– Keresd az asszonyt!…
Mikor két ur (két ragyogó czilinder, ugyanattól a kalapostól, két
gyönyörü ing-pánczél, ugyanattól a divatárustól, s két andalitóan
szabott kabát ugyanattól az uzsorástól) Budakeszen vagy Rákos-Palotán
három pár golyót küldözget egymásra, s az egyik szépen himzett, fehér
plasztronon egyszerre csak kivirul a gentlemanlikeness piros rózsája: a
négy kerekfejü, monoklis becsület-ügyvivő, aki az imént oly kápráztató
hidegvérüséget fejtett ki a másik kettő bőrére, meg a két bőr-táskás,
fekete szakállu pozőr, aki ugyanattól a professzortól levetett
nyugalommal nézte végig az elegáns viaskodást, körülveszi a sebesültet,
egy kicsit foglalatoskodik vagy diszkréten ádázódik körülötte, aztán
kocsira ül, elhajtat a Club-ba, s ha csak zsurnalisztával nem
találkozik, akinek természetesen semmiféle részlettel nem maradhat
adósa, a temérdek kérdezősködésre rendesen csak ezt a lapos
pillantásokkal kisért mondatot adja feleletül:
– Keresd az asszonyt.
És keresik az asszonyt. Nemcsak keresik, hanem meg is találják. Ma
például egy szende, álmos asszonyka személyében, aki az ő magas homloku,
nyilt arczu, szépen peroráló urát templomi csöndben ott csalja meg, ahol
éri, s aki mindegyik udvarlóját ugy hivja, hogy: »Egyetlen kutyám!«;
holnap talán egy villogó tekintetü tündér alakjában, aki ahányszor
elbukik, mindannyiszor magasabb társaságba bukik, aki az egész
kontinensen a legtöbb tüzzel tánczolja a csárdást, s aki, végezetül,
hivatásszerűen üzi azoknak a férfiaknak az elbolonditását, akiknek nincs
más foglalkozásuk, mint hogy koronkint el- és megbolonduljanak.
Második strófa:
Mikor egy szép tekintélynek s majdnem ugyanakkora hitelnek örvendő
bankár, aki tizenhét éves korában a legpofozottabb lénye volt a
ritkábban sepert pénzváltó boltoknak, sőt az egész mindenségnek, s aki a
sok türelem, igyekezet és előitéletnélküliség erejénél fogva, meg egy
hatvan-hetvenezer forintos házasság sikeres lebonyolitása révén pénzügyi
kapaczitássá nőtte ki magát, ahelyett, hogy elkisérné ő nagyságát a
Barbi Alice hangversenyére, felsétál a Gellérthegyre, s egy magános
helyen eldurrantja a tova tünt letétek és differencziák egyenlegét,
avagy hajnalban egy fa ágáról, batiszt zsebkendővel a nyakán vigyorog le
a szép kilátásra: a pórul járt börze-parasztok, akik bottal ütik a
pénzük nyomát s a deszkakoporsó mögött támadt özönvizet, kizártnak
tartván, hogy ahol a pénzt nyerik, ott a pénzt el is lehessen vesziteni,
ugyancsak ezzel a szálló igével dühitik egymást:
– Keresd az asszonyt!
És néha csakugyan találnak asszonyt. Ilyenkor az asszony vagy a Magyar
Királyi Operaház valamelyik szilfidje, aki a Világürt, esetleg a Tejutat
ábrázolja a legujabb balletben, vagy egy lusta, a sok szemrehányó
köhögéstől elhizott, márcziustól novemberig fürdőző nagyságos asszony,
aki soha se tud belenyugodni a gondolatba, hogy a másik szobába csak
gyalog lehet menni, s aki soha se bocsáthatja meg az urának, hogy nem ő
az a bizonyos Mackay báró, aki minden évben ötven vadászt küld
Ausztráliába, ama páratlan, mesés kalap-tollakért, amelyekkel csak a
Szivárvány-madár szolgál, egyes-egyedül Mackay bárónénak.
Harmadik kuplé:
Mikor a rendőrség a huszonötödik, hasonló stilü betörés után felocsúdik
két-három évig tartó meglepetéseből, s a gonosztevők humorizáló levelei
alapján meggyőződik róla, hogy a gaztetteket ugyanaz a banda hajtotta
végre: a tapasztaltabb rendőrségi rókák, főképpen ha szorgalmasan
olvasták a Gaboriau bünügyi regényeit, ama bizonyos változatlanul
jóságos mosolylyal, melyet különösen a razziák alkalmával kedvelnek, egy
szekér-oldal papir-csomón kivül többnyire ezt a nagybecsü tanácsot
vágják a vizsgálatot vezető szegény ördög fejéhez:
– Keresd az asszonyt.
A szegény ördög aztán keresi. S az akták szarkalábjai között megüti a
szemét egy tulipántos név, az ingyen készült fotografiák között felkelti
a figyelmét egy szemtelenül mosolygó szempár, egy csudálatos asszonyi
váll vagy egy harmadévi divatu, szebb multakról árulkodó női kabátka, a
megjegyzések rovatában álmodozóvá teszi ez a hivatalos stilusban
fogalmazott románcz: »19 év, haj: szőke, szem: fekete, orr: rendes,
száj: kicsiny, fogak: jók. Lopás, részesség betöréses lopásban, lopás és
orgazdaság. NB. Jobb karján borsónyi forradás. Revolver; a szeretője
akarta megölni.« Mi ez? Bizonyára semmiség, mindössze egy asszonyi
hajszál. De ez az asszonyi hajszál fonállá válik a kezében, ebből az
asszonyi hajszálból hurok készül, melylyel kézrekeritik az egész betörő
bandát, ujabb dicsőségére a szálló igének.
És mindannyiszor, ahányszor önök ugy találják, hogy egyik-másik férfinak
a viselete érthetetlen, hogy az önök mindennapi szenzácziós esete kissé
homályos, hogy abban, ami történik, a logika nem talál kielégülést, hogy
valami megmagyarázhatatlan dolognak a kulcsa sehogy se akar előkerülni:
önök is az asszonyt keresik, az örök asszonyt, aki mindig ott
rejtőzködik a szinfalak mögött, mialatt a szinen, frakkban, vagy
zubbonyban, férfi alaku marionette-ek hajlonganak és ugrándoznak, vagy
tülekednek s marakodnak, hogy végül őrületes bukfenczekkel mulattassák a
közönséget, vagy pedig szép rendben, egyszerüen hanyatt vágódjanak.
Csak egyetlen egy eset van, amikor senki se keresi az asszonyt. Ez az
eset a szegény lirai költőé.
Pedig, ha jól megtetszik gondolni, egy igazi, tősgyökeres, megrögzött
lirai költőnek a dolga mindig igen különös, sőt titokzatos valami. Hogy
egy nagykoru, irni és olvasni tudó, ép elméjü ember, akinek két karja és
két lába van, mint másnak, ahelyett, hogy boldogulni igyekeznék, mint az
egész világ: akár tudatosan, akár öntudatlanul, de mindig
szabadakaratból s kényszeritő külső okok nélkül, lemondjon mindarról,
amit más ember becsben tart, amiért az egész világ töri magát, lemondjon
a könnyen megszerezhető kényelemről, a kevés fáradsággal elérhető
jólétről s minden magasabb rendü világi örömről, csak azért, hogy a
fogadott szegénység fütetlen kályhája mellett minél többet
gyönyörködhessék a tulajdon szava zengésében, ha nem is épen példátlan,
de mindig igen sajátságos jelenség. S akár jó, akár rossz versek
költőjéről van szó: a kázus mindig egyformán eredeti. Egy vén fiu,
akinek az öröme önnek gyermekjáték s aki viszont az ön örömeit
léhaságoknak találja; a Szépnek egy jámbor légátusa, akit az élet, a
rossz emberek s a véletlen az ön szemében mindig megaláznak; egy
élhetetlen fráter, aki a számüzött királyok gőgjét hordozza magában, s
aki olyan ünnepies pose-ok között bibelődik ártatlan és haszontalan
játékaival, mintha birodalmakat alkotna; egy szelid bolond, aki ravasz,
egy öntudatlan komédiás, aki érzéseit siet szétfaragni rímekbe s
unos-untalan megcsalja önmagát; egy lunátikus, aki csodálatos
biztonsággal sétál a háztetőkön, de agyonzúzza magát, ha a nevén
szólítják; egy nem e világból való ember, aki a jövőbe lát, de nem tud
járni a sima földön, mint Michel Angelo, mikor leszállt állványáról,
ahol a mennyet festette volt; a szfinksz egy uj kiadása női lélekkel és
monstruózus lábakkal; egy elkésett szfinksz, aki megilletődötten
hallgatja a tulajdon füle zúgását s találós meséket mond, amelyeket
senki se fejt meg: vajon nem ezekre a képekre gondolnak-e önök, ha lirai
költőkről hallanak?!
Mindegyik egy-egy rébusz önök előtt és soha se jut eszébe senkinek, hogy
ennek a rébusznak a megfejtését keresse. Soha, senki se kutatja a női
alakot, aki ezt a néha talán dicsőséges, a legtöbbször fonák és mindig
rendkivüli életet megmagyarázza.
Az igazat megvallva, mindez onnan van, hogy önök nem nagyon érdeklődnek
sem a lirai költemények, sem a lirai költők iránt; a rébusz tehát
hidegen hagyja önöket, s a Beatrice, akinek emléke ezt a sok vörös,
sárga és kék boritéku, egy forintos füzetet besugározza, önöknek Hekuba.
Ki törődött valaha azokkal a költeményekkel, amelyeket Hódy Balázs
1872-től 1893-ig közönséges, velin és Van Geldern papiron bocsátott
nyilvánosságra?! Ki gondolt valaha a női lényre, akinek egy-egy
lustálkodó tekintete vagy egy-egy érzékcsiklandozó, halk kaczagása a
Hódy Balázs szivében zsongó, bugyborékoló érzés-hullámokat ugy
felkorbácsolták, hogy ezeknek a hullámoknak árja elhagyván a földet,
nekieredt a végtelenségnek, a puszta, sötét végtelenségnek, amely fölött
csakis két csillag világit?!
Pedig, hogy egy olyan békés, harmonikus lélek, aminő a Hódy Balázsé
volt, kiegyenlithetetlen ellentétbe keveredjék a dolgok rendjével, –
hogy egy olyan szelid, nyugalom-kedvelő temperamentum, a milyennek
hősünk kora ifjúságától fogva mutatkozott, prométheüszi viaskodásokra
szánja el magát, – hogy egy olyan rendszerető, illendőségtudó, minden
tekintélyt és törvényt respektáló ember, amilyennek a mi barátunkat az
egész Rózsa-utcza ismerte, szakitson a világrenddel s lenézve a föld
összes többi javait, egy egész életen át ne lásson maga előtt csak egy
jót: két szép gömbölyü kar tilos ölelését, – hogy egy olyan, csupa
lemondáshoz szokott sziv, mint aminőnek _Icarus_-t a verseiből ismerjük,
jobban mondva: ismerhettük volna, arra adja magát, hogy, amig csak
lélekzik, a lehetetlent vívja, s megvetve a világ összes többi erőit,
folyton-folyvást a Szépet keresse, azt a bűvös erőt, amelynek
segitségével a mesék lovagja megnyitja Tündér Ilona várának zárait, –
hogy végre egy temetési vállalat segédtitkárja előtt ne legyen szent,
csak: a művészi, a földfeletti és a sejtelemszerü, ahhoz nem volt elég
az első selyem-viganó izgató suhogása, ahhoz egy Beatrice kellett.
Ezt a Beatricét önök soha se keresték, de meglehet, hogy a jövő század
irodalomtörténet-irói kutatni fogják. Nehogy a jövő e munkásai majdan
zavarban legyenek s nehogy a Hódy Balázs végtelen diskrécziójánál fogva
egy irodalomtörténeti adalék esetleg örökre elveszszen: ezennel
elárulom, hogy Hódy Balázsnak a Beatricéja a szép Sárváryné, Sárváry
Bélának, a jeles rajzolónak esküdt felesége volt.
Bár, meglehet, maga se tudott róla, a szép Sárváryné sugalmazta _Hódy
Balázs összes költeményeit_ három testes kötetben s hat kisebb füzetben,
1872-től 1893-ig. Ő volt a hősnője a Hódy Balázs könyvdrámáinak és ismét
csak ő volt, akit Hódy Balázs megénekelt époszban, költői regényben,
allegoriában, bökversekben, rondeaukban s vegyesekben. Ő volt, akiért a
Ginevra-cziklus epedett, a _Spleen_ czimü kötet borongott s a _De
Profundis_ megsiratott. Róla szóltak az ölelkező rimek, az anapesztusok,
a népies balladák, sőt ama századvégi némajáték is, amelyet az Életnek
és a Halálnak kellett volna a népszinházban eltánczolniok.
Ez a szép Sárváryné nem csak amolyan szemre való teremtés, hanem isten
igazában szép asszony volt, hogy ugy mondjam: tartalmas szépség, a
legegészségesebb és legkövérebb a világ minden szőke szépsége között.
Nem méltóztatnak elfelejteni, hogy ebben a mai papirkorszakban a
szépségek között is vannak névleges értékek, melyek igen mutatósak
egy-egy jó órában, vagy szabó-kéztől frissen kikészitve az esti
világitásnál, de délelőttönkint egyszerüen nem léteznek s akárhányszor,
ma estéről holnap estére, végkép oda vannak, mintha elfujták volna őket.
A Sárváryné szépsége aranyban volt.
A _journalière_-szépségek veszedelmeit nem ismerte; május avagy
deczember hó, a jó és a rossz napok nyomtalanul multak el alakjának
pompás tökéletessége felett. Este tündöklött s azt hitte volna az ember,
hogy grande toilette-ben jött a világra, de délelőtt virágzott, mert aki
nem látta pongyolában, az – bizony isten! – nem látott semmit. Mindig
szép volt, mint a szép képek, mint a régi, boldogabb idők leányai; szép
és nyomatékos, mint egy gyönyörüen metszett arany billikom.
Amiből ne tessék azt következtetni, hogy valami érett szépségről
beszélek, vagy legalább is egyikéről ama végiglen kivirágzott alakoknak,
a melyeket _Nyár_ czime alatt látni festők és kártya-gyárosok munkáin. A
_Spleen_ czimü kötet megjelenése idején a szép Sárváryné husz-huszonegy
esztendős lehetett. Igaz, hogy a _Spleen_ czimü kötet után még egy _De
profundis_ is következett… de ne siessünk. Ugyis hamarább érkezünk e
románcz végéhez, mint képzelni tetszik.
Tehát: ha igaza volt Hódy Balázsnak, midőn a szép Sárvárynét, egy nem
éppen meglepő, de kipróbált és tartós hasonlattal csökönyösen rózsának
nevezte: ez a rózsa csak akkor kezdett virágozni, mikor, tudtán kivül,
helyet foglalt a magyar irodalom-történetben. Ami pedig Hódy Balázst
illeti, ő már akkor ismerte a Ginevra néven megénekelt szép Borcsát,
mikor ez a rózsa még csak rózsabimbó volt.
A dolog ugy történt, hogy: volt a rózsabimbónak egy nagy kamasz öcscse,
aki sehogy se akart szimpatizálni a velünk barátságos lábon élő
Görögországgal. Valamely rejtelmes idioszünkraziánál fogva: gyülölte a
görög nyelvet átalában s a _mi_ végzetü igéket különösen. A _mi_ végzetü
igék szivük mélyéből viszonozták ezeket az érzelmeket s hogy e sajnos
ellentét, legalább a nagyvilág előtt, valamiképp kiegyenlithető legyen:
Hódy Balázs, egy régi professzorának ajánlatára, meghivást kapott az
aggódó apától, hogy havonkint tizenöt forintért, sziveskedjék hetenkint
kétszer részletesen ecsetelni, mily igazságtalan a rossz indulat,
melylyel Bandi urfi Hellasz és az összes _mi_ végzetü igék irányában
viseltetik.
Mikor Hódy Balázs először jelent meg az aggódó apa házánál, véletlenül a
szép Borcsa kisasszony nyitott neki ajtót. A psychologia barátainak
kedvéért megjegyzem, hogy ez csak afféle szinpadi véletlen volt, mert
Borcsa kisasszony egy fekete bajuszu rajzolót várt, aki, mint
világéletében mindig mindenünnen, akkor is elkésett. Ezt bizony rosszúl
cselekedte, mert Borcsa kisasszony már éppen negyedszer sietett ki az
előszobába, tisztára azért az örömért, hogy a szobalány helyett ő
fogadhassa a fekete bajuszu urat, akivel egy pillanatig egyedül
szeretett volna lenni, nem tudom már, hogy: miért?
Hódy Balázs akkor még semmit se tudott a fekete bajuszu urról, akit
később élete megrontójának kellett tartania. Nem ismerte a házi rendet s
nem kereste, hogy mi lehet a magyarázata annak a kivételes szerencsének,
a melyben váratlanul részesült. Mindazáltal ez a kivételes és váratlan
szerencse meglehetős zavarba ejtette. Meglepetésében átkutatta az egész
előszobát és sehogy se tudott helyet találni a botjának; végre is
föltette egy szekrény tetejére, a honnan csak három hét mulva került
elő.
Borcsa kisasszony, mikor megtudta, hogy a vendég mi járatban van,
vállalkozott rá, hogy bevezeti a papához. Hódy Balázsnak elkáprázott a
szeme s ahelyett, hogy sarkon fordult és kereket oldott volna, követte
végzetét, mint egy patkány a Rattenfängert.
A papa örült a szerencsének, de szégyenkezve vallotta meg, hogy Bandi
urfival egyelőre nem szolgálhat. A gazember neszét vette a dolognak s
elrejtőzött a tanitó ur elől. Keresték a pinczében is, a padláson is, de
sehol sem találják. A mi különben jövőre nem fog megtörténni; az atyai
hatalom meg fogja tenni a magáét. Egyelőre méltóztassék a tanitó urnak
helyet foglalni; nem fog ártani, ha szives lesz megismerkedni a családfő
nevelési elveivel s a gondjaira bizandó különös karakterrel. Az óra
azért számitani fog.
A rózsabimbó (ó, mily hatalmas volt bimbónak is!) benn maradt a szobában
s érdeklődve nézte a szerény és csöndes urat, aki vállalkozott rá, hogy
Bandi urat meg fogja szeliditeni. Merésznek és furcsának találhatta a
vállalkozást, mert, mialatt apja a feladat sokféle nehézségét
fejtegette, titokban elmosolyodott. De mintha rögtön megbánta volna ezt
a futó mosolyt, egy pillanat mulva már ismét komolyan nézett a tanitó
urra, mint előbb. S milyen nyugodt, milyen édes volt a tekintete, mikor
komolyan nézett valakire!
Hódy Balázs nem látta ezt a tekintetet, hanem annál inkább érezte. Látni
különben nem látott mást, csak az előtte ülő barátságos uri ember
orrának a hajlását s gondolni se gondolt egyebet, mint azt, hogy: ő most
tulajdonképpen nagyon nevetséges lehet. Egyszerre tudniillik nem tudott
hova lenni a két kezével. A jelen pillanatban egészen fölöslegesnek
találta ezt a két kezet s a legjobban szerette volna, ha egyátalán kéz
nélkül jött volna a világra. Istenem, mily borzasztó dolog is, hogy
mikor az embernek a feje tele van csodálatos szépségü, nemes, légies
finomságu ideákkal, két gyámoltalan, haszontalan kéz elront mindent a
világon!
A barátságos értekezésnek vége volt. Kénytelen vagyok konstatálni, hogy
nevelési elvek soha, mióta a világ, nem hangzottak el olyan
haszontalanul, mint az aggódó apa nevelési elvei. Az igazat megvallva,
Hódy Balázs ugy volt ezzel a nevelési értekezéssel, mint a sziesztáját
tartó ember a méhdöngéssel; hallotta, de nem sokat értett belőle. Csak
az járt a fejében, hogy egy rendkivül kényes s fölötte bonyolult feladat
áll előtte: elbucsuzni a nyugodt tekintetü Borcsa kisasszonytól. Persze
a dolog nem ment valami könnyen. Fölvette a mellette lévő székről
Xenofonját s oly görcsösen kezdte szorongatni ezt a kiváló auktort,
mintha kész volna meghalni inkább, mintsem megválni tőle, hacsak egy
órára is. Majd eszébe jutott a kalapja s balkeze ösztönszerüleg kereste
botját, melyet mintha háromszáz évvel ezelőtt hagyott volna el valahol.
S ezalatt Borcsa kisasszony közelebb jött hozzá; közelebb jött és feléje
nyujtotta a kezét. Ó mily mostohának találta szegény Hódy Balázs a
természetet, mely az embernek csak két kezet adott!
Maga se tudta, hogyan esett keresztül ezen a bucsuzáson. Csak akkor
lélekzett fel, mikor már künn volt a lépcsőházban s alig hogy
fellélekzett, szerette volna felpofozni magát.
Vagy másfél óráig dologtalanul csavargott fel s alá a városban, s az
egyedüllét visszaadta magában való bizodalmát. Mire hazament,
tökéletesen megbékült önfelével s nem érzett egyebet, csak valami kéjes
bizsergést a szivében. Korán feküdt le, keveset olvasott s mikor elfujta
lámpáját, megvallotta a szobája négy falának, hogy:
– Ő az, aki álmaimban élt.
Ha beszámoltam azzal, mit gondolt Hódy Balázs, mikor először látta a
szép Sárvárynét, nem hallgatom el azt sem, mit gondolt a rózsabimbó,
mikor először találkozott regényünk hősével.
A rózsabimbó azt gondolta, hogy:
– Ez a legrosszabb kalapu, a legrosszabb kabátu és a legrosszabb czipőjü
ember, akit valaha láttam.
Később, esztendők multán, ez a vélemény jelentékenyen módosult. S mikor
egyszer Sárváry valami malicziózus megjegyzést tett Hódy Balázs egyik
verskötetére, mely végtelen tiszteletet lehellő ajánlással s diszes
kötésben pompázott az asztalon, a szép asszony azt mondta a férjének:
– Csak Hódyt ne bántsa. Jól esik látni, hogy még vannak ilyen derék
emberek a világon.
Sárváry röhögött.
Meglehet, ugyanebben az órában történt, hogy Hódy Balázs versben és még
több melegséggel, de kevésbbé elismerően nyilatkozott a szép
Sárvárynéról.
Mert akkortájban irta azt a költeményét, mely igy kezdődik:
_Imádom őt, a szivtelen kaczért…_
Nem tudom, adnak-e önök valamit egy regényiró becsületszavára. Ha igen,
ugy határozottan állithatom, hogy a _Spleen_ e strófájában Hódy Balázs
igen-igen igazságtalan volt. Azt mondhatnám, hogy a világtörténelem csak
kevés oly égbekiáltó igazságtalanságot emlit, mint a minő a _Spleen_
czimü kötet eme gyöngyében foglaltatik. Mert ha egyáltalán létezett
valaha asszony, aki a kaczérság eredendő büne nélkül született, ugy ez
az egyetlen egy asszony a szép Sárváryné volt; és ha volt valaha uj
nemzedék, melynek a világra jövetele (szakrilégium nélkül gondolván) a
szeplőtelen fogantatásra emlékeztetett, ugy ez az uj nemzedék csak a
Sárváryné hat fia lehetett: Béla, Géza, Aladár, Elemér, Tihamér és
László. A szép Sárvárynéban nem lakozott a hóditás és az ünnepeltetés
vágyából egy csipetnyi sem; nem volt hiu s nem szomjazta az olcsó
diadalokat. Jólétének gondtalanságában s egészségének felséges békéjében
soha se voltak másféle vágyai, csak azok, a melyeket a következő óra
magától meghozott; s mivel önök a psychologiát csak akkor respektálják,
ha összes következtetéseit az emberi rossz hajlandóságokból, bünökből és
az állati ösztönökből vonja le, hozzá teszem, hogy: valami mennyei
lustaság lakott benne, mely megóvta tőle, hogy akármit is akarjon,
amiért valamit tenni kellett, aminek valami ára volt, hacsak egy lépés
vagy egy mosoly is. Mert a jó sors mindazt, ami egy asszonyi életnek a
föltétele, megadta neki ingyen, soha se jutott eszébe a más ökre és
szamara, akárhogy bőgtek is az ablaka előtt. Ha az egész világ olyan,
mint ez az asszony, igazán fölösleges lett volna meghozni a tiz
parancsolatot. Életének csöndessége egy szép hűvös patakéhoz
hasonlitott; s mit tehet a szép, hűvös patak arról, hogy vizére a
szarvas kivánkozik?!
Vagy talán már kaczérság volt az is, hogy mialatt Bandi és Xenofon
birkóztak (Bandi maradt az erősebb), a rózsabimbó néha benn maradt a
szobában?! Eszébe se jutott, hogy kimenjen. Olyan mindegy volt neki
Bandi, Hódy Balázs és Xenofon! Csak nagyritkán nézett fel a himzéséről
(a mi, tessék elhinni, álczázott semmittevés), olyankor, amikor Balázs
nagyon bele bonyolódott valami rendhagyó perfektumba. Egy rendhagyó
perfektum olyan kényes palánta s a Bandi feje nem volt termőföld, hanem
kopár hegyfok. Ilyenkor a rózsabimbó részvéttel és csudálkozással nézte
a vért izzadó szegény tanitó urat. Becsületes lelke sehogy se tudta
megérteni, hogy vannak emberek, akiknek nincs egy jó kabátjuk s akik nem
gondolnak egyébre, mint ezer és ezer évvel ezelőtt meghalt irás-molyok
abrakadabráira.
Hódy Balázs félre értette ezeket a pillantásokat. Bár távol vala tőle
minden elbizakodottság, titokban azt az édes hitet kezdte táplálni, hogy
ezek a barátságos pillantások ama hódolatot fejezik ki, melyet ő a
Xenofon zsenijével szemben a legtermészetesebb dolognak talált a
világon. Lehetséges-e Xenofon iránt nem lelkesedni? A Bandi példája azt
mutatta volna, hogy: igen, lehetséges; de Bandi, ez a vásott siheder,
aki a városligetben arra biztatta a tanitó urat, hogy menjenek utána a
cseléd-leányoknak, meg ez a gyönyörü, édes teremtés, akinek a tekintete
csupa lélek, istenem mily két külön világ! A rózsabimbó bizonyára többet
figyelt az ő magyarázatára, mint az, akinek e magyarázat szólt volna; s
Balázs koronkint tüzbe jött, ékesen szólóvá lett, tekintettel (ó csak
oldalvást és mindössze egy-egy tekintettel!) az igazi hallgatóságára.
Van-e nagyobb gyönyörüség, mint figyelmessé tenni a szépre azt, aki
előttünk a legszebb? S van-e kielégülés, mely fölér azzal, hogy ha
feltárhatjuk lelkünk kincseit az előtt, akinek a czipője hegyét
megcsókolni már másvilági boldogságnak tetszik?!
S észre se vette, már elfogta a hiuság, melyet legjobban az alázatos
lelkek ismernek. Az a hiuság, mely néha elhiteti velünk, hogy hozzá
férkőztünk egy léleknek a zárához, mintha az emberi léleknek volna több
kulcsa is, s nemcsak az az egy, amelyet nem lehet elajándékozni és nem
lehet megkeriteni. Büszkélkedni kezdett vele, hogy a Bandi görög leczkéi
ama másik, szép lélek előtt egy roppant perspektivát tárnak fel: az
ó-kor szép világát, s ez a gondolat boldoggá tette.
Hogy ezek az előadások, melyekre oly nagy gonddal készült, kárba
veszhetnek: soha se jutott eszébe. S ha a rózsabimbó, egy fekete bajuszu
urra gondolván, elmélázva nézett ki az ablakon, Balázs meg volt győzödve
róla, hogy ez Xenofon hatása. Alighanem innen magyarázható, hogy a
Ginevra-cziklus a szép Sárvárynét mint egy második Vittoria Colonnát
ünnepli.
A rózsabimbó betöltötte tizenhatodik évét, s alig hogy betöltötte,
férjhez ment a már többször nevezett Sárváry Bélához. Kiderült, hogy
ehhez a házassághoz már régen megvolt minden: a fekete bajuszu ur, a
kisasszony hajlandósága, a szülői beleegyezés, még a kelengye is, csak
éppen a tizenhatodik év hiányzott. Mikor ez a nevezetes dátum
elérkezett, megtörtént az eljegyzés.
Ettől fogva a rózsabimbó nem jelent meg a görög leczkéken, ellenben
gyakran kikocsikázott a vőlegényével, meg azokkal az ismeretes
rokonokkal, akik éppen csak ilyen alkalmakkor nem fölöslegesek. Hat
hétre az eljegyzés után megvolt az esküvő is. Sárváry, kivételképpen,
nem késett el a lakodalomról; Bandi, az általános öröm közepette,
zavartalanul hozhatott haza négy szekundát; a nászlakoma pompás volt s a
fiatal pár elutazott Olaszországba.
És Hódy Balázs? Sirt benne a lélek, mint Petur bánban.
Szive a sirban s Xenofon, Xenofon elárulva!
Ó, fájt neki, hogy nem volt, aki kitalálja a szivében élő mélységes,
odaadó, örök szerelmet s hogy tündére elszállt egy édes szó, egy mosoly
nélkül! Ha csak a homlokán, ha csak egyszer, egyetlen egyszer,
csókolhatja meg ezt a gyönyörü fejet, ha tündére, csak egy pillanatra
leszáll hozzá s azt suttogja: »Nem lehetek a tied, de gondolok rád…« Ha,
csak egy tekintettel, azt mondja neki: »Tudom, hogy imádsz: megengedem,
hogy imádj…« De nem, semmi. Ugy vált el tőle, mint a többi idegentől. És
idegen marad örökkön, világ végeztéig, a sirban is, az utolsó itélet
napjáig! Ó, fájdalmas volt ez a váratlan végbucsu s vannak csapások, a
melyekre hiába készülünk előre… De hadd mozduljon tovább a gálya; élnünk
kell, ha nem is látjuk be, hogy miért.
S a fájdalmát csak elviselte volna. Szive hozzá szokott a lemondáshoz,
vagy meglehet: szive már lemondónak született. Hanem Xenofon
elárultatását… a csalódását, a szégyenét, ó, azt nehezebb volt
megbocsátani!
Megbocsátotta azt is. Hasztalan ismételgette magában ezeket a
keserüségeket:
– Alig várta a tizenhatodik esztendejét, hogy férjhez mehessen!… És
ehhez az emberhez! Aki tele füstölte menyasszony-szobáját, aki vőlegény
korában is minden éjjel eljárt a kávéházba, alighanem kártyázni!… Ez a
szép bábu kellett neki! Ilyen mind a hány, ilyen valamennyi, ilyen.
És mégse tudott másként gondolni rá, mint végtelen szerelemmel.
A rózsabimbó, házasságának tizenegyedik hónapjában, egy egészséges
fiu-gyermeket hozott a világra, aki akkora volt, mint egy pápai zuáv. Ez
a pápai zuáv és a _Spleen_ első darabjai egy időből valók. Kevéssel
utóbb azt kezdték beszélni, hogy az asszony nem boldog, mert a férje
megint éjszakázik. Ez a hir megillette a Hódy Balázs szivét. Talán egy
csepp káröröm is vegyült a sajnálkozásába; ha igen, megbünhödött érte.
Mert bár szeretettel csiszolgatta a verseit, a hat részből álló _Spleen_
második cziklusával nem tudott oly hamar elkészülni, mint amilyen hamar
megérkezett a második pápai zuáv is.
A harmadik se váratott magára két esztendeig; s mindegyiknek akkora feje
volt, mint egy-egy görög dinnye.
Ebben az időben hősünk nagyon neki adta magát a borongásnak. Megirta a
komor hangu _Végtelenség_-et és a száztiz oldalra terjedő _Rejtelmek_-et
(azokat a verseit, a melyekből a jövő esztetikusai konstatálni fogják,
hogy Hódy Balázs és a világrend nem igen kedvelték egymást s néha
rendkivül feszült viszonyban voltak), sokat járt ki a zugligetbe, hozzá
szokott a boritalhoz s ha az utczán ismerős jött vele szembe, ijedten
kapta félre a fejét, mint a skót ballada grófja, hogyha szürke barátot
látott.
Aztán, elcsitultak szivének hullámai. Egyre kevesebbet hallott a _donna
angelicata_-ról; végre elveszitette szeme elől egészen. Bandi, az alatt
az ürügy alatt, hogy immár tökéletesen meg van érve a felsőbb
tudományokra, elvált Xenofontól örökre; viszont, a temetkezési vállalat,
melylyel hősünk utóbb életfogytig tartó szövetséget kötött, már ekkor
javában kaczérkodott vele. Szóval, mulván az idők, Balázs elkerült az
aggódó apa házától; uj bajok, uj gondok kezdték foglalkoztatni s az édes
kép mindinkább eltünt a messzeség ködében.
Már tartott tőle, hogy: el fog tünni egészen. S ez a gondolat
keservesebb volt mindennél a világon.
Fájdalmát megszokta, megszerette. A szivében zsongó édes bánat volt
lelkének a kincse; ez éltette költészetét, ez aranyozta be mindazt a
szépet, amit látnia adatott, ez volt mindene, mert csak ebben élt. S
félteni, ápolni kezdte bánatát. Hisz olyan jól megfértek ők ketten: a
költő és a költői bú.
Minő kietlen lenne a világ, ha kiapadna a dalok forrása!
De nem apadt ki.
Vagy hét esztendő haladt el. Egy este, amint benyitott a szobájába,
levelet talált az iróasztalán. A lába megcsuklott, ahogy az irásra
ráimert. Levél ő tőle! Szive ugy zakatolt, mint egy megbolondult
lokomotiv s félénken nyujtotta a kezét feléje, mintha egy foszló
rózsasziromhoz nyulna, melyet megirigyelt a szellő.
A levélben ez állott:
Kedves Hódy ur!
Tudom, hogy soha se bajlódott kis gyermekekkel. Hallottam azt is, hogy
már nem tanit se kis, se nagy fiukat. És mégis irok. Lássa, én tudom,
hogy nagyon követelő természetü vagyok. De mindnyájan elkényeztettek. Ön
is.
Az jutott eszembe, hogy boldoggá tenne, ha ön hajlandó volna megtanitani
a legnagyobbik kis fiamat irni és olvasni. Nem kellene szegénykének
iskolába járnia s nem kellene idegenre biznom. Tudja, hogy borzadok az
iskolától s még jobban az idegen arczoktól. Nem tudok beleegyezni, hogy
a kis fiam oda járjon, a honnan a gyerek-betegségeket hurczolják szét a
világba. És ugy szeretnék meglenni idegen ember nélkül!
Ugy-e, nem mond nemet?
Igaza van, nagyon önző vagyok. De ön hozzá szoktatott, hogy visszaéljek
a jóságával.
A férjem is nagyon hálás volna, ha rászánná magát, hogy megszerezze
nekünk ezt az örömet.
Várja önt, inkább ma, mint holnap, aki önre mindig hálásan emlékszik:
_Sárváryné_.
Ha önök ismernék a _Spleen_-t, a _Végtelenség_ prométheüszi gőgjét, a
_Rejtelmek_ fásultságát és magas röptét, szóval, ha önök ismernék
_Icarus_t, alkalmasint ilyenformán méltóztatnának okoskodni:
Icarus Hódy Balázs. Hódy Balázs tehát igen-igen megköszönte az ajánlatot
s megirta, hogy, legmélyebb sajnálatára, nem vállalhatja el a nagyon
kedves és nagyon megtisztelő, de rá nézve lehetetlen feladatot. Mert
Hódy Balázs csak ekkép gondolkozhatott:
– Ha nem léphettem be a szobádba, mint vőlegény: nem lépek be oda, mint
nevelő. Ha nem kaphattam a kezedből egy rózsát: még nem jutottam odáig,
hogy elvegyem ebből a kézből a fizetést.
Szerencsére önök nem ismerik _Icarus_ költeményeit s ez nagyon
megkönnyiti a feladatomat.
Mert igy nem kell hosszasabban magyaráznom, hogy ámbátor Balázsnak
mindezek megfordultak a fejében, ámbátor először megsértődött, azután
fellázadt, majd gyötrelmes lelki viaskodásoknak adta át magát, végre,
mikor rákerült a sor, mégis csak elment a szép asszonyhoz.
Azzal ment el, hogy köszönettel bár, de le fog mondani a
megtiszteltetésről. Megfogadta magában, hogy udvarias lesz, de
önérzetes, tisztelettel teli, de hajlithatatlan. És alig volt ott egy
negyedórát, elolvadt, mint a márcziusi hó.
Ettől a naptól fogva öt esztendeig egy fedél alatt élt a szép
asszonynyal s egy levegőt szítt vele. Csak nyáron át nem látta, abban a
négy türhetetlen hónapban, amikor Sárváryné, gyerek-seregével, faluzni
ment.
De annál többet volt velök a téli hónapokban. Attól fogva, hogy délután
négy órakor a nagy ebédlőben meggyujtották a függő-lámpát, késő estig,
amig csak Sárváry vacsorálni haza nem érkezett, együtt volt a kis pápai
zuávokkal s igy, a legtöbbször, csak egy hosszu asztal választotta el
attól, akit alattomban élete nap-világának szokott nevezni. Lassankint
tudniillik valami hallgatag megegyezés következtében, törvénynyé lett,
hogy feladata nem végződik el az ábéczé titkainak magyarázatával, sőt
ellenkezőleg, a feladata tulajdonképpen… Megvallom, zavarban vagyok,
mikor erről a feladatról szólok. Végre is önök, türelmes olvasóim,
regény-hősök dolgában kissé el vannak kényeztetve. Hozzá szoktak a
kabylok ellen küzdő oroszlánokhoz, az alag-utakat teremtő vas-emberekhez
s a titokzatos Orlandó gróf már hidegen hagyja önöket. Szégyenkezve
vallom meg, hogy Hódy Balázs távolról sem volt oroszlán s ami a
Sárváry-házban való elfoglaltságát illeti, ez a hivatal bölcs középutat
tartott a szárazdajkaság és a nevelőség között.
Önök azt fogják mondani, hogy ez nem lehetett valami irigylendő állapot.
Hódy Balázs más nézeten volt. Ugy találta, hogy ha az ember egész
mélységes hosszu délutánokon egy imádott lény kábitó közelségében lehet,
s ezalatt nincs egyéb dolga, mint halk, de határozott hangon
figyelmeztetni az illendőség parancsaira néhány rakonczátlan és lármás
pápai zuávot: ez maga a boldogság. S később éppenséggel nem volt oka rá,
hogy megváltoztassa a véleményét.
A szép Sárvárynénak a gyerekein kivül az egyetlen Hódy Balázsból állott
minden társasága. Sárváry a legjobb fiu volt a világon, s nem hiányoztak
belőle a férfiui erények, de egy hibában leledzett Madame Benoitonnal:
nem igen szeretett otthon üni. Korán kelt, délelőtt elvégezte a dolgát s
alig, hogy megebédelt, szedte a sátorfáját. A szép asszony pedig csak
nagyritkán mozdult ki hazulról. Kényelmessége a gyerekei számával
növekedett, s a lustaságában, kivált olyankor, ha Sárváry néha-néha
nagyon bele talált keveredni az éjszakázásba, volt valami elszomoritó.
Nem szeretett kijárni; nem szerette a szelet, irtózott a hidegtől; még a
napfény is bántotta. Vannak pompás virágok, amelyeket mintha a természet
is arra szánt volna, hogy üvegházban éljenek; a változó idő haláluk, a
tropikus égalj sem kell nekik, életföltételök: az egyforma kellemes
meleg.
Balázs szentül meg volt győződve róla, hogy a szép Sárváryné nem boldog;
de Balázs, mint világéletében mindig, tévedett.
Igaz, néha megfordult a szép Borcsa fejében, hogy másképp is lehetne.
Végre is, ugy vélte, az ember voltaképpen nem azért jött a világra, hogy
örökkön a kávéházban üljön s egész nap egy Tök Ász nevü hajadon festett
bájaiban gyönyörködjék. De Sárváry másként vélekedett, s ez a szilárd
meggyőződés imponált neki. Be kelett látnia, hogy a kettejök közt való
versenyben a Tök Ász lett a győztes s ez a tapasztalat elvette a kedvét
az ujabb küzdelmektől. A Grizeldiszek közé tartozott, akik elfogadnak
minden megaláztatást.
Mindamellett, a zuávok siketitő lármája közepette, koronkint elmélázott,
s a hogy szórakozott szeme rátévedt a derék Balázsra, aki égi
türelemmel, a bölcs mérséklet hangján ajánlgatta a zuávok figyelmébe,
hogy az erkölcsi szép minden földi javaknál kivánatosabb: el-eltünődött
a világ különös berendezésén. Miért is, hogy a rózsának tövisei vannak,
s hogy a szeretetreméltóság oly csapodár?! Ime, hogy a szolidság, az
otthonülés, s a gyermekekkel való bajlódás nem éppen lehetetlen dolgok,
annak egy fényes példája ül itt előtte. Fájdalom, ha a szolidság
egyáltalán hasonlatos valamely virághoz, ugy ez nem a rózsa, hanem a
liliom. Szegény liliom! Balázs szinte tündöklött a sok erénytől. Maga
volt a szerénység és a béketürés, a tartózkodás és az igénytelenség: az
összehasonlitás nem válhatott előnyére.
A szép Borcsa áldott jó lélek, hanem mégis csak asszony volt: kutyába se
vette az erkölcsi szépet.
De azért nagyon megbarátkozott magánosságának furcsa osztályosával.
Talán meg is hatotta valamennyire ez a másvilági, néma, lemondással teli
és ügyetlenül titkolt árnyék-szerelem; legalább mindig megzavarodott egy
kissé, a hányszor Balázs rajta felejtette azt a hű kutya tekintetet,
mely egyes-egyedül a lemondó érzelmeké. A pondró szerelme is hizelgő,
hogyha végtelen.
Bizonyára, csak a szamaritánus érzés támadt fel benne, mikor a házába
hivta. Meglátta az ablakából, amint ugyanabban a ruhában, amelyben
egykor Xenofont magyarázta, árván, szomoruan bandukolt végig a
napsugaras, elegáns toilette-ektől, könnyü gig-ektől, és huszár-tiszti
uniformisoktól tarka, eleven boulevard-on. De ez a szamaritánus érzés,
egy-két esztendő multán, komoly, tisztelettől áthatott, és becsüléstől
csepegő barátsággá változott át. A milyen jó asszony volt, haragudni
kezdett az egész emberiségre, mely oly kevéssé becsüli meg a _mi_
végzetü igéken való föltétlen uralkodást.
Hitte és vallotta, hogy Hódy Balázs a legderekabb ember hetedhét
országon. Látni való, hogy hősünk szerelme teljesen vigasztalan volt.
Világos, hogy az ilyen rendkivül derék ember nem feszélyezi ugy az
asszonyokat, mint holmi éretlen gavallérok vagy azok a boszantó
huszárönkéntesek, akik oly tüntetően csörtetik a kardjokat s tükörnek
használnak minden ablak-üveget. Komoly ember semmit se ad a
külsőségekre; komoly embert senki se akar elkápráztatni toilette-ekkel
vagy más efféle ostobaságokkal. S a szép asszony Balázs előtt ugyanabban
a pongyolában mutatkozott, amelyben Balázson kivül csak a gyermekei és a
cselédek láthatták.
A nagy barátságok az ilyen apró bizalmasságokból, erednek s alighanem ez
az oka, hogy némelyik asszony a szobalányát teszi meghittjévé. A szép
Borcsa nem volt ennyire leereszkedő, de Balázs iránt egyre több
bizalmasságot tanusitott. Nem voltak valami nagy titkai, de ki az, aki
ne volna nagyra a maga kis dolgaival?! Igy, egy késő esti órában,
mialatt a gyerekek álmosan hajtották le fejöket az ebédlő nagy
asztalára, megvallotta Balázsnak, hogy Sárváryt egy Aranka nevü csunya
kis fekete asszonykával gyanusitja, aki barátnőjének hazudja magát s
akit jó asszony létére nem átallott az egész földgömb legelvetemedettebb
személyének nevezni.
Balázs félreértette ezeket a bizalmasságokat.
Nem mintha elkapatta volna a kitüntetés, amelyben bizonyára
egyes-egyedül részesült. Ó nem. Mindig az maradt a szép asszonynyal
szemben, aki volt; semper idem. S az a lázas aggodalom, mely akkor fogta
el először, mikor a rózsabimbót megpillantotta, soha se hagyta el, ha a
szép Borcsa mellett ült, vagy ha ruhájának suhogását hallotta. Ez a
lázas aggodalom ahhoz a szorongáshoz hasonlitott, amelyet álmunkban
érzünk, mikor azt álmodjuk, hogy mezitláb sétálunk egy bálteremben s
folyvást remegünk, hogy valaki a lábunkra talál pillantani.
Nem, Balázst nem kapatta el a szerencséje. Árnyék-udvarlónak született s
árnyék-udvarlónak maradt örökkön. De mig azelőtt ugy gondolt a szép
Borcsára, mint királynőjére édes szerenádoknak, melyek troubadourja
mindig eltünik a hajnallal s örökkön ismeretlen marad, egyszerre ugy
tetszett neki, hogy szerelmese tulajdonképpen egy sötét tragédia
szerencsétlen hősnője, akit a troubadournak erkölcsi kötelessége
megszabaditani a Rémségek várából. Fejébe vette, hogy imádottja egy
gonosz Kékszakál leigázott, néma, lemondással teli martirja; s ugy
kezdte gyülölni Sárváryt, ahogy csak egy temetkezési vállalatnál tudnak
gyülölni.
Az efféle képzelődések nyomán reménységek szoktak fakadni, melyek egymás
nyakára nőnek s korán hervadnak, mint a délignyitó. S a Balázs izgékony
fantáziáját regényes, lehetetlennek tudott jelenetek kezdték
foglalkoztatni, hogy mindezek a mesés képek egy tulvilági, névtelen
reménységnek adjanak helyet, holdsugarakból szőtt, álomországi
reménységnek, melynek a gondolatára is remegés fogta el.
Ez tavaszszal volt, virágfakadáskor.
Ugyanezen a nyáron, dinnyeéréskor, Sárváryné egy egészséges
fiu-gyermeknek adott életet, aki a keresztségben Tihamér nevet kapott.
Az ujon érkezett egy szépen fejlett foggal különbözött más, kevésbbé
szerencsés alkotásu kortársaitól; egyébként pedig olyan hangja volt,
mint a bölönbikának.
Ezen a nyáron Balázs nem irt egy verset sem.
Később belátta, hogy a Grizeldiszek mártiromságát éppen a gyermekek
teszik teljessé s másfél év mulva, mikor László is megszületett,
felhagyott minden reménységgel.
Önök nem képzelik, hogy e pillanatban milyen mélyen meg vagyok indulva.
S megindultságom oka ugyanaz, ami Hódy Balázst a végső rezignáczió
utjára terelte, nevezetesen László születése. Minden tiszteletem
mellett, melylyel e kitünő ifju iránt viseltetem, nem tudom belátni, mi
szükség volt rá ezen a rossz világon, melynek a veszedelme ugyis a
tulnépesedés. Igaz, hogy a legnagyobb emberekről is kétséges, vajon
komoly szükség volt-e rájok a földtekén, de a rendes esetek nem
juttatják ezt a kérdést eszünkbe. Ellenben nem hallgathatom el, hogy
sokallom az árt, melybe a László születése került. Végre is, bár a
monarkia védő erejének fejlesztése érdekében kivánatosnak tetszik, hogy
minden anya lehetőleg egy fél-tuczat katonát adjon az államnak, de
másrészt, ugy képzelem, hogy Sárváry Borcsa, az Ur végtelen irgalmassága
előtt öt gyermekkel is kegyelmet talált volna, s majdan, sokára, azt
mondták volna neki odafenn:
– Jó sáfár voltál.
László születése után Sárváry Borcsa elkezdett betegeskedni. A következő
nyáron Franzensbadba ment s mikor onnan visszatért, nem lehetett
ráismerni: hiu volt és szeszélyes. Egy csunya téli este, a hófuvások
idején, nagyon rosszul lett; Sárváryért el kellett küldeni a kávéházba,
s Balázs az nap nem adott a gyerekeknek leczkét. A beteg néhány hét
multán jobban lett, de mihelyt fenn járhatott, nagy sietséggel s külön
vonaton, elvitték Cannes-ba. Balázs nem látta többé. Tavaszszal, egy
édes áprilisi délután – nagyszombat volt, s tavaszi toilettektől
ragyogott az utcza – megjött a hir, hogy Sárváry Borcsa életének 27-ik
és boldog házasságának 11-ik évében, hosszas szenvedés s a haldoklók
szentségének áhitatos felvétele után, a dél-vidéken meghalt.
Az élet lemondásokból áll. Vannak, akik egyforma könnyüséggel tudnak
lemondani kis és nagy dolgokról, s ugyanazzal a lelki rugalmassággal
állanak minden veszteséget: ezek az élet legnagyobb művészei. Mások
képtelenek a legcsekélyebb lemondásra, s örökkön rabjai a vágyaiknak, a
szokásaiknak, a jó, vagy rossz kedvöknek; ezek az élhetetlenek, a nem
életrevalók, akiknek sorsa: az őrültek háza, a börtön, vagy ami ezeknél
is rosszabb, az apró nyomoruságokkal való mindennapos harcz, vesződség
és nyüglődés. E két véglet között, szerencsés vagy szerencsétlen
közép-úton, rajzanak a nagy embertömegek; egymás vállán sürögve, hogy
körutakat és csatornákat hagyhassanak hátra az ismeretlen jövőnek, és
palotákat, melyek sötét, gotikus bemélyedéseiből holdfényes éjszakákon
oly misztikus hangulatok gőzölögnek elő.
De ezek a nagy embertömegek még sem az egész emberiség. A betegek és
szenvedők elmaradnak a bolytól, s azzal vigasztalják magukat, hogy elég
erőt éreznek a magánosságra. Pedig csak gyöngék a küzdelemre.
Az emberi lélektől minden kitelik: az is, hogy megtagadja önmagát. S a
lemondás művészetének vannak maniakusai.
Vannak, akiknek annyi jutott ki a szűkölködésből, a csapásokból és a
szenvedésből, hogy utoljára is erényt csinálnak a szükségből. Ezek a
szegény, természetükből kiforgatottak végre gyönyörüséget találnak a
lemondásban. Kevélyekké válnak a nélkülözéseikre, és kéjelegnek a
szenvedéseikben. Hasonlóan az ős-keresztényekhez, akik önként
jelentkeztek hitet vallani, a szenvedés vallásának e rajongói elébe
mennek a fájdalomnak, feltárják érzékeny, elsatnyult keblöket minden
vesszőcsapás előtt, s mártiromságukra büszkén, gyönyörrel véreznek el.
Hódy Balázs ezeknek az önkéntes, névtelen vértanuknak, akik többen
vannak, mint önök képzelik, egy gyönyörü példánya volt.
S önkéntes mártiromságát különösen lelkessé, azt mondhatnám: páratlanul
makacscsá tették hitvallásának sikerei. Mert hisz a legendák csodái
megujultak, s rózsák fakadtak vércseppjei nyomán.
Ehhez képest egész élete egy roppant fonákságnak tünhetik fel önök
előtt, s nem hallgathatom el, hogy költészete csakugyan hijjával van ama
természetességnek, mely a nagy költői alkotások alapföltétele. Önök
rosszhiszemünek fogják találni ezt a sok borongást, mert látnivaló, hogy
a szerző ugy szereti a Sors-haragot, mint édestestvérét.
És mégis, Hódy Balázsnak, legalább egyszer életében, igenis volt egy
természetes indulata. Nem tehetek róla, ha önök ezt is
természet-ellenesnek, sőt érthetetlennek fogják itélni.
Ez a természetes indulata az volt, hogy fellázadt. És mert szemben a
végzettel, amely ellen kitört, gyöngének tudta magát, megkisérlette az
öngyilkosságot.
A pisztoly, amelylyel fejbe durrantotta magát, valami olcsó, silány
szerszám volt, a keze pedig a legügyetlenebb kéz, amely valaha pisztolyt
fogott. Öngyilkossági kisérlete tehát balul ütött ki. A golyó félre
csuszott, s Balázs életben maradt. A nagy elszánásból az lett, hogy vagy
hat hétig nyomta az ágyat, s a fej-sebétől azután is kótyagos maradt
vagy egy fél esztendeig. A rosszakarói szerint kótyagos maradt
világéletében.
Ha az ember a _Café Anglais_-ban bölcselkedik az öngyilkosságról, azt
találná természetesnek, hogy a balul sikerült öngyilkossági kisérlet
után szükségképpen következik egy második, esetleg harmadik kisérlet,
amig csak a dolog nincs egészen rendben. Aki egyszer komolyan elszánta
magát a halálra, miért állapodnék meg a fél-uton? A tapasztalás azonban
szürke teoriának mondja ezt az okoskodást, s azt bizonyitja, hogy az
efféle első felvonások után rendesen nem következik második. A halál
vőlegényei egyet gondolnak, s bizony, visszabaktatnak a fél-utról. A
legtöbbször talán nem is gondolnak semmit, csak felocsudván, egészen más
szemmel néznek a világba, mint azelőtt. Ugy lehet ez is, mint egyéb
kriziseknél. Aki kisirta, kidühöngte, vagy kivigadta magát, valami
megkönnyebbülést érez s ugyanazok a gondolatok, melyek idegeit az imént
megfeszitették, egyelőre nem ingerlik többé.
Az, amit Hódy Balázs később a második életének nevezett, egy hosszu
zsibbadtsággal kezdődött, mely nem sokban különbözött a
félkegyelmüségtől. Nem emlékezett semmire; nem tudott és nem akart
semmit. Ugy volt, mint a gyerek. Szót fogadott az ápolóinak, s félt,
hogy meg fogják pirongatni. Nem érdeklődött semmi iránt, de szorongó
csodálkozással nézte, hogy foglalkoznak vele, amiként egy tengeri nyúl
nézelődhetik, mikor egy bakteriológus laboratóriumában találja magát,
egy dézsa zselatin meg mindenféle preparátum között, s látja, hogy őt
egy nagy szakállu ember felveszi-leteszi, szurkálja-piszkálja s egyik
helyről a másikra czipeli. Mi az ördögöt akarhatnak vele?
Később, nagy lassan eszmélni kezdett. Néha, ahogy fél-álomban feküdt az
ágyán, a mult egyes foszlányai megjelentek előtte s halluczinácziók
fogták el. Aztán megkisérlette gondolkozni. Rájött, hogy mindez elmult s
hogy vele most a láz űz kegyetlen játékot. Kábultságának képei szinte
idegenek voltak neki s mintha valamikor régen, nagyon régen látta volna
ezeket a képeket. Utóbb már emlékezni kezdett s tisztán látta ujra a
megszokott, sokszor átélt jeleneteket. Látta önmagát a nagy ebédlő
asztalánál a kis zuávokkal s látta őt. A világos-kék batiszt ruhája volt
rajta, azokkal a piczi kék virágokkal… Ilyenkor a beteg nem találta
helyét. Mintha valami furcsa zsongást érzett volna a szive táján.
Szeretett volna sirni, de nem tudott. Aztán azt gondolta, hogy fel kell
kelnie; de nem birt.
Hanem teljesen csak akkor tért vissza az emlékezete s emlékezetével
együtt egész fájdalma, mikor már régtől fogva fenn járt s kisétálgatott
a szabadba.
Magánosan, gondolattalanul bandukolt végig a vasárnapi közönségtől népes
utczákon s lökdöstette magát, mint egy alvajáró. Egyszerre a zugligeti
uton találta magát. Nem volt arra semmi keresete, de azért valami
homályos érzés nem engedte, hogy visszaforduljon. S a nép-hullám vitte
előre.
A hogy aztán kiért a zugligetbe, egyszerre eszébe jutott valami. S
elválva a vasárnapi tömegtől, neki vágott egy meredek utnak.
Amilyen lankadtan ballagott előbb, olyan sietségre kényszeritette most
nyomorult lábait. A magasból nézve, azt gondolhatta volna valaki, hogy
egy sebzett vad csörtet az odujába, meghalni békén távol az emberek
szemétől.
A lélekzete elfult, mikor megállapodott. Igen ez az a villa. Megismerte
a verandát, a kerti padokat, a két vén hársat, a vadrózsával befuttatott
lugast, a zugliget egész utszéli poézisét. Igen, ez az a villa. Itt volt
olyan boldog, amilyen nem lesz többé soha.
Emlékezett. Az a drága, édes teremtés olyan jókedvü volt akkoriban, mint
maga az egészség. Egy délután azt mondta neki:
– Eljön velünk a Norma-fáig? De csak igy megyek, hajadon fővel…
S a karjába kapaszkodott, amig oda értek. Ez volt az egész regény. De
mikor ez a semmi neki mindene volt!…
Benézett a lécz-keritésen; a kertben idegen gyerekek játszottak. Fű, fa,
virág-ágyak, a hitvány üveggolyók a tuczat-rózsák mellett: mind
ugyanazok. Semmi se történt: csak az istenek költöztek el erről a rongy
világról!
S ő akkor oly őrült volt, hogy órákat töltött a lugasban, Condorcet
könyvével, melynek czime: _Voltaire élete!_…
Végre megértett mindent. Isten veled, ifjuság! Isten veled, szerelem!
Isten veled te drága, aki soha vissza nem térsz!
Nem látta senki: sirhatott. Aztán megtörülte az arczát, s lassan, ahogy
a temetőből jönnek, elindult visszafelé. Össze volt törve.
A boldogság!… Az oly rég volt! És ugy fájt minden! Nem akart többé
semmit.
Eme válságok után pedig jött az idő, mely letörüli a könnyeket s
virágokat fakaszt a sirokon.
A szépség és a jóság elvész, hogy utána ne maradjon egyéb, csak a siri
virágok illata. S a fájdalom utána hal, hogy belőle se maradjon más,
csak egy pár édes emlék, mely egyre bágygyad s melyen egyre erősebben
érezni a hervadás illatát, akár magukon a sirról tépett virágokon.
Ó, emberünk őrizte s hűségesen őrizte édes emlékeit!
A gyönyörü teremtés puszta álomképpé változott át, de ez az álomkép
immár az övé volt egészen. Meglátogatta ágya fejénél s kegyesen szólt
hozzá. Egyszer az álmodó egy csókot érzett a homlokán; felriadt, és
szive vadul kalapált. Ez volt az egyetlen igazi csók egész életében.
Álmokban élt és álmot szőtt magának. Szép álmot, gyönyörü álmot. Azt az
álmot, hogy mindig szerették egymást, s hogy csak a balsors választotta
el tőle hűséges szerelmesét. S mikor ebben az álomban már jobban hitt,
mint minden valóságban, ujra megtalálta a dalok forrását.
Ettől fogva megint a csengő rimeknek élt, s mint a pinczér, aki időtlen
idők multán is megőrzi emlékét a herczegi lakomáknak, amelyekből nem
evett soha egy falatot se, élete fogytáig zengette első szerelmét.
Ime, rövid foglalatban, története ama szerelemnek, amelyet Hódy Balázs
megénekelt eposzban, madrigálban, rondeaukban s vegyesekben.
Erről a szerelemről a jövő irodalom történetirása bizonyára részletesen
fog megemlékezni s én éppen csak az adatgyüjtés érdekében kivántam e
helyütt némi kommentárral szolgálni a Ginevra-cziklus, a _Spleen_ és a
_De Profundis_ egyes darabjaihoz.
De volt Hódy Balázsnak egy másik szerelmi regénye is, s félő, hogy erről
a második szerelmi regényről már nem lesz az irodalom történtet-irásnak
egyetlen szava sem.
Mert a Hódy Balázs költeményeiben csak egy női név van: a Ginevra neve.
S arról a szerelemről melyet Fodor Ella kisasszony iránt érzett, az
eposzok és madrigálok, a rondeauk és a vegyesek mélységesen hallgatnak.
Ennek a szemérmes és csodálatosan hallgatag szerelemnek a történetét
óhajtanám önöknek ezen a helyen elbeszélni.