épp olyan gyáva volt, mint a milyen
hetvenkedő az apró perpatvarok alkalmával, intett, hogy már kész van.
Megértette, hogy nem közönséges családi vihar, hanem az a nagy jelenet
következik, a mely már régen fenyegetett. Mivel pedig a drámai
jeleneteket otthon nem kedvelte, sietve átsomfordált a hálószobába.
Ella követni akarta, de nem illanhatott el.
– Te maradj itt – rivallt rá az anyja.
Ella megadta magát sorsának. Leült, s szembe nézett a veszedelemmel.
Fodorné egy darabig még folytatta sétáját, s mikor meggyőződött róla,
hogy a kis lány lefeküdt, odalépett Ellához.
– Hallod-e, te leány – szólt, a levágott fejek rémitő tekintetével nézve
a Fodor-család reménységére – ha te még egyszer ugy viseled magad, mint
ma este, megfojtalak, érted?!
– De hát mit csináltam én?! – védekezett a leány. – Olyan nagy vétek,
hogy egy kicsit jókedvü voltam?!
– Még azt kérded, hogy mit csináltál?! Mintha nem láttam volna, mintha
nem látta volna ez a szegény ember, s nem látta volna mindenki! Azt
csináltad, hogy szemtelen voltál!
– Istenem, mert két vagy három ujrát tánczoltam az egyetlen jó
tánczossal, aki ott volt, azért mindjárt… Hisz te nagyon jól tudod,
mama, hogy Béla nem is udvarol nekem.
– No ne is udvaroljon! És egyszer s mindenkorra megmondom, hogy erről a
kamaszról ne halljak többet!… Tessék, még azt kérdi, hogy mit csinált?!
Azt csináltad, hogy összebujtál nevetgélni ezzel a kamaszszal,
tánczközben a vállára dőltél, és orczátlan voltál, tudod, orczátlan!
Neki ez persze semmi! De ha még egyszer effélét látok, kikaparom a
szemed!
Ella hallgatott.
– Mit gondolsz – folytatta Fodorné – hogy eshetett az ennek a szegény
embernek?! Ez egy finom lelkü ember, akit te nem érdemelsz! Azért, hogy
nem csinál jeleneteket, azt hiszed, nem vesz észre semmit? Egy szép nap
rád se néz többet, s aztán czupász…
– De mama – szólt Ella csendesen – mi közöm nekem Hódy urhoz?! Ugy
beszélsz róla, mintha legalább is vőlegényem volna.
– Azt mondom, hogy nem érdemled a szerencsédet. De ha nem érdemled,
legalább becsüld meg! Ne légy ostoba. Ma még azt hiszed, hogy az élet
csupa hanczúzás és tréfa. De egyszer majd keservesen tapasztalod, hogy a
tréfa drága mulatság, a szerelmeskedés ostobaság, és semmi se ér semmit,
csak a megélhetés, a szép, tiszta lakás, a jó meleg téli ruha, és az
olyan ebéd, a melyikért nem kellett zálogba tenni semmit.
Ella elgondolkozott. Egy kis kézi tükör volt előtte, sárgára mázolt
keretü, szegényes jószág, aminőt czifrálkodó cselédek használnak. A
tükör visszacsillogtatta szép szőke hullámos haját, és a Seherezáde
szempárt. Nem állhatta meg, hogy oda ne pillantson.
– Szóval, te azt hiszed, mama, hogy Hódy ur engem el fog venni
feleségül?!
– Micsoda buta kérdés?! Ha ugyan ma este örökre el nem rontottad a
dolgot.
– Ó, semmi esetre – felelt nyugodtan Ella. – Én inkább azt hiszem, hogy
csak ma kezdett szeretni, akkor, amikor megharagudott rám… De hát miért
nem szól, ha szeret? Soha se mondott egy szót se, amiből azt gondolhatná
az ember, hogy olyan szemmel néz rám… Még csak nem is néz ugy rám, mint
a többiek.
– Persze, majd ugy ugrabugrál körülötted, mint ezek az éretlen diákok!
De hát nincs szemed? Miért maradt itt, a mi hónapos szobánkban, akkor
is, mikor az isten fölvitte a dolgát?! Miért foglalkozik annyit veled,
miért kisér el mindenüvé, miért van kiforgatva a természetéből?! Mondd,
nincs szemed?
De igen, volt szeme. Csakhogy szerette mindezt hallani.
– Ilyen tudományos ember! – folytatta Fodorné. – Bizony nagy szerencse,
hogy rád veti a szemét.
Ella nem felelt. Maga is eltünődött rajta egy kicsit, honnan van, hogy ő
ezt a sok érdemet nem tudja kellőképpen méltányolni?!
A hinduknak a szerelemről szóló szent könyve hetvenhét mesterséget sorol
fel, s azt állitja, hogy ezek bármelyikével meg lehet nyerni a lányok
szerelmét. De a _tudomány_ nincsen közöttük.
S Ella gondolatai egy betü-iszonyban szenvedő gentleman-nél kalandoztak,
a ki háromszor bukott meg minden alap-vizsgálaton, s a kiről a sors
könyvébe azt irták, hogy: sohase fogja letenni a szigorlatokat…
Másnap este Balázs azt cselekedte, amit előtte való éjszaka Fodorné.
Izgatottan járt le s fel, s megmérte a szobáját széltében, hosszában,
keresztben. Mintha nem ismerte volna már vagy tizennégy esztendeje.
Aztán megállt az ablaknál. Ha az embert bántja valami, ez még nem ok rá,
hogy fölverje álmából az egész háznépet.
Nem tagadhatta önmaga előtt, hogy mód felett haragszik. De egy kicsit
zavarba jött volna, ha véletlenül megkérdezik tőle, hogy: miért?
Utoljára is mi köze ehhez a leányhoz, s a helytelen viseletéhez? Semmi a
világon. Sohase gondolt rá, hogy feleségül vegye; az egész család se
inge, se gallérja.
És mégis, végtelen keserüség fogta el. A mint bambán kirévedezett az
ablakon, tekintete önkéntelenül fölkereste azt a jól ismert erkélyt, a
mely mögött már oly régen nem lakik senki! A hold, a bambák és poéták
barátja, ezüst esőben fürösztötte meg az erkélyt tartó két óriás
kisasszonyt, s Balázsnak eszébe jutott az a sok ostoba, de édes óra, a
mikor itt ült ezen a helyen, hogy rímes szamárságokat mondjon
meghittjének, ennek a boldogtalan planétának, a mely talán éppen azért
bolyong az ürben, hogy meneküljön a rímes intimitásoktól.
Be rég is volt az!
Istenem, soha se mondhatta el, hogy kéjt a föld többet már nem adhat
neki. A boldogsága is csupa nélkülözés volt. De akkor a szenvedés is
boldoggá tette, s egy óra alatt többet élt, mint ezekben az örömtelen,
czudar, nyomorult esztendőkben, a mikor már nem volt semmije, még csak
egy fájdalma sem!…
– Te voltál a jóság, te voltál az öröm, te voltál az élet! Ó mért is,
hogy nem tudtam meghalni!
S nem gondolva rá, hogy immár fehér szálak kezdik tekintélyessé tenni
különben balgatag fejét, suttogni kezdett az árnyékhoz, aki hosszu idő
multán ujra megjelent neki.
– Csak téged szerettelek s örökkön csak téged foglak szeretni! Nincs, ne
is legyen örömem a te emlékeden kivül… Hűséges maradok hozzád, a mig
csak élek!…
Mikor ezt a szót: hűség, ismételgetni kezdjük, a hűtlenség már szivünkbe
lopózott.
Ne legyünk szigoruak szegény barátunk iránt. Az ember alkalmazkodó
állat, s bele törődik minden nyomoruságba. De van egy gondolat, a melyet
nem lehet megszokni, azt, hogy: soha többé.
És mégis bele fog törődni a gondolatba, hogy a szerető csókja rá nézve
már csak mitologia; le fog tenni róla, hogy valaha fészke lesz, ahol
gyerekek lármáznak.
Brr, még a gondolattól is megfázik az ember.
És ugyan miért? Olyan öreg volna már, akit nem lehet többé szeretni?!
Nem nyomorék, nem beteg, még csak nem is a régi éhenkórász. S ha
gyámoltalanságától, siralmas multjának eltörölhetetlen bélyegétől nem is
szabadulhat többé soha, ne léteznék a világon leány, aki megérezze, hogy
rosszul szabott kabátja alatt férfi-sziv dobog?!
De mért jár mindez a fejében? Mi ütött hozzá?
Azért van igy elkeseredve, mert az a kis lány illetlenül kaczérkodott
egy hozzá való jókedvü fiatal urral? De hát mit törődik azzal a kis
lánynyal?!
És rájött, hogy fájdalmasan esik megszokni a gondolatot, hogy azért a
kis lányért egyszer csak érte jön valamelyik jókedvü fiatal ur, elviszi
ebből a házból s ő nem fogja hallani többé azt a kedves hangot, azt a
szép, okos beszédet.
Már hajnalodott s Fodorné hallotta, hogy még folyvást le s fel jár a
szobájában.
*
Göndöry Béla egy szép reggel arra ébredt, hogy vadúl dörömböznek az
ajtaján. Ez a szép reggel tulajdonképpen délutáni két órát kiván
jelenteni, a vad dörömbözés azonban szó szerint értendő.
Ideges lények lázas szivdobogást kaptak volna ettől a hirtelen bősz
lármától, de Göndöry Béla távolról sem szenvedett ilyes betegségben.
– Nagyon szemtelen – szólt magában. – Nem lehet más, csak a szabó vagy a
suszter.
Azzal megfordult a másik oldalára s tovább aludt.
De az ajtót tovább döngették, s a bősz lárma kiséretében egy ismeretlen
hang szólalt meg:
– Nagyságos ur! Nagyságos ur!
– Nem hagy aludni a gazember – konstatálta Justinianus kitartó
tanitványa s rágyujtott egy czigarettára. – Csak rajta, majd meglátjuk,
melyikünk győzi tovább türelemmel.
Elővette a tegnapi esti lapot s olvasni kezdett.
– Levelet hoztam, nagyságos ur – erőködött odakünn az ostromló.
– Tudom – gondolta odabenn a jogász.
– Hordár, hordár van kinn! – esengett az erőszakos látogató. – Hordár a
Nagymező-utczából.
– Azt akárki mondhatja – jegyezte meg magában az ostromlott férfiu, aki
jól ismerte a hitelezők minden furfangját.
S nyugodtan eregette a füstöt czigarettájából.
Végre a látogató feltalálta magát. Felhagyott a dörömbözéssel, s vagy
két percz multán Göndöry Béla észre vette, hogy a küszöbről, az ajtó
hasadékán, egy czédula erőködik be a szobájába.
A czédula után pedig egy levél következett. Közönséges, polgári levél, s
nem ama szalmaboritéku irományok egyike, melyekről a szakavatott szem
messziről meglátja, hogy semmi jót se jelentenek.
A levél félig kinn maradt; látszott, hogy nem akarják egészen
elereszteni. A czédula azonban egész terjedelmében bejutott a szobába.
Göndöry Béla, miután meggyőződött róla, hogy kivülről lehetetlen
ellenőrizni az operáczióját, fölkelt, óvatosan oda lépkedett a
czédulához s fölvette.
A czédulán ez állott:
Kérem szépen, nagyságos ur, én vagyok, a 117-es hordár. Ezt a levelet
hoztam, de válasz kell rá. Tudom, hogy a nagyságos ur itthon van, kezét
csókolom. A 117-es.
– Az már más – szólt a jogász és kinyitotta az ajtót.
S mialatt felbontotta a levelet, kioktatta a köz buzgó szolgáját.
– Máskor, ha levelet hoz, ne azt kiáltsa, hogy: nagyságos ur, nagyságos
ur, hanem kopogjon hármasával kétszer, köhögjön egyszer erősen, s ha nem
lát semmiféle gyanus embert, kiáltson határozott hangon: »Le a
szipolyokkal, le, le, le; fel az uzsorásokkal, fel, fel, fel.«
– Igenis, kezét csókolom.
A levél Czillától volt, s igy hangzott:
Barátom!
Nagy baj van, roppant baj. Mindennek vége. Ó jaj nekem! Beszélnem kell
magával, ha kompromittálom is magamat. Legyen öt órakor az
Erzsébet-téren, a Sas-utczai részen. Véletlenül találkozunk, szóba
állunk, és csatlakozik.
Legyen erős. Legyen mindenre elkészülve. Ó jaj nekem! De jaj magának is,
szegény barátom!
Oly borzasztó ez, mint egy szindarab.
Üzenje meg, hogy ott lesz-e?
Azért nyugalom. Maga legyen férfi.
Pá, édes.
_Czilla_.
U. i. Ne kokettáljon a felsőbb leányokkal.
Göndöry Béla tudta, hogy Czilla nagyon szeret fontoskodni, s egy cseppet
sem volt megijedve. Felöltözött, elment ebédelni, s ugy evett, mint egy
czápa.
Ebéd után elment a kávéházba, s öt óráig biliárdozott. Öt órakor aztán
megindult az Erzsébet-tér felé.
Már messziről ráismert a Czilla vörös pántlikás matróz-kalapjára. A kis
leány szinésznőktől ellesett, tüntető izgatottsággal járta körül a
sétatérnek nevezett porfészket.
– Maga el tud késni ilyen viszonyok között?! – kérdezte vésztjósló
komolysággal, mikor meggyőződött róla, hogy senki se hallhatja a
beszélgetésöket.
Göndöry Béla, szükség esetén, ugy hazudott, mint egy tolvaj lakáj.
– Éppen egy órája, hogy a József-téren várom. Végre, nem tudtam egyebet
gondolni, mint hogy tévedés lehet a dologban, s itt vár, nem ahogy a
levelében irta.
Ebből egy kis vitatkozás kerekedett, s Göndöry Béla igen elcsodálkozott,
midőn a tanuságul előszedett levélből kiderült, hogy az Erzsébet-téren
kellett megjelennie.
– Tessék, csakugyan én vagyok, aki tévedett!… De, istenem, olyan zavart
is a fejem, mióta megkaptam a levelét!…
– Ugy-e, micsoda szerencsétlenség?!
– Az igazat megvallva, csak sejtem, hogy miről van szó. De minden
rosszra el vagyok készülve.
– És igaza van, szegény barátom – sóhajtott Czilla, aki boldog volt, ha
a franczia szindarabok tónusában társaloghatott. – Hódy megkérte Ellát.
– Ah!
– S magának erre nincs egyéb mondanivalója, mint ez a rövid »ah«?!
– Azt akartam mondani vele, hogy: csak ugy egyszerre?
– Csak ugy egyszerre. Azaz, hogy még sem egészen egyszerre. Ella ma
elárulta nekem, hogy, amugy félig-meddig, már vagy két héttel ezelőtt
nyilatkozott előtte.
– És Ella?… Mit felelt neki?
– Semmit. Nagyon meg volt lepetve. Zavarban volt. Félt.
– No lám, erről egy szót sem szólt nekem.
– Ugy, ugy, haragudjék! Haragudjék még jobban! Nem képzeli, Béla, milyen
férfias az, ha egy férfi haragszik… Törjön, zúzzon össze mindent, amit
utjában talál, s szálljon szembe az egész világgal!
– Kedvem volna hozzá – felelt Béla oly hangon, mely elárulta, hogy az
elhatározó pillanatban mégis csak meg fogja gondolni magát, s a világnak
nem lesz semmi baja. – De mit érnék el vele? Számithatok-e rá, hogy Ella
mellettem marad? Szó sincs róla. Ez az ember soha se kérte volna meg, ha
Ella nem biztatja.
– Ó, ne rágalmazza Ellát! Ő semmiről se tehet. Nem tehet róla, hogy Hódy
biztatásnak vette, ha barátságosan nézett a szemébe. Maga tudja, milyen
szépen tud nézni ez a lány. Nem is tud máskép, csak szépen nézni.
Mindenkire úgy néz. S ha Hódy ezt félre értette, úgy ez nem az Ella
hibája.
– Meg kellett volna mondania neki, világosan, határozottan, hogy nem
szereti, hogy mást szeret.
– Azt nem tehette. Maga nem ismeri a mamát. A mama rettenetes tud lenni,
ha ellenkeznek vele.
– S Hódy a mama választottja?
– Az övé. Tegnap este kijelentette, hogy ennek a házasságnak meg kell
történnie. Ó, az borzasztó jelenet volt. Ella sirt, én is sirtam, a papa
is sirt. A mama pedig olyan dühös volt, de olyan dühös!…
Göndöry Béla lehorgasztotta a fejét, pár pillanatig hallgatott, s
ezalatt botjával egy kavicsot kapart ki a földből. Mikor ez megvolt,
idején valónak találta előterjeszteni, miként itéli meg a helyzetet, ő,
az első érdekelt.
– Hát biz ez igen nagy szerencsétlenség – szólt nyomatékosan.
Bár a csüggeteg lemondás e megnyilatkozása végtelenül szomoruan
hangzott, a beszélő arczán észre lehetett venni, hogy, ami őt illeti, ő
nem találja a helyzetet teljesen vigasztalannak. A komolyság különben
nagyon rosszul állott a szegény Göndöry Bélának; határozottan veszitett
vele, ha nem lehetett kuruttyolnia.
Czilla megbotránkozott.
– És maga ebben a perczben nem tud okosabbat tenni, mint sápitozni?!
Fuj, szégyelje magát. Ilyen a férfi mind, különösen a czivil. A katona
mégis más; egy huszár nem tesz ilyet. Tessék, itt van egy ur, aki abban
a szerencsében részesül, hogy szeretik. Szeretik ugy, ahogy csak
regényekben és szindarabokban szokás szeretni: butául, életre-halálra.
Azt hittük volna róla, hogy ő a rhodusi koloszszus. És ennek az urnak,
mikor a helyzet komolyra fordul, nincs egyéb mondani valója, mint hogy:
»Baj, baj.« De nem ugy van az, kérem. Küzdeni kell, édes barátom, az
élet küzdelem.
Göndöry Béla ez idő szerint csak karambolban óhajtott küzdeni.
Bosszantotta a Czilla fontoskodása, s jobban szeretett volna a
kávéházban lenni.
– De hát mit csináljunk?
– Tőlem kérdi?
– Lássa, Czilla, én nem versenyezhetek ezzel az emberrel. Ő a legjobb
kondiczióban van, s én még nem vagyok _fit_. Előre tudtam, hogy
canterben fog megverni. Most kitudódik, hogy ő számtalan hoszszal első,
én pedig letörtem. Ez szomoru, kétségbeejtő, de igy van. Maga azt
mondja, hogy küzdjem tovább. Én még abban se vagyok bizonyos, hogy ez
egyátalán lehetséges-e? Az az érzésem, hogy ő mindig le fog engem
galoppozni. Hiába, nem vagyok _tip-top_-kondiczióban.
– Bánatot jelent? – kérdezte Czilla, aki értette ezt a
lóverseny-nyelvet.
– Nem, hanem azt kérdem, hogy: mit csináljak?
– Tanácsot kér tőlem?
– Igen.
– Jó. Rendelkezésére bocsátom életismeretemet, s tapasztalásaim kincses
házát. Én nem látok olyan sötéten, mint maga, s nem csak egyféle
megoldást tudok elképzelni. Tessék közülök választani. Itt van mindjárt
az első. A legjobb, de egyuttal a legnehezebb. A szökés.
– Az nem lehet – szólt Göndöry Béla nála szokatlan határozottsággal.
Arra gondolt, hogy legfeljebb Promontorra tudná hölgyét megszöktetni, s
oda is csak hajón.
– Miért nem?
– Maga gyerek, Czilla, magának ezt még nem magyarázhatom meg.
Pedig Czilla is megértette volna, hogy huszonhét krajczárral nem mehet
az ember Gretna-Green-be, a házasságkötő kovácshoz, de Czillát mindig
lefegyverezte, ha arra appelláltak, hogy neki bizonyos dolgokról még nem
szabad tudnia. Nem szerette elárulni, hogy oly tisztán látja az apró
emberi nyomoruságokat, mint maga a biboros konczilium.
– Kár – felelt kissé elmélázva, abban a szent meggyőződésben, hogy
Göndöry Bélát illendőségi tekintetek bántják, – higyje el, a regényes
megoldások a legjobbak. De van egyéb megoldás is. Ha akarja, mindjárt
mondok egy másodikat.
– _Zehn auf_, hogy ez is regényes lesz.
– Nem, ez drámai. Egy szellemes nő, mint a szindarabokban szokás,
beleavatkozik a dologba, egy kicsit intrikál, s a szerelem
győzedelmeskedik.
– Nagyon le vagyok kötelezve a szellemes nőnek, de attól tartok, ez
kissé hosszadalmas volna. A terv teli veszedelemmel, s a siker kétséges.
Mondjunk le a drámáról.
– Van egy polgári megoldás is.
– Megvallom, hogy ez előre jobban csábit, mint a másik kettő.
– A polgári megoldás ez. Maga titokban találkozik Ellával, és azt mondja
neki: »Ella, én egy igen-igen szegény ficzkó vagyok, aki minden
szigorlattal egyre távolabb van az ügyvédi vizsgálattól, de nagyon
szeretem magát, s magáért talán még ezt a vizsgálatot is le fogom tenni.
Megvár?« Bizonyos vagyok benne, hogy Ella azt fogja felelni: »Megvárom«.
S akkor nincs mód rá, hogy férjhez adják máshoz. Ella hallgatag és
kényelmes természetü, de ha egyszer a fejébe vesz valamit, bajos
kapaczitálni.
– Lássa, Czilla – szólt a jogász, egy kicsit elgondolkozva – ez már jó
tanács. És én e szerint fogok cselekedni. Ha igazán szeret, nem lehet
kényszeriteni, hogy máshoz menjen férjhez.
Majd, mintha egyszerre csak elfogta volna a kételkedés, kissé akadozva
folytatta:
– Ámbár az az átkozott vizsgálat olyan messze van!… Addig annyi uj
akadályra lelhetünk!… S egy leány olyan gyönge!… Ki tudja, nem volna-e
jobb felhagyni minden küzdelemmel?!
Az igazat megvallva, Göndöry Béla már alaposan megbánta, hogy ennyire
bele bonyolódott ebbe a szerelmi dologba. Az ember lányokkal szemben nem
lehet eléggé óvatos; ki hitte volna, hogy egy kis kötődés, néhány pohár
pezsgő és egy-két ügyetlen szó idáig elrontsa a dolgot?! Szeretett volna
kieviczkélni a hinárból, de tisztességgel akart szabadulni.
Egy kicsit habozott is. Szegény kis lány! Oly édes hangocskája volt, s
oly szépen tudott nézni! Hiuságának hizelgett ez a föltétlen meghódolás,
bántotta, hogy nem éppen szép szinben kell föltünnie előtte, s nagyon
boszankodott magára az egész dologért.
– Maga bánatot jelent?! – kérdezte Czilla, aki kezdett gyanakodni.
– Isten mentsen! – felelt a jogász, s akkor ugy gondolta.
– Tehát abban maradunk…
– Abban maradunk, hogy vasárnap délután felmegyek magukhoz s betüről
betüre elmondom neki a maga szavait. Remélem, hogy a maga szavával fog
felelni.
– Bizonyos lehet benne. Ella ugyan, meg kell vallanom, semmit sem tud
erről az én kirándulásomról, de ez nem változtat a dolgon. Most már
tudni fog róla. Tehát: várjuk. A viszontlátásra.
– A viszontlátásra, Czilla.
Kezet fogtak, s a kis lány megindult hazafelé. A jogász egy pár
pillanatig ott maradt, ahol elbúcsúztak, s utána nézett a regényes kis
hölgynek.
Még jó darabig látta a jól ismert matrózkalapkát, s a rajta viritó
szegényes pántlikát. Arra gondolt, hogy nincs rettenetesebb dolog, mint
ilyen kalapokban járni egy életen keresztül.
Aztán, mikor a kis lány végkép eltünt a szeme elől, boszusan fordult az
ellenkező irányba, s azt mondta magában:
– Nem.
Göndöry Béla azt tartotta, hogy a világ kétféle emberekből áll. Az
okosakból, akik fiakkeren járnak, szép ruhákat hordanak, jól élnek,
rendelkeznek egy csomó más fajta emberrel, azt teszik, amit akarnak, s
jól táplált, divatos ruhában járó gyermekekkel jelennek meg a szinházban
s a fürdőhelyeken.
Meg az oktalanokból, akiknek az élete keserves robot és a házi perpatvar
örökletessége között oszlik meg. Akik csak azért boldogok, mert
megaláztatnak, akik rossz levegőn, szük lakásokban senyvednek, s
csenevész, gyerekbetegségektől megtizedelt, szegényes ruhácskákban
kóválygó árvákat hagynak hátra, hogy a szegény emberek fajtája soha ki
ne vesszen a világból.
Amazok: akik pénzes lányokkal házasodnak össze.
Emezek: akik szegény lányokat vesznek el.
És még egyszer mondta magában:
– Nem.
Vasárnap Ella hiába várta udvarlóját. Várta hétfőn, kedden, szerdán,
szombaton. Göndöry Béla nem jött.