A leány szeme ragyogott a könytől: odanyujtá a kezét Ferencznek s
megcsókolta az arczát.
– Igen! «Ez» vagy te!
«ILLAVÁN.»
Pálmának nem volt nyugta, a mióta azt a levelet elküldé.
Egyedül volt Gargóváron s ott várta rá a választ.
Akármi lesz a válasz, az csak rossz lesz.
Két keserű gondolat között volt válogatása.
– Ha visszatér, én ölöm meg, ha visszautasít, ő öl meg engem. Vagy ölök,
vagy halok.
Ha visszatér a férfi annyi megcsufoltatás után, kénytelen lesz a leány
megvetni a gyávát s azt éreztetni vele egész életén keresztül; mert
mindent megbocsát a nő a férfinak, csak a gyávaságot nem. Nevezd azt
angyali jóságnak, mégis utálni fog érte. Ha pedig büszkén visszautasítja
a férfi a meghivást, akkor a leány megvan halva, eltemetve. Senki sem
tilthatja meg az annyiszor megsértett férfinak, hogy visszakérezkedő
hajdani jegyese levelét meg ne mutogassa boldog-boldogtalannak s azzal
aztán a nő el van temetve. A magasan álló nőnek az az átka, hogy annak a
megszégyenülés: halál.
Rettegett az elsőtől s rettegett a másodiktól.
Vagy megfordítva megint kivánta ezt, kivánta amazt.
Fájt neki az a gondolat, hogy ha visszatér régi kedvese, akkor le kell
rontania lelkében azt a látványt, a mit egy férfi eszményképeül tartogat
abban; de hizelegni fog e bálványomlás asszonyi hiuságának; ha pedig nem
jön vissza a hivásra, akkor önszeretete oltárának kell összeomlani, de
megmarad nála a sirig a hit, hogy volt egyszer egy igazi férfi a világon
s az őt szerette igazán!
Nem volt maradása otthon a kastélyban.
Az otthonlét első napján kilovagolt a nagy romvárhoz; ispánt, cselédeket
vitt magával. Azok el nem tudták gondolni, miféle szellem szállta meg a
grófnőt, hogy a nagy köveket odahordatja a füves romudvarra, ötöt-hatot
egymásra sorjában? Aztán meg felkeresteti a kiásott nagy
levendula-bokrot, a mit valahová félredobtak: most is zöldül még a
szegény bokor, élősködve abból a földből, a mi a kitépett gyökeréhez
tapadt. Azt megint visszaültetteti a hajdani helyére. Ki kereskednék a
nagy urak rigolyáinak indoka után?
S azután naplementig ott ül az erkély ablakában és nézi a völgyet. Azt a
kis távol völgyet, azzal az oszlopos házzal.
Milyen gyorsan el tudott az az ember futni azon a kanyargó ösvényen
innen! Visszajönni tán nehezebb.
Talán annak, a kit a «nagy ajtón» kidobtak, hogy a «kis ajtón»
visszajöjjön, az egész földet körül kell előbb kerülnie?
Este tért vissza a kastélyba.
Kérdezte, hogy nem jött-e levele?
Igen. Érkezett egy. Nem az, a mit várt. Ezt az atyja küldte Bécsből.
Tudatá vele, hogy a napokban ő is megérkezik. Úgy látszik, hogy az ő
jelenléte is szükségesebb idelenn, mint odafenn.
Nem volt türelme. Egy lovászt megbizott vele, hogy még az éjjel hozzon
hirt, otthon van-e jelenleg Illavay?
Reggelig nem feküdt le, a míg az vissza nem tért.
A lovász azt a hirt hozta, hogy Illavay még korán reggel elutazott. A
saját kocsiját az első állomásról visszabocsátotta s azután
posta-fogattal utazott tovább: nem tudják hová? Sem azt, hogy mikor tér
vissza.
És így valószinű, hogy az ő levelét nem kapta. Várni kell, míg hazatér.
Ez a legkinzóbb! Várni!
Pedig soká fog várni! Mert azoknak ott most más dolguk van, mint levelet
küldeni. Dolnaváron sincs posta. És az nap, a mikor Gorombolyi eljön
násznagynak, az ő falujában sem lesz posta. Majd ott átadják neki a
levelet személyesen. Nem sürgős az. Nekik nem az.
Pálmának pedig mindennap egy siralomházi nap, a mikor a halálra itélt
várja, hogy jön-e hát vagy a kegyelem, vagy a hóhér?
Nem bir odahaza maradni. Már korán reggel befogat s összevissza
barangolja a vidéket.
Mintha archæolog volna, úgy kutatja az emlékeket, a régiségeket. Érdekli
a városok multja: a közintézetek.
Egyik útjában meglepi egy csinos kis város regényes fekvése. Egy ódon,
klastromszerű épület a nagy folyam partján válik ki a rendes háztömeg
közül. Azt mondják neki, hogy ez «Illava».
Meglepi a név.
Ki lakja azt a kastélyt?
Furcsa kastély az! Nagyon híres emberek lakják. Csupa olyan gonosztevők,
a kik tíz évnél hosszabb fogtágra vannak elitélve rémséges bűntettekért.
Csupa előkelő gyilkos és haramia. Ez az állami fogház. Egy világsárlat
kitüntetést nyert bűnökből. Laktanyája a szörnyetegek legiójának.
Az a bizarr ötlete támad, hogy ő ezt a házat megnézi belül. Látni
akarja, hogy milyenek azok az emberek, a kiket a törvény élő halottakul
elrakott a kriptába? Az emberiség elátkozottjai! A pokol hősei! Az
ország első emberei, alulról kezdve.
Behajtat s az igazgatónál bejelenteti magát.
Közönséges látogatónak előbb miniszteri engedélyt kell hozni, hogy az
állami fegyház titkait megmutogassák neki; de Temetvényi Pálmának a neve
elég, hogy a nehéz zárak megnyiljanak előtte s igazgató és porkolábok
rögtön szolgálatára álljanak.
Pedig az szomorú birodalom ott.
Ott is olyan emberek laknak, a kiknek nem elég egyszer meghalni.
Végig vezetik őt a műhelyeken, a sütő-, főző-konyhákon, a dolgozó-, a
háló-szobákon, a kórházon és az imaházon, az iskolán. Mindenki munkában
van. Egy teremben zeneszerek állnak: a rabok muzsikálni is szoktak s van
közöttük festő, képfaragó.
S ez arczokban mennyi tanulmány van egy lélekbuvárra nézve! Minő
rendkívüli meghasonlások az arcz vonásai között! A szenvedély mindenütt,
a lenyomott vagy kiülő homlok, az arcz, a szemöldök-csont, az állkapocs
szokatlan alakulásaiban kifejezve. Ezek az emberkerülő szemek; ezek a
vadállati ajkak. S felváltva megint egy-egy szelid, ábrándteljes arcz,
szabályos vonásokkal, szelid szemekkel. Az a legnagyobb gonosztevők
egyike épen. Érdekes tanulmány az, olyan fiatal úrhölgyeknek, a kik
meghasonlottak a csupa dicső emberekből álló társasággal.
Pálma tanulmányozhatja őket. Ő nézhet az arczaikba a sűrűre vont kék
fátyolon keresztül; azoknak a nézése nem sértheti meg az ő arczát.
Mikor egy-egy terembe a látogató belép az igazgatótól kisérve, az őrt
álló csendőr «vigyázz»-t kiált s azzal mindenki leteszi a munkát a
kezéből s feláll és arczczal fordul a belépők fölé.
A látogatónak szabad velök beszédbe eredni s a fogolynak kötelessége
elmondani a kérdésre, mit vétett? Miért van elitélve? kit ölt meg? ha
apját, anyját megölte is. Mérgezett, vagy fegyverrel ölt? vagy
rágyujtotta a házat az alvókra? Oly pontosan elmondanak mindent, mint
mikor az audientián az udvaronczok megfelelnek a magas kérdésekre s
elszámlálják az érdemeiket és szolgálataikat. A raboknak ellenben nem
szabad viszont kérdést intézni a látogatóhoz: «hát-önt mi hozta ide?»
Egy-egy olyan arczra is talált Pálma, a miről úgy rémlett neki, mintha
látta volna valahol. Valaki a Zsiborák bandájából lehet az, a kik valaha
ott lakmároztak a gargóvári fényes asztalnál. Oh, még magát az Orol
Krivánszky urat is megtalálhatná ott, ha nem restelné a gyapjutépő
doroszológépet megnézni: ott hajtja az a nehéz kereket: s igen jól
viseli magát. De oda már nem vezették.
Mindent meg akart apróra tudni. Megjavulnak-e valóban ezek az emberek
itten? A lelkük megtér-e? Nem igyekeznek-e innen kitörni? Nem támad-e
fel bennük a szabadságvágy olykor? Nem esküdhetnek-e össze a helyőrség
ellen? Mivel büntetik őket, ha vétenek?
Az igazgató felvilágosítá mindenről készségesen.
Biz ezeknek nagy részét csak a fegyelem tartja meghunyászkodva. A
kiszabadulás vágyáról soha le nem tesznek. Vannak közöttük veszedelmes
izgatók. Különösen van egy közöttük, a ki mindig összeesküvést csinál, a
zárakat feltörni igyekszik s nem egyszer megkisértette már az őrtálló
katona kezéből kicsavarni a fegyvert. Büntetésből most is a
magán-börtönben ül s el van tőle véve minden munka és szerszám.
– Mi a neve?
– Ribeaud.
Pálma soha sem hallotta azt a nevet.
– Nem lehetne azt is meglátni?
– Igen.
Az igazgató valamit sugott a porkolábnak, mire az más kulcscsomagot vett
elő s aztán a két kisérő csendőrnek inte: azok levették a vállaikra
akasztott puskát s csendesen felhuzva rajta a sárkányt, szuronyszegezve
vették közre a grófnőt és az igazgatót.
Ebbe a külön börtönbe így szokás látogatóba menni.
– Ez egy valódi fenevad, mondá az igazgató.
Pálmát csak még kiváncsiabbá tette e szavával.
Hogy engedné el magának, hogy egy ilyen fenevadat szemtől-szembe lásson?
A magán-börtönhöz egy külön lépcsőn kellett lemenni. A hármas zárral
belakatolt ajtó előtt kívül állt egy őr és belül a másik. Azután jött
egy szűk udvar, abban is járt egy őr, a ki minden végig sétálásnál
benézett a czella ablakán. Azon pedig kettős vasrostély volt.
Ennek a czellának az ajtaját sajátszerű csavarkulcs zárta be egy olyan
zárral, melynek négy ütközője volt s egyszerre nyomult mind a négy a
vaspántos kőajtófélbe.
Az ajtó megnyilt: a két csendőr, meg az igazgató és a porkoláb közé
fogva, belépett a czellába Pálma grófnő.
A veszedelmes rab felállt székéről és feléjük fordult.
Nem volt annak semmi fenevadas kinézése: inkább igen finom, mosolygó,
udvarias arcz volt, a ki hölgyet látva maga előtt, meghajtá magát
elegáns modorban. És mégis Pálma összerezzent a láttára.
Ez Cousin.
A mióta az ellenszenves alak eltünt a házuktól, Pálma soha sem kérdezte,
hová lett? Mikoriban közelében látta, akkor sem akarta észrevenni.
A sűrű fátyol miatt az nem ismerte őt meg.
Valami veszedelmes kiváncsiság ösztönözte Pálma grófnőt, hogy
megszólítsa ezt az embert.
– Hogy hivják önt?
– Valódi nevem Ribeaud, Francziaországból megszökött gályarab. Felelt
az, kötelezett chablonszerű modorban.
– Miért itélték el itt?
– Zsiborák rablóbandájával szövetkeztem, Temetvényi gróf kastélyának
kirablására. Harminczhat rablót bocsátottam a vár alatti pinczébe. Le
akartuk ölni az egész háznépet, kivéve a grófkisasszonyt, azt meg
akartam tartani szeretőmnek.
Ezt mind kötelessége elmondani a rabnak így minden kérdező előtt.
– S mi akadályozta meg a szándékot? suttogá a fátyolos hölgy.
– Egyetlen ember! Mikor én már mindenkit elaltattam álomitallal, a
szolgákat és csendőröket, a grófnőt magát mákonyos szivarral, ez az egy
ember ébren maradt: rám lesett, utánam jött, mikor a pinczeajtót ki
akartam nyitni, hogy Zsiborák czimboráit bebocsássam. A késem nem ment
elég mélyen az oldalába s ő letepert és megkötözött. A grófnő
kikosarazott vőlegénye volt a bolond! Átkozott legyen a neve is! Azt is
úgy hiják, mint ezt a börtönt: Illava!
Már e végszavak túlmentek a kötelezett válaszon. A rab dühbe kezdett
jönni. Pálma kifutott a czellából. Agyon akarta nyomni a börtönlég. Vagy
talán valami más?
Megköszönte az igazgatónak a szivességet s sietett a rettentő tanyát
elhagyni.
Ismét elővette az a láz, a mit a túlizgatás idéz elő.
Egész hazáig reszketett a hidegtől.
Mire hazaért, akkor meg aztán kiütötte a hőség.
Atyja megérkezett az alatt.
– Hol jártál? kérdezé elbámulva, mikor eléje lépett ez a máskor mindig
márványarczú kisértet, most két arcza úgy ég, mint az alkonyég felhői.
– Illaván voltam. Rebegé Pálma kiszáradt ajkakkal. A fegyházat
látogattam meg. Beszéltem egy élethosszig elitélt rabbal, a kit hajdan
úgy hittak, hogy Cousin. Elmondta, mit vétett? Miért van elitélve? Igaz
az mind, a mit elmondott?
– Igaz!
– Hogy téged a haláltól, engem a legiszonyatosabb sorstól szabadított
meg Illavay azon az éjszakán.
– Úgy történt.
– Ugyanazon az éjszakán, a melyen én őt eltaszítottam, kicsúfoltam,
halálra sértettem! Hogy mikor én beszegődtem az ő üldöző dæmonának, ő
még akkor is védelmező őrangyalom volt nekem. Miért nem mondtad ezt te
meg nekem soha? Nem mondtad meg, mert féltél, hogy ha én ezt megtudom,
utána futok s itt hagylak palotáiddal, váraiddal együtt! s megyek vele
világgá: – koldulni! vagy a börtönét őrizni, ha elitélteted!
– Ő maga kivánta azt tőlem, nemes tettei jutalmául, hogy ne mondjam ezt
el neked soha.
– Ő maga kivánta, hogy ne tudjam én ezt meg soha! És ezt a szivet dobtam
én el magamtól. És ezt a szivet gyötröttem én meg oly keservesen. Oh
szűz anyám! te jól tudsz megbüntetni.
Egy szép antik Máriaszobor állt ott; elefántcsont faragvány. Az előtt
térdre roskadt.
– Mert most már ebbe meg kell halnom. Most már könyörögnöm kell Te
Hozzád, hogy hozd őt vissza, hogy a lábaihoz omolhassak s azt mondhassam
neki: bocsáss meg, add vissza a morzsáit az elvesztett szerelemnek!
Egyszer volt. Soha sem lesz többet. Az enyém volt. S én dobtam el őt.
Még az atyja is megszánta őt. Odament hozzá, fölemelte.
– Légy nyugodt, leányom. Ne gyötörd magad.
– Oh, atyám – oh, uram: – az én szivem nagyon beteg. Egy igen jó
menedékem volt, a míg azt hittem, hogy gyülölni, megvetni fogom őt, ha
hozzám visszatér. És most imádkozom érte, hogy jöjjön vissza. Most már
nincs hová menekülnöm előle többé. Köröskörül betölti előttem az egész
világot. Mindenütt ott van nekem! Csak ott nincsen, a hol én vagyok.
– Bizzál szavamban. Ő a tied lesz.
– Imádkozom is érte! – de nem hiszek benne: – tudom, hogy nincs
foganatja az imának, mégis teszem.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Már akkor útban volt hozzá Illavay levele.