Erre mi felénk szeptemberben a nappal gyönyörü. A napnak már nincs tüze,
csak édes melege, a levegő langyos és nyugodt, s a szellő hizelgésekkel
teli, mint a fiatalságtól bűcsúzó nők szerelme. Benn a városban, a nagy
házak között, ahol nem látni a lombok hervadását, azzal áltathatod
magad, hogy: ez még a tavasz, vagy legalább: egy második tavasz, mely
talán enyhébb még az elsőnél is, és hüségesebb, jobban megbizható.
Ámbátor a napfény bágyadtabb, mint volt akkor, a levegő nem oly
átlátszó, s a délutáni napfényen sütkérező figurák finom, ónos
fehérségén már ott a morbidezza… Mindegy. Oly szép még szeptemberben,
szebb, mint valaha! S bolyongva paloták között, melyek még a nyári
meleget sugározzák vissza magukból, azt hiheted, hogy a tél csak egy
csunya lidérczmese.
De ne bizzál ebben a második tavaszban! Vigyázz, csak ugy könnyedén ne
merészkedjél ki a messzi szabadba, ha már leszállt az est. Szeptemberben
a nappal még szép, de az este már hűvös. S nem sejted mikor, nem tudod
honnan, egyszerre csak hideg szél támad, mely végig sivit a mezőn. Jaj
neked, ha ez a szél oda kint talál, amint védtelenül barangolsz a
szeptemberi éjben; dideregve, csontig áthülten érsz haza, s lesheted,
amig kihevered a csalódásodat…
Esti nyolcz óra lehetett. Czilla a zongoránál ült, s elkeseredetten
kalapálta a kedves nótáját:
Akit imádok: egy tüzér,
Csak egy tüzér, akit imádok…
A vőlegény és a menyasszony benn sugdolóztak a másik szobában, a nyitott
ablaknál.
Csak a nagy szoba függő-lámpája világitott be hozzájok, meg kivülről a
csillagok. Abban a félhomályban és félmagánosságban voltak, a melyet a
mindeneket átölelő keritő-szellem talált ki a jegyesek számára.
Azért bátran szólhatunk erről az édes-kettesről… Istenem, még oly
kevéssé voltak jegyesek!
Ella, kihajolva a nyitott ablakon, a séta-úton nyüzsgő, sötét alakokat
nézte, melyek közt a kocsik lámpái mint fény-bogarak suhantak keresztül.
A ligetből még egyre tartott a nép-vándorlás be, a város felé. A fogatok
egymásra dübörögtek, a tömeg kétoldalt széles sorokban hömpölygött
előre, de az utczai lámpások ezrei már kezdtek álmosan pislogni.
Balázst nem érdekelte az utczai élet. Csak azt a formás, szép kis fejet
nézte, s arra gondolt: vajon micsoda tündérek fésülik éjjelenkint ezt a
puha, gyönyörű hajat, mely természettől olyan, mint az áttört selyem?!
– Mindig igy leszünk? – suttogta a formás kis fejhez. – Ilyen közel
egymáshoz, mint most?… Mondja, hogy mindig.
– Mindig – felelt a lány.
– És nem fog mellőlem más világokba vágyódni? Nem fog vágyódni semmi,
senki után?
– Nem fogok vágyódni semmi, senki után – szólt engedelmesen a lány.
Aztán tovább nézte az opera felé repülő kocsik nagy üvegtábláin
átfehérlő toilette-eket.
Odaát Czilla még egyre a _Lili_ románczát nyaggatta:
Ha kinevetnek is ezér’:
Akit imádok, egy tüzér.
– Ó, mondja még egyszer, hogy nem lesz szerencsétlen velem! Olyan jól
esik, ha szépen szól hozzám! Lássa, nem is álmodtam, hogy egyszer ily
végtelenül boldog leszek!
A lány egy pillanatig hallgatott. Hirtelen azt akarta mondani: »Én nem
lehetek szerencsétlen soha.« De aztán mást gondolt. És azt felelte,
hogy:
– Szeretem magát.
De nem merte a keresztnevén szólitani. Érezte hogy ez hamisan hangzanék.
– Ha tudná, milyen boldoggá tesz! Lássa, én már oly régen szeretem
magát! Már akkor is szerettem, a mikor még nem tudtam, hogy ez szerelem…
Ugy féltettem előre!… Szerettem volna, ha soha senki se látja rajtam
kivül. Aztán, aztán álmodni se mertem. Hisz maga még csak egy piczi
jószág volt akkor, a mikor megismerkedtünk… És remegtem a gondolatra,
hogy egyszer csak nem fogom hallani a hangját, a nevetését, ezt az édes
beszédét, mert elviszik innen, idegen világba, a honnan én ki leszek
zárva egészen, egészen, ahol egy »Jó napot« nem sok, még annyit se
mondhatok magának… Pedig, megvallom, olyan önző vagyok, hogy ugy tennék
magával, mint a mesék gonosz óriásai: még akkor is sárkányokkal
őriztetném, ha nem szeretne egy cseppet se, csak hogy: láthassam,
láthassam mindig!… Nem felel?
– Mit mondjak?
– Mindig csak egyet. Hogy szeret egy kicsit, ha nagyon kicsit is, de
szeret.
– Mondani kell azt? Istenem, maga tudja, hogy én nem értek a szavakhoz.
Mit mondjak, amit még nem tud? Csak azt mondhatom: soha se fogja
megbánni, hogy engem választott.
Nem merte megcsókolni a haját, csak a kezét szoritotta meg. S annyi
hálával nézett a szemébe, hogy a leányt szinte meghatotta. Aztán megint
hallgattak.
Ekközben letelt az idő, melyet a Fodorné anyai bölcsesége e törvényes
szerelem első, tiszta örömeire hallgatag engedélyezett, s Fodort, akinek
egy darabig kinn kellett maradnia a konyhában, beeresztették a nagy
szobába.
Fodor teli volt panaszszal.
– Igazán borzasztó – magyarázta Balázsnak – milyen balkezü ember vagyok!
Hát azt hiszi, meg tudtam szerezni azt a rongyos hatszázezer forintot?!
Dehogy! Hatszázezer forint! Micsoda semmiség, mikor egy milliárdokat és
milliárdokat jelentő találmányról van szó! S mondhatom, hogy ehhez a
golyószóróhoz képest a Hiram S. Maxim-féle szerszám valóságos
gyerekjáték, afféle »Hammer und Glocke«. Tizezer lövés egy percz alatt!
Másfél nap alatt véget vetek minden háborunak a világon, s ha akarom,
Polinéziát szétfuvom, mint egy szappan-buborékot. Tudja-e, uram, mit
jelent az én találmányom? A világbékét, a szocziális kérdés megoldását,
az egész emberiség boldogságát! Ez az utolsó szó a repülő gép előtt,
vagyis, helyesebben szólva, mi szükség most már a repülő gépre?! De a
katonák oly nehézkesek, mintha mind csupa apró trójai falovakon
ülnének!… És a bankok! Megannyi krajzler! Magában az angol bankban sincs
több vállalkozó szellem, mint a sarki füszerkereskedőben. De hát,
kérdem, mire akkor a bankok, ha ugy tesznek, mint a _Fa-kutyá_hoz
czimzett füszeres bolt, s nem dolgoznak másban, csak malagában és
indigóban, mintha Marco Polo óta egy jottát se változott volna a világ?!
Ha nekem egy kis kapitálisom van, ma a nagyhatalmak kormányai az utczán
verekednek, hogy melyikök vásárolhassa meg előbb a találmányomat. Mig
igy! Egész nap dolgozom, futok, fáradok, verejtékezek hiába, s nem tudom
megkeresni családomnak a betevő falatot! A kapitális! Ez minden. Hány
zseni pusztul el addig, mig egy érvényesül! S mivel érvényesül? A
kapitálissal. De az elpusztuló zsenik a legtöbbször könnyelmüek vagy
dologtalanok. Mig én! Higyje el, uram, én nem fejjel, hanem ballábbal
jöttem a világra.
Czilla, ezalatt, titokban, félre hivta Ellát a sarokba, s fojtott, tompa
hangon, mint a szinpadon szokás, igy suttogott hozzá:
– Egész nap nem tudok veled beszélni.
– Mit tehetek róla? Mi baj?
– Mondtam, hogy ez valóságos dráma. Találkoztam Bélával.
– És még szóba álltál vele?
– El akartam menni mellette, mintha nem is látnám. Hanem megszólitott.
– Mit mondott? Bizonyosan mentegetőzött. És te elkezdtél feleselni vele!
– Ó nem. Mondom, hogy ez valóságos dráma. Tudod, miért nem jött el?
– Ne is beszéljünk erről. Nem hiszek neki.
– Figyelj rám. Meghalt a nagymamája. Tudod, az, aki már oly sokszor volt
beteg. El kellett utaznia a temetésére, hirtelen, váratlanul.
– Irhatott volna.
– Félt, hogy kompromittál.
– Nem. Hazugság az egész.
– Nincs igazad. Ha ugy volna, amint gondolod, soha hirét se halljuk
többet. Nem igaz? És visszajött.
– El akar jönni?
– Igen. Pontban kilenczkor elsétál itt az ablak előtt. Ha felhuzod az
egyik függönyt, ez azt jelenti, hogy megbocsátasz, s holnap itt lesz,
mintha semmi se történt volna.
Nem felelt, s ugy tett, mintha nem is nagyon érdekelné a dolog. Elővette
a horgolását, leült az apja mellé, s koronkint olyan komolyan nézett a
beszélőre, mintha szentül hinne mindezekben a fantazmagóriákban.
De Czilla észrevette, hogy néha lopva az órára pillant, s mikor a kitünő
Fodor-féle kronometerek, némi apró vélemény-különbségeket leszámitva,
abban egyeztek meg, hogy kilencz felé járhat az idő, átsétált a másik
szobába, s lassan, tüntető nyugalmassággal, felhuzta az ablak függönyét.
Az utcza már kezdett néptelenedni. A kocsirobogás jókora szüneteket
tartott, s a sötét alakok ritkább sorban és gyorsabb tempóban suhantak
el a gázlámpák mellett. Nem kellett hozzá több egy pillantásnál, hogy a
szemközt lévő palota kapujában észre vegyen egy égő szivart, s az égő
szivar mögött egy mozdulatlan alakot.
Sötétben minden macska szürke, s minden imádó egyforma. Hanem azért Ella
mindjárt felismerte lovagját: botjáról és kalapjáról, mint Ofélia.
Tehát csakugyan eljött.
A fehér arcz halvány rózsaszinre vált; piczi kagyló-házakban látni ezt a
gyönyörü szint. A Seherezáde szempár lecsukódott a boldogságtól… ha
amaz, ott lent, e pillanatban látja: igazán szerette volna, legalább
addig, a mig egy hosszu csók tart.
– Tudtam, hogy eljön – suttogta magában – tudtam, hogy el kell jönnie.
Az igazat megvallva, ez csak amolyan utólagos proféczia volt. Ha Fodor
Ella kisasszonyt nem is, önt, türelmes olvasó, bizonyára meglepte a
Göndöry ur váratlan megtérése. Ki kell jelentenem, hogy senkit se lepett
meg annyira, mint engemet, aki, végre is, a legjobban ismerem a fent
tisztelt Göndöry urat.
De hát a legelszántabb nagyravágyóknak is vannak gyönge pillanataik. E
gyönge pillanatok között nem utolsó helyet foglalt el az a szekundum,
melyben Göndöry Béla, a mellette elhaladni készülő, szegényes ruháju kis
Czilla láttára, nem tudta megállani, hogy ne mondjon neki egy pár jó
szót, a tisztesség kedvéért.
– Mégis brutális dolog volna csak igy egyszerre szakitani – mentegette
magában a pillanatnyi gyöngeséget – mert végre, mit koczkáztatok?! A
veszedelem oly messzi… a meddig nagyobb baj lehet, százszor is bánatot
jelenthetek, s vissza húzódhatom szép lassan, szinte észrevétlenül,
megsiratva kissé, de átkok, tragédia nélkül. Eh, mért ne lennénk
előkelőek, mikor ez úgy se kerül semmibe?!
Az efféle nemes felbuzdulásokat a következetlen nagyravágyók rendesen
egy egész élet nyomoruságával szokták megfizetni.
De ne féltsük Göndöry Bélát. Kieviczkélt ő már jóval nagyobb bajokból, s
ha róla is azt végezték el, hogy tragikus véget érjen, mint Phoebus de
Châteaupert, aki, szegény, tudvalevőleg megházasodott, legyünk
nyugodtak, a mi barátunk arany koporsóban fog pihenni.
Bármennyire késtek is a kutyabőrön szárnyaló angyalkák: Göndöry Béla
köz- és váltó-ügyvédnek született.
… Másnap, mikor Czilla hathatós mesterkedéseinek sikerült kivinnie, hogy
Ella és a Fodor-ház rég nem látott vendége, egy pillanatra egyedül
maradtak, Seherezáde oda engedte a kezét szerelmesének, s azzal a
mosolylyal, amelytől minden pillanatban azt várja az ember, hogy
egyszerre csak könnyekké olvad fel, ezt a szót ismételgette makacsul,
ahogy elkényeztetett gyermekek szoktak erősködni:
– Késő, késő.
S nagynehezen, sok édes könyörgésre, kivallotta, hogy:
– Soha se tudnám megmondani annak a szegény embernek, hogy megcsaltam,
hogy hazudtam neki.
S ugyanezt mondta este Czillának, aki, mikor a látogató elment, titkos
tanácskozásra szólitotta vissza a nagy szobába.
– Késő, késő.
– S az urfi – kérdezte Czilla izgatottan – mit mondott erre a
bolondságra az urfi?
– Azt mondta, hogy várjunk.
Göndöry Béla arra az álláspontra helyezkedett, hogy semmit se szabad
elsietni, s hogy minden bajnak legjobb orvosa: maga az idő. Bizonyára
egész őszinte volt, mikor e kipróbált orvosszertől várta a segitséget.
Czilla nem szólt semmit, de nagy dolgokat forgatott a fejében. S hogy
bátoritsa magát, egymás után többször elismételte ezt a rövid monológot:
– Most én következem.
Volt már szerencsém emliteni, hogy Czilla igen kedvelte a szindarabokat,
s hogy különös tisztelettel viseltetett a franczia drámák ama szellemes
asszonykái iránt, akik egy-egy kétségbeesett szituáczióban magukra
vállalják a cselekvés intézését, s elméjök felsőbbségének, asszonyi
furfangjoknak erejénél fogva szerencsés megoldáshoz juttatják a
szimpatikus szerelmesek dolgát. Ezek a nagy mintaképek lebegtek előtte
egész éjszaka.
S rövidesen megvolt az elhatározása. Számot vetett minden eshetőséggel,
s tisztán látta a veszedelmet.
– Ha a dolog kitudódik, a mama egyszerüen megfojt.
De, istenem, még meghalni is édes, ha az ember két szerető szivért
szenved vértanú-halált!
Az ember néha egy egész életet eltölt anélkül, hogy belátná, s Czillának
már kora ifjuságában meg kellett szereznie a tapasztalatot, hogy a
franczia drámák szellemes asszonykáinak nagyon, de nagyon nincsen
igazuk.
Mert nem jó bele avatkozni a mások dolgába, akkor se, mikor az a más
maga az édes testvérünk. Ha a magunk dolgában se cselekedhetünk semmit,
anélkül, hogy utóbb szemrehányásokat ne tegyünk magunknak miatta: abból,
amit a mások számlájára teszünk, nem is igen származik egyéb, csak az a
sok szemrehányás, a melylyel aztán elhalmozzuk magunkat.
Czilla igen szépen el tudta képzelni, milyen hangon kell szólnia annak a
Nemtőnek, akinek a meghatalmazó levelét a Gyöngédség, a Barátság és a
Testvéri Szeretet láttamozták, s egészben véve meg volt elégedve a »nagy
jelenet«-ével, de öröme nem tartott sokáig. A hatás nagyobb volt, mint
remélte, s e váratlan siker kissé megdöbbentette. Balázs, ahogy Czilla
előre látta a döntő szczénát, nem kiáltozott a fájdalomtól, nem ágált,
nem ugrott fel a helyéről, s nem tombolt, mint a _Vercingetorix_
Pompejá-ja egy teljesen hasonló drámai helyzetben, tovább is csöndesen
beszélgetett vele, sőt folyvást mosolygott, mint minden félszeg ember,
aki leplezni akarja, hogy a szive csordultig van; de a változás, mely
ezen a mosolygó arczon egy pár percz alatt végbement, még a Czilla
zsenge lélek- és arczismerete előtt is valami olyan formát jelentett,
mint a mit közönségesen az ugynevezett facies hyppocraticából szokás
következtetni.
Ez az arcz, a melyet mindig egyformának látott, a mióta csak emlékezett,
megöregedett itt, a szeme láttára. A szeme és a szája körül egyszerre
csak ránczok bujtak elő, s a tekintete fénytelen és megtört volt, mint
egy megvert, vén kutyáé.
Czilla még soha se látott ilyet, s megijedt attól, a mit cselekedett.
Szerette volna visszakaparni, a mit mondott s egyszerre nagyon rajta
volt, hogy ráczáfoljon a tulajdon szavaira.
Balázs észrevette ezt az igyekezetet, s iparkodott a kis lányt
megnyugtatni.
– Ne féljen, Czilla, úgy intézzük a dolgot, hogy a mama semmit se fog
megtudni. Azt fogja hinni, hogy csak úgy, magától bomlott szét a dolog.
Én már törődött, beteges ember vagyok, s magának igaza van, jobb lesz
igy. Igen, még talán nekem is jobb, hogy ugy kellett történnie…
Hanem azért Czilla zavartan, s szivében nagy önváddal bucsuzott el tőle.
Lehorgasztott fejjel ment ki a szobából, s egy pillanatig arra gondolt,
hogy ha anyja rajta érné a perfidián, talán nem terhelné annyira a
felelősség azért, a mit, hiába, meg kellett tennie. Mért is, hogy nem
szóltak inkább a mamának?!…
Odaát, a nagy szobában, egyedül találta magát, s ugy tett, mint _Stuart
Mária_ utolsó felvonásában Leicester Lord, a ki tudvalevőleg nagy
felindulások közepette hallgatja a magánosságban, hogyan ácsolják a
közelben Máriának a vérpadot. Fülelni kezdett, s minden nesz, mely a
másik szobából áthallatszott, halálos rémületekbe ejtette.
Sokáig hallgatózott. Egy darabig ugy tetszett neki, mintha az a másik
ember, odaát, leülne az iróasztalához, s mintha a toll perczegését is
hallhatná. Aztán lépések hangja hatott át hozzá, majd minden
elcsöndesedett. Czilla a falhoz szoritotta fülét. Talán megint ir… A kis
lány szive nekivadultan kalapált. Szeretett volna átrohanni, de nem
mert. Végre hallotta, hogy elmegy. Elmegy s kivülről bezárja az ajtaját.
Czilla megkönnyebbülten lélekzett fel, szivére támasztotta mind a két
kezét, s boldogan mosolygott. Elmegy, bezárja az ajtaját, mint rendesen.
Tehát nyugodt, s nem ugy távozik el, mint aki nem akar visszatérni. Nem,
nem gondol arra, hogy agyonlőjje magát. Ugy megy el, mint a ki nem
készül semmi skandalumra.
Aztán az ablakból leste, merre, hová indulhat. S ahogy megpillantotta
azt a jól ismert régi divatu kalapot, mely még a kereskedő boltjában
fakult meg, épp ugy megesett a szive a poétán, mint ahogy egy pár nappal
előbb, más valakinek a szegényessége meginditott kissé egy pompás kabát
alatt szundikáló szivet.
Istenem, mért is hord ilyen kalapokat?! Hogy ilyenekhez szokott hozzá a
szükölködés és a nyomoruság éveiben?. Ok az?
Ki tehet róla, hogy nem fiatalabb, nem vidámabb, nem ügyesebb mozgásu?!
Ki tehet róla, hogy csak derék, tiszteletre méltó, ki tehet róla, hogy
nem hóditó, nem elragadó?!
S eszébe jutott a Göndöry Béla ragyogó czilindere, az érkező szezonnak
ez az első pompás virága, mely a legeslegelső angol kalap-ültetvényes
nagyhirü üvegházából került ki. Eszébe jutott a Göndöry lefegyverző
mosolya, ellenállhatatlan jókedve, szikrázó pillantásai, s kedves
kuruttyolása.
– Lehet-e, hogy ne őt imádjuk?!
Tagadhatatlan, hogy Göndöry Béla tartozik a czilinderével, az ingével, a
mult évi ebédjeivel, tartozik mindennel s mindenkinek a világon;
tagadhatatlan, hogy ifju életében máris annyi adósságot szórt szét
szerte a világba, hogy háromezerhétszázötven év kellene hozzá havi
részletekben fizetni vissza a tartozásait… Mindez igaz.
De, istenem, olyan fiatal!
– Hiába, mi nők már ilyenek vagyunk! – sóhajtott Czilla, s meggyőzvén
magát, hogy semmi oka a nyugtalanságra, ujra elővette a regényét.
Czilla sokat szokott egy lélekzetre elolvasni, s most is elintézett a
Sarah grófné ideg-izgató történetéből vagy egy fél-tuczat megrázóan
drámai jelenetet, midőn egyszerre eszébe jutott, hogy Hódy, aki ilyenkor
már pontosan itthon szokott lenni, ez egyszer nem jött haza. Ujra
elfogta a nyugtalanság, de most már nem adhatta át magát a tépelődésnek,
mert az anyja szavát hallotta.
– Czilla!
Czilla úgy megrémült, hogy torkán akadt az »igen«, s azt hitte, hogy egy
lépést se bir menni… De a kiváncsiság néha csudákat tesz.
Fodornénak az arcza borzasztó volt a maga nyugodtságában. Fodorné csak
addig volt jókedvü, a mig dühöngött; a nyugalom nála nagyon rosszat
jelentett.
– Ki kell irni a szobát! – szólt oda a kis lányhoz.
Czilla nem értette.
– Süket vagy? Azt mondom, hogy ki kell irni a szobát, és a czédulát le
kell vinni a házmesterhez.
– Miféle szobát? – dadogott Czilla az ijedtségtől elhaló hangon,
önvádtól gyötörten.
– Annak a gazembernek a szobáját! – fakadt ki Fodorné, s meglátszott
rajta, mennyire jól esik neki, hogy kifúhatja magát.
– Ah!
Bizony nagy kő esett le a szivéről.
De eltartott egy pár óráig, mig megtudhatta, hogy »az az ur« levelet
irt, melyben gyógyithatatlan s eddig nem ismert betegséget adván okul,
lemond a tervezett, nagyon megtisztelő összeköttetésről, s hogy
jelenléte ne okozzon még több kellemetlenséget, kijelenti, hogy a
lakásból kiköltözik, egyelőre pedig elutazik külföldre.
Ugyanebben az órában Ella az egyik szomszédasszonynál volt, a ki nagy
titokban egy levelet adott át neki. A levél ekképen szólt:
Édes, drága kis Ella!
Megtudtam, hogy mást szeret, s nem akarom, hogy miattam boldogtalan
legyen. Tudom, mit tesz az: boldogtalannak lenni szerelemből.
Elhallgattatom tehát az önzésemet, mely azt mondja, hogy magával együtt
élni édes, nagyon édes volna még akkor is, ha szerelmet érezni nem is
lehet irántam.
Legyen boldog azzal, a kit szeret.
Egyszer azt mondta nekem, hogy mindig jó lesz hozzám, és sohase fogom
megbánni, hogy magát választottam.
És én tudom, hogy arról mondok le, aki mindenképpen a legjobb feleség
lesz a világon.
Mégis lemondok. Sőt lemondok arról is, hogy valaha láthassam. Nem tudom
látni, amint másra gondol, nem akarom látni, amint elviszik hazulról.
Kiszakitom magamat abból a környezetből, mely család helyett családom
volt, s elhagyom a helyet, amely nekem mindig az otthont jelentette.
De oly gyönge vagyok, hogy nem tudom ezt megtenni egy utolsó isten
hozzád nélkül.
… Igaza volt: soha se bánom meg, hogy magát választottam.
A mikor ezeket a szavakat mondta, nagyon, nagyon boldog voltam.
Ez volt egész életemnek egyetlen boldogsága.
Isten áldja meg érte.
_Hódy Balázs._
Ez a története annak a szerelemnek, a melyről egy szóval se emlékeznek
meg a Hódy Balázs költeményei, se a rondeauk se a madrigálok, se a
balladák se a vegyesek.