Ma egy éve… ma egy éve…
Akkor lettél jegyesem,
Ma egy éve, hogy először
Csókoltál meg kedvesem.
Édes volt a csók, a mely ott
Ajkaidról rám esett,
De ki hinné, de ki hinné?
Csókod most még édesebb.
Száll az idő, mint a pille,
Melyet a szél ragad el,
Szemlátomást fogy az élet,
Szemlátomást hervad el.
Ám hervadjon, isten néki,
Érte nem is búsulok;
Nem vesz kárba, mit az élet
Fájáról lehullatok.
A mi elhal életembül,
Föltámad mint szerelem…
Oly mértékben nő szerelmem,
A milyben fogy életem!
(Pest.)
Forradalom.
Haloványul a gyáva szavamra… dalom
Viharodnak előjele, forradalom!
Szomorúk az idők, a napok feketék,
Odahagytak atyáid, o nemzet, o nép!
Csak azért szakitád le bilincseidet,
Hogy ujabb nehezebb vas emészsze kezed.
Födi még beteg arczod az egykori por,
S ime sorsod ujonnan a porba tipor.
Nem a sors, nem a sors, de saját fiaid
Akaratja, mi újra lealacsonyit.
Ez a vétek, a mily czudar és iszonyú,
Iszonyúbb legyen érte az égi boszú!
Lealázod-e, oh haza, szent fejedet?
Piszok űlje a hír koszorúja helyett?
Mielőtt az erőszak igába fogat,
Kaszabold le, hazám, nyakadat te magad.
Tegye lánczra a zsarnok a holttetemet,
Diadalma legyen temetői menet,
Hol elásnak, a domb neki trónja legyen
S gyakoroljon erőt siri férgeiden!
De te, oh haza, nem hagyod el magadat,
Haragod tüze arczaidon kigyuladt,
Kezed ott van a kardon, a markolaton…
Ki fog élni, ha nem te, dicsőn, szabadon?
Szaporán ide, kedvesem, ajkaidat,
S te fiú, szaporán ide a poharat!
Mire elfogy a bor, mire csattan a csók,
Jeladásra emelhetik a lobogót.
Haloványul a gyáva szavamra… dalom
Viharodnak előjele, forradalom!
(Pest.)
Három madár.
Három madár van, a kit szeretek,
Három madárról mondok éneket.
Ha oly szép lenne rólok énekem,
A mily nagyon én őket szeretem,
A mennyi boldogságot, örömet
Ezen madarak nékem szerzenek!
Az első madár egy kis czinege,
Nem sérti őt a télnek hidege,
Nem háborítja őt meg semmi vész,
Télben, viharban vígan fütyörész,
Vígan ugrál a száraz ágakon,
Mint a pillangó a virágokon,
Ugrál, miként a gyermek, gondtalan,
Jön és megyen, máshol van untalan,
Alig képes kisérni őt a szem. –
Kedélyed e czinege, kedvesem!
A második madár egy csalogány,
Elrejtve él a lombok alkonyán,
Nem látja más ottan s mást ő se lát,
Kis fészke néki az egész világ,
Ebben dalolgat, s ha dalolni kezd,
Elfojt az alkony mindennémü neszt,
Hogy meg ne háborítsa énekét,
Hogy gyönyörködjék a föld és az ég,
Gyönyörködjék e dalban, a minő
Hozzánk csak legszebb álmainkba jő,
A melynek minden hangja eltemet
Egy bánatot és szűl egy örömet,
Mert mindenik hang egy szent szerelem –
Ez a csalogány szíved, kedvesem!
A harmadik madár egy ifju sas,
Szárnyának röpte merész és magas,
A villámokkal egy tanyán lakik
S tekintetét fölküldi a napig.
Nyugott időben alszik, elvonúl,
De ha vihar jön és üvölt vadúl,
Fölébred a sas szendergésiből,
És a viharnak karjaiba dől.
És vinni hagyja magát általa,
Mint viszi a lovast a paripa
Rémítő bátran, szörnyü sebesen. –
Ez a sas a te lelked, kedvesem!
Kedélyed gyermek, szíved asszony és
A lelked férfi, te csodás, mesés
Teremtmény! s én valóban nem tudom,
Mi több: szerelmem vagy csodálatom?
(Pest.)
A nemzethez.
Konduljanak meg a vészharangok!
Nekem is egy kötelet kezembe!
Reszketek, de nem a félelemtől;
Fájdalom és düh hangzik szivembe’!
Fájdalom, mert düledék hazámra
Uj viharnak közeledtét látom,
És düh, és düh, mert tétlenkedünk, mert
Nem szakad le szemünkről az álom.
Pillanatra fölriadt e nemzet,
S szétnézett, mi zaj van a világban?
És a másik oldalára fordult,
S mostan ujra aluszik javában.
Ébredj, ébredj, istenverte nemzet,
A ki ott az elsők közt lehetnél,
S kárhozatos lomhaságod által
Mindig hátul és alant hevertél!
Ébredj, hazám! mert ha most nem ébredsz,
Soha többé nem lesz ébredésed,
S ha ébredsz is, annyi időd lesz csak,
Míg nevedet sírkövedre vésed!
Föl, hazám, föl! százados mulasztást
Visszapótol egy hatalmas óra,
»Mindent nyerni, vagy mindent veszítni!«
Ezt írjuk föl ezer lobogóra.
Oly sokáig tengődtünk mi úgy, hogy
Volt is nem is a mienk az ország;
Valahára mutassuk meg már, hogy
Senkinek sincs semmi köze hozzánk.
Vagy ha végzés, hogy el kell enyésznünk,
Irtsanak ki hát ezen világból!…
A haláltól, nem tagadom, félek,
De csupán a becstelen haláltól.
Haljunk meg, ha nem szabad már élnünk,
Haljunk meg oly szépen, oly vitézül,
Hogy azok is megsirassanak, kik
Eltörölnek a földnek szinérül!
Legyen olyan minden ember, mintha
Zrínyi Miklós unokája volna,
Harczoljon ugy minden ember, mintha
Egyedűl rá támaszkodnék honja!
Oh de akkor, akkor nem veszünk el,
Akkor élet és dicsőség vár ránk,
Akkor saját örök birtokunk lesz,
A mi után eddig csak sovárgánk.
Föl hazám, föl nemzetem, magyar nép!
Lépj a síkra gyorsan és egyszerre,
Mint a villám, oly váratlanúl és
Oly erővel törj ellenségedre.
Hol az ellen, kérdezed? ne kérdezd,
Mindenütt van, a hová tekintesz,
S legnagyobb és legveszélyesebb az,
Ki mint testvér símul kebleinkhez.
Köztünk van a legnagyobb ellenség,
A czudar, az áruló testvérek!
S egy közűlök százakat ront el, mint
A pohár bort az egy cseppnyi méreg.
A halálos itéletet rájok!
Százezerszer sujtson bár a hóhér,
Bár a házak ablakán foly is be
Az utczáról a kiáradó vér!
Könnyü bánni külső elleninkkel,
Ha kivesznek e belső bitangok…
Félre most, lant… futok a toronyba.
Megkondítom azt a vészharangot!
(Pest.)
Hány hét a világ?
Pesten járt kend, bátya, ugyan mondja meg,
Mit csinálnak odafönn a követek?
Mondja el a sok szép jó hírt felőlök,
Hadd buzdúljon a szívem, hadd örűlök.
»Nem örülsz a pesti hírek hallatán,
Ríva fakadsz, kedves öcsém, mint a lyány.
Ríva fakadsz, hogyha magyar a hited,
Ha hazádat s szabadságod szereted.
Jertek ide, jertek ide, legények,
Elbeszélem azt az uj hírt ti néktek,
Nem akar az országgyülés egyebet,
Csak az egyet, hogy katonák legyetek.«
Ejnye bátya, eb a lelki, mi lelte,
Hogy ezt olyan gonosz hírnek képzelte?
Melyikünket tartja olyan gyávának,
Hogy ne menne szívesen katonának?
Egytül egyig mind ott leszünk, a hol kell,
Mind kiállunk bátor, elszánt lélekkel,
Alig várjuk, hogy azt mondják: ide hát
Védelmezni bajában a szent hazát!
»A szavamba vágtatok, jó legények,
Nem ottan van ám vége a beszédnek,
Az a vége, hogy katonák legyetek,
És pedig nem magyarok, de németek.
Belebújtok majd a német ruhába,
Német szóval vezetnek a csatába,
Német zászló, az a feketesárga,
Avval mentek szegény Olaszországra!«
Huh még azt is a ki áldja, teremti!
De már abból csakugyan nem lesz semmi.
Ilyenek hát követeink, ilyenek?
Isten őket érdem szerint áldja meg.
Olaszország minket soha nem bántott,
Egyet akar velünk: a szabadságot.
Ezért minket oda vinni nyakára?
Soh’ se lépünk mi arra a határra.
Itt maradunk mi a magyar hazában,
Ezt megvédjük mind halálig mindnyájan,
De magyar ruhában és magyar szóval
És a magyar háromszinű zászlóval.
Katonának valamennyin fölcsapunk,
De a magyar hazát védi csak hadunk,
Magyar hazánk pedig ott van valóban,
Hol a háromszinű magyar zászló van!
(Pest.)