… Fatális helyzet! Hiszen azt mindenki tudja, hogy Opatovszky bolond;
úgy osztogatja a pofonokat, mintha bérmálna. Négyszem közt nem is venné
azt az ember számba, visszaadná neki s ki volna egyenlítve a dolga; de
nyilván tíz más gentleman előtt kapott pofont nem lehet egyszerűen
nyugtatványozni s aztán elkönyvelni.
A többi urak természetesen rögtön közbevetették magukat s nem engedték,
hogy még a próbát is megzavarja ez az intermezzo. Opatovszkynak haza
kellett menni s otthon várni a cartellvivőket, a kik majd mindjárt
jönnek.
– Átkozott história! dörmögé Diadém úr Koczurhoz. Erre nem voltam készen
annál a bolondnál. Már most mit csináljak vele? Meg kell verekednünk. Ha
agyonlövöm, dugába dől az egész ráépített tervünk, ha pedig nem lövöm
agyon, ő teszi meg nekem, kitelik tőle, a milyen bolond.
– Ne féljen semmit, majd elcsinálom én ezt. A kihivó fél adja a
pisztolyokat, de a kihívott párbajsegéde tölti azokat meg. Az én leszek.
– Jaj, barátom, így az nem fog menni. A másik két secundans is ott lesz,
s az nem engedi, hogy vaktöltéssel lőjjünk.
– Hát hiszen nem lesz az vaktöltés. Csak rám kell bizni. Én adom hozzá a
golyókat. Azokat készítem jóféle diachilon flastromból, a miket
meghengergetek plajbászporba, akkor azok egészen hasonlítanak az
ólomgolyóhoz. Megesküszik rá, a ki látja.
– Furfangos egy ficzkó ön, Koczur.
Úgy történt, a hogy mondá. Másnap megverekedtek. Koczur töltötte a
pisztolyokat, megmutatva mindenkinek, hogy valósággal beleereszti a
csőbe a golyót, a mit Opatovszky különösen követelt. Ő ölni, vagy halni
akar.
Valósággal dühös volt. Egyenesen oda szaladt a barrière-re s húsz
lépésről czélzott az ellenfelére keményen.
Diadém úr a bal kezét a szája elé tartotta. Félt, hogy még belelő azzal
a flastrommal. Szerencséjére nem talált.
Most aztán ő fogta fel a pisztolyt. Opatovszky arcza elsápadt,
halálfiának érezte magát. A lövés eldördült. Kornél nagyot kiáltva
kapott az arczához s végig esett a gyepen élettelenül. Segédei és az
orvos odarohantak hozzá. E catastrophára Diadém úr segédei egyszerre
iramodtak keresztül a bozóton, s holnap ilyenkor ki Svájczban lesz, ki
Belgiumban. Diadém maga ott maradt, elbámulva, mintha a földbe nőtt
volna. Meg nem foghatta a dolgot. Mégis agyonlőtte volna Opatovszkyt?
Azt hirtelen felkapták a segédei s vitték a kocsijához.
Diadém hátramaradt. Tudta, hogy Koczurnak oda kell még hozzá jönni.
Csakugyan visszatért.
– Hát mi történt?
– Gyerünk a bokorba, mert meglátják, ha együtt beszélünk. Hahaha!
– Ön nevet?
– Hogy a patvarba ne? Az a bolond flastromgolyó a pofája közepén találta
a barátunkat.
– S odaragadt?
– Az ám. Jó, hogy a kezével eltakarta.
– Mit mondott az orvos, mikor meglátta, hogy a seben már flastrom is
van?
– Azt mondta, hogy ez unicum a külgyógyászat történetében.
Beragasztottam egy ezressel a száját, hogy értekezést ne irjon róla a
Medicinische Wochenschriftben. Egyébiránt Kornél csakugyan megsebesült.
Az a bolond diachilon birt annyi erővel, hogy egy zápfogát kiüsse s a
bőrt is fölrepeszté az arczán.
– Most már szaladjunk, mert jön a rendőrség.
E szerint mégis teljesen indokolva volt, hogy a megsebesültet ágyba
fektessék s orvosi ápolás alá vegyék. Egy kiütött fog, meg a felrepedt
bőr nem tréfa dolog.
De megvan ennek is a kellemes oldala. Egész nap jönnek a látogatók, a jó
barátok: tudakozódni hogyléte felől. Az orvos és assistensei egy perczre
sem hagyták el az ágyát s figyelmeztetnek mindenkit, hogy ne
kényszerítse beszédre a szenvedőt.
Délfelé várják nála a sebláz bekövetkeztét.
De előbb még a gyönyör visiója jelenik meg előtte.
Egy ajtónyilásnál ki lebben szobája küszöbén be? Maga az istennő, ő az:
Atalanta. Fátyolát hátravetette arczáról s nagyon halovány. Szemei ki
vannak sirva. Leül az ágya szélére s két keze közé fogja hőse kezét. Az
a hetedik mennyországba képzeli magát. A hölgy int neki, hogy ne
beszéljen. Sebe fölszakadhat. Ő sem szól semmit, csak egyre magnetizálja
azokkal a nagy spanyol szemeivel.
Opatovszky bágyadtnak érzi magát. Természetesen a vérvesztés miatt. És
mégis egy nagy merényletre szánja el magát. Megkisérti a kezében tartott
kezet ajkaihoz vonni. És ime sikerül. Azt az aczél kezet, melyet egy
szilaj mén, egy vad bika nem bir helyéből elhúzni, ez a lankadt kéz
odáig tudja vonni a lehetetlenségig, egy férfinak az ajkáig, mely azt az
élő bársonyt nem érintette soha. Sikerült neki egy csókot nyomni a
kezére. Ah ez a küzdelemhez méltó pályadíj volt!
Képes lett volna rögtön felugrani, ha az ápolói le nem fogták volna.
Atalanta ovatosan visszavonul s némán int neki, hogy kimélje drága
egészségét. Aggódik miatta.
– Mikor fog ön föllépni? kérdi tőle a sebesült lovag.
– Addig nem, a míg ön fel nem gyógyult! viszonzá hévvel a delnő s
arczára rántja fátyolát, hogy pirulását eltakarja s e szók után elfut a
szobából.
– Nem álom volt ez? kérdezi az ágyban fekvő. Tünemény ábrándképe. Ébren
vagyok-e?
– Ébren, ébren! Hogy ne volnál ébren? kiált egy ismerős hang, s beront
az ajtón a volt ellenfél: Diadém úr, lovagias szokás szerint sietve
látogatását tenni a megsebesített ellenfélnél. Én is találkoztam vele!
Lásd, te szerencsés kópé! Ezt nekem köszönheted.
– Köszönöm! Köszönöm! rebegi a bekötött fejű: megragadva látogatója
kezét: barátom! Egyetlen, igazi barátom. Hadd öleljelek meg! S
össze-vissza csókolta elragadtatásában. Ő itt volt! Itt ült az ágyamon,
a hogy most te! Így csókoltam meg a kezét, a hogy most a te arczodat.
Így! Így!
Diadém úr alig birta a fejét kiszabadítani a karjai közül.
– Áldott legyen a golyó, mely ezt okozta.
Még így nem áldották a diachilon flastromot, a mióta Hyppocrates
feltalálta.
– Csendesen, kedves barátom! Légy most nyugodtan. Ne bocsássanak most
többé hozzá senkit!
Az orvosok, az órával kezükben álltak az ágy körül, s számlálták az
érütéseket, várva a sebláz beálltát: suttogni sem volt szabad, csak
diákul.
Künn a negyedik teremben pedig a látogatók a pamlagokba, karszékekbe
vagdalták magukat hanyatt a kaczagás miatt. Koczurnak már az állkapcsába
állt a görcs a nagy röhögéstől.