Az ember néha szép nyugodtan, egyenesen és mozdulatlanul fekszik az
ágyában, s mindamellett szentül meg van győződve róla, hogy szélsebesen
kering egy ismeretlen középpont körül, a szobával, a butorokkal, a
székrerakott ruhadarabokkal és a fali órával egyetemben, mely szomoruan
tiktakkoz ehhez a kalandhoz. Ebben a lelkiállapotban a legtarkább képek
váltakoznak az ember előtt: ismeretlen bibornokok, akik velünk együtt
forognak, dühösen kiabálnak reánk s mi nem értjük a beszédjöket,
lokomotivek vágtatnak rajtunk keresztül, oly gyors egymásutánban, mintha
ágyunk volna a legkedvesebb séta-helyök, pióczák másznak a testünkön és
mi hiába igyekezünk szabadulni tőlük, veszett kutyák vesznek üzőbe s
torkunkon elakad a segitségkiáltás, a torony tetején találjuk magunkat s
nem leljük meg a levezető utat, fájdalmasan tapasztaljuk, hogy egy ur
ágyugolyókat vagdos a fejünkhöz, s mikor a fejünkhöz kapunk, rémülten
vesszük észre, hogy a fejünket elvesztettük valahol, ellenben helyette
egy luftballon ül a nyakunkon…
Nem sokkal azután, hogy itt akarta hagyni e siralomvölgyet, Balázs
bekötött fejjel pihent vánkosán, és sorra látta ezeket az ismert
képeket. Fel-felriadt, s ijedten tekintgetett szét a szobában, de nem
látott, és nem is hallott semmit. Hiába hallgatózott és meresztgette a
szemét; vak volt és süket. Majd ujra elszenderedett.
Azt álmodta, hogy egy ismeretlen temetőben sétál, szép, virágos sírok
között. Naplemente után lehetett az idő, s ez a temető olyan végtelenül
szomoru volt.
Egyszerre egy kriptát pillantott meg, barátságos, nyitott ablaku
kriptát, melyet vadrózsák környeztek. A kriptának az ajtaja is nyitva
volt; bement.
A hogy bement, az ajtó becsapódott utána; kinézett az ablakon, s nem
ismert rá a temetőre. Most már nem szomoru volt a táj, hanem félelmetes.
Valami végtelen szorongás fogta el. Ki akart menni; de az ajtó nem
nyilt. Az ablak felé fordult, de ekkor valami rejtelmes zúgás támadt, s
rémületében nem mert megmozdulni.
S mialatt az ajtót döngette, azalatt a kripta belseje elváltozott.
Észrevette, hogy – különös! – az ablakkal szemben egy kályha áll.
A rejtelmes zúgás pedig növekedett s már egész közelről hallatszott.
Ebben a pillanatban megnyilt a kályha ajtaja s hogy, hogy nem, egy fehér
ruhás, szőke kis lány lebbent ki a kályhából. Vállán porköpönyeg volt, s
barátságosan nézett Balázsra.
A szájához tette az ujját s intett Balázsnak, hogy csendesen legyen.
Majd kinyitotta az ablak másik szárnyát is s rámutatott a sötét sarokra.
Balázs megértette, hogy oda kell rejtőznie.
Éppen ideje volt, hogy elrejtőzzék. A szőke kis lány eltünt s a kriptán
vad szélforgatag süvöltött keresztül. A kályha ajtaja felcsattant s
rejtekéből titokzatos, seprünyélen lovagló alakok rohantak elő, pipaszár
testü szörnyek, a kiknek nem volt fejök, csak kalapjok. Ezek őt keresik.
A szörnyek keresztül vágtattak a kriptán s kilovagoltak az ablakon. Most
már nem félt. Tudta, hogy nem fogják megtalálni, mert a kis lány
elrejtette.
És csakugyan, a zúgás elhallgatott; a kisértetek elvonultak.
A kis leány pedig bemosolygott az ablakon, a vadrózsák közül, mintha azt
mondta volna:
– Ugy-e, hogy kijátszottuk őket?!
Aztán fölemelte kis varázs-pálczáját, a kripta ajtaja megnyilt magától s
Balázs virágos rétre lépett. A temető eltünt. A messzeségből egy tó
ezüstje csillámlott elő, majd ugy tetszett neki, hogy a tavon paloták
ringanak. Egyszerre valami különös hangot hallott… igen, ez egy kocsi
dübörgése. Fölébredt.
Az álomképek eltüntek, de a kis lány ott ült az ágya mellett.
Balázs megkönnyebbülten lélekzett fel. Letörülte arczáról a veritéket, s
fölemelkedett ágyában, már a mennyire birt.
– Elmentek a rémek? – kérdezte suttogva.
A két fogsora összevaczogott, tekintete zavaros volt, s látszott rajta,
hogy még csak félig van magánál.
A kis leány nem értette, miféle rémekről beszél.
Fölugrott a székéről, ahol előbb mozdulatlanul ült, mint jó kis gyerekek
az iskolában, közelebb hajlott a beteghez, s aggodalmasan
kérdezősködött:
– Behivjam a mamát?
De Balázs már nem hallotta. Egy másvilági forgószél ismét magával
ragadta silány öntudatát, s visszavitte a sötét, őrülten keringő
kaoszba.
A kaoszból most már másféle szörnyek bontakoztak ki. Viziló, amely
villámokat tüsszögött; veszett farkasok, amelyek folyvást a sarkában
voltak s rá ugráltak, hogy elharapják a torkát; és skorpiók, amelyeket
nem tudott lerugdalni magáról.
Eszeveszetten futott álmában: a lélekzete elállt, szive a rémülettől
vadul dobogott, s a lábát egyre nehezebbnek érezte. Végre elbukott, s
átadta magát a teljes öntudatlanság első, édes öleléseinek. Majd hűs
áram csapta meg az arczát; egy sirdombon feküdt, felette égi békében
fénylett a hold, s a fehér márvány sirkövek arany-szemeikkel
szemrehányóan meredtek rá.
Megismerte a szomoru temetőt, amelyet előbb látott.
Egyszerre ugy tetszett neki, mintha sok, sok idő mult volna el valami
névtelen, rettenetes dolog óta, s ő ezalatt, nyomorultul, nem gondolt
volna egyébbel, csak hitvány énjével. A szive összefacsarodott;
szeretett volna sirni, de nem tudott.
Ekkor, mintha egy puha kis kéz megsimitotta volna forró homlokát. A kis
leány volt, aki intett neki, hogy keljen fel és kövesse.
De a sirdomb nem eresztette. Magához szítta erőtlen testét s a kinosan
fölemelt kar visszahanyatlott.
Még egy utolsó erőfeszitést tett. Azt hitte, hogy meg kell halnia. De
nem halt meg, hanem ujra fölébredt.
És most már egészen természetesnek találta, hogy a kis leány ott ül az
ágya mellett.
– Nem akarok visszamenni a temetőbe – hebegte, amint megpillantotta. –
Csak a temetőbe ne!… Nem akarok a temetőbe…
A kis leány ugy nézett rá, mint egy ijedt mókus. Alig volt hét
esztendős, s azelőtt soha se látott beteget.
De ha szorongott is egy kicsit, megmoczczanni nem mert a beteg ágya
mellől.
A beteg makacskodott.
– A rémek nem mentek el; ott bujkálnak a temetőben. Nem akarok
visszamenni a temetőbe.
– Behivjam a mamát? – szólalt meg a kis leány félénken.
Még nem volt egyéb mondani valója.
De Balázs nem hallotta. Szempillái le-lecsukódtak, s a hogy ujra meg
ujra rájött az aléltság, fantasztikus alakok szárny-csapását érezte a
homloka körül.
Önök bizonyára méltóztattak észre venni s én nem is tagadom, hogy hősünk
fent idézett szavaiban kevés volt az értelem, ellenben annál több a
következetlenség, világos jeléül annak, hogy amikor egy-egy perczre
ébren volt, álomképei tovább foglalkoztatták, s ezek az álomképek
összefolytak előtte. De mikor valakinek a feje ugy össze-vissza van
varrva, mint egy kinai krepp látogató-ruha, s mikor az ember a
koponyáját összetákoló bandage-októl nem sokkal lát többet a világból,
mint egy két napos borz, azt hiszem, számot tarthat némi elnézésre.
Különben, ne tessék azt képzelni, hogy mindez csak egy jámbor
versfaragóval eshetett meg, s helyében az angol testőrség egy fránya
gárdatisztje nyugodtan czigarettázott volna hetyke uniformisában. A
vas-emberekről szóló legenda csak mese; a legvidámabb krakélereknek is
vannak gyönge óráik; és Richard gróf, a soha se félő, méltóztassék
elhinni, maga is megilletődött egy pillanatra, amikor a halott karja
egyszerre csak torkon ragadta.
A mi Balázst illeti, akit ez alkalommal lehetetlen hősünknek mondanom,
Balázs mentségére tehát meg kell jegyeznem, hogy a köznapi életben nem
árult el hasonló gyöngeségeket. Meglehetősen méltóságos tartásu ur volt,
aki már csak a hivatása iránti tiszteletből sem szaladt volna meg
semmiféle verekedésből. Nyugodt föllépése és hidegvére koronkint
imponáltak is, s ha elárulom, hogy inkább csak elvből, mint természettől
volt bátor, ez a mi titkunk marad; a nagyvilág, barátai és ellenségei,
nem tudtak s nem fognak tudni róla.
Csakhogy azok a tökéletes gentleman-ek, akiknek a lelke is oly keményre
van vasalva, mint gyönyörü ingpánczéljok, azok az impekkábilis
regény-hősök, akik mindig, minden körülmény között megőrzik parfum-nel
beitatott flegmájokat, s hidegen nyujtják át vizit-kártyáikat a
kisérteteknek, avagy órákig antichambriroztatják a kőszobor-vendéget,
hogy aztán felséges grandezzával kináljanak neki helyet a causeuse-ön;
ezek a tökéletes hősök kevesebben vannak, mint a regényekből gondolná az
ember s legpompásabb példányaikban sem emelkednek felül minden kritikán.
Megszoktuk azt képzelni, hogy a gyermek idő multán átváltozik s ember
lesz belőle, ember, akiben nyoma sincs az egykori gyámoltalan lénynek.
Ez az elő-itélet épp olyan hamis mint a többi. A gyermek nem vész el az
emberből soha; csak elrejtőzik benne. A viszontagságok, az idő, a
védekezés szüksége kérget növesztenek könnyen sebezhető, érzékeny bőre
körül, amint hogy a jóságos természet karmokkal, szőrmezzel vagy
szárnyakkal látja el az állatokat, hogy meg tudják állni helyöket az
éghajlat és az időjárás véletlen változásai közepett, meg a többi
állatokkal szemben. A kit meglett embernek mondunk: az a gyermek – állig
fegyverben; ugyanaz a siránkozó kis teremtés, aki volt, aki azonban
megtanulta, hogyan takarja el s hogyan védje a gyöngeségeit. Ha módodban
van megkapargatni atyuskát, megtalálod a nyomorult kis kozákot, akinek
szakálla és dsidája nőtt, de azért féreg maradt, és legeslegbelül féreg
módjára retteg, mikor szemben találja magát a roppant Bizonytalansággal.
Ha tehát önök ugy találják, hogy Balázs félt és ostobaságokat beszélt:
legyenek kegyesek elismerni, hogy ez előfordul a legjobb családokban is.
A kis lány tágra nyilt szemmel bámult rá. Egy nyitott könyv hevert kis
térdein, de nem nézett belé. Oly különös, oly titokzatos s oly
megriasztó volt, a mit látott, hogy egy más, csodálatos világ sejtelmei
fogták el. Leánygyermek volt: érdeklődött még a halál iránt is.
Bizonyára jobban szeretett volna odakünn lenni. A nyitott ablakon
keresztül hallotta az utcza tarka zsivaját, s egy szemtelen napsugár oly
hivogatóan tánczolt előtte a padlón!… A tágas, piszkos, nagy udvarra
gondolt, a hol kis czimborái alighanem vigan keringenek a gyapjuzsákok
mellett. Azt hitte, hogy hallja őket, a mint körben éneklik:
Lieber Herr von Kohn,
Lieber Herr von Kohn,
Lieber Herr von Ko-o-o-ohn…
De nem jutott eszébe, hogy megszökjék, s maga is beálljon a Ko-o-o-ohn
ur colonne-jába. A Fodorné háznépe jól volt nevelve, s a mit egyszer
Fodorné megmondott, az ellen nem lehetett feljebbezni semmiféle
instancziához.
Koronkint, a mikor a beteg fészkelődőtt, nyugtalanság fogta el. Valami
megnevezhetetlentől tartott, maga se tudta mitől. S már-már közel volt
hozzá, hogy rémülten acsarkodjék az anyja után, midőn egy-egy mély
lélekzet hangja ujra lecsendesitette pihegő kis szivét.
És gyermeki lelke megzavarodva bámult bele a mennyezetes ágy titokzatos
homályosságába. Még nem tudta, hogy micsoda az élet, s mégis szorongott,
mint a madarak a viharban. A halál nagy misztériuma csapott feléje a
gyűrött párnák közül.
Csend volt, s a gyermek nem moczczant. Csak a két nagy fekete szeme
égett, mint őrtűz ég a sötét, végtelen pusztaságban.
Egyszerre a beteg fölvetette rá tekintetét s megszólalt:
– Kicsoda maga?
– Én… én a lánya vagyok a mamának – felelt a gyermek meglepetten.
– És kicsoda a mama? Hol van a mama?
– A mama kinn van a konyhában, mert a Czili sir.
A beteg nem okosodott ki ezekből a feleletekből.
– És maga, maga mit csinál itt?
– A mama azt mondta, hogy itt maradjak, és ha viz kell, adjak vizet.
– Mást nem mondott a mama?
– Azt mondta, hivjam be, ha kell.
– Hát hogy hivják magát?
– Ella. Fodor Ella.
– Fodor… Fodor… Nem emlékszem.
A gyermek nem mert felelni.
A beteg csodálkozva nézte s erőltetni kezdte az emlékezetét:
– Fodor… Fodor… A Fodor-féle óra…
– Igen, igen – erősitette a kis lány.
Végre, nagy nehezen, Balázs észbe kapott.
– Tudom már. Az ott az én székem… erre van az ablak, s az ott a
Fodor-féle óra.
Nagyra volt vele, hogy sikerült maga elé képzelnie meghitt barátját s
tovább kérdezősködött:
– Régen fekszem már itten?
– Régen.
– Van már egy napja?
– Van már talán egy hónapja is.
– És mért? Beteg vagyok?
– Igen.
– Mért vagyok beteg?
– Mert nagyon fáj a feje.
Aztán mind a ketten elhallgattak. Balázs nem tudott hova lenni a
csodálkozástól. Mindez ujság volt előtte.
S egy darabig gyanakodva nézett a kis lányra. Vajon igazat beszél-e?
Majd ujra megszólalt:
– Mi van az ölében?
– Egy könyv.
– Milyen könyv? Mesés könyv?
– Igen. A _Csizmás kandur_.
– Szép a _Csizmás kandur_?
– Ó, nagyon szép.
– Mesélje el nekem. Én nagyon szeretem a meséket.
A kis lány engedelmeskedett. Ugy szoktatták, hogy ne legyen más
gondolata, mint: szót fogadni.
És ijedten, az első lámpa-láz mondhatatlan szorongásai közepette,
kezdett hozzá:
– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy molnár. Annak volt három fia,
és egy malma, és egy szamara, és egy kandúr-macskája. És meghalt. És azt
mondta a három fiunak: »Nektek hagyom a malmot, a szamarat és a
kandúrt.«
Az elbeszélés tulajdonképpen alig állott egyébből, mint az _és_nek,
ennek a barátságos kötőszócskának, fölötte gyakori ismétléséből.
Kénytelen vagyok megvallani, hogy a logika a sötét középkor óta csak
igen ritkán szenvedett nagyobb rövidséget, mint regényem hősnőjének
szóban forgó debut-je alkalmával.
Balázs nem tudott utána ugrálni a kis lány szárnyas fantáziájának.
Olyanformán volt, mint a Hamupipőke, akinek a lencse-szemektől külön
kellett választania a borsó-szemeket; nagy erőfeszitéseket tett, hogy a
temérdek _és_ből kiböngészsze magát a mesét.
De ez a feladat tulságosan nagy munka volt az ő szegény fejének.
Belezavarodott a váratlan »azután«-okba s eltévedt a közbevetett
mondatok rengetegében.
Azt még sikerült megértenie, hogy a molnár legkisebbik fia, akit örökség
fejében a kandúrral fizettek ki, nagy búnak eresztette a fejét, jeléül,
hogy a pénz, hiába, pénz volt, már talán a paradicsomban is. De a kandúr
politikájának már nem tudott a mélyére látni. Ha a kandúr nyulat akart
fogni, a két zsák káposztát csak helyeselni lehetett; megmagyarázható
volt: a vadásztáska is, de mire kellett a kandúrnak a csizma?!
A kandúrnak bizonyára pusztán hiuságból kellett a csizma; a
legzseniálisabb lények se tökéletesek. De a Balázs elméje fáradt vala s
ettől fogva már nem igen tudott a kandúrral lépést tartani.
A beszélőre tudvalevőleg a hallgatóság épp ugy hatni szokott, mint
megforditva. Tüzelik avagy elcsüggesztik egymást. A jelen esetben
másképpen történt. Ha a hallgató figyelme bágyadt, viszont a mesélő neki
bátorodott. Lassankint bele élte magát abba a napsugaras, rejtelmekkel
teli, gyors átváltozásokban gazdag világba, mely a külvárosi bérház
sötét, szennyes kis udvarában oly bűvös-bájosnak tünt fel előtte.
Önök ismerik a _Csizmás kandur_ mód nélkül erkölcstelen meséjét. A
csizmás kandur a szédelgők ősapja; a Panama egy antediluviális hőse, aki
mindenre képes, csakhogy miniszterré legyen. Holtnak tetteti magát, s
megfojtja az ártatlan nyulakat, rideg stréberségből, pusztán azért, hogy
kellemetes lehessen a királynak, aki, ugy látszik, csak nagy ritkán
jutott nyulpecsenyéhez; majd hitelügyleti szédelgésre adja magát, s
különböző fenyegetésekkel rábirja a parasztokat, hogy az egész tájékot a
gazdája birtokának mondják a király előtt; végül furfangosan kieszelt
rablógyilkossággal hatalmába keritvén az óriás kastélyát, ünnepélyekkel
kápráztatja el és fonja be a királyt, akár Law vagy Fouqué. S mind e
gaztettek jutalmául: ura, az ál Karabás gróf, elveszi a
király-kisasszonyt, ő maga pedig miniszterré lesz, a mi, vélekedjünk a
miniszterségről bármiképpen, egy macskának bizonyára szép carriére.
Mondom, mód nélkül erkölcstelen történet ez. De, jóllehet erkölcstelen,
fölötte tanulságos. Megtanulhatjuk belőle, hogy a varázslatok idejében
is csak akkor vihette az ember valamire, ha jó partit csinált.
A mesemondó azonban máskép itélte meg az esetet, s látni való volt, hogy
a kandur feltalálása és lélekjelenléte imponálnak neki. A győztessel
érzett, s nem a legyőzöttekkel. A leány-gyermek hét esztendős korában
már hölgy, ha még olyan parányi is; a gyöngeséggel szemben a legjobb női
léleknek a mélyén is találhatsz valami hideg kegyetlenséget, amely
alapjában örökkön megérthetetlen marad előtted. Mária teljes volt minden
malaszttal; de a világ ma se volna megváltva, ha az emberré vált isten
földi hüvelyében nem férfisziv dobog.
Balázs már alig értett valamit a meséből. Lelkének kapui lassankint
becsukódtak, s a gyermek szavai megértetlenül koppantak vissza
koponyájáról, mely megvíhatatlan volt, mint egy jól elzárt, puszta,
elhagyott vár. De egyszerre a zárak felpattantak; egy pár hang utat
talált az alvó lélek kastélyába, s a beteg meglepetten nyitotta fel
szemét.
A kis leány ott tartott, ahol a király kifejezi a kandur előtt, mily
kellemesen lepte meg őt a Karabás gróf gyöngéd figyelme.
– Ah, Karabás gróf pompás gavallér! Biztositom őt nagy kegyemről.
Ezt a pár szót a kis lány olyan hamiskás grácziával mondta, a szemében
annyi kópéság nevetett, hangocskája oly telidesteli volt illedelmesen
visszafojtott vidámsággal, hogy Balázs nem ismert rá.
És most nézte meg először.
Vékony, madár-csontu, városi gyerek volt, akinek arczszine három
generáczió szomoru történetéről beszélt. Tulajdonképpen csak két nagy
fekete szem, mely csudálkozva nézett ebbe a furcsa világba, ahol minden
oly ujdonatuj, s minden oly érdekes.
Ebben a két nagy fekete szemben rendesen nem volt egyéb, csak temérdek
kiváncsiság. De, lám, tudtak azok sugározni is. S Balázs, uj életének
első világos pillanatában, fölfedezte, hogy a kis leány bájos. A csizmás
kandur története hirtelen megszakadt. A mesemondó ott hagyta szegényt az
óriás dolgozó-szobájában.
– És aztán? – sürgette Balázs a folytatást.
– Aztán nem tudom. Még nem olvastam tovább.
– Pedig a vége, az lehet még csak a legszebb.
– Majd megkeresem a könyvben, ahol elhagytuk.
– Igen, keresse meg, és olvassa fenszóval.
A felolvasás már valamivel lassabban haladt előre, mint az elbeszélés. A
nagy betük helyenkint kinos zavarokat idéztek elő, s a kandur, mikor a
legjobban kellett volna sietnie, ott rekedt valahol a kaland kellős
közepében.
Balázs pedig még olyanformán volt, mint a részeg ember. A kábultság
minduntalan elfogta, s kétszer is elszenderedett. Majd ismét felriadt, s
mialatt kétségbeesett erőfeszitéseket tett, hogy a felolvasót
követhesse, a legtarkább gondolatok ugráltak a fejében.
A részeg embert a szeszmérgezésnek mindjárt az első stádiumában főképpen
arról lehet megismerni, hogy a legkülönbözőbb jelenségek szeszélyes
összevetéséből, csudálatos merészséggel következtet általános
törvényekre, melyeket a józanság fölötte kételkedve fogad. A részeg és a
kába előtt nincs megérthetetlen; megtalálja az összefüggést a
legmesszibb eső tünemények között, s tisztán látja az élet
rejtelmességeit, legalább egy-egy pillanatra.
S Balázsnak ugy tetszett, hogy mikor fel-felocsúdik a fél
öntudatlanságból, melyből csak egy-egy perczre volt feltámadása,
madártávlatból ugyan s kicsinyben, de világosan látja az Életet minden
nyomoruságával egyetemben.
– Micsoda hitványság: élni! – kergetőztek fejében a karakán ideák –
türni a természet kegyetlenkedéseit, a mások igazságtalanságát, s azokat
az apró megaláztatásokat, amelyeket nem kerülhetnek el a legnagyobbak
sem… Micsoda hitványság dolgozni, verejtékezni, élni semmiért, azért,
hogy egy temetkezési vállalat szép tiszta jövedelemmel zárja a
számadásait! Élni azért, hogy csak keveset fázzunk, s ne szükölködjünk
lábbeliben! S mi kárpótlásunk van mindezért a nyomoruságokért? A
szerelem? Mi a szerelem? A jobbik esetben: nélkülözés, a rosszabbik
esetben: silány megszokás. Vagy az, hogy gyermekeink születnek? Ugyan
szép öröm; járnunk azzal a tudattal, hogy ezek a szánandó kis lények nem
kérték tőlünk az életet, s minden órában, minden perczben látni az
arczukon, hogy rosszul táplálkoznak! Szegény kis leány!
Aztán nem gondolt többé semmire: elaludt.
Másnap rossz napja volt. A rémek egyre a sarkában voltak, s ha egy pár
perczre vissza-visszatért szegényes, megviselt öntudata, azt a végtelen
lankadtságot érezte, mely a nagy orgiák után fogja el az embert.
De kábultságában néhányszor ugy tetszett neki, mintha ujra hallaná:
– Ah, Karabás gróf pompás gavallér! Biztositom őt nagy kegyemről.
S ez a képzelődés, nem tudta miért, kissé megvigasztalta.
… Mikor pediglen vagy félesztendő multával ismét emberszámba ment, törte
a fejét, mi módon fejezhetné ki háláját kis ápolója iránt, aki heteken
keresztül üldögélt az ágya mellett s ezenközben ujra megismertette őt a
mesevilág örömeivel.
Valami nagyon szép emlékre gondolt s hosszas tünődések után abban
állapodott meg, hogy neki fogja ajánlani, az egész világ és az egész
utókor előtt neki fogja ajánlani költeményei legszebbikét: az _Ululu
Laia_-at.
De azután eszébe jutott a mese a szegény vargáról, aki a kis lányának
karácsonyra egy kis piros csizmát csinált remekbe, mivel hogy egyéb nem
telhetett tőle. Mire az ajándék, amelynek a kitüntetett nem veheti
hasznát?!
Elszégyelte magát s lemondott a tervéről. Lassankint azután bele
nyugodott a gondolatba, hogy Fodor Ella kisasszonynak örökkön adósa fog
maradni.
De nem ugy történt.