Egy vasárnap délután, mialatt Fodorné aludt, Czilla egy végzett
zsebtolvaj ügyességével, nesztelenül pattantotta fel a Balázs ajtaját,
belebbent a szobába, s nagy suttogva megszólalt:
– Hódy bácsi!
– Maga az, Czilla?!
– Csitt, csendesen. Ha a mama fölébred, s meghallja, mit beszélünk, jaj
lesz nekem is, Ellának is.
– Olyan veszedelmes a dolog?
– Nagyon. Különben mindjárt meglátja. Tehát: követségben jöttem. Ella
szeretné valamire kérni, de nem meri.
– Ah!
Balázs, akit eddig nem igen zavart munkájában a látogatás, meglepetten
forditotta székét a kis leány felé.
Ella senkit se szokott kérni semmire.
Czilla tudatában volt a helyzet rendkivüliségének, s élvezte a hatást. A
világért se adta volna elő a dolgot, csak ugy, bevezetés nélkül.
– Szokott maga tánczolni, Hódy bácsi?
– Én?! – kérdezte Balázs kissé megütődve.
Mintha csak azzal rohanták volna meg, hogy szokott-e tökrészeg lenni?
– Én?! Nem, nem szoktam. Nem is tudok.
– De frakkja csak van legalább?
Nem, nem volt frakkja. Épp oly kevéssé, mint Apollónak.
– Nem tesz semmit. Van a papának.
Balázs azt hitte, hogy valami hunczfutság fog kisülni a dologból, s
gyanakodva nézett a kis leányra. De a két okos kék szemben ez egyszer
nem találta azt a kötődő, gonosz tekintetet, mely már nem egy rossz
pillanatot szerzett érzékeny lelkének.
Czilla kisasszony volt tudni illik az egyetlen egy lény a Fodor házban,
aki a szegény Vercingetorix iránt nem tanusitott kellő tiszteletet. Ha
az anyai hatalmat nem érezte közel, igen merész tréfákat engedett meg
magának Galliára vonatkozólag, s Vercingetorix szomoru hányattatásait
néha minden á propos nélkül emlegette.
Mindezt, tekintettel a tettes féktelen kiskoruságára, eddig nem
tartottam érdemesnek megemliteni, de e helyütt nem hallgathatom el, hogy
Balázsnak titokban sokszor okoztak fájdalmat a Czilla frivol
megjegyzései.
Szerencsére, Czillát nem igen lehetett komolyan venni. Számottevő
egyének előtt az ő szava nem járt, a miképpen nem jár a régi kétgarasos,
s ami engem illet, kivül is hagytam volna őt minden legcsekélyebb
figyelmen, ha erővel bele nem furakodik a történetembe.
De Czillának éppen az volt az uralkodó tulajdonsága, hogy neki mindenütt
ott kellett lennie. Temetés, zászlószentelő, lakadalom, utczai
tüntetések, bérmálás, virágkorzó, tüzoltó ünnep, jégpályamegnyitás –
ezek mind nem folyhattak le az ő önkéntes részvétele nélkül. S ha önök,
jelentékenyebb demonstrácziók alkalmával, meglepetve látták, hogy egy
fiatal hölgy, (banderillero-kalapban és vörös napernyővel) nagyon
élénken abczugolja a miniszterelnököt, avagy rendkivül lelkesen éljenzi
Kossuth Ferenczet, előre is ki kell jelentenem, hogy ez a fiatal hölgy
Czilla volt.
Mindenütt ott kellett lennie s mindenütt kellett valami kisebb
háboruságot csinálnia. Idősebb asszonyok néha nem is állhatták meg, hogy
csipősen ne jegyezzék meg a Czilla füle hallatára: »No, ez a fiatal
hölgy se járt ott soha, a hol a szerénységet osztogatták!…« De Czilla
soha se maradt adós a felelettel, s mindig becsületet szerzett a tudós
asszonynak, aki nyelvét az élet harczaira kikészitette. Kiváltképpen
jelentékeny sikerei voltak éltesebb, kövér asszonyokkal szemben, akiknek
előszeretettel üzent hadat. A kort egy cseppet sem tisztelte, s a közös
hadsereget kivéve, egyáltalán nem respektált semmit, a mi tiszteletre
méltó. Szóval Czilla olyan diszpéldány utcza-gyerek volt, aminőt csak
ritkán találni a tizenhárom éves hajadonok között. Az udvarban rettegtek
tőle s Balázs is némi respektussal viseltetett iránta. A Czilla örök
harczra vágyódása meg az ő békeszeretete nem igen vonzották egymást. De
ha tartott is tőle egy kicsit, mégsem volt vele szemben oly
fegyvertelen, mint az idegen kövér asszonyságok. Ismerte a gyöngéjét.
Ennek a félelem és tartózkodás nélkül való, minden tekintélyt és
törvényt megcsúfoló izgága egyéniségnek tudniillik volt egy sebezhető
pontja, amelyre nagyon érzékeny volt. Az orrocskája.
Ez a különben szép metszésü, formás kis jószág csak éppen egy
gondolattal volt nagyobb egy ideális női orrnál, de nagyobb volt. Czilla
tudta ezt s ez a tudat sok keserüséget okozott neki. Mit nem adott volna
érte, ha hijjával van ennek a gondolatnyi, de haj, el nem tüntethető,
örök, visszavonhatatlan, ki tudja, talán végzetes fölöslegnek! Ugy
hiszem, Czilla alapjában véve voltaképpen szomoru lélek volt, aki
titkolt, szilaj bánatból okozott másoknak tenger sok boszuságot; ugy
hiszem, nem a kis lányokban lakó ördög, hanem a világfájdalom tette,
hogy mindig készen állott csatázni az egész világgal s kikötni a piszék
boldog seregével…
S mily végzet! Mindenbe bele kellett ütnie ezt a szegény orrocskát;
akárminő vállalkozásba fogott, mindenütt ennek a harczias, de oly
könnyen sebezhető orrocskának kellett legelül járnia…
A harczias orrocska vezénylete mellett különben egy eleven, okos, szép
kis fej tolakodott előre mindenüvé, ahol egy garas ára vigasságot
lehetett sejteni. Czilla nagyon csinos volt, de soha se bocsáthatta meg
a világnak, hogy: csak egy semmiség, a természet egy pillanatnyi
szórakozottsága, s ő örökre elesett attól, hogy nagyon szép legyen!
Czillának ezt az érzékenységét az egész ház ismerte, s mindenki
visszaélt vele, a tehetsége szerint, és a szükséghez képest. Ha minden
kötél szakadt, s Czillával nem lehetett birni: egy rideg czélzás erre az
orrocskára, mely, isten tudja hogyan, egy pillanatra megfelejtkezett
magáról, s Rettenetes Iván meg volt szeliditve. Nem hallgathatom el,
hogy Czilla néha nagyon szemtelen volt. Ilyenkor az anyját is csak
Katinak szólitotta, és tanácsokat osztogatott neki. Fodornét azonban nem
lehetett egykönnyen lefőzni, s ámbár Czilla a szive magzatja volt,
kegyetlenül torolta meg ezt a szelidebb tiszteletlenséget. Egyszerüen rá
kiáltott:
– Fogd be a szádat, te vasorru bába, te ország csúfja, te Vitéz László!…
És Czilla sietett visszavonulni a legsötétebb sarokba, ahol nagy
könyhullatásoknak adta át magát, s néha órákig kesergett Puposka vagy
egyébb szerencsétlen regény-hősnők lehangoló társaságában.
A siker, a »probatum, est« mindig rossz példát ad, s Balázs, aki
megtámadtatástól tartott, éppen valamely súlyos gyöngédtelenségen törte
a fejét, midőn, nagy meglepetésére s kissé szégyenszemre, észrevette,
hogy Czilla komolyan beszél.
– Tudja, Hódy bácsi, arról van szó, hogy Ella nagyon szeretne elmenni
egy lakodalomra. És én is, mert ott lesznek: Szántó Miska, Göndöry Béla,
Thurzó Aba, szóval az egész egyetem. Szántó Miska ugyan még csak első
éves, de hogy tánczolja ez az ember a hopszpolkát!… Az már nem
hopszpolka, hanem álom! És Thurzó Aba! Thurzó Aba huszár. Igaz, hogy,
fájdalom, tartalékos, de látná csak parádékor a váczi-utczán! Ahogy a
kardját végig csörteti az aszfalton, mindenkinek bele kell botlania, s a
czivilek csak ugy bukdácsolnak körülötte! Még a tanárok is előre
köszönnek neki.
Balázs elbámult.
– És maga, Czilla, maga honnan ismeri ezeket a fiatal urakat? Hisz maguk
egész nap itthon vannak!
– Honnan ismerem őket? Természetesen az egyetemi matinée-król. Tudja,
hogy a mama nem visz bennünket máshová, csak a matinée-kra, meg a
Petőfi-Társaság üléseire, mert ezek ingyen vannak. De az nem tesz
semmit. Mióta megismerkedtünk, Göndöry Béla az én kedvemért eljár a
Petőfi-Társaságba is. És ha hosszu verseket olvasnak fel, akkor
kuruttyol. Megismerem a kuruttyolását ezer közül is.
– Ki az a Göndöry Béla?
– Az én flammém. Nagyon kedves kölyök. Ugy tud az orrán muzsikálni, mint
más ember a czimbalmon. Fájdalom, nem fog elvenni feleségül, mert
hatvanezer forint kell neki, s nekem hatvan krajczárom sincs, amint
tetszik tudni. És e miatt nem fog elvenni… a szamár!
– Akkor nem is érdemli magát.
– De én azért, fájdalom, imádom a nyomorultat. Tudja, ugy iszik az az
ember, mint a homok. És ha be van csipve, akkor még kedvesebb. Nem
kötekedik, nem illetlen, csak kuruttyol. Szakasztott ugy tud
kuruttyolni, mint a béka. Olyankor igazán csókolni való. Fájdalom,
valami gazdag zsidólányt fog elvenni.
Czilla annyira tele volt »fájdalom«-mal, hogy Balázs, akit pedig ez a
sok léha beszéd kissé megriasztott, nem állhatta meg mosolygás nélkül.
– És ezek a tehetséges fiatal emberek mind ott lesznek a lakodalmon?
– Igen, ha mi ott leszünk. Mert csak a mi kedvünkért jönnek el. Ha mi
nem, akkor ők sem. És fájdalom, az még kétséges, hogy mi ott leszünk-e?
Mert ez Hódy bácsitól függ.
– Tőlem?
– Igen. Tessék csak elgondolni. Ha mi azt mondjuk a mamának, hogy
szeretnénk elmenni a lakodalomba, akkor mindennek vége. A mama azt
feleli, hogy: talán meg vagyunk bolondulva, s Göndöry Béla, Thurzó Aba,
mind, mind szépen el vannak intézve. Nem is szóltunk a mamának egy
hangot se, hanem azt eszeltük ki, hogy megkérjük Hódy bácsit, ugorjék be
helyettünk. Ugy-e, nem mond nemet, ha szépen, nagyon szépen kérjük?
– Kedves Czilla, én szivesen beugrom, de azt hiszem, nem lesz sok
foganatja…
– Persze, ha Hódy bácsi csak annyit mond, hogy: ugyan vigye el azokat a
szegény leányokat, hadd ugrándozzák ki magukat egy kicsit, akkor a siker
bizonytalan. De mi többet szeretnénk ennél.
– Ugyan?
– Teszem fel azt, ha Hódy bácsi igy szól: »El kell mennem vőfélynek egy
barátom esküvőjére; hadd vigyem el a két gyereket nyoszolyóleányoknak« –
ez már egészen más. Akkor a mama nem mondhat nemet. Mi majd huzódozni
fogunk egy kicsit, azt mondjuk, hogy: »Ugyan, édes mama, minek az a sok
költség? Keztyü is kell, s Ellának uj fehér ruha…« A mama erre
elérzékenyedik, egyet gondol magában, hogy Kati is volt egyszer fiatal,
s a Hódy bácsi kedvéért szépen ránk fog parancsolni
– Azt hazudjam, hogy vőfély leszek?
– Ez nem lesz hazugság; csakugyan Hódy bácsi lesz a vőfély.
– De hisz azt se tudom, hogy ki a vőlegény.
– Ki a vőlegény? Pézsma Rajnáld báró.
– Hogy hivják?
– Pézsma Rajnáld báró.
– És kicsoda ez az ur?
– Biczikli-tanár és napidíjas. Hétköznap napidíjas, nem tudom melyik
miniszteriumban, vasárnap pedig a biczikli-tanfolyam igazgatója. A
tavalyi biczikli-Derby győztese, Közép-Európa championja, s tulajdonosa
több arany-éremnek.
– És ez az ur azt kivánja, hogy én legyek a vőfélye?
– Különös szerencséjének fogja tartani.
– De hisz ez az ur nem ismer engem, amint én sem ismerem őt…
– Ó, ami a bárót illeti, ő névről már régóta ismeri Hódy bácsit. Nagy
tisztelője az irodalomnak, s igen lelkesül a versekért. Ő maga is irt
egy könyvet; az volt a czime, hogy: _A kerékpár jövője._ Hogy Hódy bácsi
nem ismeri őt, az nem tesz semmit. Majd meg fognak ismerkedni. A báró
különben csak egy pár bátoritó szót vár, s aztán személyesen is fel
fogja kérni Hódy bácsit, hogy legyen a vőfélye.
– És maguk, Czilla, maguk honnan ismerik ezt az urat?
– Mi tulajdonképpen csak a menyasszonyt ismerjük. Magával a báróval még
én sem beszéltem soha. A menyasszonyt különben ismeri Hódy bácsi is.
Most vagy két éve gyakran láthatta nálunk.
– El nem tudom képzelni…
– Az özvegy Kleinné.
– Az özvegy Kleinné!
– Igen, az a svájczi hölgy, aki Ellának harmadéve zongora-leczkéket
adott.
– Emlékszem rá. Már nem lehet nagyon fiatal. Ha nem csalódom, van egy
nagyocska lánya.
– Igen, a Fáni. De ez nem baj, mert a vőlegénynek is van két nagy kamasz
fia. Eleinte ugy volt, hogy a nagyobbik fiu elveszi a Fánit. De aztán
összement a dolog. Ugy látszik, az se ugrik be hatvanezer forinton alul.
– S az öreg? Az öreg beugrik?
– Ó, az egészen más. A báró, azt hiszem, a jövőjét akarja biztositani
ezzel a házassággal. Tudja, Hódy bácsi, az özvegy Kleinné _parti_. A
bárónak pedig nem csak jó, hanem kitünő parti, mert az özvegy Kleinné
kereszt-leánya Veres tábornoknénak, a miniszter anyjának.
– Keresztleánya – a tábornoknénak?!
– Igen, ő is, meg a Fáni is. A dolog ugy keletkezett, hogy az öreg
tábornokné társalkodónőt keresett, s valahonnan az özvegy Kleinnét
ajánlották neki. A tábornokné semmit se gyanitott; a svájczi Kleinok
mind jó katholikusok. Mikor aztán már vagy három esztendeig társalogtak,
egyszerre csak kiderült, hogy az özvegy Kleinné zsidó. A tábornokné
kétségbe volt esve. Hogy ő, vallásos asszony létére, három esztendeig
két olyan női lényt tartott a házában, akik soha se fognak üdvözülni!
Mit volt mit tenni? A hibát csak ugy lehetett helyrehozni, ha az özvegy
Kleinné és a Fáni kikeresztelkednek. Cserében a tábornokné biztosította
őket, hogy mindig gondja lesz rájok, s nem vonja meg tőlük a
pártfogását.
– Kezdem érteni. A báró bizonyosan a Veres minisztériumában dolgozik, s
némi előléptetést remél ezen a réven.
– Azt gondolom, hogy nem is számit rosszul. Annyi bizonyos, hogy az
esküvőn a tábornokné lesz a nászasszony, s a tábornok a násznagy.
– S ezek mellett a kitünőségek mellett én legyek a vőfély?
– Gondolja meg, Hódy bácsi, micsoda pompás mulatság lesz! A lakzit a
_Vidám Targonczás_nál fogják megtartani, mert a vidám targonczás rokona
a bárónak, s igy kevesebb lesz a költség.
– Maga a mulatság nem csábit éppen, kedves Czilla, de…
– De a mi kedvünkért, édes, kedves Hódy bácsi!…
Ebben a pillanatban a Fodorné hangja hallatszott a másik szobából; az
összeesküvők szétrebbentek.
Balázs könnyü lélekkel nézett a lakodalom elébe. Bizonyosra vette, hogy
Fodorné egy _Quos ego_val le fogja fujni az egész mulatságot, s azért a
frakk kérdése, a nyilvános szereplés gondolata, meg a többi nehézségek,
mind nem okoztak neki aggodalmat. Rosszhiszemüségében még azt is
megigérte volna a lányoknak, hogy tánczolni fog.
Csakhogy Fodorné sehogy se akart nemet mondani. Mikor Balázs, igérete
szerint, előadta a dolgot, Fodorné először elgondolkozott, s aztán
határozott jóakarattal kezdett kérdezősködni az állitólagos jóbarát
felől. Balázs megszeppent.
– Ó, nem éppen a legjobb barátom, szó sincs róla. Iskolatársak voltunk
az egyetemen, ennyi az egész. De nem volt lelkem azt mondani, hogy
keressen más vőfélyt.
– Persze – szólt Fodorné – az effélét nem lehet visszautasitani.
Erre a váratlan engedékenységre Balázs észnélkül igyekezett
visszavonulni, de már elkésett vele.
– Ami azt illeti, semmi se könnyebb ennél. Csak azzal a föltétellel
mondtam igent, ha a ténsasszony, meg a lányok is eljönnek.
– Akkor hát el fogunk menni – szólt Fodorné.
Balázs tudta, hogy amit Fodorné egyszer megmondott, az készpénz. Olyan
bizonyosság volt ez, mint a milyennel a greenwich-i csillagvizsgáló
számitja ki, hogy ötszáztizenhét év mulva, november 25-én, déli 1 óra 20
perczkor a _Biela_ nevü üstökös ismét el fog haladni portánk előtt. Azaz
hogy ennél is nagyobb bizonyosság volt. Mert meglehet, a _Biela_ nevü
üstökös utközben meggondolja magát, s ki tudja, talán eltér eredeti
szándékától; ellenben arra, hogy Fodorné is meggondolja magát, nem
lehetett soha semmi reménység. Fodorné nem értett a matematikához s a
hétszer kilenczet, meg a nyolczszor nyolczat mindig csak hosszas
tusakodás után tudta megállapitani, de viszont nem volt halandó, aki a
cselekvő igék jövő idejét nagyobb biztonsággal kezelte volna, mint ő.
Tudni lehetett előre, hogy: jöhet eső, jégvihar, földíndulás, árviz, de
Fodorné s a hozzátartozók annak idején ott lesznek a _Vidám
Targonczás_nál.
Balázs tehát mély szomoruságba esett s nem győzte átkozni magát a
könnyelmüségéért.
Még csak egy reménysége volt. Az a halovány reménység, hogy hátha a
vőlegény időközben magába száll s lemond az özvegy Kleinné kezéről?!
De fel kellett hagynia ezzel az utolsó reménynyel is.
Egy délután, ahogy kikönyökölt az ablakán s szokása szerint álmélkodva
nézte az élni rohanó embereket, az utczán sürgő tarka tömeget, melynek
jövése-menése mindörökre oly megérthetetlen maradt előtte, mint akár a
tenger-fenék élete: egyszerre észre vette, hogy a kaszárnyaszerü bérház
előtt, mely számára az otthont jelentette, egy bicziklista pattan le
vasparipájáról, karjára kapja »hű eszközét,« majd eltünik a kapualjban.
Ez _ő!_
Csakugyan ő volt. Két percz mulva kopogtattak az ajtaján, s egy barna
dress-be öltözött, barna harisnyás, hórihorgas, ötven esztendős kopasz
fiu nyitott be a szobába.
– Nevem Pézsma – mutatta be magát a hórihorgas.
– Én Hódy vagyok – szólt megadással hősünk.
– Ó, kérem, látásból, hirből, névről már régen van szerencsém. Magam is
ittam Kasztália forrásából, magam is járatos vagyok a szent berekben.
Szóval, csekély erőmhöz képest, tettem néhány szerény kisérletet az
irodalom mezején. Ha megengedi, mindjárt át is nyujtok egy
tisztelet-példányt _A kerékpár jövője_ czimü müvecskémből.
Balázs nagyon örült a szerencsének. Helyet kinált a bárónak, s
illendőség-tudóan kérdezősködött a hű eszköz felől.
– Shamyl (mert Shamyl nevet adtam neki) Shamyl a folyosón van. Tekintve
az ünnepies alkalmat, mely ide hozott, tapintatosnak véltem a folyosón
hagyni. Ámbár nem szégyellem, mert méltó rá, hogy megszemléljék. Nem
afféle közönséges biczikli, hanem elsőrangu kerékpár, telivér vasparipa,
ha szabad igy mondanom. Shamylon nyertem meg az első Derbyt.
Balázs kifejezte, mily boldoggá teszi, hogy egy Derby-héroszszal foghat
kezet, s a báró áttért a látogatás czéljára.
– Nem mondhatom, mekkora szerencsének tartom, ha Uraságod, irodalmunk
hirneves bajvivója, nem utasitja vissza mély tiszteletből fakadó
kérésemet…
Ettől fogva a társalgás során nem igen volt egyébről szó, mint majd
erről, majd amarról a szerencséről. Hol Balázs érezte magát boldognak,
hol kitünő vendége. A báró megjegyezte, hogy öröme nem volna teljes, ha
szélesebb körü ismeretség hijján, valamelyik fiatal kollégáját kellett
volna vőfélyül felkérnie.
– A tábornok soha se bocsátaná meg, ha véletlenül egy napidijas barátom
szerepel vőfélyként… A tábornok el lesz ragadtatva, ha szerencséje lesz
megismerkedni irodalmunk jeles bajvivójával…
Esküvőjéről szólván, mindig csak a tábornokról beszélt, mintha a
tábornokot készült volna feleségül venni.
– Nem lehetek eléggé hálás a tábornok iránt… Mindent el fogok követni,
hogy a tábornok a lakodalmon jól érezze magát…
S lassan, óvatosan, sok ámbár és miszerint között, előhozakodott egy
félénk, jámbor óhajtással. A tábornok nagyon jó néven venné, ha valaki,
aki ért hozzá, egy-két strófában megemlékeznék a lakomán jelen levő
mexicoi hősről. Balázs majdnem felpattant. Ohó! Ami a poézist illeti,
itt már nem értette a tréfát. Kissé szárazon felelt, hogy ha rá várna ez
a feladat, sajnálatára, ki kell térnie a megtiszteltetés elől, mert ő
nem szokott üdvözlő verseket irni, csak himnuszokat és bukolikákat.
A báró azonban ragaszkodott a költészethez, s hajlandó volt kiegyezni
ötven százalékra.
– Ebben az esetben más valamit kérnék. Bocsássa meg, ha szerénytelen
vagyok, de az a szándékom, hogy az ünnepies lakomát egy kis
hangversenynyel kötjük egybe. Egyik fiam remekül cziterázik (egyebet se
tud a gazember), a menyasszonyom zongora-művésznő: ez már magában véve
is kitesz egy fél-programmot. De Ella kisasszony is megigérte, hogy
énekelni fog, magam pedig néhány kerékpár-fortélyt fogok bemutatni. Csak
egy hiányzik a műsorból: a felolvasás. Igazán restellném, ha tolakodónak
találna, de nem hallgathatom el, hogy nagyon kitüntetve érezném magamat,
ha kegyes volna becses költészetéből némi izelitővel kedveskedni nekünk.
Talán valamely eposzból, mely esetleg hadviselésről szólana… Nagyon
szeretném, ha a tábornok jól érezné magát.
Önök nem itélik el a fiatal leányt, ha mosolyog álmában, amidőn
szerelemről álmodik; ne itéljék el Hódy Balázst se, ha ebben a
pillanatban a hadverő Vercingetorixra gondolt.
Oly régen – ezerkilenczszáz év óta! – kivánkozott szegény Vercingetorix
a nyilvánosság elé! Vajon csodának mondható-e, ha nem vetette meg az
első kinálkozó alkalmat?!
Bizonyára, nem éppen a _Vidám Targonczás_ nyilvánossága elé kivánkozott
oly hosszu időn át, a szegény hadviselő. De eget kérni a _Vidám
Targonczás_-ban mindig többet ér, mint az idők végtelenségéig senyvedni
a Tartarusban egy sziklához lánczoltan.
Balázs tehát nem tudta kiverni a fejéből, hogy: ime, jobb idők kezdenek
járni a hadviselést tárgyazó drámákra, s nem védekezett kellő erélylyel
a vasparipán járó ördög ellen.
Egy kicsit szabódott, egy kicsit kérette magát, egy kicsit meg is
haragudott, de egy negyedóra multán, mindent megigért. S mikor Pézsma
báró végre-valahára elbúcsúzott tőle, minden kétségbeesés nélkül, szelid
rezignáczióval sugta meg Czillának a nagy ujságot:
– Itt volt.
A lakodalom reggelén Balázs Udvarhelyi ur támogatása mellett
megküzdölődött a Fodor frakkjával, elhelyezkedett a familiával egy
négy-üléses bárkában, melynek kormányzójától Fodorné jóelőre lealkudott
minden borravalót, s a koczka el volt vetve; Vercingetorix, elrejtve
hátul a frakk-zsebben, megindult a halhatatlanság felé.
Egyelőre természetesen stácziót kellett tartania a menyasszonyos háznál.
Ámbátor a lakodalom első és fő czélja az volt, hogy a tábornok jól
érezze magát, mindamellett az özvegy Kleinnét még se lehetett egészen
kihagyni a játékból.
Mikor fölértek a harmadik emeletre, a Fáni már jegyben, gyürüben várta
őket. A menyasszony azonban nem volt látható sehol. Fáni megsugta a
hölgyeknek, hogy: most öltöztetik.
Végre megjelent s szemérmes sirással vetette magát a Fodorné keblére.
Gyászoló anyák sirnak igy, a temetés előtt, mintha azt mondanák:
– Ugy-e, a mult héten még senki se hitte volna?!
Balázst nem ragadták el a menyasszony szivós bájai, s maga sem tudta
mért, hirtelen elképzelte azt a templomi jelenetet, melynek akkor
kellett lefolynia, mikor az özvegyet megkeresztelték. Hallani vélte a
tábornoknét, amint az özvegy nevében kijelenti, hogy ellent fog állani
az ördögnek s minden csábitásainak, s arra gondolt, hogy a keresztanyai
kijelentések sohase érdemelhettek több bizalmat, mint az, amely a
tábornokné ajkairól hangzott el.
Ugy volt, hogy a násznagy és a nászasszony csak a templomban fognak
megjelenni; a lakodalmas menet tehát megindulhatott.
A báró kikötötte, hogy ő a templomba is vasparipán megy. Egyebekben igen
engedékeny volt, de ettől a föltételtől nem tágitott. Egy Derby-győztes
bicziklistának végre is kötelességei vannak a világgal szemben. S ebben
a pontban nem engedett semmi rábeszélésnek.
Mikor tehát a násznép kocsiba szállott, a vőlegény felpattant
Shamyljára, s azon mód, frakkosan, fehér nyakkendősen elkarikázott. A
sarokról azonban visszanézett, s bucsut intett a társaságnak a
viszontlátásig.
Az özvegy Kleinné némi aggodalommal nézett utána, s mikor Balázs
elhelyezkedett mellette a kocsiban, nem állhatta meg, hogy fel ne
sóhajtson vőfélye előtt:
– Tudja, ha ez az ember most nekiiramodik a világnak, nincs gőzös, a
melyik utólérje!
A templomban sokáig kellett várakozni. A vőlegény ugyan nem karikázott
Amerikába, de a tábornok és a tábornokné rangjukhoz képest késtek.
Megérkezésükig kissé lassan telt az idő. A násznép, kisebb csoportokba
verődve, csöndes pletykázásnak adta át magát, s a hátulsó padok felől,
ahol Göndöry Béla vitte a szót, fojtott vihorászás hallatszott. Egy
fehér ruhás kis lány, akit senki se ismert, fel s alá szaladgált a
templomban, mintha otthon lett volna. A pap fenhangon türelmetlenkedett;
a báró körbe járta a vendégeket, s boldognak, boldogtalannak hosszasan
szorongatta a kezét; a menyasszony pedig, akinek a ruháján igen sok volt
az igazitni való, minduntalan a leányát kereste.
Balázs kezdte nagyon unni a dolgot. Sok ember között mindig rosszul
érezte magát, s most, hogy a maga kis körét elveszve látta a pojáczák e
tarka seregében, valami mondhatatlan kedvetlenség fogta el.
– De hát mit is keresek én itt?! – kérdezgette magától. – És egyátalán
miért vagyok a világon?!
Ebben a pillanatban valósággal gyülölte a két lányt, akik ide csalták.
Miért akarnak minden áron ugrándozni, vagy ha ez az egyetlen gondolatuk,
miért nem hagyják békében őt, a szomoru képü embert?! A Göndöry Béla
jókedve, maga se tudta miért, mód felett bántotta, s ahogy a zsebében
szégyenkező Vercingetorixra gondolt, utálta önmagát és az egész világot.
Egy-két perczig az járt a fejében, hogy megszökik. De aztán eszébe
jutott, hogy ennek súlyos következései lehetnének. Feltünés, botrány,
örök harag, s ki tudja, talán végleges szakitás azzal a körrel, melyet
annyira megszokott, megszeretett. Eh, haladjon a gálya!…
A templom előtt egy kocsi állott meg.
– A tábornok!
Csakugyan a tábornok volt, végre-valahára. Néhány pillanat multán,
karján ő méltóságával, belépett a templomba, végig haladt a tisztelgők
két sorfala között s barátságos kézlegyintéssel viszonozta az átalános
hajlongást.
– Jól van, nagyon jól van – ismételgette oly hangon, melynek recsegése a
trombitára emlékeztetett.
Nem volt egészen világos, hogy: mi van jól, de ki lehetett találni, hogy
a tábornok meg van elégedve. Én azt is hozzá tehetem, hogy
elégedettségének megnyilatkozása mindenekelőtt a násznépet illette. A
násznép meghaladta a várakozását. De hisz ezek mind rendes emberek,
akiknek a czipői szépen ki vannak tisztitva!
A tábornok különben kötött marche-route-tal indult el hazulról.
Megigérte a méltóságos asszonynak, hogy ezen a népünnepen mindennel meg
lesz elégedve. A tábornok be szokta váltani a szavát, s azért haladék
nélkül hozzá látott a megelégedéshez.
A szertartás rendben zajlott le, ámbátor a tábornok némi zajjal kért
felvilágositást násznagyi teendői felől. Mialatt a pap a mátka-párt
kérdezte, harsány szóval tudakozódott a körülötte állóktól:
– Mondjátok meg, hogy mit kell mondanom?
A pap boszus pillantásokat vetett a csendháboritóra, s Göndöry Béla
hátul pisszegett. De az efféle csekélységek nem zavarták a tábornokot.
Ő, viszont, a pappal is meg volt elégedve.
– A pap helyesen végezte feladatát – szólt a riadó hangján.
A szertartás bevégeztével az uj Pézsma báróné illendőnek vélte kissé
ájuldozni. De nagyobb baj nem lett a dologból, s e kedves intermezzo
után, az uj pár meg a tanuk átmentek a sekrestyébe.
A tábornok megragadta az alkalmat, s borravalókat kezdett osztogatni. A
sekrestyés, az egyházfi és a ministránsok arcza derüsre vált, Pézsma
báró ellenben elhült, midőn a tábornok őt is megkinálta a borravalóval.
– Hogyan? – kiáltott a tábornok zavartalan derüvel – ön a vőlegény? Ezt
már szeretem, ezt már szeretem. Önnek majd a szivarszipkákból adok.
A báró örült a megtiszteltetésnek, s emlékeztette a tábornokot, hogy már
volt szerencséje tisztelegni ő méltóságánál.
– Nem emlékszem, de mindegy – felelt a tábornok – öné lesz a legszebb
szivarszipka. Ne féljen – folytatta Balázshoz fordulva, ki éppen akkor
irta alá a nevét – minden vendég kap szivarszipkát. Mindegyik, kivétel
nélkül. A mai dátummal.
Balázs ijedten nézett a vén emberre, s azt kérdezte magában:
– Vajon honnan szabadult ide ez a boldogtalan?!
A mexicoi hős azonban változatlan barátsággal mosolygott a szemébe.
– Ön kicsoda? – kérdezte nyájasan.
Balázs megnevezte magát.
– Praestanter. Nagyon jól van. Kitünően van.
Balázs sietett menekülni s fölkereste Fodornét, hogy a kocsiba vezesse.
– Bemutatta magát a tábornoknak? – kérdezte aggodalmasan a Fodor-család
feje.
– Igen, már megismerkedtünk – felelt Balázs kedvetlenül.
– A tábornok jó kedvében van – suttogta Fodorné örömmel.
Balázs elképpedve tekintett háziasszonyára.
– Maga semmit se ért – boszankodott Fodorné. – Ez azt jelenti, hogy
nemsokára hires irók, nagy emberek leszünk.
Balázs vállat vont. Ma, ugy látszik, az egész világ meg van bolondulva.
A násznép lassan kivonult a templomból. A báró az egyik templomszolga
gondjaira bizta hű Shamylját, s kocsiba ült immáron élete párjával. A
második kocsin a tábornok és felesége helyezkedtek el, aztán a
nyoszolyóleányok következtek kisérőikkel, majd a másod rangu előkelőség,
s végül a népség és katonaság, a tánczosok meg a szegény rokonok, s
megkezdődött a kivonulás a _Vidám Targonczás_-hoz.
A _Vidám Targonczás_, a fővárosi epikúrok e kedvelt nyári helyisége,
voltaképpen egy csatakos kis udvar volt, melyben a természetet két
hektikás, porlepte galagonya-bokor képviselte. De az udvart határoló
kőfalra svájczi tájkép volt festve, s a _Targonczás_ vendégei egy kis
fantáziával a szabad természetben képzelhették magukat.
A lakodalmas népnek a kőfalnál, Svájcz közvetetlen közelében teritettek
meg egy hosszu asztalt. Benn, a szálában, nem lehetett teriteni, mert
ezt a helyiséget tánczteremmé kellett előléptetni.
A vendégeket kedves meglepetés fogadta. A tábornok, szeretetreméltó
figyelmességgel, egy-egy kis emléket helyeztetett a meghivottak
teritékeihez, virágot a hölgyek, és fából készült szivarszipkát az urak
tányérjára. A virágok rózsaszin pántlikáin, s a szivarszipkákra
rákarczolva, mindegyik emléken ott pompázott az esküvő dátuma.
Balázs Czilla s egy fiatal ur közé került, aki sietett magát bemutatni.
– Pézsma – szólt egyszerüen.
Balázs kezet fogott a vőlegény fiával, s kifejezte, hogy nagyon örül a
szerencsének.
– Soha se örüljön – szólt nevetve a czitera-művész – a velem való
ismeretség nem szerencse, mert én mindenkit megszivattyuzok. Önt is meg
fogom szivattyuzni, ha jobban megismerkedünk. Én nem csinálok titkot a
szivattyuzásból, ó távolról sem. Végre is, kénytelen vagyok a
szivattyuzást iparszerüleg űzni, mert a vén gazemberből soha egy
krajczárt se tudok kivasalni.
Balázs meghökkenve tekintett fel a fesztelen közlékenységnek arra a
kivételes magaslatára, melylyel szemtől-szemben találta magát. Nem merte
kérdezgetni, hogy vajon kit ért az ifju báró »vén gazember« alatt.
De az ifju báró rövidesen eloszlatta a kétségeit.
– Óva intem önt az apámtól – folytatta elragadó nyiltsággal a
czitera-művész – mert az apám egy közönséges szédelgő. Tudja, ha
megettem ezt a rossz levest, olyan történeteket mesélek róla önnek, hogy
a haja szála is égnek mered.
Ezt már nem kellett igérgetnie; Balázs ugy érezte, hogy immár a
tetőpontján van minden megpróbáltatásnak. Ha ezt a kis beszélgetést
kibirja, jöjjön, aminek jönnie kell, a többi már nem számit.
Kibirta, jóllehet az ifju báró lovagregéi a pecsenyénél még nem értek
véget. Balázs megkisérlette néhányszor Czillánál keresni menedéket, de
Czilla nagyon el volt foglalva Thurzó Abával, s e pillanatban a közös
hadsereg különböző szinü hajtókáin kivül nem érdeklődött semmi iránt a
világon.
– Elitta az anyám pénzét – folytatta a kérlelhetetlen czitera-művész –
elitta az enyimet, elinná a Dárius kincsét is. Nézze, már most is be van
rugva.
A fiatal báró elbeszélése tárgyilagosságra és a részletek pontosságára
nézve nem igen állotta ki a versenyt például egy Macaulay előadásával,
de most az egyszer alighanem igaza volt. Pézsma Rajnáld az asztal végén
tulságos vigasságnak adta át magát, s az arcza hol bazsarózsa szinü
volt, hol meg lilaszinre vált.
A hangulat különben mindenfelé elég derüs volt. Göndöry Béla már
másodszor bujt el a galagonya mögé, hogy szendén s szivrehatóan
kuruttyoljon, mint egy szerelmes béka, s ezzel megkezdődött a konczert.
A báró felpattant _Ephialtes_-re, vascsikóinak legkönnyebbikére, melyet
produkcziók alkalmával a legszivesebben használt, s melyen a vidám
targonczás fiuk már két nap óta rettegtették az egész környéket. A nagy
művész kerékpár-fortélyai frenetikus hatást keltettek, iskola-lovaglása
pedig átalános csodálattal találkozott. A nagy művész kissé részeg volt;
a sima földön talán nem is lett volna biztosságban, de annál biztosabban
ült vasparipáján, mint Montmorency, aki élete utolsó éveiben járni már
nem tudott, de a lovát megülte.
E szemkápráztató mutatványok közben Balázst az a meglepetés érte, hogy:
– A tábornok kéreti.
Balázs fellélekzett, hogy végre megszabadul a szörnyü cziterástól, s
megkönnyebbült lélekkel rohant a tábornokhoz. Ez legalább nem gonosz
bolond, mint az a rettenetes másik.
A tábornok kezet nyujtott neki és leültette.
– Értesültem róla – szólt – hogy ön szabályszerüen gyakorolja a
költészetet. Ez helyes, igen helyes.
– Tábornok ur…
– Örömmel értesültem erről, mert én nagyon szeretem a helyes
költészetet. Mondhatom, semmit se szeretek annyira, mint a helyes és
szabályszerü költészetet.
A tábornok oly vigan pislogott, az apró kék szemek, melyek egykor,
Mexico térein, annyiszor néztek szembe a halállal, oly barátságosan,
annyi jóakarattal tekintettek a költőre, hogy Balázs nem tudott hova
lenni meglepetésében. Ez nem volt puszta udvariasság; ez az őszinte,
meleg érdeklődés hangja volt. Bizonyára, soha se hitte volna, hogy a
tábornoknak a költészet az uralkodó szenvedélye, de mit tudja az ember,
hogy mi lakik a másikban?! És képzelmében már látta a tábornokot, amint
karddal oldalán s halál-megvetéssel szivében, a tábori őrtüz világa
mellett kedves költőjét olvasgatja, egyikét ama csöndes, édes szavu
lantosoknak, akikről Longfellow beszél…
– Tábornok úr… igazán… nem tudom…
– A költészet – magyarázta a tábornok – ha szabályszerüen betartja az
előirást, igen dicséretes. Különösen a költészet versekben. Én mindig
helyeseltem a költészetet, fiatal koromban is. Most pedig, a mióta ilyen
öreg fiu vagyok, még jobban helyeslem. Mert, tudja, barátom, nekem már
csak a költészet ad megnyugvást.
Ez nem volt frázis, amint később kitudódott.
– Jelentették nekem – folytatta a tábornok – hogy ön jól űzi a
költészetet. A verses költészetet űzi ön?
– Igen, tábornok ur.
– Ez szép, igen szép. Egy jó asszony, akinek nem tudom a nevét,
jelentést tett nekem, hogy ön produkálni fogja magát, mint költész. Ezt
igen szeretem. Jelentették nekem azt is, hogy mások mint énekesek és
zenészek szándékoznak magukat produkálni. Ez helytelen. A lármázás nem
jól van; a lármázást le kell fúni.
A tábornok kivánsága az volt, hogy a programm többi pontját ejtsék el,
Balázs ellenben tüstént lásson hozzá a felolvasáshoz. Kiadta a
rendeletet, hogy a felolvasó részére keritsenek egy kényelmesebb széket,
s hogy méginkább kitüntesse választott művészét, megajándékozta őt egy
második szivarszipkával, mely egyébként ugy hasonlitott az elsőhöz, mint
egyik tojás a másikhoz.
Nem hallgathatom el, hogy Balázs meg volt illetődve. Tagadhatatlanul a
készséges felolvasók közé tartozott, s ha csak módjában állott, nem
mulasztotta el megszerezni magának ezt az élvezetet. De hogy valaki
ennyire áhitozott volna a felolvasása után, arra maga se emlékezett. S
végre is, egy tábornok előtt olvasott fel, egy tábornok előtt, a ki
szenvedélyes barátja a költészetnek, s akinek csak egy szót kell
szólnia, hogy a szinházak rendre nyiljanak meg a szegény Vercingetorix
előtt!…
Egy kicsit kalapált is a szive, mialatt ügyetlen keze előhalászta a
feltaláló frakkjának zsebéből Cambra panaszát, Vercingetorix esküjét, s
az ötödik felvonás nagy csata-jelenetét. Ugy rémlett neki, mintha
Göndöry Béla vészjóslón vigyorogna, de nem mert arra tekinteni. Ha a
gazember éppen akkor kuruttyolja el magát, mikor Cambra ajkán elhal a
csöndes zokogás! De a bátraké a szerencse.
Nem akarta látni vállalkozása örvényeit. Még egy utolsó pillantást
vetett a tábornokra, a ki, mint a vezércsillagok szokták cselekedni,
szeliden, biztatón mosolygott le rá, aztán a meghatottságtól mély
hangon, kissé remegő szóval kezdte tolmácsolni Cambra sirámát, s nem
nézett fel többet a kéziratból.
A tábornok hátra dőlt karosszékében, s édesdeden, hálás pislogással
nézte a felolvasót. Meglátszott az arczán, hogy immáron semmi se
hiányzik se fizikai, se lelki jólétéből, s lecsukta szempilláit, hogy
teljesebben élvezhesse a versek zenéjét. Eleinte egy-egy brávót
recscsentett bele a jámbusok szimfóniájába, majd helyeslőleg bólogatott,
s utóbb egészen elcsendesedett. Ugy látszott, teljesen átadja magát
annak a varázsnak, melyet a nemes pathosz gyakorol a fogékony lélekre.
Mire Balázs végére ért a Cambra panaszának, a tábornok olyan mélyen
aludt, mint Harold Harfagar király a tenger fenekén.
Ha Balázs megütközve s egy halálra sebzett dámvad végtelen
szemrehányásával tekintett az alvó tábornokra, ez csak azt jelenti, hogy
ismét nem volt igaza, mint már annyiszor. Mert, ámbátor nem sejtette, ez
a hatás, amelyet Cambra panaszával elért, életének egyik legnagyobb
sikere volt.
A tábornok tudni illik, a mexicoi hadjárat óta súlyos álmatlanságban
szenvedett. Voltaképpen soha se tudott aludni, s ha egy-egy órát
bóbiskolt, már boldognak érezte magát. Az ágy és ő idioszünkraziával
voltak egymás iránt; a tábornok gyülölte a szépen megvetett párnákat, s
az ágy azzal állott boszut e gyülöletért, hogy nem türte magában a
szegény mexicoi hőst. Csak a szinházban tudott egy-egy kicsit
szenderegni, vagy ha felolvastak előtte. A versek némileg könnyebbségére
voltak, s a jelesebb tragédiák mindig megszereztek neki egy-egy félórai
pihenést.
Ilyen édesen azonban, mint most Cambra panaszán, nem aludt már huszonöt
év óta.
A tábornok nem volt hálátlan ember, s ahogy a nagy csöndességre
felriadt, igen sajnálta ugyan, hogy a felolvasás ily hamar véget ért, de
annál szivesebben ismerte el annak érdemeit, akinek rövid bár, de
rendkivüli élvezetet köszönhetett.
– Ez már aztán jó szindarab! – kiáltott lelkesülten. – Ezt már aztán
nevezem jó szindarabnak!
Megveregette Balázsnak a vállát, kiválasztotta számára a legjobb
szivarját, s nagy érdeklődéssel kérdezősködött a költő magán viszonyai
és irodalmi működése felől.
Mikor meghallotta, hogy a szinházak makacsul vonakodnak előadni
_Vercingetorix_-ot, felháborodott.
– Nem adni elő ilyen szindarabot! – tombolt a haragtól – de hisz ez
őrültség, ostobaság, gyalázat!… Ne féljen semmit, ez a szindarab
szabályszerü, és én elő fogom adatni.
S többé nem ment ki a fejéből ez a derék tragédia, melynek huszonöt év
óta az első álmot köszönhette.
Haza menőben sem szünt meg Vercingetorixszal foglalkozni, s ujra meg
ujra dicsérgette a tábornoknénak.
– Ezen szindarab jó szindarab – ismételgette mély meggyőződéssel. – Meg
fogom hagyni, hogy ezen jó szindarabot előadják.
Bizonyára, a tábornokoknak nem tartozik éppen hivatásuk körébe a
tragédiák előadatása. Mindazáltal Balázs meggyőződhetett róla, hogy egy
morzsányi véletlen gyakran előbbre viszi az embert, mint minden gigási
ambiczió.
Néhány nappal Pézsma báró lakodalma után Balázsnak látogatói érkeztek:
egy hölgy és egy kis fiu. Először Fodorné látta meg őket a Balázs ajtaja
előtt, s bár nem állott ismeretségben a váratlan vendégekkel, nem
kellett tudakolnia a nevöket, hogy lélekszakadva lármázza fel a házat:
– Durczás Panna van itt!
Mindenki megilletődéssel s valami tisztelettől áthatott szörnyüködéssel
értesült erről a nagy ujságról. A lányok szent félelemmel néztek Balázs
ajtaja felé, ahol a vendégek eltüntek: »Hogyan, Durczás Panna??!!«, s
maga Udvarhelyi ur is, akit pedig semmi sem lepett meg, ami az ó- és uj
világban történt, kerekre nyitotta a szemét.
– Terringettét, Durczás Panna!
Durczás Pannát mindenki ismerte, még maga Balázs is.
Nem is igen lehetett őt nem ismerni, mert Durczás Panna mindig talpon, s
mindig az utczán volt. Ennek a szép szőke szinésznőnek egész élete a
nyilvánosság előtt folyt le; este a szinpadon, nappal, ahol a legtöbb
ember járt. Lehetetlen, lángoló szinü ruháit már kora reggel ott
lehetett látni a piaczon, mert Durczás Panna jó gazdasszony volt. Jó
gazdasszony és jó anya. A bevásárló kosár és Durczás Attila soha se
szakadtak el mellőle. Ez a nyárspolgáriasság, mely hivatásával oly
pikáns ellentétet alkotott, meghóditotta az egész világot, s az idősb
Durczás ur a maga körében az irigyelt emberek közé tartozott. Mert Panna
jó asszony volt; kissé rossz muzsikus, de jó asszony.
Hogy erénye annyira áhitozta a reklámot, ne itéljük meg érte. Mindez
Durczás Attiláért történt.
A szép asszony azzal lépett be Balázshoz, hogy őt a tábornok küldte.
Biztositani akarja a szerencsét, hogy ő játszhassa Pompéját, ha ugyan
_Vercingetorix_ nem lesz a másik szinház zsákmánya.
Megvallotta őszintén, hogy az utóbbi esetben ő igen-igen boldogtalannak
érezné magát. Ha a vetélytársa diadalmaskodnék ebben a szerepben!
A mi magát a szerepet illeti, csak két óhajtása volna. Elsőbb az, hogy
igen szeretné ellejteni benne a Bolerot, vagy ha ez nem volna
lehetséges, szurna bele a darabba a tisztelt szerző ur egy rövid
orgia-jelenetet, mert a közönség, fájdalom, él-hal a fátyolkosztümökért.
Őt kétségbeejti, hogy ilyen a világ, de istenem, ebbe már bele kell
nyugodni Durczás Attiláért. Ó, az anyai sziv!
A második kivánsága pedig az volna, hogy, a mennyiben lehetséges,
tisztelné meg a szerző ur Vercingetorix szerepével az idősb Durczás
urat. Ez az idősb Durczás ur egy kellemetlen fenevad volt, akit
vigyázatlanságból szabadlábon hagytak, s aki, ha a szinpadra szabadúlt,
túlbömbölt egy menazséria kiéheztetett oroszlánt. Egyébként tündöklött a
sok mindenféle erénytől; pontosan fizette az adóját, sokat studérozott,
s átalában igen kötelességtudó férfiu volt, a kinek rendkivüli gonddal
borotvált, húsos lárva-arczát mindig ott lehetett látni a szinházi
kávéház környékén, a mint utánozhatatlan méltósággal s egy magános
hegycsucs végtelen melankoliájával nézte a bömbölés dolgában hátra
maradott emberiséget.
Hazudnám, ha azt erősitgetném, hogy a közönség rajongott a Durczás ur
ábrázolásaiért; hanem azért, hiába, a Durczás ur müvészetét mégis csak
le kellett nyelni. Mert Durczás ur akkora volt, mint egy bölény, s Panna
imádta őt. A borongó kedélyü müvész értett hozzá, hogy ezt a
szenvedelmet miképpen lehet fokozni; s minduntalan ki-kitudódott egy-egy
viszonya valamelyik statisztáló hölgygyel, a kikkel aztán Panna rendesen
össze is pofozkodott. Szóval Durczás ur tetszése szerint harsoghatott a
Panna számlájára; Panna csak ugy szerződött el valahová, ha egyszersmind
Durczás urat is angazsálták a hősi szerepekre.
Azok között, akik Durczás müvészetét teljességgel nem birták
méltányolni, a tábornokot illette meg a legeslegelső hely. Az már nem is
idioszünkrazia volt, a mit a tábornok e pontban tanusitott, hanem vad
gyülölség, bősz ellenségeskedés. A hányszor Durczás megjelent a
szinpadon, a tábornok hangosan morgott páholyában s tüntetően forditott
hátat a szinpadnak. Olyankor pedig, mikor a müvész, az alkotás ihletétől
megszállva, kissé megeresztette a tüdejét, s nem látva, nem hallva, nem
gondolkozva, csak domboritott, domboritott, s annyi bensőséggel, oly
részvétre méltón tombolt, mint egy átnyilazott gyomrú Behemóth, a
tábornok kihajolt a páholyból s felkiáltott a szinpadra:
– Mars, takarodjál!
A tábornoktól különben az egész szinház rettegett, s a mexicoi hős éppen
a félelmetességének és fesztelenül nyilvánitott kritikáinak köszönhette
a Panna barátságát.
Panna, ha hóditásról volt szó, nem sajnálta az időt s fáradságot;
tábornok és tüzoltó, gróf és szinlaposztó, nagykövet és lóvasuti
konduktor mind egyformán becses zsákmány volt neki. Tudta, hogy a
földszint dönti el a sikert, de tudta azt is, hogy a karzat többet
tapsol, mint amaz, s nem hanyagolt el egy beteg macskát sem. Ki tudja?
Ez a beteg macska egykor hálás lehet, s nem fog nyávogni, mikor
valamelyik halva született darab premièrejére behozzák véleményt
nyilvánitani. Panna mindenekelőtt a reklámot szomjazta, s csak a szerint
becsülte az embereket, amint hasznára vagy kárára lehettek. Lelke
mélyéből tisztelte azokat, akik koronkint intrikáltak a Durczás-család
ellen, de legkivált tisztelte a tábornokot, aki ellenségnek oly
engesztelhetetlen volt, mint egy indiánus.
Panna hű volt mint maga Penelope, de mikor a Durczás család érdekei ugy
kivánták, nem riadt vissza a kevésbbé botrányos kaczérságoktól, s ha
megbukott a szirén szerepében, alkudott, mint egy kupecz, vagy
siránkozott, mint egy czigányasszony. S rendesen addig lótott-futott,
fáradt, mig elérte a czélját. De a tábornokot soha se sikerült
behálóznia. A mexicoi hőst Durczással már csak a halál békithette ki.
– A ficzkót ne lássam többet – szólt, ha Panna a férjét emlegette.
Annyit azonban elért a szép asszony, hogy a tábornok nem üldözte többé a
tragikust oly tüntetően, mint annak előtte, s ez a félsiker, meg a soha
sem valósuló reménység, hogy e két férfiu egykor megérti egymást,
folyvást ébren tartotta Panna érdeklődését a tábornok iránt. A tábornok
viszont nagyon kedvelte a Panna dallamos, andalitó szavalását, s hálás
volt a rövid, szép álmokért, melyeket a szőke szirénnek köszönhetett.
Ennek a tartós s ismert barátságnak tulajdonithatta Balázs, hogy sokat
hányatott tragédiáját végre ölébe kapta a szerencse. Panna ekkortájt
folyton csak szerepek után szaladgált. Vetélytársa, akit közönségesen
csak a nagy lábu Bertának neveztek, egy fényes és lármás viszony révén,
kezdett igen sokat beszéltetni magáról, s Panna remegett, hogy a nagy
lábu lassankint teljesen elhóditja tőle a népszerüséget. Ezt a
veszedelmet csak uj szerepek segitségével lehetett kikerülni.
– Istenem – magyarázta Balázsnak meginditó nyiltsággal – egy
tisztességes asszonynak oly nehéz sora van a szinpadon! Ha nem
pletykáltat magáról minduntalan, folyvást játszania kell, mert különben
elfelejtik. Nekem pedig tisztességesnek kell maradnom, nem igaz?
Balázs is ezen a nézeten volt, s Panna neki bátorodva, tovább fejtegette
a témát.
– Mit mondana a férjem?! Mit mondana Attila, ha majd felnő?!… Mondd,
Attila, ugy-e, anyádnak tisztességesnek kell maradnia?!…
Igazán, ebbe bele kellett nyugodni. Balázs megsimogatta Attila fejét, s
kifejezte, hogy valóban nincs más hátra, mint folyvást játszani,
szüntelenül, pihenés nélkül játszani.
Attila egy kis sebet fedezett fel a Fodorné ősrégi kanapéján, s éppen
javában huzgálta ki az ócska butorból a lószőr-tölteléket, midőn Panna
hirtelen magához rántotta, s a Gracchusok anyjának egy örökszép
mozdulatával mutatva rá, igy kiáltott fel:
– Nekem Attila a dicsőségem, és nem az, hogy ha az egész világ rólam
beszél. De éppen ő érte, éppen az ő érdekében kérnem kell önt, hogy ne
tagadja meg tőlem Pompeja szerepét!
Ó, mily régen epedett érte, hogy szerepekért nyaggassák!… De az öröm még
nem vette el végképpen az eszét, s tovább tépelődött azon a kérdésen,
hogy:
– Honnan ismeri ez az asszony _Vercingetorix_nak a szerepeit?! A
tábornok beszélt volna Cambráról s Pompejáról?! De hisz a tábornok
aludt, mialatt Pompejáról volt szó!
Nem állhatta meg, hogy ezt a kérdést ne bolygassa; a kiváncsiság kifurta
az oldalát.
– Honnan ismerem a szerepeket? De hisz én olvastam a darabot! A tábornok
ide adta a kéziratot, s tegnap elolvastam egy ültőhelyemben. Mért néz
rám olyan kételkedve? Egy vörös bőrbe kötött, oktáv alaku könyv… a
tábornok azt mondta, hogy öntől való.
A dolog kezdett egyre rejtelmesebb lenni; Balázs semmit se küldött a
tábornoknak, de a vörös kötésü kézirat csakugyan eltünt a könyvtárából.
Ki vehette el innen? A tettes nem lehetett más, csak Fodorné.
Csakugyan Fodorné volt. A Balázs tizennégy teljes kézirata közül ez már
a negyedik lehetett, a melyet suttyomban, pártfogókhoz küldött.
Mért érdeklődik ez az asszony oly melegen a gallus törzsfő iránt?!
Balázs nem volt találékony ember s nem sejtette, hogy Fodorné
Vercingetorixot már vejének tekintette…
– És, ha szabad kérdeznem, tetszik a szerep a nagyságos asszonynak?
Mily kérdés! Panna egyszerüen el volt ragadtatva. Micsoda szerep! Igazán
semmi se hiányzik belőle egy orgia-jeleneten kivül.
Balázs mindent megigért. Az orgia-jelenetet, a czimszerepet Durczás
urnak, mindent. Még Attilának is kiszoritott volna egy kisebb,
könnyfakasztó szerepet, de Attila egyelőre még nem működött a szinészi
pályán.
– Sajnos, okom van attól tartani, hogy a darab előadása nehézségekbe fog
ütközni, mint már annyiszor.
– Bizza rám a dolgot – felelt nyugodtan Panna. – Kijárom én önnek, hogy
előadják.
És kijárta. A nehézségek, melyeket Balázs már jól ismert, ujakkal
szaporodtak, de Panna fáradhatatlan volt. Amit ő ki akart járni, abba
előbb-utóbb bele kellett nyugodni. Mert Pannára nézve visszautasitás nem
létezett. Ha kosarat kapott, eljött másodszor, harmadszor, tizedszer.
Olyan volt ez az asszony, mint a nemezis; vele szemben nem maradt egyéb
hátra, mint a föltétlen, teljes megadás.
A szinház-igazgató ideges ember volt, s hogy Attilát végre-valahára
lerázza a nyakáról, kijelentette, hogy ha már bele kell törődnie a halál
gondolatába, isten neki, bele nyugszik _Vercingetorix_ előadásába is.
Három hónap multán _Vercingetorix_ szinre került s nagy sikert aratott.
Durczás ugy bömbölt, mint egy másvilági szörnyeteg, Panna fölvette a
század legemlékezetesebb fátyol-ruháját (csak egy gondolat volt az egész
ruha), a karzati ifjuság lelkesedett, s a szerzőt kitapsolták minden
felvonás után, összesen tizenhétszer.
Másnap az ujságok fölfedezték a nagy érdemü költőt, kiadták az
arczképét, s e siker hatása alatt a temetkezési vállalat előléptette
_Vercingetorix_ jeles szerzőjét aligazgatónak.
Egy félévre rá az ujonnan alakult Első Általános Tüzoltó Szerek Gyára
Részvény Társaság Balázst mint ismert pénzügyi kapaczitást
megválasztotta igazgatójává.
Önök azt hiszik, hogy ez tréfa? Ez az élet, tisztelt uraim!