Csak ugy omlanak most hozzám
A szebbnél szebb levelek!
Minap egygyel kedvesem majd
Szívem repesztette meg,
Most meg arra figyelmeztet
Egy nem ismert jó barátom,
Hogy »vigyázzak s fussak innen,
Mert közel van a halálom,
Fussak innen! orgyilkos kéz
Fenyegeti éltemet.«
Tréfa-e ez vagy valóság?
Egyik s másik is lehet.
Jó barátom, hogyha tréfálsz,
Fordulnál más emberekhez,
Mert az ily kis tréfácskával
Engemet meg nem ijesztesz.
S ha nem tréfa? ha valóban
Tör valaki ellenem?
Úgy is jól van, majd bevárom
És megnézem emberem.
Tán valami rosz poéta,
Kinek Pegazusom lába
Rá hágott a tyukszemére
Helikonra-ballagtába’?
Vagy valami táblabiró?
Kinek úri fejirül
Leütöttem a parókát
S a feje is leröpült?
Vagy valami vetélytársam,
Ki miattam kosarat hord,
Kit lehánytam a nyeregből
És szemébe rúgtam a port?
Hah, vagy talán mind a három
Összeeskütt ellenem?
No ha ezek megtámadnak,
Mit csináljak, istenem!
A poéta álkapczáját
Leszakítom fegyveremnek,
S ellenségimet, mint Sámson,
E szamárcsonttal verem meg!
(Szatmár.)
Ősz elején.
Üres már a fecskefészek
Itt az eszterhéj alatt,
Üres már a gólyafészek
Tetejében a kéménynek…
Vándor népe ott halad,
Ott a messzeség homályin,
Ott az égnek magasán.
Látom még, mint kis felhőket,
Vagy már nem is látom őket?
Csak ugy képzelem talán.
Elröpűlnek, elröpűltek,
Tavasz s nyár vendégei,
És őket már nem sokára
A kertek s mezők virága
S a fák lombja követi.
Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt
Majd borul, majd kiderűl.
Ajka még mosolyg, s szemébe
Könny tolúl… ennek sincs vége,
S ajkán ujra mosoly űl.
Bús mosolygás és vidám könny!
Csodálatos keverék.
Észrevétlen karon fogja
És egy más világba vonja
A merengés emberét.
Órahosszat elmerengek,
És ha egy elejtett tárgy
Vagy harang, a mely megkondul,
Fölriasztott álmaimbul:
Elmém, nem tudom, hol járt?
(Szatmár.)
A csillagos ég.
Fekszem hanyatt a föld sötétzöld szőnyegén,
És merengve nézem a sötétkék eget;
Száll reám aranyos, ezüstös csillagfény
És koszorú gyanánt övezi fejemet.
Megfürösztém lelkem e sugárözönben,
Lemosott magáról minden földi szennyet,
S most ujjá születve a magasba röppen
S keresi a mennyet.
Alszik az egész föld; mély és csendes álma,
Egyetlen halk dongás érinti fülemet,
Tán mellém valami kis bogárka szálla,
Vagy távoli folyam harsogása lehet,
Vagy még távoliabb felhők mennydörgése,
Mely, mig hozzám ér, ily parányivá törpül,
Vagy talán lelkemnek hymnus-éneklése
Le a csillagkörbül.
Szállj, lelkem, oh szállj az égi testek között,
És pillants keresztül rejtelmök fátyolán,
Melyet az istenség titkos ujja szövött…
Bölcseségből-e vagy csak szeszélyből talán?
Nézd meg, lelkem, mi van ott a csillagokon,
És nézd meg, mi vagyon a csillagok felett,
Azután röpülj le hozzám gyors szárnyadon,
Hadd beszéljek veled.
Hadd kérdjem: mit láttál? van-e ott is élet?
S ha van, ily gyötrelmes, ily bús, mint a földi?
Áll-e az a kemény, szigorú itélet,
A mely jutalmat oszt és bosszúját tölti?…
De mi közöm ehhez! egyet szeretnék én,
Csak egyet megtudni, arról hozz hírt nekem:
Vannak-e ott szívek, és a szívek mélyén
Lángol-e szerelem?
Ha ott is szeretnek, ah ugy vágyok oda,
S hogy feljussak, forrón imádkozni fogok,
De ha a szerelem föl nem kísér oda,
Ugy isten hozzátok, ragyogó csillagok!
Ugy szebb a föld minden búbánata mellett,
S enyészszem el, ha a sírba fognak tenni!…
A szerelem mindent pótol, s a szerelmet
Nem pótolja semmi.
(Szatmár.)
Az ember.
Nincs nevetségesebb az embernél,
Oly kevélységben, olyan gőgben él!
A világot fitymálják ajkai,
S minth’ az eget akarná szántani
Orrával, oly magasra tartja fel.
Kevély ember, miben kevélykedel?
Egy szempillantásnál mi rövidebb!
Ember barátom, a te életed.
Rohanva jő az idő s elrohan,
Egy kezében bölcsőd pólyája van,
S másikba koporsódra szemfödel.
Kevély ember, miben kevélykedel?
S mit végezhetsz egy pillantás alatt?
Hódítál népeket, országokat?
Hódítani csak gyávákat lehet,
S az uralkodás ilyenek felett
Dicsőség? ezt csak szégyenelned kell.
Kevély ember, miben kevélykedel?
S ha dicsőséget szerzél, nagy nevet?
Veled hal meg s a föld alá viszed,
Vagy, mint hű eb, kísér ki sírodig,
S ott őrzi azt egy pár kis századig,
S előbb-utóbb éhen-szomjan vesz el.
Kevély ember, miben kevélykedel?
Dicsőséged, neved maradjon! hol?
A nép is elvesz, melyhez tartozol.
Az ország, melyben most él nemzeted,
Tenger volt egykor, s ujra az lehet,
S e föld is semmiségbe oszlik el.
Kevély ember, miben kevélykedel?
(Koltó.)