Kevéssel a mi Urunk Jézus Krisztus születése előtt, egy bizonyos
Vercingetorix igen sok kellemetlenséget szerzett Julius Caesarnak. Ő
szervezte ugyanis a nemzeti ellenállást, melylyel a hóditó Róma
Galliában találkozott; s ő volt az a kemény dió, mely a legjobban
próbára tette az ó-kor Napoleonjának csodálatos éhségü fogait.
Vercingetorixnak sokba került ez a világ-históriai nevezetesség; néhány
csatavesztés után rablánczra fűzték, élére állitották a fogoly-seregnek,
mely a győztes diadal-szekerét követte s aztán kivégezték.
Ugyanez a Vercingetorix, vagy helyesebben szólva: Celtillonatus (mert a
Vercingetorix név csak fővezéri rangját jelentette) sokkal későbben,
nevezetesen Krisztus után 1889-től 1892-ig, épp annyi álmatlan éjszakát
szerzett Hódy Balázsnak, mint hajdan Julius Caesarnak.
Hódy Balázs ugyanis lelkének minden erejével rajta volt, hogy a gallus
törzsfők eme legjelesebbikét először is: bele szoritsa öt felvonásba,
azután pedig kifejtse négyezer sor szépen hangzó versben. Ez pedig
bizonyára nagyobb munka volt Gallia meghóditásánál.
A nagy mű, mint emlitettem, három évig tartott. Hogy mért ilyen sokáig,
megmagyarázzák a következők. Balázs minden felvonást kétszer-háromszor
dolgozott át, s háromszor kezdte ujra irni az egészet. Vercingetorix
irodalmi monumentuma tehát körülbelül negyven felvonás sirhalmán
emelkedett.
A három átdolgozást három különböző szinház mintegy
nyolczszor-kilenczszer utasitotta vissza; négyszer elfogadták a darabot,
oly föltétellel, hogy a szerző irja át egyik vagy másik felvonást. Hol a
végét, hol az elejét, hol a közepét kellett megváltoztatnia; s egyszer
ki kellett küszöbölnie majdnem összes főalakjait. E kivánságokhoz
képest, Vercingetorix átélt mindent, a mit embernek csak átélnie
adatott. Visszautasitotta Caesar nejének, Pompejának szerelmét s midőn
már-már legyőzte Caesart, a boszuálló Pompeja karja érte utól; majd
elcsábitotta Pompeját, s ekkor a féltékeny Cambra, elhagyott
menyasszonya, veszitette el. Hol győzött, hol legyőzték; hol meghalt a
tragédia végén, hol pedig megnősült és gyermekeket hagyott hátra.
Meghalt a kinpadon, elpusztult méreg által, szivét keresztüljárták a
római lándzsák, majd kardjába dőlt a maga jószántából. Mindent
megkóstolt, a mi földi kín s öröm; csak a szinpadra, ah a szinpadra, nem
juthatott el soha!
Önök azt fogják kérdezni: mi köze volt Hódy Balázsnak ehhez az oly régen
elhunyt, s különben tiszteletre méltó gallus törzsfőhöz, hogy ily
javithatatlan makacssággal ragaszkodott hozzá?! A szinházaknál pedig azt
kérdezték: »Mi a kő ütött hozzá ehhez az emberhez, hogy nem hagy békét
Francziaország előidőinek, melyek mai napság már oly csöndesen viselik
magukat, s nem vétnek a légynek se?!«
Sajnos, ezekre a kérdésekre nem tudok felelni. Hogy mi vonzotta hősünket
a Vercingetorix ködös alakjához ellenállhatatlan erővel: ez ama titkok
közé tartozik, melyeket az alkotó lélek magával visz a sirba. Talán
gondolatában az az alak, akit munkájában Vercingetorixnak nevezett,
tulajdonképpen ő maga volt, Hódy Balázs; egy ismeretlen Hódy Balázs,
akit nagy energiájának s méltó büszkeségének pompás teljességében mi nem
láthattunk soha, de akit ő felfedezett szive rejtekén. A tragédia
hatalmas legénye, ez a telivér ifju barbár, aki csak azért éli végig
Rómában a műveltség fényüzésében duskálkodók elegáns, kicsapongó életét,
hogy aztán tapasztaltabb szemmel, de a régi barbár erővel védelmezhesse
népének szabadságát, igy, messziről nézve, nem igen hasonlitott ugyan
ahhoz a kopott czilinderben járó, nélkülözésekből táplálkozó, szerény
figurához, aki a Rózsa-utcza tájékán Hódy Balázs néven volt ismeretes,
de ki láthat be a lélek mélységeibe?! Ki tudja, minő érzéseket találnak
néha a lelkükben azok a jámbor megjelenésü, rezignált, tétova járásu
emberek, akiket az utczán oldalba lökdös az egész világ?!
Szóval, hősünket ebben az időtájban sokkal inkább foglalkoztatta
Vercingetorix, akit talán az igazi Hódy Balázsnak gondolt, mint a külső
világ előtt is ismeretes énje, a kopott czilinderes, álmatag sétáló. Ama
bizonyos három esztendő alatt jóformán nem is volt más gondolata, mint
ez a Vercingetorix.
E példátlan makacsságot ne tessék nagyon megitélni; vannak bünök,
amelyek önmagukban hordják büntetésüket.
A halottaikból felidézett gallusok nemcsak nyugtalan éjszakákat, hanem
temérdek fáradságot s még több gondot okoztak Balázsnak. A hányszor
egy-egy jelenetet megváltoztatott, mindannyiszor ujra hozzá fogott a
»tisztázás«-hoz; s munkáját mindig legelülről kezdte, majd kék, majd
zöld avagy a változatosság kedvéért karmin-szinü tintával kaligrafálván
le az egész darabot gyönyörü szép velin-papirra, onnan kezdve, hogy:
_Vercingetorix_, eredeti szomorujáték öt felvonásban, irta: Hódy Balázs.
Személyek…
egészen a 476-ik oldalig, amelynek alján ez a nyugodt, önérzetes szó
ékeskedett:
_Vége_.
Vége!… Dehogy volt vége. Hányszor irta le nagybetükkel ezt a nyugodt,
önérzetes szót! S minden elmult… viharzó érzelmei szerény, borus
hangulatokká zsugorodtak össze; tünt, tünt az ifjuság; az emberek
elhaltak mellőle, s körülötte rendre felnőttek a gyermekek; ezüst szálak
csillantak fel borongó homloka fölött; uj város épült fel a réginek a
helyén, s uj világok keletkeztek ott, ahol sokáig temető volt; de
_Vercingetorix_-nak csak nem akart vége szakadni.
Mindig támadt egy aggodalma, mely ujra kezdette vele hol az egyik, hol a
másik felvonást; s az igazgatókból, dráma-birálókból álló külső világ is
oly tulontul tökéletesnek kivánta Caesar szerencsétlen ellenfelét!…
Ilyenkor néhány délután elzárkózott s hangosan diskurált magában. Néha
egy hétig is eltartott, mig egy-egy jelenetet átdolgozott. Ha aztán
elkészült, az uj munkálatot sorra felolvasta a meghittjeinek.
Szivesebben olvasta fel kétszer, s mindegyiknek külön-külön; hogy
félreértés ne essék a dologban, s talán kissé azért is, mert szerette
hallani a verseit…
Meghittjei rendesen igen meg voltak elégedve a legujabb variánsokkal, s
néha tán kissé nagyon is dicsérték az uj passzusokat a régiek rovására.
Kiváltképpen Udvarhelyi ur, aki Vercingetorix legállhatatosabb tisztelői
közé tartozott, noha nem értett vele egyet. Udvarhelyi ur nevezetesen
ugy találta, hogy Vercingetorixnak nem volt igaza, midőn Caesarral
szembe szállott. Caesarnak győznie kellett, igy kivánta ezt a történelem
logikája. S ha Vercingetorix ismerte volna a társadalmi egyensuly
törvényét, bizonyára lemond a meddő küzdelemről.
Fodor viszont abban a nézetben volt, hogy Vercingetorixból csak a
praktikus érzék hiányzott s ha áldozatul kellett esnie, tisztára eme
fogyatkozásának tulajdonitható. Meglehet, titokban egyébb kifogásai is
voltak a gallus törzsfő ellen. Mialatt Vercingetorix tétovázva kereste
az utját a szinpad felé, Fodor három különböző repülő-gépet talált fel s
ráadásul fölfedezte a veloczipéd-zongorát. Ehhez mérten nem csoda, ha
kissé nehézkes járásunak találta Caesar ellenfelét. De ha voltak is
némely kifogásai, óvakodott ezeknek hangot adni, mert Vercingetorix az
idők folyamán egy hatalmas pártfogóra tett szert, akivel nem volt
tanácsos vitatkozni.
Ez a hatalmas pártfogó Fodorné volt. A Fodorné esztetikai meggyőződései
ugyan kissé sajátságosaknak tünhetnek fel önök előtt, de nem
hallgathatom el, hogy ezek a nagyon egyéni esztetikai meggyőződések
fölötte imponáltak Fodornak a határozottságukkal. Fodorné tudnillik ugy
vélekedett, hogy az a tragédia, melynek a szerzője minden este hétkor
jár haza, kisasszonykákkal nem barátkozik s nem csinál adósságokat: a
legjobb tragédia a világon. S _Vercingetorix_ e tekintetben páratlanul
állott a világ-irodalomban. Fodorné nem csinált belőle titkot, hogy Hódy
Balázst tartja az egyetlen becsületes férfiunak e kerek világon,
következésképpen, ha a darabját nem adják elő, az szamárság és
alávalóság, ami különben természetes, mert hisz a szindarabok előadása
tekintetében, igen oktalanul, nem az asszonyok rendelkeznek. Ha
véletlenül Fodornétól függ, az erkölcstelen bohózatok és operette-ek
bizonyára már régóta kipusztultak volna a világból s helyettök ma is
_Vercingetorix_-ot adnák, okulására az ifjaknak s gyönyörüségére az
idősebbeknek.
Ezen a hatalmas gyámolon kivül Vercingetorixnak még egy patronája volt:
Ella kisasszony.
Önök, akik ismerik a tizenhét éves lányok szivét, nem hisznek e
pártfogás őszinteségében s önöknek igazuk van. De a mi Hódy Balázst
illeti, ő ismerte a világ-históriát, ismerte a dramaturgia szabályait,
ismerte a verselés művészetének minden apró furfangját, ismerte
Ifigénia, Ofélia, Zaïre, Phaedra és Melinda jellemét a kétségbeejtő
részletekig, csak éppen a tizenhét éves lányok szivét nem ismerte.
Honnan ismerte volna a rejtelmek rejtelmét?! S hogy ne hitt volna e két
nagy fekete szem sötét nedvességben égő tüzének, mely biztatón
világitott feléje, ahogy egy nyugodtan haladó kis hajó lámpái
vilagitanak éjjel, a tengeren…?!
Ez a két nagy, fekete szem ott világitott mellette, mialatt ő egy-egy
hatalmas tirádával vesződött, avagy abban fáradozott, hogy a czezurák,
melyek szerettek ki-kitörni, a helyökre kerüljenek. Csak ki kellett
szólnia a másik szobába: »Ella kisasszony, lesz olyan jó?…« s Ella
kisasszony helyet foglalt vele szemben a hinta-székben, készen rá hogy
ismét röviditsen vagy két sort a Cambra örök siránkozásán.
Ilyenkor Balázs olyan aggodalmasan nézegetett rá, mintha magát a múzsát
kérdezné:
– Jól lesz igy, Ella kisasszony?
Természetesen Ella kisasszony mindig meg volt elégedve az ujabb
variánssal. Lealkudott egy-egy fölösleges hasonlatot, szétbontatott
néhány periodust s ezzel megnyugtatta a lelkiismeretét. Aztán
megjutalmazta a költőt olyanféle kijelentésekkel, hogy:
– Most már ez a jelenet tökéletes.
Balázs ugy találta, hogy e nyomatékos itéletekkel szemben nincsen
apelláta s _Vercingetorix_ot illetőleg az irodalom-történetnek nem lehet
egyéb dolga, mint hogy egyszerüen helyben hagyja az Ella kisasszony
kritikáját. Végre is, a drámairó számára nincs magasabb areopág, mint a
női sziv. Azért irunk, hogy varázsvesszőnkkel még a kősziklából is
kifakaszszuk a megindulás forrását s hol van a megindulásnak gazdagabb
forrása, mint a női szivben?!
Mindig ilyennek képzelte a szép iránti érzék megtestesülését, aminő ez a
légies alkotásu, vékony, karcsu kis lány volt. Ella az arab regék
álmatag járásu, fátyolszin arczu keleti leányaira emlékeztetett, akik
egy-egy rizskása szemből élnek s akiknek a tekintetében annyi a mélység,
mint az indiai tengerben, a gyöngyhalászok Eldorádójában… Mesés könyvek
között nőtt fel; élete abból állt, hogy szép dolgokat hallott s
olvasott; finom kis dologtalan keze arra termett, hogy egy Hafiz
homlokát simogassa s álmokba ringassa a költők szultánját. Ilyen
lehetett Seherezáde, aki Álom-országból származott s álom-világban élt.
Az igazat megvallva, Balázs tévedett s Ella kisaszszony éppenséggel nem
volt elragadtatva a három esztendőn át mindennap emlegetett
Vercingetorixtól. Ellenkezőleg, a szegény Cambrát, aki annyi felvonáson
át epedett hiába, hihetetlen libának találta, s Vercingetorix meg a
szánalmas élhetetlenség nagyon rokon fogalmak voltak előtte. Ugy
tartotta, hogy Vercingetorixnak mindenekelőtt el kellett volna vernie
Caesart, mint a kétfenekü dobot; aztán, ha egy csepp férfiasság van
benne, felpofoz egy pár szinház-igazgatót, végigvonul hadseregével
Európa összes szinpadjain, ott keveset beszél, de annál többet
trombitáltat s ha ész nélkül tapsolják, akkor kedvesen szalutál, ah,
szalutál!…
Hanem Ella kisasszony mindezt nem mondta senkinek, amint hogy abban a
korban volt, mikor a leányok semmit sem mondanak el abból, amit
gondolnak. Nem volt közlékeny természetü; hallgatag volt már gyermeknek
is, s a válságos évek csak fokozták a zárkozottságát. De Vercingetorix
felől meg éppen óvakodott volna tiszteletlenül nyilatkozni, nemcsak
Balázszsal szemben, hanem bizalmasabb körben is. S ennek megvolt a maga
nagyon egyszerü magyarázata.
Egy szép nap ugyanis, mikor Balázs arra kérte, hogy este felé legyen
kegyes meghallgatni a tragédia visszavonhatatlanul utolsó felvonását,
titokban kijelentette Fodornénak, hogy ő bizony nem hallgatja azokat a
szamár verseket, hanem elmegy az apjával s Czilla hugával a czirkuszba.
Ez a kijelentés a Fodorné amugy is szüntelen forrongó haragját hirtelen
vagy háromszáz fokra hevitette, s az anyai kéz egy párszor oly
barátságtalanul talált hozzá nyulni Seherezádéhoz, hogy a fátyolszin
arczon két bazsarózsa virult ki, mint ahogy a Szent Ágnes érintése
nyomán is virágok termettek. Fodorné ugyan egyébként nem igen
hasonlitott Szent Ágneshez, de otthon nagyobb tiszteletben részesült a
kalendáriom összes hitvallóinál, s Ella kisasszony ezt a napot
megjegyezte magának.
Fodorné különben, a nagyobb érthetőség kedvéért, egy kis prédikácziót is
füzött e minden szónál ékesebben szóló anyai intelemhez. Sajnos, e
bizalmas természetü magánértekezletnek csak éppen a fináléját idézhetem,
mely a következőkép hangzott:
– Velem pedig ne próbálj ujjat huzni, mert kitekerem a nyakadat, alávaló
kölyök!
Seherezáde nem felejtette el se ezt a tanácsot, se Vercingetorixért
szenvedett mártiromsága rózsáit. Engedelmességre szoktatták, s
alkalmazkodó természetü volt, mint az apja.
Ha ezek után önök ugy találják, hogy Fodornénak messze nyuló, s
beláthatatlan szándékai lehettek, melyek nemcsak leányára terjeszkedtek
ki, hanem a reménytelen jövőjü Vercingetorixra is: hát én erről nem
tehetek, csak annyit bátorkodom megjegyezni, hogy a Fodorné szándékait
nem szokta elfujni a szellő.
Ismerte-e ezeket a szándékokat Ella kisasszony egész terjedelmükben, s
ha igen, mi volt róluk a véleménye? – ezt én nem tudom megmondani. Ki
látna be egy örökkön hallgató leány lelkébe? A leányok különben, akár
hallgatnak, akár beszélnek, nemcsak az udvarlóikat játszszák ki, hanem a
regényirókat is.
Önök majdan itélni fognak a tényekből.
Elég az hozzá, Ella kisasszony, valószinüleg felsőbb meghagyásra, sok
barátságot tanusitott a szegény Vercingetorix iránt, s ha patronájának
mondtam, ez nem volt tulzás, mert, bár tudtán és akaratán kivül, igen
nagy szolgálatot tett a bolygó hollandi e gallus testvérének.
Ennek a szolgálatnak a történetét akarom a következőkben elmondani.