*
Mikor ezt az aranybetükkel nyomtatott meghivót, pompás borítékba takarva
s ő excellentiája, Temetvényi Ferdinánd grófnak czimezve, Koczur
barátunk a postaszekrénybe belökte: nagyot rugott a levegőbe, mind az
első, mind a hátulsó lábával:
– Nesztek jó csendes kis hivatal!
*
Nem lephette azokat már meg ez a bombasztikus értesítés.
Korán reggel ott találta már az asztalán Pálma grófnő a lapokat, a
mikben le volt irva körülményesen az egész história. A vizbe ugrás, és
annak az indoka. A csodálatos életreköltés. A regényes tableau a végén.
De ezt ugyan nincs olyan ujságiró, a ki elhallgassa. A továbbiakat ki
lehet találni.
Pálma grófnőnek semmi meglepetést sem szerzett már Ferdinánd gróf, mikor
a kapott levéllel átment a szobájába.
– Mi van még hátra? kérdé tőle a leány.
– Egy gyors elhatározás, mondá a gróf. A bolond bolond maradt, azzal
vége mindennek.
– Hát nem futunk utána Prágába?
– Ne légy most keserű. Én az vagyok helyetted is. Boszut állok én ezért
még az ivadékain is, és nyomorulttá teszem őket, arra esküszöm. Csak
azért akarok még sokáig élni! De most meg kell előznünk azt a
gyalázatot. Azt kell tudatnunk, hogy mi dobtuk el őt, nem ő minket! A
tegnapi botrány elég ok nekünk, hogy «mi» legyünk a sértett fél, a ki
széttépi a kötést. S ezt szentesíteni is fogjuk. A te esküvődnek meg
kell előzni az övékét.
– Az én esküvőmnek? Hát tán rendeljek magamnak frissen egy másik
vőlegényt a Házassági Bureauból?
– Írj rögtön Illavaynak.
– Én irjak Illavaynak? «Itt jártak megint Zsiborákék» a Szaladjon,
kerülje körül még egyszer a földet s hozz vissza, a mit elvesztettem: az
utolsó gyémántomat, a szivét.
– Nem vesztetted el. Ő téged most is nagyon szeret és soha sem szűnt meg
rád gondolni.
– S ezért most én becsüljem meg azzal a szóval: «a majmom elszökött!
Üres maradt a kaliczkája. Gyere ide, foglald el!»
– Ne érts félre. Én komolyan kivánom őt vissza. Én kérem meg őt, nem te.
Magam irnék neki, de nekem nem hisz. Megesküdném pedig az Istenre, hogy
azért hívom őt magamhoz, mert végtelenül tisztelem, mert megtanultam az
értékét felismerni, mert lemondtam a hiú ábrándról, a miért őt tőled
elszakítottam. Nem gondolok arra többet. Családomnak legbecsültebb
tagjává teszem. Utat nyitok neki a legmagasabb rangokig, vagy ha jobban
akarja: átadom neki a birtokomat s megteszem őt a saját gondnokommá. De
ő nekem mindezt nem fogja elhinni, pedig Isten látja a lelkemet, hogy ez
igaz!
– S nekem el fogja hinni?
– Ti nők jobban tudtok arról beszélni, a mit éreztek. A ti szavatok
meggyőzőbben hangzik. A megalázódás is természetesebben jön nálatok. Nem
oly szégyenletes az, mint egy férfinál. Aztán te nem vagy oka semminek.
Én okoztam neki minden fájdalmat. Vádolj, nem bánom, csak hozd őt
vissza. Legyetek aztán velem haragban: csak egymással béküljetek ki.
– S ha kibékültünk?
– Akkor legyetek olyan boldogok, mint a milyen igaz lesz az áldás, a mit
én ti rátok adok.
– Tehát te nagyon ohajtod, hogy irjak Illavaynak?
– Kérlek rá.
– S reméled, hogy visszajön?
– Írj neki úgy, hogy visszajöjjön. Írj neki úgy, a hogy asszonyok
szoktak irni, mikor akarják, hogy érezzenek.
– Megtehetem. De tudod-e, hogy mi lesz ennek a vége?
– Én csak azt tudom, hogy neked az ő karján kell megjelenned e hó 16-ika
előtt.
– Tehát én neked megmondom előre, hogy mi vége lesz ennek? Én irok
Illavaynak. – És ha ő erre a levelemre visszatér és elfogadja ismét azt
a kezet, a mely őt oly bántón, oly csufosan arczulverte, eljön megkérni
ezt a kezet, hát én akkor ezt az embert megvetem, megutálom; feleségül
megyek hozzá és halálra kinzom. Ha pedig azt feleli erre a levelemre,
hogy «én nem vagyok az a férfi, a kit ma el lehet dobni, holnap megint
fel lehet venni,» akkor én ezt az embert imádni fogom örökké és abba
belehalok…
Hogy lobogott az a fehér láng az arczán.
– Irjad, kérlek! sürgeté Ferdinánd gróf. Mit bánta ő azt, hogy
agyonkinozza-e Pálma Illavayt, ha nőül megy hozzá, mint egykori
jegyeséhez? csináltat ő abból is bárót. Neki csak a család külügyeivel
van a dolga, a belügy az asszonyok ressortja.
Pálma leült az iróasztalához, kezébe vette a tollat s nézett a maga elé
tett papirra sokáig.
Nem a hirhozó fecske volt a levélpapir jelvénye, hanem egy fényes
czimer, kilenczágú koronával. Mit irjon alája? E czimerhez méltót.
A toll kiesett kezéből.
– Nem tudom elkezdeni. Hogyan szólítsam? «Uram!» «Nagy jó uram!»
«Tekintetes úr!» «Kedves barátom!» «Egyetlen és utolsó barátom!»
– Ez jó lesz. Ez az utolsó.
– Tehát ebből a hangból? Segíts elkezdeni. Mondj valamit a tollam alá.
A gróf diktált.
– «Én eltaszítottam magamtól azt a bolondot»…
Pálma irt:
– «Az a bolond eltaszított engem magától.»
– Mit irsz? kérdé a gróf, a papirra téve a kezét.
– A mi igaz. Ámításon kezdjem-e, mikor igazat akarok mondani?
– Hisz ő nem tudja még.
– De én tudom. Köszönöm. Már most erről majd tudom folytatni. Ha készen
lesz, megmutatom.
És irta tovább.
– «Megbüntetett engem az Isten érdemem szerint. A hogy én elcseréltem
önt egy bajazzóért, úgy elcserélt engem a bohócz egy kötéltánczosnőért.
Halott vagyok s a világ gúnyhahotája a búcsúztatóm. Csak egy kéz
támaszthat föl még, az ön keze. Tud-e ön egyszerre emlékezni és
felejteni? A régmultra vissza, s a közelmulttól el. Rút játék volt, a
mit önnel üztem. De csak játék volt. Nekem jobban fájt az, mint önnek.
Ön csak türte, de én tettem. Van-e önben oly végtelen nagy hit, annyi
szivbeli jóság, hogy a kegyetlen játék után azt ne kérdezze, hogy a mit
most teszek, hát az nem komédia-e? Atyám tudtával, az ő kértére irom ezt
a levelet. Ő felhatalmazott, hogy irjak arról, a mit érzek. Mindent, a
mire férfi büszke lehet, bevallhatok: tiszteletet, szeretetet,
engedelmességet. El fogja-e ön nekem hinni valaha, hogy a gyalázat, a mi
most engem ért, nekem nem fáj, mert ez adta vissza nekem azt a jogot,
hogy szabadon mondhassam önnek: jőjj ide, s légy sorsom ura!»
– Jó lesz-e így? kérdé Pálma, odaadva levelét olvasásra Ferdinánd
grófnak.
– Szerettem volna, ha még hozzátettél volna valamit azokból, a miket egy
ráváró fényes életpályáról beszéltem.
– Még most sem ismered te azt az embert? Ird oda kérlek a nevem alá,
hogy «olvastam».
S Ferdinánd gróf hitelesítette a leánya levelét, de nemcsak azt irta
utána, hogy «olvastam», hanem azt is, a mit Pálma nem akart megirni: a
kecsegtetést fényes életpályával.
– Most még egy utóiratot. «Válaszát, kérem, küldje ön Gargóvárra: ott
várom be azt».
– De én nekem még itt kell maradnom az udvarnál; hebegé a gróf.
– Te itt maradsz. Rád szükség van. Utánam nem fog kérdezősködni senki.
Talán el mersz magamban ereszteni haza?
Annyi keserüség volt ebben a szóban. A gróf nem válaszolt rá semmit.
Kérte Pálmát, hogy maga irja rá a czimet a levélborítékra. Illavaynak
már arról meg kell azt tudni, hogy ki küldi a levelet.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Illavay ez idő szerint ügyvéd volt – odahaza. A régi időkben egy
kézfordítással lehetett a szolgabiróból ügyvéd; úgy is volt szokás.
Meglehetősen ment neki. Szorgalmas ember volt s hamar megtanulta az új
törvénykezést. Még a régi ősiségi perrendtartás sem volt megváltoztatva.
Az ügyvédség igen tiszteletreméltó, független állás volt.
Csak az az egy baja volt, hogy az ő falujában nem volt postaállomás:
azért minden ajánlott levéllel, a miben féltett okirat volt, a szomszéd
nagyobb helységbe kellett átküldenie a segédét; az hozta ki a
térítvényeket, azokat neki kellett aláirni úgy, hogy minden levélért
kétszer kellett ide-oda kocsikázni.
Mikor a Pálma grófnő levele megérkezett, akkor épen valami sürgős ügy
elintézése végett küldte el a segédét s egyedül maradt az irodában.
Jó is, hogy nem látta senki az arczát abban a pillanatban, a mikor azt a
levelet megismerte, feltörte, elolvasta.
Hogy ugrott föl a helyéből! Hogy rázta a fölemelt öklében azt a levelet!
Hogy kiáltott fennszóval egymagában, kitörő indulathangon:
– Ezzel tartoztál nekem igazságtevő sors! Ezzel adósom voltál mennybéli
Isten! A ki odahagytál dobatni a szemétdombra s kicsufoltatni a jó
barátaim által! mint Hióbot. – Ki vagyok elégítve! – meg vagyok
gyógyítva! – Élek!
S újra elővette a levelet, kiterítette maga elé az asztalra, lefogta a
két kezével, hogy el ne fusson előle, úgy olvasta nagy gyönyörködve
végig. – A tenyerével dörzsölgette a mellét ott a szíve fölött.
Meggyógyultál? Megelégedtél?
Nevetett, kaczagott; a lábával tombolt.
– Hát a te neved is itt van, Temetvényi Ferdinánd gróf. «Olvastam». –
Gyere hát, olvasd el a magad levelét is, a mit csak tíz nap előtt irtál
hozzám! Olvasd össze mindakettőt. «Ezek a mi köreinkben nem bűnök, csak
kedélyvillanások.» – «Eldobott engem a bolond magától;» – «Érzelmeink
még akkor sem változtak meg.» – «Halott vagyok s a világ gúnyhahotája a
búcsúztatóm.» – Hát fényes életpálya nyílik elém? – Nem a börtön? Nem a
haditörvényszék szigora? – De te mégis igazságos ember vagy, Temetvényi
gróf, szavatartó férfiu. Azt mondtad, «ha még egy leányom volna, önnek
adnám». Lett «még egy». Nekem adod.
S megint újból végigolvasta, végig gyönyörködte azt a levelet. Aztán
elkomorodott. Tréfa lesz ez! Ki akarnak figurázni! Hozzájuk illik.
Szeretnének még egyszer felültetni a magas lóra! oda csalni magukhoz s
aztán nagyot nevetni rajtad. Bizonyosan fogadtak valakivel erre.
De még egy másik levél is volt ott, a min Koczur calligraphiáját ismerte
fel. Azt is felnyitá, a famosus esküvői meghivás volt benne.
Erre aztán elkezdett a két öklével dobolni az asztalon.
Mégis igaz hát? Az ócastiliai és guadalaxarai grandok vannak itten.
Az apátvári herczegség egyesül a Zafarin szigeti herczegséggel.
«Magasabb szempontok» parancsolják az összeköttetést.
Ezt a meghivót megkaptátok ti is: ennek a méregbefolyása alatt lett irva
a levél.
Negyedszer is elolvasta azt. Minden mondatnál oda pillantott az
aranybetűs bolondságra. Temetvényi Ferdinánd gróf! Aztán meg a St.
domingói flamingó rend nagykeresztese! Dos–a–dos.
És aztán egy nagyot fohászkodott.
– S önnek szép grófnő, volt bátorsága ezt a levelet irni én hozzám? Hát
annyira véghetetlenül nyomorultnak tart ön engem? Milyen szépen
kikerekített mondatok! Ah, ha én önnek olyan rútat tudnék
visszaválaszolni, mint a milyen szépeket mond ön nekem!
Levélpapirt keresett.
A torz-tükör ott állt előtte nyitva. Lecsukta.
– Ma nem beszélsz velem, barátom. Ma nem leszek irgalomosztó kedvemben.
Leült és megirta a választ. Meg volt vele elégedve. Elolvasta. Egy szó
sem hibázott belőle. Meg fogják ismerni ebből! – Igy érdemelték. Nyomban
ez órában fogja elküldeni a levelet; nehogy még meglágyuljon a szíve s
aztán szelidebb hangú válaszszal cserélje azt ki. – Maga akarta azt
felvinni a postára. Befogatott, mert az a szomszédfaluban volt.
Odadugta mind a két levelet az oldalzsebébe: Pálmáét is, meg a választ
is rá.
– No szívem! Én édes szívem. Jól laktál-e már keserüséggel. Telidestele
vagy-e már? – Nem fogsz-e már ezentul sebes dobogásoddal felverni
álmomból; nem veszed ki a tollat a kezemből, mikor össze-összeszorulsz?
Kivánhatsz-e még valamit? Hiszen dobzódhatol most… Igy járnak, a kik
engem megkínoztak!… Most még csak azt tudnám, hogy hát az a másik hogy
éli világát?… Az, a ki a menyegző napján adott ki rajtam… Szenved-e az
is?… Nem szerencsétlen-e a férj mellett, a kiért elcserélt… Oh, ha még
azt is megtudnám, hogy ő is nyomorulttá lett, hogy elsorvad a korhely,
kicsapongó férj oldala mellett, hogy szerencsétlen s átkozza sorsát!…
Ah, ha ezt is megverte volna a saját keze; nem irigyelnék senkit a
világon… Nem. Még a kannibálok fejedelmét sem, a ki az ellenségeit és
hütelen feleségeit megeszi. Előkereste azután az ereklyéi közül azt a
levelet is, a mit akkor irtak hozzá. Elolvasta ismét. S odatette a
keblébe a másik mellé. Hadd beszéljenek egymással! Úgy kelt az útra.
Ilyen méregittas eszméket hányt-vetett a fejében, a míg a közel faluba
megérkezett. Sietett maga a postaházhoz.
Épen a kapuba találta a postamestert.
Visszahőkölt, a mint azt meglátta. Régi ismerős volt. Gorombolyi.
– Ne ijedj meg tőlem. Hiszen nem vagyok hadvezér. Nem követelek tőled
negyvenezer adag kenyeret, főbelövetés terhe alatt. Postamester vagyok.
– Hát hogy kerültél ebbe az állapotba?
– A komáromi kapitulátióval vízmentessé tétetvén a bőröm, valami
mesterség után kellett látnom. A postamesterséget választottam. Ez
leginkább magyar embernek való hivatal. Lóval kell bánni. De hát gyere
be. Látom, ide tartasz. Mi hozott? Előfogat kell? Van most épen négy jó
lovam itthon; befogathatom. Úgy elröpítenek, mint a sárkány!
– Köszönöm. Egy levél is megteszi. Térti vevénynyel akarom feladni,
azért hoztam el magam.
Ferencz kivette a zsebéből a Pálmának szóló levelet.
Aha, mondá Gorombolyi, Pálma grófnőnek irsz? Azt gondoltam, magad mégy
oda. Most egyedül van Gargón. Megismertem az irását azon a levélen, a
mit ma reggel küldtem ki hozzád. Hát miért nem mégy inkább személyesen
oda?
– Soha többet míg a világ világ lesz.
– Pedig ott most nagyon mosolygó arczczal fogadnának.
– Azzal vagyok épen jól lakva örökre. Az asszonyi mosolygással.
– No, hát menjünk be, hadd irom be azt a levelet a könyvbe.
A míg Gorombolyi a nagy könyvet forgatta s a vevények közt keresgélt:
Illavaynak jutott valami az eszébe.
– Te! Emlékezel rá, mikor annál a nevezetes expeditiónál
összetalálkoztunk, eleinte főbe akartál lövetni, a búcsuzáskor meg
ilyesmit mondtál nekem, a mint a dolnavári leányra fordult a szó: «hej,
ha te azt tudnád, a mit én tudok?»
– Hogy ne emlékezném rá?
– Tehát mi az, a mit akkor tudtál? Te keresztüljöttél Dolnaváron. Láttad
őt?
Gorombolyi nagy szemeket mereszte a kérdezőre.
– Hát te nem tudsz felőle semmit?
– Nem akartam felőle kérdezősködni. De most szeretném tudni, hogy kihez
ment nőül?
– Nőül? – Senkihez, édes barátom. – És nem is fog az férjhez menni soha;
mert az épen a lakodalmatok előhetében meghimlőzött, s az arcza elrútult
szegénynek.
Illavay képe egész elhalványult erre a szóra.
– Mit szólsz? – Hát azért irta azt nekem, hogy nem szeret, mást
választott?
– Hát persze hogy azért. Tudta, hogy vissza fogsz rettenni megrútult
arczától: vagy ha becsületből elveszed, szerencsétlen fogsz lenni egy
ragyás arczú asszony mellett.
Illavay nem szólt többet, csak kiragadta kebléből azt a kis levélkét, s
majd a szivéhez, majd az ajkaihoz szorongatá; olvasta volna, ha
könyeitől látta volna a betüket, de az ajkai érezték, hogy mi van
bennük, mikor össze meg össze csókolgatták. Oh mi keserű volt, oh mi
édes lett e levélke egyszerre!
– Fogasd be rögtön azt a négy lovat!
– Aztán merre? Dolnavárra?
– Hát hová máshová, mint Dolnavárra!
– És a Pálmához irott leveled?
– Ugyan siettesd kérlek azokat a lovakat!
Gorombolyi ment az istállóba, Illavay az alatt félrevette magát egy
zugba, hogy újra átélvezze minden sorát annak a végzetterhes kis
levélnek. Mennyiszer átkozta azt magában!
Hozták már a lovakat. Nem volt türelme, míg azokat befogják, maga
sietett a kocsisnak felszerszámozni, gyeplőszárakat összecsatolni,
istrángot kisafára hurkolni.
– No hát azt a Temetvényi grófnő levelét nem adod ide?
Illavay ugrott fel a csézába.
– Te! Hát a Temetvényi Pálma levelét! Itt a recepisséd!
Nem hallott ő már erre a névre. A négylovas hintó kirobogott az
udvarból. Gorombolyi elővette a tajtékpipáját s fidibust csinált a
vevényből.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Szegény leány! Két éve mult már annak, hogy azt a szomorú levelet
megirta. – Azóta mennyi történt? – Testvére elesett a csatában, – anyját
sírba vitte a bánat, – egyedül marad és árva. – A gonosz idő, az volt a
mostohája.
A dolnavári lakház minden redőnye zárva, kapuja is be van csukva. Nem
látogat ide vendég, atyafi, leánynéző.
Ki nézne még rá?
Azt a gyönyörű szép arczot feldulta a himlő; csak a classicus arczélt
mutató nemes vonások sejtetik, minő szép lehetett valaha. Valaha! Csak
két év előtt még. Csak a piros ajkak, és a lángoló szemek maradtak meg
annak, a mik voltak hajdan.
És ő maga tudja azt jól.
Még sem saját magáért fáj a szíve, hanem azért a másikért.
Csak azon aggódik, hogy minő keserű lehet annak az élete!
Ő volt az, a ki ama fecskehordó leveleket irta Pálmának. Ő tudatta vele
azokat az apró kedveskedéseket, a mik egykori kedvesének szivét úgy
megnyerik. Azt akarta, hogy legyen boldog. Ha ő nem tehette azzá, tegye
az a másik: az a szebbik, az az érdemesebb.
Hogy örült rajta, mikor meghallá, hogy már el vannak jegyezve! Mennyit
imádkozott értük! Mennyit tervezett, hogy majd ha egyszer nagyon
boldogok lesznek, – mikép lehessen észrevétlenül, úgy hogy azok ne
tudjanak róla, távolról szemlélője örömeiknek.
És azután mikor megtudta, hogy ködkép volt ez is. Szétfoszlott. Neki
fájt jobban e megvetés, mint annak, a kit elvetettek.
Milyen szomorú élete lehet szegénynek.
Egyszer is sok így meghalni az élet örömeinek, hát még kétszer.
Hogy gyűlöli ez most az egész világot! Melyben számára nincs, csak örök
tél.
Fű, fa azonban most is csak kizöldül. Azoknak olyan rövid ideig kell
várni a feltámadásra. A szomorú szív pedig számlálja: «megint egy új
tavasz: Mikor jön már az utolsó levélhullás?»
S aztán most az egész világa ez a kert.
Ezt segített «ő» ültetni, rendezni, mikor egymáséi voltak és boldogok.
Egy-egy fa, egy-egy rózsabokor megszólítja a tévedezőt: «emlékezel-e
rá?» Ő ojtotta azokat. Együtt lesték rajta az első virág kinyilását.
Itt van a lugos, a jerichói rózsával. Itt tanította őt ezen az asztalon
sakkozni. «Majd ha egyszer megvénülünk, minden este együtt sakkozunk».
Csak akkor majd! Míg fiatal, van egyéb gondja a nőnek: édesebb gond.
Azóta is minden délután előveszi a sakktáblát, a mit «ő» hozott neki
ajándékba, s aztán játszik egymagában. Odaképzeli őt a másiknak s hagyja
nyerni.
Egy öreg nagynénje költözött a házhoz, anyja halála után, az viszi a
háztartást. Ő maga ráér – számlálni a perczek millióit, a mik még hátra
vannak a sírig: egyik olyan, mint a másik. Végiglépdelni a virágos kert
hosszú útján, megint vissza. Egyik lépés olyan mint a másik.
Pedig a lépések között különbség van. Vannak lépések, a mik alatt
megdobbanik a föld, – hangjokra megdobbanik a szív.
Régen volt az!
Tán csak álom, mely azzal áltatja, hogy ismét visszatérnek ezek a
lépések, a miktől messziről döng már a föld.
Dehogy álom! Dehogy álom! Nem ilyen a fántom, nem ilyen a kisértet, mint
az, a ki keresztültör rózsabokron, virágágyon! Ember ez, pedig igazi.
Nem is köszön, nem is kiván se reggelt, se napot; csak oda rohan s egy
percz mulva eltünik az ölében az a kis gyászruhás teremtés: halmozza
csókjával, öntözi könyével, fejét odaszorítja kebléhez szörnyű
tenyerével, s aztán, mikor jól kisirta magát, azt zokogja mély
oroszlánmormogással:
– Miért tetted ezt velem?
A leány nevet a fájó gyönyörtől, sirni akarna, aztán nevet: mint egy
gyermek, a ki rossz akarna lenni, aztán nem tud.
– Azt hittem, hogy nem fogsz szeretni, ha ilyen rutnak látsz.
– Ki mondja azt! dörmögi az erőszakos ember, két kezével eltartva
magától a gyönge alakot, hogy jól az arczába láthasson. – Hát van ilyen
szép száj, ilyen szép szem, ilyen szép homlok még a világon? Ilyen édes
teremtés? Te szép vagy, gyönyörű vagy, az angyaloknál is szebb vagy!
Nekem édesem vagy!
S a mit szája mondott, azt a szája meg is erősítette.
– Miért kínoztál így meg engem?
– Büntess meg érte.
– Meg is teszem! Kegyetlen és irgalomnélküli ember leszek ezután! Tudod,
hogy e hó tizedik napjára van kitüzve menyegzőnk. Az a holnap!
– Igen, a két év előtti holnap… sohajtá fel a lány.
– Ez a két év ki van törölve életemből! Ki vagyunk hirdetve háromszor:
holnap esküszünk. Jer anyánkhoz!
– Ő rég meghalt.
– S te nekem még azt sem irtad meg!
– Féltem, hogy akkor idejösz, s megtudod a valót.
– Oh, bár tudtam volna meg hamarább! Mennyi kíntól megszabadulhattam
volna. Hát bátyád?
– Elesett a harczban.
– Egyedül vagy?
– Öreg nagynéném van itt velem. Jer, hadd vezesselek hozzá. Ha tudnád,
mennyit beszéltünk mi rólad!
– Ha tudnád, mennyiszer megtiltottam én magamnak, hogy rád gondoljak! Óh
milyen csúfnak képzeltelek, ha tudnád.
– Rútabbnak, mint a milyennek látsz?
– Hiszen mondtam már, hogy szentséges szép vagy!
S levette a kalapját s ernyőül odatartá a leánynak az arcza elé, hogy el
ne süsse a nap.
Úgy vezette fel a kertből, átölelve.
Az öreg nagynéne bizony eldobott mindent a kezéből, mikor meglátta őket
ölelkezve jönni.
– No nem mondtam-e mindig? Mindennap kivetettem én azt a kártyán, s te
kicsufoltál vele. Ugy-e, hogy a kártya igazat mond?
– Egyedül igazat a földön, minden más hazudik, bizonyítá a vőlegény.
Hazugság minden papiros, csak a néni kártyája mond igazat.
– Nem álmodtam-e az éjjel is meg, hogy lakodalomra készültünk? Meg volt
terítve a hosszú asztal; aztán nem volt más násznép, mint ti ketten, meg
a pap, meg Gorombolyi, az volt a násznagy.
– Az nem volt álom. Az úgy lesz. Hanem az volt az álom, a mit én
álmodtam. Jegyben jártam egy nővel, a kinek nincsen szive. Oh milyen
nagy veszélyben voltam! ha ti azt megtudnátok valaha. Tudod, mit tettek
velem?
– Ne mondd el, ha rossz.
– De megverte őket saját kezök! Még ma is, még ezen a napon is
kisértetbe vittek. Nézd e levelet! Ismered ezt az irást? Ne tagadd! Te
leveleztél ezzel a nővel. Te voltál az, a ki elárultad neki, hogy én mit
szeretek egy nőnél és mit gyülölök; mit tegyen, hogy megszeressem, mit
kerüljön, hogy el ne vadítson? Valld meg, te avattad be őt az otthonos
titkaimba.
A leány elpirulva fekteté arczát a keblére.
– No, ezért az árulásért majd leszámolok veled, kegyetlen! Oh azt, a mit
két év alatt elvesztettél velem, megveszem rajtad mind, el nem engedem!
Hanem előbb «ő vele» számolok le. Olvasd el, mit irt ő nekem mai nap s
azután olvasd el, hogy mit válaszoltam én neki?
Juliska elhárítá magától az egyik levelet.
– Azt, a mit ő irt te hozzád, nekem elolvasni semmi jogom; de a mit te
irtál ő hozzá, ha te megengeded, elolvasom.
És azután csak ámult és bámult, nagy szemei felnyiltak csodálkozásra,
fejét tagadólag ingatta. Rettenetes dolgok lehettek abban a levélben!
– Te irhattad volna ezt? Te lehettél ilyen kegyetlen? Nem, ez nem te
vagy!
– Boszut akartam állani lelkem egész keserüségével.
– Hát ismered te a boszuállást? Te? Hát van a világon valami, a mivel
téged így fel lehetne ingerelni? Olvasd el még egyszer a leveledet. Te
magad nem fogsz magadra ismerni benne.
Ferencz átfutotta a levelét s aztán kezét nyujtá a leánynak.
– Igazad van. Ez nem szép. De akkor olyan indulatban voltam, a mit most,
lelkem örömében, vissza sem tudok képzelni többé. Úgy látszik most
nekem, mintha mámor lett volna! Azt akartam, hogy piruljon, azt akartam,
hogy könyezzen, mikor levelem olvassa! Már nem tudom, miért akartam?
– Tépd össze ezt s irj neki másikat.
A leány felnyitotta előtte iróasztalát s eléje tett egyet azokból a
halvány violaszín fecskehordó levélpapirokból. Ferencz leült és irt.
Mikor készen volt: azt is megmutatta szerelmesének.
Ez volt benne:
«Tisztelt grófnő!
Bizonyosan tudom, hogy ön kedve ellenére irta ezt a levelet s azóta
megbánta már, hogy nekem elküldte. Azért, hogy kinzó nyugtalanságot ne
érezzen miatta, visszaküldöm azt önnek. Mint levelem keltéből láthatja
ön, én már megtaláltam boldogságomat s kivánom önnek, hogy ön is találja
meg e boldogságot minél előbb s legyen az is oly valódi és örök, mint az
enyim. Viszonzásul csak azt kérem öntől: küldje el nekem azokat a
violaszin levélkéket, a miket ön egykor innen Dolnavárról kapott, mert
azok az «én» drágaságaim. Isten önnel!