Mikor Hódy Balázs Fodor Ella kisasszonyt először pillantotta meg, Fodor
Ella kisasszony tetőtől talpig mezítelen volt.
Egy kis teknőben feküdt és erősen acsarkodott.
Látni való volt rajta, hogy abszolute semmi hajlandóságot nem érez a
tisztálkodás eszméje iránt, mert oly hangosan tiltakozott személyes
szabadságának flagrans megsértése ellen, ahogy négy esztendős kis
torkától csak kitelhetett.
Fodorné azonban nem volt az az asszony, aki valami sokba vette volna a
személyes szabadság jogát s minden rugódozás és acsarkodás ellenére,
tovább szapulta.
Balázs meghökkenve állt meg a küszöbön e családi jelenet láttára.
– Hát maga megbolondult? – kiáltott rá Fodorné – hogy nyitva hagyja erre
a gyerekre az ajtót?! Kicsoda maga és mit akar?
– Bocsánatot kérek, ténsasszony – dadogott Balázs és sietett a
konyha-ajtót betenni – nem tudtam… A nevem Hódy s a házmesterné
utasitott ide.
– Ahá, maga a szobát akarja megnézni – konstatálta Fodorné.
– Igenis, kérem.
– Akkor hát várjon egy kicsit. Hé, Fodor!
A konyhában csak hárman voltak: Balázs, Ella kisasszony és Fodorné.
Tulajdonképpen azt kellene mondanom, hogy: négyen, mert elbeszélésünk
főszemélyei közül jelen volt Fodor Czilla kisasszony is, de az ő
szereplése ez idő szerint még oly szűk körre szoritkozott, hogy
bemutatását bátran elhalaszthatom a következő fejezetekre.
Szóval Balázs csak két emberi lényt vett észre maga körül: egy kicsit a
mosó-teknőben, meg egy nagyot a mosó-teknő mellett. Az előbbi
barátságtalan felhivás tehát olyan valakinek szólhatott, aki nem volt
jelen s a legjobb esetben valahol közel tartózkodott.
S Balázs várakozással pillantott a szemközt levő szoba-ajtóra, mely nem
sokkal volt nagyobb, mint egy jóravaló dominó-koczka. De Fodor nem
jelentkezett.
– Hé, Fodor!… Adta kölyke!… No még ilyen mamlaszt!…
Ezek a felkiáltások gyors egymásutánban zengettek végig a téglával
kövezett, visszhangos nagy konyhán s ha önök, hősünk iránt való
jóindulatból, netalán ugy vélekednek, hogy ezek a felkiáltások
mindannyian az ismeretlen Fodort aposztrofálták, ugy önök mélységesen
tévednek.
Balázs kivette a tömeges megrovásokból neki szóló részt s elkezdett
mentegetőzni.
– Engedelmet kérek, ténsasszony, nem akartam háborgatni. Majd máskor
jövök…
Balázs azt várta, hogy Fodorné erre a szelid hangra le fog csillapodni.
Csalódott, mert épp az ellenkező történt: Fodorné felpattant.
– Hát most meg hová akar menni?! Hogy még egyszer rányissa erre a
gyerekre az ajtót?! Várjon sorára. Láthatja, hogy dühös vagyok. Különben
mi köze magának hozzá, ha én dühös vagyok is?! Én mindig dühös vagyok;
nekem ez már természetem. Azért nagyon jó asszony vagyok, érti?… Hé,
Fodor!
Balázs el volt kábulva. Szokása szerint megadta magát sorsának, s
türelmesen várta a mentő angyalt, aki ezuttal Fodor névre fog hallgatni.
De Fodor füle botját se mozditotta.
– Ez már mégis szemtelenség… Te kölyök, fogd be a szád, mert ha még
tovább is sivalkodol… Hallja, menjen be ebbe a szobába; egy kis vörös
majmot fog ott találni. Fogja fülön, s mondja meg neki, hogy azt
parancsoltam: mutassa meg magának a szobát. Várjon csak. Bizonyosan egy
glóbusz lesz előtte; azon bámészkodik. Vágja pofon, a glóbuszt meg dobja
ki az ablakon. Értette?
Ez a különös megbizás Balázst végképpen kétségbe ejtette. Szeretett
volna menekülni, de a visszavonulás utja egyelőre el volt zárva előle.
Keresztül ment a konyhán, s visszaélve azzal, hogy Fodornét teljesen
elfoglalta Ella kisasszony egy élénk tiltakozási kisérletének erélyes
megtorlása: alattomban kopogtatott a kiskoru ajtón.
– Szabad! – szólt belülről egy nyugodt hang.
Benyitott s egy különös berendezésü helyiségben találta magát, melyről
hirtelenében nem igen tudta volna megmondani, hogy nagyon tágas-e, vagy
nagyon szűk? Ez a helyiség tudniillik, a budapesti viszonyokhoz képest,
valósággal tiszteletreméltó térfogatnak örvendett, de mozogni csak
ügygyel-bajjal lehetett benne, mert butorzatának pazar csoportositásával
ugyancsak kihasználta ezt a tiszteletreméltó tulajdonságát. Nagyban és
egészben azokra a hálószobákra emlékeztetett, melyeket a vidéken,
névnapok és batyubálok idején, tele gyömöszölnek a többi szobák
butoraival. A zongora teteje könyvtárul szolgált, szállást adott egy
aranyozott kalitkába zárt szomoru kanárinak s ugy a hogy, a női
munkaasztalt is helyettesitette; az ebédlő-asztal gyermekszobának volt
berendezve; az ágyak nappal ruhatárként szerepeltek; egy hajdani
iró-asztal közönséges állványnyá degradálva, az étagére olcsó
csecsebecséit emelte magasabbra; s a két utczai ablak közt egy
szinehagyott kanapé vagy tizenöt darab mindenféle fajta, ébresztő, álló
s fali óra terhétől roskadozott. A fizika azt mondja, hogy az ember nem
lehet három vagy négy helyen egyszerre. A fizika téved. Balázs egyszerre
volt jelen: a Fodor család szalonjában, műtermében, ebédlőjében és
hálószobájában.
Ezt a kaoszt persze könnyebb volt leirnom, mint hamarjában átpillantani.
Balázs eleinte nem látta a sok fától az erdészt. Tulajdonképpen semmit
sem látott egy nagy zsibvásáron kivül s nem tudta elhatározni, hogy a
homályosságban előbbre botorkáljon-e? Végre fölfedezte a glóbuszt s kis
hijja volt, hogy »Föld!«-et nem kiáltott, mint a Marryat kapitány hősei
szokták cselekedni válságos pillanatok után.
A glóbusz ott állott a jobb oldali ablak mellett, egy kis tükrös
asztalkán. De hol lehet a kis vörös majom?
Előkerült az is. Az előbbi nyugodt hang ismét megszólalt, s Balázsnak
ugy tetszett, mintha ez a hang a föld alól jött volna:
– Mindjárt.
A kis vörös majom a csupasz padlón üldögélt s egy mappába volt
elmélyedve. Az ajtó mellől azonban, a különböző butor-barrikádoktól, nem
lehetett belőle egyebet látni, csak vörhenyeges szakálát.
– Bocsánatot kérek, hogy háborgatom – szólt Balázs az ajtónál – Hódy
Balázsnak hivnak s a kiadó szobát óhajtanám megnézni. A ténsasszony,
akivel az imént volt szerencsém beszélni, kilátásba helyezte, hogy, a
mennyiben becses ideje engedi, kegyes lesz megmutatni.
– Mindjárt, kérem, csak Brindisit keresem meg.
Balázs illedelmesen várakozott, mig Brindisit megtalálják. Brindisi
kissé messze van Budapesttől s igy nem volt csoda, hogy időbe telt a
kutatása. Bele telt vagy öt percz, mig sikerült a dolog; Balázs azonban
győzte türelemmel.
– Egyszer már megvan! – biztatta a vendéget a rejtelmes kis majom.
De meg kellett keresni a glóbuszon is. A vörhenyeges szakál kiemelkedett
a barrikádok közül s hősünk végre megszemlélhette azt a férfiut, akivel
a gondviselés végzéséből egy egész életre szóló barátságot kellett
kötnie.
Soha ilyen tekintélyes arczot. Ezeknek a szabályos vonásoknak, e nyugodt
arczkifejezésnek s a mellig érő hullámos szakál pazar szépségének
láttára Balázs önkéntelenül Siegmund királyra gondolt, a hadverő
Siegfried fejedelmi atyjára. Csak a teuton félistenek jártak a földön
ilyen magas, fenköltségtől sugárzó homlokkal; s ha nincsenek a bayreuthi
előadások, ennek az impozáns szakálnak a mását ma már csak rámában
láthatná az ember.
Csakhogy a hatalmas fej nevetségesen piczi törzsön pihent s amint a
különös kis ember a glóbusz körül bujkált, Balázst az a kellemetlen
érzés környékezte, mely a természet kegyetlenkedései láttára fogja el az
álmodozókat. Siegmund! Nem Siegmund volt ez, hanem a gnóm-király.
A gnóm-király másodszor is megtalálta Brindisit s leszegezte egy
gombos-tűvel, hogy el ne szaladjon. Aztán elébe jött a vendégének s
melegen megrázta mind a két kezét.
Balázst megtévesztette az előlegezett barátság. Ugy tekintette, mint
szerény föllépésének megérdemlett jutalmát, pedig Fodor épp ilyen nyájas
volt az egész világgal, kivéve az egész világból kedves neje ő
nagyságát. A meleg kézszoritás, melylyel mindenkit megtisztelt, nála azt
jelentette, hogy:
– Ön nem ő s ez nekem elég. Szeretem önt.
A szokatlanul barátságos jellegü ismerkedés után a gnóm-király
szükségesnek látta visszatérni kedves Brindisijére.
– Nem képzeli, kérem, milyen fáradságomba került Brindisit megtalálnom.
Megvallom, a geografiában csak most kezdek némi járatosságot szerezni.
Gyermekkoromban elhanyagoltam a tudományt s ez rám nézve igen nagy
szerencsétlenség. Mit gondol, ha néhány évvel ezelőtt csak oly mértékben
rendelkezem a szükséges előismeretekkel, mint, hogy többet ne mondjak,
mai nap, mit gondol, hol volnék én ma akkor?!
Balázs nem tudta elképzelni, hogy a szóban forgó kedvező esetben hol is
lenne hát Fodor ur a jelen pillanatban? Ugy tetszett neki: aligha ebben
a szobában. De nem gondolkozhatott sokáig a fölvetett kérdésről, mert
Fodor ur folytatta:
– Brindisire pedig azért volt szükségem, mert ott lesz az egyik
főállomás. Igaz, még nem mondtam önnek, hogy földalatti vasutat fogok
épiteni a világ körül. Mit szól ehhez a tervhez? Merész gondolat, nem
igaz?
Az igazat megvallva, Balázs ép oly keveset törődött a közlekedés-ügy
nagy érdekeivel, mint egy kecskepásztor, aki hónapokig ki nem mozdul a
havasok közül. Aki jó óráiban a fellegek közt szárnyal, nem igen bánja,
hogy embertársai delizsánszon döczögnek-e, avagy elektromos vonaton
száguldanak, nyélbe ütni szennyes kis kötéseiket. A nagy anyagi érdekek,
a társaságos élet óriási vivmányai hősünket hidegen hagyták.
Mindamellett a barátságos fogadtatás után, amelylyel kitüntették,
kötelességének tartotta érdeklődni a kissé meglepő terv iránt.
– Az eszme bizonyára nagyszabásu – szólt, nem minden kételkedés nélkül.
– Sajnos, a megfelelő anyagi eszközök még nem állanak rendelkezésemre –
jelezte Fodor ur a terv nagy nehézségét.
Balázs ugy vélte, hogy mivel e nehézség eltünése a közel jövőben ugy sem
várható, egyelőre semmi se tartja vissza Fodor urat attól, hogy
megmutassa a kiadó szobát. Ehhez képest helyén valónak találta Fodor
urat emlékeztetni, hogy jövetelének czélja nem annyira Brindisivel, mint
inkább a kérdéses szobával függ össze.
– Tehát ön csakugyan reflektál a szobára? – kérdezte Fodor ur, mintha
nem akarna hinni a fülének.
Ez a kérdés kissé furcsának tünt fel Balázs előtt s megvallotta
őszintén:
– Szeretnék itt lakni, ebben a házban.
– Csodálatos! – szólt a gnóm király, mélyen eltünődve.
De azért csak átvezérelte Balázst a szomszéd helyiségbe.
– Ez az – szólt aztán olyan mozdulattal, mely nem jelenthetett egyebet,
mint hogy: »Ám lásd, hogy mit csinálsz; én mosom a kezemet.«
Balázsnak szöget ütött a fejébe ez a néhány rejtelmes szó. Vajon mi
bibéje lehet annak a szobának, amelybe ugy vezetik be az embereket, mint
a hajdani regény-hősöket a kisértetes helyekre?! Nem vett észre rajta
semmi különöset.
Elég tágas, tisztára sikált, magas szoba volt, aminőket ma már csak a
régi házakban látni. A butorzatát ugyan nem lehetett fényesnek mondani,
de Balázs nem tartozott az elkényeztetett emberek közé. S a sarokban
elbujt, nagy mennyezetes ágy valósággal meghóditotta. Az első
pillanatokban attól tartott, hogy a szobának nincsen külön kijárása, de
Fodor felvilágositotta, hogy a szemközt látható domino-koczka egyenest a
lépcső-házba nyilik. Balázs meg volt elégedve.
Nemcsak hogy meg volt elégedve, el kellett ismernie, hogy amit lát,
messze tulhaladja minden várakozását. A szoba csak egy ablakkal
dicsekedett, de ez a régi formáju, hatalmas ablak erkély módjára
kiszögellett az utczára, úgy hogy a bemélyedésében kényelmesen elfért
egy kisebb iróasztal. És az ablak a sugár-utra nézett; Balázs, ahogy
közelebb lépett, remegve pillantotta meg a szép Sárváryné ablakait.
(Ideje beszámolnom vele, hogy mindez 1880-ban történt, három esztendővel
azelőtt, hogy Hódy Balázs egy rossz pisztolylyal fejbe durrantotta
magát.)
Balázs a holdvilágos estékre gondolt, a mikor oly édes nem csinálni
semmit, csak kibámulni a csendességbe s megkeresni tekintetünkkel az
ezüstös fénytől csillogó üveglapot, a mely közel, nagyon közel van
ahhoz, akit szeretünk. Vajon ébren van-e, vajon gondol-e ránk? Hacsak
annyit is, hogy: »Szegény fiu!« A legszebb stanczák ilyenkor teremnek.
– És mennyi volna a szoba ára? – kérdezte félénken.
– Huszonöt forint – felelt fagyosan a gnóm-király.
Balázs nem volt gazdag ember; ámbár remélem, ezt nem fogja tulságos
gyakran észre vétetni a türelmes olvasóval. Balázs rendes ember is volt;
és megvallom, számitónak kellett lennie, hogy a szegénysége szemet ne
szurjon. De valahol csak kellett laknia, s istenem, ha az ember
huszonkilencz éves!…
Szó sincs róla, olcsóbban is meghúzhatta volna magát másutt. De nem igy
határozott. Tudtára adta Fodor urnak, hogy a föltételt elfogadja s
engedelmével holnap beköltözködik.
– Micsoda, ön kibérli a szobát?! – kiáltott fel álmélkodva a gnóm.
– Ha ugyan nincs kifogása a személyem ellen.
– Hogyis ne! Ellenkezőleg, ellenkezőleg. Hanem ha ön csakugyan kibérli a
szobát, az más, egészen más. Ebben az esetben a szoba ára husz forint.
– Az igazat megvallva, nem értem…
– Az igazat megvallva, azt akartam, hogy ne vegye ki a szobát. Lássa, ön
nagyon tetszik nekem. Jóllehet csak néhány percz óta van szerencsém
ismerni, nem hallgathatom el, hogy igen szimpatikusnak találom önt s
szeretném, ha nem találkoznánk többé soha, soha. Ezért mondtam huszonöt
forintot; mások sokallták a huszat is. De ha ön ragaszkodik a szobához,
az más. Ebben az esetben a szoba ára husz forint. Csakhogy, gondolja
meg, még nem késő, az asszony nem tud semmit. S engedje meg, hogy egy jó
tanácscsal szolgáljak önnek. Fiatal barátom, ha ugyan szabad igy
neveznem, fiatal barátom: meneküljön! Nézze, ez az ajtó nyitva:
meneküljön és még csak vissza se tekintsen!
Most már Balázson volt az álmélkodás sora.
– Nézze – folytatta a jólelkü gnóm-király – ön nem tudja, mit csinál, ha
beköltözködik ebbe a lakásba. Rabbá teszi magát egész életére. Ez az
asszony meg fogja rontani a fiatalságát, szerencsétlenné fogja tenni a
jövőjét. Mert a ki egyszer ennek az asszonynak a közelébe került, az el
van veszve. Mondok önnek valamit. Most két éve egy nagyon derék fiatal
ember lakott ebben a szobában. Azt ugy elkinozta, hogy a szegény fiu
búskomorságba esett és meghalt. Egy másik még rosszabbul járt;
kétségbeesésében teljesen elvesztette a fejét és megházasodott. Vagy
mást mondok. A konyha mellett van egy udvari szoba; ott egy európai hirü
ember lakik. Tanár, zseniális férfiu. A társadalmi egyensúly törvényének
nagy fölfedezője. Nézze meg azt az embert. Az nap, a mikor ide
költözködött, félholtra verte a házmestert; olyan erős volt, hogy
leütött volna egy bikát. Most lábujjhegyen jár és suttogva beszél. Csak
azt mondom, hogy nézze meg azt az embert.
Igy figyelmeztette Maffio Orsini Gennaro kapitányt a két mankón
vánszorgó, husz éves aggastyánra, hogy megmutassa neki, miképpen hat a
Borgiák rettenetes mérge.
Balázs elmosolyodott.
– A ténsasszony, ugy látszik, rendes életre szoktatja a lakókat.
– Hogy rendre szoktatja őket? Meghiszem azt. Ebben a házban mindenki ugy
tánczol, ahogy ő fütyöl. Lélekzeni se mer itt senki az ő engedelme
nélkül. Nézzen meg engem, fiatal barátom. Ami engem illet, férfias
nyiltsággal vallom meg önnek, hogy még trüsszenteni se szeretek, ha az
asszony jelen van. Pedig én már meg vagyok edzve. Tőlem lehet
mennydörgés, zivatar, tüzes istennyila, én soha se vesztem el a hideg
véremet. Olyan nyugodtan vagyok itt a könyveimmel, meg a tudományos
eszközeimmel, mint Arkimédes a czirkulusaival, ha nem csalódom:
Szirakuza ostroma alatt.
Balázs örült, hogy más témára terelheti a beszélgetést.
– Uraságod, ugy látszik, csak a tudománynak él?
– Azaz hogy azt tenném, hogy ha lehetne. De először is, kissé elkésve
léptem a tudományos pályára s első ifjuságomban sokat mulasztottam;
másodszor pedig nem képzeli, mennyi akadálylyal kell küzdenem. Nem
hisznek bennem; azt gondolják, hogy félbolond vagyok. Pedig én nem
vagyok félbolond, hanem egész bolond, mert bennem zseni lakozik s a
zseni, mint tetszik tudni, tisztára őrültség. De mit a zseni, ennek a
műveletlen asszonynak! Képzelje, napokig kell könyörögnöm pénzért, ha
egy körzőt kell vásárolnom. Higyje el, kérem: a tudatlanság és az
asszony, ez a szabad embernek a két legnagyobb ellensége. Ha e kettővel
nem kell küzdenem, ma ott volnék, ahol Edison. És tudja-e, mért vettem
el ezt az asszonyt? Megtetszett nekem, hogy pofon vágott, a mikor meg
akartam csókolni. Ez is mutatja, hogy egész bolond vagyok.
Balázs egy kissé meg volt rőkönyödve. Hosszasabb bizonyitás nelkül is
hajlandó lett volna elhinni a dolgot, de a gnóm-király olyan tiszta
szemmel s olyan derüs nyugalommal nézett rá, hogy nem tudta, mit
gondoljon. S embere, mintha az ő elhallgatott kételyeire akart volna
megfelelni, folytatta:
– Különben bolond az egész világ, a mi abból is kitetszik, hogy az
emberek megházasodnak. Fiatal barátom, egy örök életre való tanácsot
adok önnek; nem bánja meg, ha hallgat a szavamra. Ne házasodjék meg
soha, semmiféle körülmények között! Ne vegye el se azt, aki csókolgatja,
se azt, aki pofon vágja az embert. Különbözőképpen kezdik, de mind
egyformán végzik.
Balázs fogadkozott, hogy távolról sincsenek ilyes szándékai. De ezzel a
kis embert nem nyugtatta meg.
– Óvakodjék az asszonytól, fiatal barátom, óvakodjék tőle, akár kicsi,
akár nagy, akár öreg, akár fiatal. A nőnek mindig csak egy dolog jár a
fejében: a házasság. Ha fiatal, férjhez akar menni, vagy máshoz akar
férjhez menni; ha öreg, meg akarja házasitani a fiatalokat. Még a
gyerektől is óvakodjék, hogyha lyány. Telepedjék le egy sereg kis lyány
közé: s házasságot fognak önnel játszani. Pedig a házasság a férfinak a
halála. Ó, hogyha én nem házasodtam volna meg!…
Arcza fölragyogott erre a gondolatra. Mint a kiket szent extázis fogott
el, boldog tekintettel bámult bele a semmiségbe. Vajon micsoda tündéri
képek jelentek meg egyszerre, ott a plafond tájékán?!
– Tudja, ha ön csakugyan nem hallgat rám s itt marad ebben a pokolban,
egyszer majd elbeszélem önnek az élet-történetemet. Nagyon tanulságos
történet; a kiknek elmondtam, mindannyian sirtak rajta s negyven napig
nem néztek asszonyszemélyre. Most nem mondhatom el, mert az asszony
mindjárt itt lesz, s nem lesz maradásom itthon, ha rajta ér a
fecsegésen. Pedig nincs időm az utczán kóvályogni; serényen kell
dolgoznom a vasut tervezetén.
– A világért sem szeretném feltartóztatni…
– Ó, kérem, rám nézve ritka szerencse, ha magamhoz hasonlókkal
beszélgethetek. (Balázs meghajlott.) S ha ön szives lesz még egy pár
perczre helyet foglalni, mondok egyet-mást, ami érdekelni fogja. Végre
is, önnek ismernie kell azokat, a kiknél letelepedik.
Balázs már unni kezdte ezt a rendkivüli közlékenységet, de nem volt mód
a szökésre.
– Tudja, én órás voltam. Kitünő munkás, akinek a dolga aranyat ért. Hogy
többet ne mondjak, én találtam fel a Fodor-féle órát. Ismeri ön a
Fodor-féle órát? Nem? A Fodor-féle óra másodperczekre mutatja az időt,
jelzi a temperaturát, megszámlálja az ember minden lépését s ha két
perczig a tenyeremben tartom, pontosan kimutatja az érütéseimet. Ezen
kivül megvan az a hasonlithatatlan előnye, hogy ön egy félóráig
csapkodhatja a földhöz, még se törik össze. Mindebből láthatja, hogy a
Fodor-féle óra kész vagyon volt, csak be kellett zsebelni. S azt hiszi,
meggazdagodtam belőle?
Balázs előre is igen csodálkozott a Fodor-féle óra szomoru történetén.
– Ekkor közbejött a pofon. Ez a pofon megfosztott az eszemtől. Elvettem
a feleségemet, vagyis tulajdonképpen ő vett el engem. Szóval: nem
kapálóztam, nem kiabáltam segitségért, hanem ugy mentem utána a paphoz,
mint a birka a vágóhidra. S mi történt e házasság következtében?
Bankrót, fiatal barátom, bankrót. Az asszony rábeszélt, hogy huzzuk
össze magunkat, nyissunk egy kis olcsó boltot kint a Kender-utczában s
ne költsek hirdetésre egy garast se. Képzelje, a tizenkilenczedik
században! Igy persze tönkre kellett mennem. S a Fodor-féle órán, mely
másnak milliókat hozott volna, eluszott négyezer forintunk. Csak az
vigasztalt, hogy ebből a négyezer forintból ezer az asszonyé volt.
Hősünk arczán meglátszott, hogy a nemezist illetőleg nincs a beszélővel
egy véleményen, de a Fodor-féle óra megteremtője nem ügyelt a dologra.
– S nem elég, hogy tönkrementem – folytatta – elhiresztelték, hogy a
Fodor-féle óra nem ér egy fityinget. Rám fogták, hogy azért buktam meg,
mert az órám a kutyának se kellett. Az ellenségeim igy kezdtek beszélni:
»Hát persze, ki az ördög venne órát azért, hogy a földhöz vagdalja?! A
lépéseit megszámlálhatja az ember óra nélkül is, a pulzust megméri a
doktor s ha az ember didereg, a Fodor-féle kronométer nélkül is tudja,
hogy hideg van.« Persze, az asszony mindjárt elhitte ezeket a
szamárságokat, s hiába volt minden kapaczitálás, fel kellett hagynom a
művészetemmel.
– És azóta?
– Képzelheti, hogy azóta se pihenek. Feltaláltam egy uszó készüléket.
Két tömlő az egész, de ez a két tömlő elég rá, hogy egy huszárt
czakkunpakk és lovastul fenn tartson a habokban. A találmányomat be is
mutattam a főhadparancsnokság embereinek s próba-uszásom megtekintésére
igen előkelő szakértők jelentek meg. Sajnos, mivel az asszony nem bizott
a felfedezésemben, a készülék előállitásához szükséges pénzösszeg nem
állott rendelkezésemre, s szégyen, gyalázat, takarékoskodnom kellett a
legszükségesebb anyagokon. Ennek természetesen az lett a következése,
hogy majdnem bele fultam a Dunába; ugy fogtak ki, a propellerrel. Ezek
után érteni fogja a keserüségeimet. Képzelje el Edisont, ha kénytelen
lemondani a telefonról, a fonografról, mindenről a világon, néhány
rongyos dollár hijján, s egy pofon miatt, amelyben, vesztére, egykor
örömet talált.
Hősünk illendőnek vélte tiltakozni.
– Nem hihetem, hogy Uraságodat ellenségeinek rosszakarata és a
balszerencse végképp elcsüggesztették volna. A legelső pillantásra
sejtettem, hogy Uraságodban a cselekvés emberét van szerencsém
üdvözölni, s tudom, hogy az ilyeneket az akadályok csak edzik. _Sub
pondere crescit palma_ – ha szabad e klasszikus idézetet Uraságodra
alkalmaznom.
– Ó, még nem mondottam le mindenről s a rosszakarat meg a gúny el fognak
némulni, mihelyt fölépitem a vasutamat. Nem tudom, méltányolja-e ennek a
nagyszabásu ötletnek a jelentőségét? Hogy visszatérjek Brindisire, ha ön
Brindisibe akar menni, jelenleg az állomások egész rengetegén kell
keresztül vergődnie. Az én földalatti vasutam csak a nagy állomásokon
fog megállapodni s igy ön már Brindisiben lesz akkor, mikor a közönséges
vasut utasai még valamelyik nem messze eső vámhivatalban vesztegelnek.
Mondja, kérem, nem nagyszerü ez?
Balázs ugyan nem sietett Brindisibe, hanem azért nagyon örvendett a
felfedezésnek. S éppen a legnagyobb jubilálásban voltak, mikor egyszerre
a hátuk mögött megszólalt a Fodorné éles hangja:
– No mi lesz? Meddig tart még ez a fecsegés? Ez az ur is okosabban
tenné, ha a dolga után látna s nem hallgatná végig a te szamárságaidat.
Mikor _Borgia Lukrécziá_ban, a Negroni herczegné lakomáján egyszerre
csak szétválik a háttér függönye s a bordalt éneklő, ittas vendégek
megpillantják az álorczás barátokat, akik a nekik szánt koporsókat
hozzák: Maffio és társai tudvalevőleg halott-halaványan s egy pillanat
alatt megöregedett arczczal merednek egymásra. Ilyenformán változott el
a két férfiu arcza.
Fodor megkisérlette mentegetőzni:
– Angyalom, ez az ur…
De Fodorné a szavába vágott:
– Ez az ur vagy kiveszi a szobát, vagy nem veszi. Jobban szeretem, ha
nem veszi; inkább adom oda egy tisztességes öreg kisasszonynak, mint
holmi léhütőnek. A férfiak ugyis csak azért bérelnek szobát, hogy
összerongálják a butorokat. Ne is gondolja ez az ur, hogy valami nagyon
kinálgatom neki a szobát. Ki nem állhatom a férfiakat, mert minden férfi
gazember. Minden férfi, kivétel nélkül. A melyik nem látszik annak, az a
legnagyobb gazember valamennyi között.
Hogy valamiképp ebbe az első rangosztályba ne kerüljön, Balázs
olyasfélét hebegett, hogy ő egész őszintén egyike a legmegátalkodottabb
gazficzkóknak s távol van tőle minden képmutatás. Különben – folytatta
merész elhatározással – ha ez nem akadály, ő kivenné a szobát s nem igen
zavarna több vizet, mint egy tisztes öreg kisasszony.
A helyett, hogy igent vagy nemet mondott volna, Fodorné szemügyre vette
a vendéget, azzal a biztos pillantással, melylyel a piaczon a vágott
libák értékéről szokott tájékozást szerezni. A szemle elég kedvezően
üthetett ki, mert bár hangjának mérgessége egyre fenyegetőbbé vált,
mindjárt azzal kezdte, hogy: jó, majd meglátjuk.
– Hanem azt megmondom előre – folytatta vésztjósló hangon – hogy nem
tűrök semmiféle garázdálkodást. Ez a lakás az én lakásom, s ide nem lép
be más ember, csak az, a kinek én megengedem. Ha barátkozni akar
valakivel: van itt egy tudományos ember, attól sokat tanulhat. És
kapuzárás előtt minden lélek idehaza legyen; akinek ez nem tetszik: fel
is út, alá is út. Azt is megmondom, hogy ha nagy mosás van s ezt a
szamarat elküldöm valahová: a lakók vigyáznak a gyerekre; és ha a
gyereknek baja esik, én mindenkinek kikaparom a szemét. Aki pedig csak
tivornyázni akar s azért vesz lakást, hogy összerongálja a butorokat, az
jobban teszi, ha mindjárt máshová megy. Már most: ha tetszik, jó; ha
nem, az is jó. Én nem árulok zsákban macskát semmi emberfia kedvéért.
Fodor vigan hunyorgatott a háta megett, mintha azt szerette volna
mondani:
– Ugy-e, hogy igazam volt? Jeles asszony ez, majd meg fogja látni.
De Fodorné hirtelen arra fordult s a gnóm egyszerre olyan komoly lett,
mint egy temetés-rendező.
– Ezzel a pimaszszal pedig ne sokat társalogjon, ha kedves az ideje.
Mindig milliókkal dobálózik és nem tud megkeresni egy vörös garast.
Fodor szégyenkezve somfordált vissza a másik szobába. Leült a glóbusz
mellé és keresztbe fonva törpe karjait, nézte Brindisit, ahogy egy
köszvényes, penzionált vén admirális nézi az óczeánt…
Balázs igérte jóakaratját s fogadkozott, hogy a ténsasszony
kivánságairól soha se fog megfelejtkezni. Megemlitette, hogy a
tivornyázásban mindig mértéket szokott tartani s hogy magán-viszonyainál
fogva nem kedveli a nagyobb társaságokat.
Ezzel a beköszöntővel Fodorné annyira meg volt elégedve, hogy jónak
látta Balázst kissé helyre vigasztalni.
– Azért én nagyon jó asszony vagyok, ne féljen. Ritka jó asszony, érti?
Olyan jó asszony, hogy ezért mindig dühös vagyok magamra.
Csakhogy ezeket a biztató igéket oly fenyegető hangon mondta, hogy a
kredenczben az összes tányérok megremegtek s Balázs csontjaiban
megfagyott a velő.
Mindamellett hősünk nem oldott kereket, hanem másnap este beköltözködött
a bukott órás kiadó szobájába. S alig rendezkedett el, máris meg kellett
kötnie azt az ismeretséget, melyet számára Fodorné jelölt ki.
A Fodorné lakói társaság dolgában nem igen voltak elkényeztetve. A
társadalmi egyensuly törvényének nagy fölfedezője egész nap oly
izgalommal várta Balázst, mint a milyennel junius elején a fürdőhelyek
Robinsonjai lesik az ujonnan érkező vendégeket. S mikor észrevette, hogy
az uj lakó a névjegyét szegezi ki az ajtajára, nem türtőztette magát
tovább, hanem lecsapott prédájára.
– Kedves uram, mivel én is a házhoz tartozom, remélem, meg fogja
engedni…
A társadalmi filozóf apró, hunyorgó szemü, mód felett nyájas, tömzsi
emberke volt, aki selypesen beszélt, mint a kövér nyelvüek, s lassan,
vontatottan, mint akik szeretik magukat hallani.
– Ez verte volna meg a házmestert? – álmélkodott magában Balázs.
Fodor már ekkor elmesélte neki, hogy a filozófnak három eleven felesége
szaladgál a világban, ami persze csak ugy történhetett, hogy a szóban
forgó hölgyek közül kettő annak rendje és módja szerint elvált tőle, mig
a harmadik egyszerüen a faképnél hagyta házasságuk negyedik hónapjában.
Ez a tapasztalatokban gazdag mult, ugy látszik, nem nagyon bántotta az
európai hirü tudóst; kedélyén legalább nem hagyott nyomot.
Különben sokkal inkább el volt foglalva a teóriájával, sem hogy ez a
kellemetlen mult valami sűrűn kisérthette volna. A társadalmi egyensuly
törvénye annyira izgatta, hogy utoljára kiszoritott a fejéből minden
más, vidám vagy nem vidám gondolatot.
– Az éj és a nap váltakozása – magyarázta Balázsnak – ez a _természeti_
egyensuly. Mit gondol, ha egyszer a nap nem akarna lemenni?!…
Megbomlanék az egész világ; a Siriustól kezdve le egészen az utolsó
ázalagig, egy roppant csődbe jutna az egész világ-egyetem. A jó és a
rossz váltakozása, a morális erők és az állati ösztönök örök küzdelme
pedig: az _erkölcsi_ egyensuly. Mondja, kérem, mi lenne akkor, ha csupa
angyalokból állna a világ?! Képzelje el, hogy a hordár angyal, a fináncz
angyal, a végrehajtó angyal. Elküldene ön egy angyalt a zálogházba?! No,
ugy-e? A természeti és az erkölcsi egyensulylyal tehát tisztában
volnánk. Komplikáljuk e kettőt: s megkapjuk a _társadalmi_ egyensúlyt.
Ez a világ a nagy tömegek erőinek és rossz ösztöneinek folytonos,
pihenés nélkül való, általános küzdelme; ameddig e küzdelem tart, addig
áll a világ. Mi a társadalmi élet? Szüntelen váltakozása az ideális
eszmék és a reális eszmék egymást követő uralmának. Hol az ideál van
felül, hol a reális irányzat; egyszer a whig-ek, másszor a tory-ak.
Mikor a realitás van a kormányon, az idealizmus meginditja s győzelemre
juttatja az ellenakcziót; s ha az ideális eszme győzött, nehogy
bekövetkezzék a tespedés korszaka, a realizmus mozogni kezd, harczol és
végre győzedelmeskedik. Kérem, fusson végig a világ-történelmen; s
nézze, mily rendben váltakoznak a tömeg-uralom s a kevesek-uralma. Mi a
ma? Ellentéte a tegnapnak. S mi a holnap? Ellentéte a mának. A jelen az,
ami a multkor nem volt; a jövő: az, ami ma nincs, hanem volt tegnap,
szerdán, hétfőn, szombaton. Azt hiszem, mindez elég világos. Vegyük
például a linczi békekötést…
A társadalmi egyensuly törvényének fölfedezője mindent megfejtett,
mindent kimagyarázott kedves teóriájával. Olyan volt ez a teória, mint
az az elmés amerikai készülék, mely egyszerre: bot, legyező, ernyő, kés
és szivarvágó.
– Vagy vegyük például Spartacus lázadását…
Bizonyára, egész Közép-Európában nem találkozott ember, aki jobban
visszaélt volna a világtörténelemmel, mint a társadalmi egyensuly
törvényének fölfedezője. Ha valaki sokáig hallgatta, nem gondolhatott
egyebet, mint hogy a fenicziaiaktól kezdve egészen az akadémia legutolsó
közgyüléséig, minden a világon egyes-egyedül azért történt, hogy a
társadalmi egyensuly törvényéhez a legcsekélyebb kétség se férhessen.
Balázs eleinte meghökkenve nézett a nyugodtan és megfontoltan beszélő
kopasz emberkére. De udvariassága és kellemes formái megnyugtatták.
És vacsora után, mikor Fodor is, Udvarhelyi ur is, ujra beállitottak
hozzá, már érdeklődve hallgatta a feltaláló és a filozóf vitatkozását. E
vitatkozás során Fodor kijelentette, hogy felhagy a földalatti vasut
tervével, mert holnaptól fogva minden idejére szüksége lesz, hogy
megcsinálja egy uj léghajónak a konstrukczióját, a mely léghajó, ugy
formájában, mint mekanizmusában, a madár alkotásának lesz hüséges mása.
Balázs szinte szédült. Uj barátai oly könnyedén dobálóztak a
legsúlyosabb ideákkal, hogy nem nézhetett rájok respektus nélkül.
Ötleteik bősége, a rugalmasság, melylyel némely apró ellenmondásokon tul
tették magukat s az a biztonság, melylyel az egyetemes históriát s az
egész világürt kezelték, kivételesen impozánsnak tünt fel előtte. De
nemcsak szédült: okult is, a hogy Fodorné megjósolta. Mert Udvarhelyi ur
mindig fölért egy világtörténeti kompendiummal s ezenkivül a Meyer-féle
lexikon egy zsebkiadásával.
Egy hét multán tisztában volt vele, hogy a sors két rokon lelket
vezetett utjába.
Kölcsönös bizalmasságuk gyorsan növekedett. Kevéssel ezután Balázs
tea-estélyt rendezett uj barátai tiszteletére, s megkinálván őket
sonkával és párizsival, felolvasta nekik legtitokzatosabb, legnehezebben
érthető versét, azt a verset, mely a _Spleen_ egyik gyöngye s melynek
hangulatos, misztikus czime: _Ululu Laia_.
Ettől a naptól fogva bizonyos volt, hogy Balázs a Fodor-családnál fog
élni és meghalni.