Ne bántson az meg, fényes napvilágom,
Ha arczom néha elsötétedik;
Nem lehetek én, bármiként kivánom,
Még előtted sem folyton-folyva vig.
Nyugtasson meg, hogy ilyenkor szivembe
A bánatot nem te hozád vala…
Hogyan szereznél bánatot nekem te,
A földnek, égnek legjobb angyala?
Egészen más az, a mért engem néha
Kisértetes halványság színe fed:
Én egy szellemnek vagyok martaléka,
Mely meg-meglátogatni nem feled.
Hiába kérem, hasztalan esengek,
Hogy hagyjon el, hagyjon magamra már;
Kérlelhetetlen, siket ő! nem enged,
Talán örökké vissza-visszajár.
Sokszor, midőn a kéj legédesb nedve
Érinti már-már szomjas ajkamat,
Megjelenik… kezem megáll ijedve
És földre ejti a telt poharat.
E szellem a mult! mult időm emléke,
A legvadabb, legborzasztóbb alak,
Mit egy pokoli bor hevétül égve
A sors viszályi kigondoltanak.
Ezen szellemnek vagyok oda vetve;
Fel-feltör hozzám sirja mélyibül,
S mig súgja rémes ígéit fülembe,
Lelkem lelketlen sziklává kövül.
Ne szólíts ekkor, úgy sem értenélek,
Édes hangod sem hatna szívemig;
Várd el békében, míg a jelenésnek
Irtóztató órája eltelik.
Körűle milyen álom fon hideg kart,
S miatta még is mennyi a kinom!
Álom csupán… de mit használ? a mig tart,
Eszembe nem jut, hogy csak álmodom.
(Szatmár.)
Tarka élet.
Szolgáltam én Mars uramnál
És Thalia kisasszonynál,
Még pedig nagy tiszteletben…
Ott elcsaptak, itt elszöktem.
Gyalogoltam kutyamódon,
S jártam négy lovas hintókon.
Tisztítottam más csizmáját,
S tisztitá az enyimet más.
Kujtorogtam szomjan-éhen,
Egy helyen száraz kenyéren
Rágicsáltam, más helyen meg
Tejbe-vajba fürösztöttek.
Volt már ágyam a mezetlen
Föld, kietlen rengetegben;
Háltam ismét czifra ágyon
Finom patyolat-párnákon.
Megemeltem a sipkámat
Szolgabíró hajdujának,
S én előttem hajtogatták
Magokat a szolgabírák.
Szobalyány is szégyelt volna
Velem jőni karonfogva,
Máskor ismét úri hölgyek
Pillantásomért epedtek.
Drága, ékes uj ruhám volt,
S volt ruhámon folt hátán folt,
Zöldre raktam sárgát, kéket…
Szent atyám, be tarka élet!
(Szatmár.)
Homér és Oszián.
Hol vannak a hellenek és hol a czelták?
Eltűntenek ők, valamint
Két város, a melyet
A tengerek árja benyel,
Csak tornyaik orma maradt ki a vizből…
E két torony orma: Homér s Oszián.
Koldús vala az,
Királyfi emez. Mi különbség!
De egybe’ hasonlatosak:
Mind ketteje vak volt.
Szemfényeiket tán
Lelkök lobogó tüze, önnön
Dicsőségök ragyogása vevé el?
Nagy szellemek ők! ha varázskezeik
Érintik a lant idegét,
Mint isten igéje, világot
Alkotnak az ember elé,
Mely bámulatos szép
És bámulatos nagy. –
Halljátok Homért?
Dalában a mennyei bolt
Egy csöndes örömnek örök mosolya,
A honnan a hajnali bíbor
S a déli sugár aranya
Oly nyájasan ömlik alá
A tengeri szőke habokra,
És bennök a zöld szigetekre,
Hol istenek űzik az emberi nemmel
Boldog vegyülésben
Játékidat, oh gyönyörű szerelem!
S látjátok amott Osziánt?
Az éjszaki tenger örök ködü földén
Vad szikla fölött viharokkal együtt
Harsogja dalát az alaktalan éjben,
És feljön a hold,
Mint a lemenő nap,
Oly vérvörösen,
S zord fénybe borítja a rengeteget, hol
Bolygnak seregestül
A harcz mezején elesett daliák
Bús szellemei.
Minden mi világos,
Minden mi virágzó
Dalodban, oh koldusok őse, Homér!
Minden mi sötét,
Minden mi sivár
Dalodba’, királyi utód, Oszián!
Csak rajta, daloljatok egyre,
Verjétek a lantot, az isteni lantot,
Homér s Oszián!
Eljőnek az évek,
Századjai s ezredei; letipornak
Mindent könyöretlenül, oh de
Ti szentek vagytok előttök;
Mindenre a sárga halált lehelik,
Csak ősz fejetek koszorúja marad zöld!
(Szatmár.)
A virágok.
Ki a mezőre ballagok,
Hol fű között virág terem,
Virágok, szép virágaim,
Be kedvesek vagytok nekem!
Ha látom, mintha lyányt látnék,
Szivem reszket, keblem dagad. –
Siromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.
Leűlök a virág mellé
És elbeszélgetek vele,
Szerelmet is vallok neki,
S megkérdem: engem szeret-e?
Nem szól, de ugy hiszem, hogy ért,
Hogy érti jól szavaimat. –
Siromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.
S ki tudja: az illat vajon
Nem a virág beszéde-e?
Csak hogy nem értjük, nem hat át
Testünkön lelkünk fülibe;
Szagolja csak s nem hallja meg
A test e szellemhangokat. –
Siromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.
Igen, az illat a virág
Beszéde, annak dala ez,
S ha lényem durvább része a
Sírban rólam lefejledez:
Nem szagolom többé, hanem
Hallom majd e szép dalokat. –
Siromra, hogyha meghalok
Ültessetek virágokat.
Virágillat, virág dala,
Te lészsz majd ott bölcsődalom,
Melynek lágy zengedelminél
Tavaszonként elaluszom,
S következendő tavaszig
Lelkem szép álmokkal mulat. –
Siromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.
(Pest.)
A kisbéres.
Nem ül kevélyebben a huszár a lovon.
Mint az a kisbéres a vendégoldalon,
Behordta a szénát gazda padlására,
Üres szekerével ballag a tanyára.
Hat czímeres ökör sétál a szekérrel,
Legelöl a hajszás nagy csengetyűjével,
Ritka egy csengetyű, oly hangos a szava:
Harangnak illenék holmi kis faluba.
Kiált a kisbéres: »Cselő, csákó, cselő!«
S a szekérből a nagy ostort veszi elő,
Két öles a nyele, három a kötele,
Irgalmatlanúl elkezd pattogni vele.
Kati ott gyomlál a kis kertben serényen,
Mikor a szekér a házok előtt mégyen,
Még ki sem pillantott, és már rá ismére
Ostora hangjáról a béres legényre.
Ugy megörűlt rajta, hogy nagy örömébe’
Nem paréjt, hanem egy szép virágot tépe;
Ha már ki van tépve, mit csináljon vele?
Nyujtja sövényen át a kisbéres fele.
A kisbéres pedig korán sem az, a ki
Az ajándékot nem szokta elfogadni,
Kivált ha neki azt szép leány kinálja,
S legkivált ha az a szép leány babája.
Elfogadta, föl is tüzte kalapjára,
S fölugrott megint a szekér oldalára,
És közéje vágott szép hat tinajának,
S most még kevélyebben tartott a tanyának.
Mit fejében gondolt s érezett szivében,
Mit el nem mondhata ott hirtelenében:
Azt utjában olyan szépen elfütyölte,
Hogy a pacsirták is tanulhattak tőle.
(Szatmár.)
A vándor legény.
Hogyha üres az embernek
Zsebje: üres a has is.
Zsebem üres, ennél fogva
Üres az én hasam is.
Tennap ettem utójára,
Az igaz, hogy keveset,
No de semmi! van elég, ki
Én helyettem is evett.
S holnap ujra nap lesz, akkor
Ehetem majd… ha lesz mit.
Addig reménység anyámnak
Szívom édes emleit.
Hasam üres, de helyette
Teli vannak szemeim,
Megtöltötték a hidegtől
Kiszorított könnyeim.
És ez jó, hogy ily hideg van,
Legalább sietnem kell,
S így a csárdát, mely még messze
Szaporábban érem el.
Gyi, te fakó, gyi, te szürke,
Gyi, két lábam, fussatok!…
Milyen áldott két csikó ez,
Egyik sem kér abrakot.
Egyik fakó, másik szürke,
Mert nadrágom két darab,
Egyik szárát úgy toldottam
A másikhoz a minap.
Volt nekem jó új ruhám is,
Volt nekem szép uj ruhám…
De kimélni kell az újat…
Hogy ne kopjék, eladám.
S hogy kijátszam a haramját,
Ki megállit, meglehet:
A legelső korcsmárosnak
Általadtam pénzemet.
Most a mely’k zsivány nálam csak
Egy fillérre is akad,
Díjul annak én azonnal
Fizetek száz aranyat.
Nincs zsivány, de a helyett a
Szél kutatja zsebemet.
Szél barátom, ne kutyálkodj’,
Megütöm a kezedet.
Tréfa, a mi tréfa, de ez
Kriminális egy idő,
Összeeskütt ellenem ma
Szél, hidegség, hó, eső.
Az az egyetlen szerencsém,
Hogy mezítláb útazom;
Teli menne vízzel sárral
A csizmám e rosz uton.
Gúnykaczaj gyanánt süvöltöz
Fölöttem a fergeteg.
Hadd gunyoljon! rajta egykor
Én is jókat nevetek.
Ád az isten egy kis műhelyt,
Ád az isten majd nekem,
Benne lesz meleg kandallóm,
Feleségem, gyermekem…
Ott ha a szél, e czudar szél
Ablakomnál megjelen:
Olyat kaczagok szemébe,
Hogy megpukkad mérgiben!
(Szatmár.)
O. B. kisasszonyhoz.
Szép mulatság téged néznem,
Szőke kis lyány,
Te kis bimbó az ifjúság
Rózsafáján!
Elnézném én szemed s ajkad
Untalan;
Ajkadon szived s szemedben
Lelked van.
Szived, lelked, mind meglátom,
Ha rád nézek;
Csendes még az, mint a téli
Madárfészek.
Várj csak, várj, ha majd eljő a
Kikelet,
Mily zajos néppel telik meg
Kebeled.
És az szép, legszebb idője
Életünknek,
A midőn a szív először
Népesül meg,
A midőn kiséretével
Benn terem
A hatalmas nagy király, a
Szerelem.
Kisérői: öröm, bánat,
Könny, mosolygás,
Kétség, remény, és ki tudja:
Mi minden más?
E sok vendég ugy megtölti
A szivet,
Hogy ez, szegény, szinte-szinte
Megreped.
És ez a nép egyre lót-fut,
Föl s le nyargal,
Nem nyugosznak, dörömböznek
Éjjel-nappal.
És nekünk e zaj, mely soha
Nem szünik,
Oly nagyon fáj és oly nagyon
Jól esik!…
Mit mosolygasz, mit mosolygasz,
Csintalan lyány?
A mit itten magyaráztam,
Már tudod tán?
Oh nem, ezt még nem teszem föl
Felűled!
De ha így van?… annál jobban
Becsűllek.
(Szatmár.)
Valahogy.
Várom, várom lakodalmam
Nehezen,
No de hiszen ma-holnap már
Itt leszen.
Nem a világ ez az egy hét,
Lemorzsolom apródonként
Valahogy.
Szegény ember fia vagyok,
Az apám
Egy kunyhót sem, egy garast sem
Hagy reám;
Baj, baj! de nem olyan nagy baj,
Azért mi csak elélünk maj’
Valahogy.
Menyasszonyom akaratos
Kis leány,
Én sem hajtok fejet minden
Szó után,
Tüzes patak a mi vérünk,
Hanem azért csak megférünk
Valahogy.
Ma ő enged, holnap meg én
Engedek,
Igy elejét álljuk szépen
A pörnek,
És ha nappal összeveszünk,
Este majd csak kibékülünk
Valahogy.
(Szatmár.)
A sivatag lakói.
Ott a zerge a kősziklán
S legelészi a mohot,
Ott van a sas, fenn-röptében
Közelíti a napot,
Ott a liget fái közt zeng
Az apró madársereg,
Ott a fák alatt a kígyó
Csúszik-mászik és sziszeg,
Ott van a strucz, a homokba
Dugta ostoba fejit,
Ott a krokodíl a sásban
Sírja sátán-könnyeit,
Ottan ássa a hiéna
A halottak lakhelyét,
Ott a tigris, üvöltözve
Vérszemmel néz szerteszét…
Egy hiányzik: az oroszlán;
Hol vagyon ő? hova lett?
Tán megölték? tán eltévedt,
Járván messze földeket?
Messze járt, de el nem tévedt,
És vadásztak bár reá,
Meg nem ölték, nem ölhették,
Mert magát ő nem hagyá.
De csatája hosszu, nagy volt
S megviselte erejét,
S hogy ezt ismét összeszedje,
Csendes helyre rejtezék.
Nyugszik a fáradt oroszlán
Pálmafának ernyején…
Nyugszom én fáradt oroszlán
Feleségem kebelén.
(Koltó.)