Ismét magyar lett a magyar,
Mert ekkorig nem volt a,
Hogy is lett volna? szolga volt,
S nem magyar, a ki szolga!
Ismét magyar lett a magyar,
Bilincsét összetörte,
Mint őszszel a száraz levél,
Csörögve hull a földre!
Ismét magyar lett a magyar,
Kardot ragad kezébe,
Kardján a napsugár ragyog
S a bátorság szemébe’!
Ismét magyar lett a magyar,
Lángol, piroslik arcza,
Kitűzött zászló mindenik,
A mely jelt ád a harczra!
Ismét magyar lett a magyar,
Egy szív miljók keblében,
És dobbanása rémület
Az ellenség fülében!
Ismét magyar lett a magyar,
A síkra állt vitézül,
És a világ, a nagy világ,
Csodákat látni készül!
Ismét magyar lett a magyar,
S világ végéig az lesz,
Vagy iszonyúan és dicsőn
Mind, mind egy szálig elvesz!
(Pest.)
Dobzse László.
Dobzse László ő felsége
Magyarok királya
Nem hiába hogy cseh volt, de
Hejh csehül is álla.
Parancsolni nem szeretett,
Nem is értett hozzá,
S hogyha értett vón is, szavát
Nem fogadt’ az ország.
Üres volt a feje néki,
Üresebb a zsebje,
Egy keserves polturáért
Könyökig vájt benne.
Ruháján a moly s az idő
Megrágta a prémet,
Mely szinű volt? nem lehetett
Tudni, csak ugy rémlett.
Parasztfolttal csapta pofon
Csizmáját a varga,
Rozsdás volt a sarkantyúja,
Ferde volt a sarka.
Kamrájában az egerek
Semmi kárt sem tettek,
Mert biz ott a legjobb szándék
Mellett sem tehettek.
Pinczéjében oly bőséggel
Állott a sok jó bor,
Hogy egy gyüszűnyi sem telt a
Legnagyobb hordóbol.
Ha éhezni méltóztatott
Király ő felsége,
Egyik másik alattvaló
Hítta meg ebédre.
De nem bánta ám meg, a ki
Meghivá ebédre,
Ő felsége kegyelmesen
Gróffá tette érte.
Szegény király, szegény király…
De vigasztalódjál,
Még szegényebb királyok is
Lesznek, mint te voltál. –
Dobzse László ő felsége
Magyarok királya
Nem hiába hogy cseh volt, de
Hejh csehűl is álla!
(Pest.)
A magyar nép.
Szabad a magyar nép, szabad valahára,
Kinek lánczot vertek kezére lábára,
S görbedt derekával a rabigát vonta,
Mintha csak állat és nem ember lett volna.
Szabad a magyar nép, fejét föltarthatja,
Kénye-kedve szerint kezeit mozgatja,
S mely előbb mint bilincs őtet szorította,
A vasat mint kardot ő szorítja mostan.
Szabad a magyar nép… lejárt napod, német!
Nem tánczoltatod te többé ezt a népet,
S piócza módjára nem szivod a vérét,
Megfizette isten gonoszságod bérét.
E földön legyen úr a tót vagy a német?
E földön, hol annyi vitéz magyar vérzett!
Magyar vér szerezte ezt a dicső hazát,
És magyar vér ezer évig oltalmazá!
Nincs itt urasága csak az egy magyarnak,
S kik a mi fejünkre állani akarnak,
Azoknak mi állunk feje tetejére,
S vágjuk sarkantyúnkat szíve közepébe!
Vigyázz, magyar, vigyázz, éjjel is ébren légy,
Ki tudja, mikor üt rajtad az ellenség?
Ha eljön, ugy jőjön, hogy készen találjon,
Még a félhalott se maradjon az ágyon!
Haza és szabadság, ez a két szó, melyet
Először tanuljon dajkától a gyermek,
És ha a csatában a halál eléri,
Utószor e két szót mondja ki a férfi!
(Pest.)
Kun László krónikája.
Fene gyerek volt az a Kun László,
Magyarország egykori királya!
Kun Lászlónak azért híták őt, mert
A kunokkal volt czimboraságba’.
Az igaz, hogy torkára forrt az a
Kun barátság, benntörött bicskája…
De ez már a vége; kezdjük elől,
Ne hágjunk rá a szép rend nyakára.
A mit mondtam, ujra csak azt mondom:
Fene gyerek volt biz ő kegyelme;
Az ördög se tudja, hogy mi volt több,
Emberség-e vagy kutyaság benne?
A koronát még kölyök korában
Nyomintották a fejére néki,
S már csatázott siheder korában,
És vala nagy az ő vitézségi.
Ottokárral, híres cseh királylyal,
Keveredett kemény háborúba,
És pediglen Ottokár alól e
Háborúban a gyékényt kihúzta.
A cseheknek nagy királya ott a
Csatatéren a fűbe harapott,
Lászlót pedig nem tekinték máskép,
Hanem csak úgy, mint egy új csillagot.
Haza ment ám, hanem otthonn bezeg
Fenekestül fölfordult az ország,
Olyan volt, mint a Csáki szalmája,
És e bajt a nagy urak okozták.
Természetes, hogy mikor a macska
Nincs otthonn, az egerek tánczolnak…
A nagyurak kapták magokat hát,
Egymással mind rútul hajba kaptak.
László király, szerelmetes öcsénk,
Már most aztán fogj erősen hozzá…
Dehogy fogott, dehogy fogott! kisebb
Gondja is nagyobb volt, mint az ország.
Neki lódul, becsap a kunokhoz,
S haza gondját eltemeti szépen
Kun legények telt kupái mellett,
Kun menyecskék dagadó ölében.
És a midőn hites felesége
Szót emelne e miatt előtte,
Egy szikrát sem teketóriázott,
Azon módon elkergette őtet.
S melege lett pap uraiméknak
Kegyetlenül szorult a kapczájok,
László király a pogány kunokat
Fosztogatni uszitotta rájok.
Meghallja ezt a szentséges pápa,
S haragjában adtateremtettéz,
És meghagyja egyik püspökének:
»Rendcsinálni magyarokhoz elmégysz!«
És el is jött azonnal a püspök,
S oda vitte jó móddal a dolgot,
Ugy szivére beszélt a királynak,
Hogy elméje javuláson forgott.
Meg is javult, istenes szándékból
Megtéríté papok veszteségét,
A kunoknak sátorát elhagyta,
S visszavette elvert feleségét.
De egyszerre más jutott eszébe…
Gyűléseztek a papok Budában…
Megunta a locsogást fecsegést,
S szétzavarta őket hamarjában.
Fenyegeti a pápa követe,
A püspök, hogy majd átkot vet rája…
Bánja is ő! galléron csípeti,
A szent embert és tömlöczbe zárja.
És a régi tivornyázó élet
Alvó zaját ujra fölkeltette,
Fölkereste a kún czimborákat,
S ott virított rózsaszínű kedve.
Megcsóválta fejét a nemzet, és
Szólt: »A mi sok, az csak sok, hiába!
Ha ez így tart, belénk üt a mennykő.«
S László komát betették fogságba.
Nem sokáig üldögélt a hűsön,
Kinyitották tömlöczét és szóltak:
»Lángban, vérben áll a haza, király,
Jer és győzd le a kún lázadókat!«
»Rajta tehát!« fölkiálta László,
»El, utánam élet és halálra!
Rég vagy, kardom, a homályban… mostan
Vess homályt a nap koronájára!«
És vezette hadát a kunokra,
S ránczba szedte őket nagy csunyául,
Kit levert a harczmezőn közűlök,
Kit pedig kiűzött a hazábul.
S megragadta a kormányt erősen,
Megmutatta, hogy ő milyen férfi,
Hogy ő nem csak a korhelykedést, de
A nemzetnek ügyeit is érti.
A gonoszok meghunyászkodának
S a királyra reszketéssel néztek,
A jók szivét pedig seregestül
Szállták meg a mosolygó remények.
De alig hogy elmosolyodott a
Nemzet, ujra lebigyedt a szája,
Mert azt vette észre, hogy istentől
Ujra elrugaszkodott királya.
El bizony, de mennyire! naponként
Veszettebbül sűlyedt a piszokba…
De még egyszer fölemelte fejét,
Fölgyúlt szíve, és égett lobogva.
A berontott kúnok és tatárok
Meggörnyedtek karja erejétül,
Még egy cserfa-koszorút hozott az
Ifju király a harcz mezejérül,
Akkor aztán jó éjszakát, erkölcs!
Bele mászott nyakig a mocsárba,
És valódi szent volt ekkoráig
Ahhoz képest, a hogy mostan járta.
Egy tivornya a másikat érte,
Sátor alatt élt, mint a czigányok,
Véle régi korhely czimborái
S véle a kún és tatár leányok.
Hanem egyszer ilyen szókat hallott:
»Laczi pajtás, meghalálozik kend!«
S három ember úgy oldalba szúrta
Ő felségét, hogy még meg se nyekkent.
(Pest.)
Respublica.
Respublica, szabadság gyermeke
S szabadság anyja, világ jótevője,
Ki bujdosol, mint a Rákócziak,
Köszöntelek a távolból előre!
Most hódolok, midőn még messze vagy,
Midőn még rémes átkozott neved van,
Midőn még, a ki megfeszíteni
Kész tégedet, azt becsülik legjobban.
Most hódolok, most üdvözöllek én,
Hisz akkor úgy is hódolód elég lesz,
Ha a magasból ellenidre majd
A véres porba diadallal nézesz.
Mert győzni fogsz, dicső respublica,
Bár vessen ég és föld elédbe gátot,
Miként egy új, de Szent Napóleon,
Elfoglalod majd a kerek világot.
Kit meg nem térít szép szelíd szemed,
Hol a szeretet oltárlángja csillog,
Majd megtéríti azt szilaj kezed,
Melyben halálos vésznek kardja villog.
Te lészsz a győző, a diadal-ív
Ha elkészűl, a te számodra lészen,
Akár virágos tarka pázsiton,
Akár a vérnek vörös tengerében!
Szeretném tudni, ott leszek-e én
A győzedelmi fényes ünnepélyen?
Vagy akkorára már tán elvisz az
Enyészet s ott lenn tart a sírba’ mélyen? –
Ha meg nem érem e nagy ünnepet,
Barátim, emlékezzetek meg rólam…
Republicanus vagyok s az leszek
A föld alatt is ott a koporsóban!
Jertek ki hozzám, s ott kiáltsatok
Siromnál éljent a respublicára,
Meghallom én azt, s akkor béke száll
Ez üldözött, e fájó szív porára.
(Pest.)
Lenkei százada.
Koszorút kötöttem
Cserfa-levelükbül,
Harmat csillog rajta
Örömkönnyeimbül…
Kinek adnám én ezt,
Kinek adnám másnak,
Mint vitéz Lenkei
Huszárszázadának?
Ez ám csak a század,
Ezek a legények!
Ősapáink mellé
Oda illenének,
Romlatlan bennök a
Régi jó magyar vér…
Bár adhatnék nekik
E dalnál nagyobb bért!
Dicső fiak ők! s ha
Én nekem nem hisztek,
Ám nézzetek oda,
Hogy mit cselekesznek.
Én elhallgatok, az
Ő tettök beszéljen…
Százszor kiáltjátok
Majd rájok az éljent.
A Dniester vizén
Túl Mariampolban,
Lengyelország földén
Egy huszárezred van.
Szép magyar huszárok,
Fiatal legények,
Kutya bajuk… vígan
Miért ne lennének?
Vigan vannak, össze-
Verik bokáikat;
De van ott egy század,
A melyik nem vigad.
Míg világát éli
A vidám ezered,
Közűlök egy század,
Búbánatnak ered.
Miért búslakodtok,
Jó magyar huszárok?
Némelyik szeméből
Könny miért szivárog?
»Hogy ne búslakodnánk,
Hogy ne búslakodnánk,
Mikor veszélyben van
Édes magyar hazánk?
Rútul feni fogát
Rája tót, rácz, német,
Hogy az istennyila
Őket ott ütné meg!
S minket, kik a hazát
Védeni szeretnénk,
Itt idegen földön
Tart a kötelesség.«
Igy emészti őket
A bú és a méreg…
Összesúgnak-búgnak…
Vajon mit beszélnek?
Hangjaik suttogók,
Arczuk titokteljes…
Egy nagy szándékjok van,
Nagy és veszedelmes.
Milyen gonoszságot
Forralnak magokban,
Hogy nem beszélnek fönn-
Szóval, csak titokban?
Mily istentelenség
Forog elméjökben,
Hogy alattomban kell
Eljárniok ebben?
Nem istentelenség,
A mit ők akarnak:
Segítséget vinni
A bántott magyarnak,
Segítségül menni
Hazájok földére,
Melyre immár foly a
Gazda-nemzet vére.
Ez a jó huszárok
Szívbeli szándoka,
És hogy ezt titkolják,
Van annak nagy oka…
Oda jutottunk már,
Hogy csak titkon lehet
Tégedet érezni,
Szent hazaszeretet!
Éjnek éjszakáján
Kiállott a század
Od’ a partra, melyet
A Dniester áztat…
E folyónál pihent
Egykor vitéz Árpád
Mielőtt bevette
Attila országát.
E szent helyen álltak
A derék huszárok,
Itten nyílt ama szent
Esküvésre szájok,
Hogy meg fogja őket
Látni Magyarország,
Hogy Magyarországot
Védelmezni fogják!
És midőn az esküt
Elmondották vóna,
Belé ugrattak a
Dniester folyóba,
S jó paripáik az
Éji sötétségben
Általusztak velök
Szépen szerencsésen.
S jöttek haza felé,
Jöttek, jövögettek,
Hát egyszer mögöttök
Kit pillantanak meg?
Lenkei kapitány,
Az ő kapitányok,
Ez iparkodott nagy
Sebesen utánok:
»Álljatok, legények,
Forduljatok vissza,
A generális küld,
Hogy híjalak vissza!«
Hanem a huszárok
Nem fordultak vissza,
Sőt a kapitánynak
Igy feleltek vissza:
»Kapitány uram, mi
Engedelmeskedünk
Ugy, ha előre megy,
És nem hátra velünk.
Vitéz kapitány úr,
Legyen a vezérünk,
Ilyen ember kell, mint
Kapitány úr, nékünk!
Annyi szent, hogy minket
Vissza nem visz innen
Sem a generális
Sem pedig az isten.
Kötelességünkről
Ne beszéljen nékünk,
Szentebb a haza, mint
A kötelességünk!«
Tőről vágott magyar
Ember a kapitány,
Nem igen téríté
Seregét ezután,
Ment velök, nem hátra,
De szépen előre,
És elértek édes
Hazájok földére.
Itt a haza földén,
Hová vont szívetek,
Forró öleléssel
Üdvözlünk titeket,
Vitéz jó testvérek,
Üdvözlünk ezerszer…
Beszéljen akármit
A hadügyminister!
(Pest.)