Másnap megérkezett a várt levél.
Pálma csaknem bizonyos volt felőle, hogy visszautasítás lesz benne.
A fegyházban hallott fölfedezés után semmi kétsége sem lehetett ez
iránt.
De az a másik levél, a mit Illavay, szerelmese kértére, széttépett, nem
fájt volna így a szivének, mint ez. Abban sértő, szemrehányó szavak
voltak. Azokért lehetett volna megharagudni.
Még ezt is elvette tőle «ő».
«Még csak azt sem engedi meg, hogy gyülöljem: még csak a harag által sem
akar velem összekötve lenni».
Előkereste mind a lilaszin levelkéket s összecsomagolta azokat annak a
számára, a kinek ezek – a drágaságai.
Azután irt valamit egy lapra s átment vele az atyjához.
Megmutatta neki Illavay levelét.
Ferdinánd gróf csüggedten hajtá tenyerébe nehéz fejét. Erre nem volt
semmi szava.
– Már most, kedves atyám, megengeded ugy-e, hogy én magam vegyem kezembe
a sorsomat?
A gróf némán inte a fejével.
– Van nekünk Pozsonyban egy ősi házunk, a hol csak keresztülutazóban
szoktunk megszállni: különben üresen áll. Ezt a házat te átiratod az én
nevemre hogy abból engem senki ki ne zavarjon valaha. Azután a pozsonyi
takarékpénztárba leteszesz az én számomra egy oly összeget, a minek a
kamatjaiból egy magányos nő szerényen megélhet s ez is az én kizárólagos
rendelkezésemre lesz adva.
Erre még mind helyeslést bólintott a fejével Temetvényi Ferdinánd.
– Végül kinyomatod ezt a czédulát s szétküldöd az ismerőseinknek.
Arra a czédulára ez volt irva:
«Temetvényi Ferdinánd gróf szomorodott szivvel jelenti egyetlen
leányának, Pálma grófnőnek, élete 22-ik évében, kínos szenvedés után
történt halálát».
– Mi ez? Kiálta felriadva kábult szórakozottságából a gróf.
– Gyászjelentés. A szokásos végsor nélkül «béke hamvaira». Én csak a
világnak halok meg: magamnak még sokáig élek. Nagynénéim mind kilenczven
esztendősek voltak: – én még el akarom őket hagyni. Olyan észrevétlenül
fogok beköltözni a pozsonyi házba, s olyan nesztelenül fogok benne
meglenni, hogy senki sem tudja meg, élő lakik-e benne, vagy halott?
– De az ég szerelmére, Pálma! Hova gondolsz? Ily szörnyű elhatározáshoz
én nem adhatom beleegyezésemet.
– Jó. Fontold meg holnapig a te dolgodat. Én már elkészültem a
magaméval. Ha holnap aláirod a gyászjelentést: úgy is jó lesz, ha nem
teszed: akkor majd holnapután hozzáirhatod a hiányzó sort is: «béke
hamvaira». Útra kész vagyok. Te határozd el, hogy hová?…
Azzal magára hagyta a grófot.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A gyászlap úgy lett szétküldve, a végsor nélkül.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Vannak gyászesetek, a miknél az ismerősök gyöngédtelenségnek tartják a
kérdezősködést.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Csak egy ember tudhatott meg valamit a valóból. Illavaynak Pozsonyból
küldték meg azt a csomagot, a miben az ő visszakivánt drágaságai voltak:
a gyászjelentés szétküldése után.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Így végződött az, a mi Tegnap történt. Ezeknek az alakoknak a regénye
bizony be van fejezve. Új emberek kezdik meg és folytatják az új
történetet, melynek ez az elmult a háttere; az új emberek dolgának a
czíme lesz: a «Ma».