Falu végén kurta kocsma,
Oda rúg ki a Szamosra,
Meg is látná magát benne,
Ha az éj nem közelegne.
Az éjszaka közeledik,
A világ lecsendesedik,
Pihen a komp, kikötötték,
Benne hallgat a sötétség.
De a kocsma bezeg hangos!
Munkálódik a czimbalmos,
A legények kurjogatnak,
Szinte reng belé az ablak.
»Kocsmárosné, arany virág,
Ide a legjobbik borát,
Vén legyen, mint a nagyapám,
És tüzes, mint ifju babám!
Húzd rá czigány, huzzad jobban,
Tánczolni való kedvem van,
Eltánczolom a pénzemet,
Kitánczolom a lelkemet!«
Bekopognak az ablakon:
»Ne zugjatok olyan nagyon,
Azt üzeni az uraság,
Mert lefekütt, alunni vágy.«
»Ördög bújjék az uradba,
Te pedig menj a pokolba!…
Húzd rá czigány, csak azért is,
Ha mindjárt az ingemért is!«
Megint jőnek, kopogtatnak:
»Csendesebben vigadjanak,
Isten áldja meg kendteket,
Szegény édes anyám beteg.«
Feleletet egyik sem ad,
Kihörpentik boraikat,
Végét vetik a zenének
S haza mennek a legények.
(Szatmár.)
A költészet.
Oh szent költészet, mint le vagy alázva,
Miként tiporják méltóságodat
Az ostobák, s ép akkor, a midőn
Törekszenek, hogy fölemeljenek.
Azt hirdetik föl nem kent papjaid,
Azt hirdetik fennszóval, hogy terem vagy,
Nagyúri, díszes, tündöklő terem,
Hová csupán csak fénymázas czipőkben
Lehet bejárni illedelmesen.
Hallgassatok, ti ál, hamis proféták,
Hallgassatok, egy szótok sem igaz.
A költészet nem társalgó terem,
Hová fecsegni jár a czifra nép,
A társaság szemenszedett paréja;
Több a költészet! olyan épület,
Mely nyitva van boldog-boldogtalannak,
Mindenkinek, ki imádkozni vágy,
Szóval: szentegyház, a hová belépni
Bocskorban sőt mezítláb is szabad.
(Szatmár.)
Az én Pegazusom.
Nem angol ló az én Pegazusom,
Vékony nyakkal, hórihorgas lábbal,
Nem is német teherhordó állat,
Széles háttal, medve-topogással.
Magyar csikó az én Pegazusom,
Eredeti derék magyar fajta,
Világospej, síma selyem szőrrel,
A napsugár hanyatt esik rajta.
Nem nevelték benn az istálóban,
Nem is igen járt az iskolába;
Kinn született, ott kinn fogtam el a
Kis-kunsági szép nagy pusztaságba’.
Nem bosszantom a hátát nyereggel,
Egy kis csótár van csak rá terítve,
Ugy ülök rajt, és sebesvágtatva
Ragad, mert ő a villám testvére.
A pusztákra visz legörömestebb,
Mert a puszta születési helye.
Hejh, ha arra fordítom a kantárt,
Ugy megugrik, alig bírok vele.
A falukban megállok egy szóra,
Hol a lyányság, mint a méhe-raj, áll;
A legszebbtől egy virágot kérek,
Akkor aztán, akkor ujra haj-rá!
Visz csikóm, s csak szavamba kerűlne,
Hogy kivigyen ebből a világból;
Ha szakad a tajték róla: ez a
Sok tűztől van, nem a fáradságtól.
Pegazusom sohasem fáradt el,
Hamarjában még el sem is fárad,
Biz ezt ne is tegye, mert még messze
Vagyon útam, vágyaim határa.
Vágtass, lovam, vágtass, édes lovam,
Ha követ vagy árkot lelsz, ugord át,
S lábad alá ha ellenség botlik,
Rúgd agyon az ilyen-olyan adtát!
(Szatmár.)