Itt benn vagyok a férfikor nyarában,
Az ifjuságnak eltűnt tavasza,
Magával vitte a sok szép virágot,
A sok szép álmot, a melyet hoza,
Magával vitte a zengő pacsirtát,
Mely fel-felköltött piros hajnalon…
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
Elszállt az égről a piros sugár és
Elszállt a földről a dalos madár,
Üres fészkébe énekelni a bús
Szellő vagy a haragos vihar jár;
Ábrándaimnak száraz erdejében
Csörög, csörög már s nem susog a lomb…
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
Az ég arany hajnalcsillagja s a föld
Ezüst harmatja mind, mind elvesze,
Letörlé őket kérlelhetlenűl a
Rideg valóság szigorú keze;
Felhők borongnak, s rekkenő meleg van,
A gondok fojtó levegője nyom…
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
Regényes bérczek kősziklái közt folyt
Csengő morajjal egy tündér patak,
Dicsvágy patakja! ajkaim belőle
Sok boldogító mámort ittanak.
Foly még ma is, de más igyék vizéből,
Én nem iszom, többé nem szomjazom…
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
Ha elfordúlok en magamtul és mint
Polgár végigtekintem a hazát,
Szemem megromlott satnya ivadékot,
Egy pusztulásnak indult népet lát.
Karom feszűl, szivem tombol! mi haszna?
Mást nem tehetek, csak sirathatom…
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
Szeress, szeress, mint én szeretlek téged,
Oly lángolón, oly véghetetlenűl,
Áraszd reám a fényt s a melegséget,
Mely isten arczáról szivedbe gyűl;
Az a te szíved egyetlen világom,
Nappal napom és éjjel csillagom…
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes csillagom!
(Pest.)
Vérmező.
Magas hegy tetején régi Buda vára,
Merőn állva néz a ballagó Dunára,
Talán azért néz, hogy leszédüljön végre,
És a mélybe essék, a víz fenekére.
Jobb is lenne már ő néki ott a mélyben,
Sok gyászdolgot látott, hosszu életében,
Sok gyászdolgot látott, megirtózott tőle,
Azért várja, várja, hogy már mikor dől le?
Látta gonosz Zsigmond király idejében
Kont levágott fejét a hóhér kezében,
Vitéz Hédervári Kont Istvánnak fejét,
S véle egyetemben sok jó társaiét.
Látta a hitszegő László király alatt,
Vérpadra idősebb Hunyadi mint haladt,
Szép Hunyadi László, fiatal levente,
Öt pallos-suhintás fejét leütötte.
Martinovicsot is látta négy társával
Összeölelkezni a véres halállal,
Látta nyakaiknak fölfeccsenő vérét
S lemetszett fejeik rémes fejérségét.
Hát ezután kit lát?… elgondolom olykor:
Ki tudja, hát ha most én rajtam van a sor?
Talán engem is, mint őket, lefejeznek –
Ha meghalok, hazám, te érted halok meg.
Budán ne járjatok, ne járjatok éjjel,
Mert találkoztok a megöltek lelkével,
Hónok alatt tartják levágott fejöket,
Ugy nyögnek, ugy járják be a vesztőhelyet.
Kont s Hunyadi László fönn Szent-György piaczán
Tölti bolyongva és nyögve az éjszakát,
Martinovics pedig társaival együtt
Éjféli tanyát ott lenn a vérmezőn üt.
Vérmező, vérmező! nagyon megszomjaztál,
Egy hajtásra olyan sok vért inni tudtál,
A sok jó igazi magyar vért megivád,
S német csaplár adta neked az áldomást.
Vendégül fogadtuk hozzánk a németet,
Hanem a vendégből csakhamar gazda lett,
S hejh be roszul, hejh be csúful gazdálkodott,
Bút hozott fejünkre, bút és gyalázatot.
Martinovics apát, Hajnóczi, Zsigrai,
Laczkovics és a szép ifju Szentmarjai,
Ezek és több mások összeszövetkeznek,
Széttörni rablánczát a magyar nemzetnek:
Összeszövetkeztek élet és halálra,
Szabadságot hozni a magyar hazára,
A magyar hazának elnyomott népére,
Az elnyomott népnek sohajtó lelkére.
»Tovább is csak sohajts, szép magyar nemzetem?
Tovább is csak szolgálj? nem, istenemre, nem!
Nem szolgálsz te többé idegen nemzetet,
Legeslegkevésbbé pedig a németet.
Szabadítóidat mi bennünk tekintsed,
Leszakítjuk rólad a szolga-bilincset,
S a szégyenfoltot, mely fejedet födé el,
Lemossuk a zsarnók tulajdon vérével!«
Az összeesküdtek így beszéltek bátran,
S haladtak naponként a titkos munkában,
Jaj de mielőtt a gyümölcs megért volna,
Egy istentelen kéz azt leszakította.
Elárulta őket egy rosz, egy gaz czudar,
Elfogdosták őket egymásután hamar,
S börtönbe vetették nehéz vasba verve.
Dugába dőlt a nagy hazamentés terve.
Csakhamar kihítták a börtönbül őket,
Bírák elé vitték kihallgatás végett.
És szólt a bíró: »nem maradtok életben,
Összeesküdtetek a szent haza ellen.«
És ők így feleltek nagy rendíthetetlen:
»Nem a haza ellen, csak a király ellen!
Ha a király s haza egy uton nem járnak,
Egyiknek veszni kell, veszni a királynak!«
Nagy és szent igazság! de ez igazságot
Még most is egészen ki nem mondhatjátok.
Csak ugy féligmeddig lehet azzal élni,
Különben az ember vele magát sérti;
Annál kevesebbé volt még akkor szabad,
Tisztán és kereken mondani igazat…
Ha egyéb vétségök nem lett volna nekik,
Már azért magáért a nyakukat szegik.
A nyakukat szegték. A vérmezőn Budán
Mind az öt elvérzett egy nap egymásután
A szegény magyarok leverve zokogtak,
A németek pedig gőgösen kaczagtak.
Ők, az elitéltek bátran léptek oda
A hóhér elébe, a szörnyű vérpadra…
Május hónapja volt, hajnal volt az egen,
Rózsa a kertekben, vér a vesztőhelyen.
Szabadságért elhullt dicső áldozatok,
Hol vannak, hol vannak a ti sírjaitok?
Hová temettek el? szent hamvaitokat
Hol találjuk meg, hogy tiszteljük azokat?
Olyan sokáig volt átkozott nevetek,
Megemlíteni sem volt szabad bennetek,
De már annak vége… megadhatjuk a bért,
Áldozhatunk könnyet a kiontott vérért!
(Pest.)
A székelyekhez.
Köröskörül sötét felhő az égen,
Egy magányos csillag ragyog középen.
Az a csillag ott a magyar nép képe,
Kit idegen népek vettek középre.
Nagy a világ, és testvérünk nincs benne,
Nincsen, a ki bajainkban részt venne.
Dehogy testvér a magyarhoz a világ!
Ellensége minden ember, a kit lát.
Ha a magyar is elhagyja a magyart,
Nem lesz akkor olyan, a ki vele tart,
Ugy eltűnik, mint az égről a csillag,
Ha a sötét felhők reá borulnak.
Föl, székely, föl, közös az ellenségünk,
Ti nektek is az árt, a ki mi nékünk,
Az vert vasra titeket, a ki minket,
Együtt törjük szét a közös bilincset!
Mert végtére szabadokká kell lennünk;
Hadd legyen az egész világ ellenünk!
Bennünket az még kétségbe ne ejtsen,
Hisz velünk van az igazság s az isten.
Mutassuk meg: a magyar nem olyasmi,
Mint a gyertya, mit el lehet oltani!
A magyarnak élnie kell örökké,
És nem szabad rabnak lennie többé!
Föl, székely, nézz szembe az ellenséggel;
Ki néz vele szembe, ha nem a székely?
Hisz a székely ősapja volt Attila,
Kit ugy híttak, hogy az isten ostora!
Hiába, Bécs, hiába van gazságod,
Küldheted ránk a ráczot, a horvátot;
Állani fog, állani fog Magyarhon,
Élni fogunk, élni fogunk szabadon!
(Pest.)
Hallod-e szív, szívem!
Hallod-e szív, szívem, hallod e beszédet?
Gyávaság vádjával kit illetnek? téged!
Te reád merik azt mondani, hogy »gyáva«
Te reád, hogy nem mersz menni a csatába.
Tudom, hogy kik vagytok, ti nyomoru férgek,
Kik a hátam mögött vakmerőn beszéltek;
Egy időben szemközt állottam veletek,
És pillantásomtól akkor reszkettetek.
De miért tőlem e figyelem irántok?…
Nyujtogassátok rám a kigyófulánkot,
Marjátok, marjátok, ti csúszók, sarkamat,
Hátra sem fordulok, hogy eltiporjalak!
Csendesedjél, szivem, minek ez indulat?
Miért pazarolnod nemes haragodat?
Ha épen kedved van lázas indulatra,
Válaszsz érdemesebb tárgyat haragodra.
Csendesedjél, szivem, parancsolj vérednek,
Melyet fölzaklatott viharok kergetnek,
Mutasd meg azzal is a te nagyságodat,
Hogy békén tűröd a czudar rágalmakat.
Czudar gaz rágalom! bebizonyítom ezt.
Csak azt restelem, ha bebizonyítva lesz,
Azok is, kik most ugy ócsárolnak engem,
Éljenezni fognak győző-ünnepemben.
Ily hitvány az ember, ily hitvány valóban!
Csak miljomad része, a mi közte jó van.
Menjetek!… kivánom, hogy boldoguljatok,
Küzdök is érte, de nem kell jutalmatok.
(Pest.)
Mit daloltok még, ti jámbor költők?
»Mit daloltok még ti jámbor költők,
Ily időkben minek az a dal?
Ugy sem hallgat a világ reátok,
Hangotok csaták zajába hal.
Félre mostan, jó fiúk, a lanttal,
Szép zenétek hasznot nem hozó,
Tudhatnátok azt, hogy elenyészik
Mennydörgésben a pacsírtaszó.«
Meglehet. De a madár nem nézi,
Hallgatják-e őtet odalent?
A pacsírta fönn a kék magasban
Istenének és magának zeng.
Ön magától száll a dal szivünkből,
Ha bú vagy kedv érintette meg,
Száll a dal, mint szállanak a szélben
A letépett rózsalevelek.
Énekeljünk, társak, sőt legyen most
Hangosabb, mint eddig volt, a lant,
Hadd vegyűljön e zavaros földi
Zajba egy két tiszta égi hang!
Romba dőlt a fél világ… kietlen
Látomány, mely szemet s szívet bánt!
Hadd boruljon a rideg romokra
Dalunk, lelkünk zöld repkény gyanánt.
(Pest.)
A hegyek közt.
Ott alant, alant, a mélyben,
A kék messzeség ködében,
Ott a város… csak ugy rémlik,
Mint a múlt, a melyet félig
Átadott immár a lélek
A felejtés éjjelének.
Kinn vagyok a természetben,
Fönn magasra nőtt hegyekben;
Magas e hely, itt pihen meg
Koronként a vándor felleg,
S ha itt volnék éjjelenként,
Csillagokkal beszélgetnék.
Lenn a völgyben, lenn a mélyben,
A kék messzeség ködében,
A város távol zajában
Hagytam gondod, hazám s házam!
Ott lenn hagytam minden gondot,
Mely szívem fölött borongott,
Melynek sötét árnyékában
Mint rideg kőszikla álltam.
Ne bántsatok, ne bántsatok,
Ha egy rövid napot lopok
A magam mulatságának,
Hisz eleget élek másnak!…
Minden lenn marad, a mi bánt,
Nem hoztam föl magammal mást,
Csak a mi boldogságot ad,
Kedvesemet és lantomat.
Kedvesem, ki egy személyben
Asszony s gyermek, örömében
Jön és megyen, pillangót űz,
Virágot szed, koszorút fűz,
Majd eltűnik, majd előjön;
Ugy lebeg a hegytetőkön,
Mint egy álom tüneménye,
Mint e rengeteg tündére.
Én merengve, oh természet,
Örök szépségidre nézek,
S szemeimnek bámultában
Néma, de szent imádság van.
Mint felém repeső szívek
Rezgenek a falevelek,
S ábrándos suttogásukban
Mennyi kedves, szép titok van!
Fáktól vagyok körülvéve,
S mint édes fia fejére
Áldó keze az atyának,
Ugy hajolnak rám az ágak.
Istenem, beh boldog vagyok:
Majd hogy sírva nem fakadok.
(Zugliget.)