Hiába keresné valaki mai nap azt a kis emeletes házat az Elend-Basteion,
a hol a donna Atalanta lakott. Az egész vidék, bástyáival együtt, egész
utczaszámra, áldozatul esett a városszépítésnek; nem is látni már olyan
házakat többé Bécsben, mint az volt, az emeleten rococo-stylű
kőerkélylyel; a nehéz kapu mellett egy kisebb utczaajtó. Az előtt
rángatják a csengetyüfogantyut Kornél báró és Koczur, fölváltva, pontban
öt órakor.
Opatovszkynak a fogata ott várt a kapu előtt. Két óriás szürke volt a
hintó elé fogva, a minél nagyobbat a birodalomban nem lehetett találni:
a sörénye, farka meg volt festve cochenillával rózsaszínűre. A hintó
maga narancssárga. Ismerte azt már minden ember Bécsben.
– De tulajdonképen minek is jösz te ide is velem, mikor én légyottra
jövök egy szép leányhoz? kérdi a báró.
– Hát én az alatt, a míg a nemes báró a donnával értekezik, elfoglalom a
senort valami discursussal.
– De hogyan beszélsz vele? Nem tudsz te spanyolul.
– Hogy ne tudnék? Hát nem vettem belőle hét leczkét? A ki hét leczkén
meg nem tanul spanyolul, az – legyen báróvá. Csak rám kell bízni.
Azalatt előkerült valahonnan a podagrás házmester s beeresztette az
urakat a kis ajtón.
Az urak átadták a névjegyeiket a cerberusnak; azzal az fölvezette őket
az emeletbe, még egynehány vasrácsajtót nyitogatva föl előttük,
furfangos ugrózárak segítségével. Az ő kezéből aztán egy gyanus külsejű
komorna vette át az urakat és névjegyeiket.
Opatovszky bevezetésül egy százpengőst nyomott a kapus markába, kettőt
pedig a komornáéba, a miért a felső-kabátját lesegítette vetni. Koczur
is adott az utóbbinak egy sokáig zsebben hordozott czukedlit, az
előbbinek pedig egy papirosba göngyölt kétkrajczárost, a miről azt
lehetett hinni, hogy huszas, a míg ki nem bontotta az ember.
Akkor bebocsátották őket az elfogadó terembe; tessék helyet foglalni! a
névjegyeiket bevitték az urasághoz a mellékszobába.
Kornél nagy megelégedéssel látta, hogy mindazok a megtanulhatatlan nevű
virágok, a miket ő a műkertésznél összevásárolt, itt vannak, és pedig
nagyon megbecsülve, drága virágedényekbe vannak elhelyezve. Azt már
elfeledte, hogy ezeknek is ő adta meg az árát: vagy tán meg sem nézte a
számlát.
De különben is összhangzó volt azzal a terem pompás fölszerelése. A
falakon remekművű aranyozott ezüst tálak: akkorák, mint egy paizs, sőt
talán valóságos vért volt az valamennyi, a mit a tornában viseltek.
Mindeniken ugyanaz a nemesi czímer. Heraldikai remekmű, öt paizsra
osztva, a mikben levágott fejek, úszó gályák, delfinek és griffmadarak
szerepelnek, napokkal és holdakkal vegyest. Ugyanaz a czímer nagyban is
ki van függesztve egy nielloművű ezüstrámában, a mely alul góth betükben
ez évszámot viseli: 1235. Fölül pedig a családi jelszót: «si non: non».
Azonkívül látható a falon, egyszerű, de antik és füstös rámában egy
egészen megbarnult pergamentre festve az ősi családfa, melynek egyes
leveleire ily nevek vannak aranybetűkkel fölirva: II. Campeador! –
Pizarro! – Dias del Castro! A lapis lazulival kirakott asztalon roppant
ezüst medencze, a mi tele van hányva függőpecsétes levelekkel; a
szögletben egy vasember áll őrt, leeresztett sisakrostélylyal, a mi alul
a csontkoponya fogsora kivillog. Lángalakú kardokból, szaraczén
szablyákból és harczi szekerczékből ellenben egész trophæum van kirakva
a kandalló fölött. Egy valódi spanyol grandnak a vendégvárakoztató terme
ez.
A megnyiló oldalajtón kilép ő maga: – a hogy spanyol grandhoz illik,
elől, a háta mögött bocsátva a leányát.
Idehaza ő is szokott divat szerint van öltözve, európai gentlemannek;
úgyszintén a donna is. Alig lehet rájuk ismerni. Don Manuel mellőz
minden szinpadi spanyolkodást; nyájasan szorít kezet a vendégeivel: míg
donna Atalanta helyet mutat egy gobelin szövésű kereveten Opatovszkynak
s maga átellenében telepedik le egy grifflábú asztal mellé, melyen nagy
zománczozott kapcsos könyvek állnak s azok között egy karcsunyakú
japánedény, egy szál pompás, soha szem nem látta virággal.
Donna Atalanta a legszerényebb egyszerűséggel van öltözve, nyakig érő
izabellaszín cashmir ruhát visel, melynek volantjai fekete csipkével
vannak diszítve; haja egyszerűen fésülve; egész alakja, tekintete egy
elegáns, de házias kisasszonyé; e rendes hölgyöltözetben oly
gyermetegnek tűnik fel, semmi sem árulja el a rendkívüli testerőt. Alig
hinné el az ember, hogy ez az alak hajigálja a földre a Herculeseket, s
ez küzd meg szilaj lóval, vad bikával. A szemei sem árulják el azt a
szilaj tüzet, mely gyújtogatni szokott. Itthon, közelből, nőruhában oly
szelid és okos tekintete van.
Koczur rögtön karonfogta a hidalgót s elkezdte magának magyaráztatni
vele a családfa történetét, a mi hosszú és nevezetes história, az alatt
az ifju pár beszélhetett – németül; a mit a hidalgó úgy sem ért meg.
– Uram! kezdé a szót donna Atalanta: ön nekem egy levelet irt, a mi
engem meglepett. Elismerem, hogy ez a levél rendkívüli volt rám nézve.
Én sokféle nyilatkozatoknak vagyok kitéve, nem kerülhetem ki. De
ilyennel, mint az öné, még nem találkoztam. A többiek mind ajánlatokat
tesznek. Szivét, vagyonát, életét kinálja minden ember. Igyekszik
bebizonyítani, hogy mennyire elvettem az eszének nagyobb részét, s még a
maradékot is nekem ajánlja fel. Ön pedig elém áll, és nem kinál, hanem
követel. – Tőlem kivánja, hogy én hozzak önnek áldozatot; tanuljak meg
egy nyelvet, a mire semmi szükségem nincs; csak azért, hogy önnel
beszélhessek rajta. – Ez engem meghatott. – Ez valóságos ember; nem
fabáb, mint a többi. – Ennek lelke van. – Én még nem láttam eddig igazi
embert; ohajtottam egyet látni.
Még ennél nagyobb hizelkedést Opatovszky Kornél nem hallott magáról:
csak úgy szédült bele.
És daczára annak, hogy egyedül neki volt lelke ebben a házban, sőt talán
ebben az egész városban, még sem akadt meg a fejében az a gondolat, hogy
de ugyan mi módon tudott megtanulni ez a hölgy oly rövid idő alatt
ennyire jól németül, hogy ilyen hosszú beszédet tud tartani? – A helyett
még magasztalásokban tör ki.
– Ah, madonna, Si sprechen sehr schön deutsch.
– S higyje el ön, hogy ez a legnagyobb áldozat, a mit művésznőtől lehet
kivánni. Nekem erre alig marad időm. A világ azt hiszi, hogy mi valami
mulatságos életet folytatunk. Pedig alig van egy pihenésre való óránk s
a lakomáink egyszerűbbek a nomádokénál.
– Oh, én tudom, tudom! szelelt bele Kornél. S azóta én is egy darab
félsült marhaszelettel élek s éjjelre vizes pokróczba göngyöltetem
magamat, – mint ön.
– Ön nagyon őszinte volt hozzám. Ez tetszett meg nekem nagyon. Én is
ilyen őszinte akarok önhöz lenni. Hogy mindjárt első perczben ismerjük
meg egymást. Önnek legelőször is meg kell tudnia azt, hogy mi kevély,
büszke aristocraták vagyunk. Oh, kérem, ne nézegessen a családfa felé, a
mit don Mánuel magyaráz. Nem mint hidalgók vagyunk aristocraták, hanem,
mint művészek. A herczegi koronát soha se viselte büszkébb homlok, mint
az olympi játékok koszoruit. Ezeket meg kellett előbb érdemelni. S ennek
az érdemnek a tudata minket kizárólagossá tesz. Önök tapsolnak a merész,
szilaj jeleneteknek, azt hiszik, az csak úgy magától jött, pedig ez
művészet. Ön kivánt megismerni, ismerjen meg. Én azt mind betanultam. És
folyvást mindennap újra meg újra tanulom, ismétlem, hosszú nehéz
próbákon keresztül. Ez nekem tanulmányom, szenvedélyem. Én azokat az
állatjaimat, a mikkel együtt játszom, kicsiny koruktól fogva oktattam
magamhoz; iparkodtam bennük az állati párát lélekké, értelmes szellemmé
nemesíteni. Mi azokat a jeleneteket, úgyszólván, együtt gondoltuk ki.
Úgy beszélek velük, mint jó baráttal. Minden szavamat megértik. S ők
felelnek nekem, úgy, hogy én megértem. Én szeretem őket s ők szeretnek
engem. Ah, az én «Kalifámat» még nem találtam emberre, a kiért cserébe
oda adnám. Ez az a szilaj bika, a melylyel ön küzdeni látott. Mikor vége
van a riadalnak, megnyalja a tenyeremet s a nyakát a vállamhoz dörzsöli,
odatartva széles homlokát, hogy vakarjam meg az ujjaimmal. Megtehetném
vele, hogy mikor a veres posztónak neki rohan, öklelés helyett
letérdeljen előttem.
– Ah, a kedves Kalifa! Megengedi madonna, hogy tiszteletemet tehessem
nála s én is megvakarhassam a homlokát?
– Teheti ön, csak ennivalót ne adjon ön neki, mert akkor öklel.
Idegentől nem fogad el semmit. Ő is büszke, mert művész.
– Oh én nem leszek neki idegen. Ott fogok lakni az istállójában.
– Óvom önt még egyszer. Mi művészek csak egymás iránt vagyunk
türelmesek. Mennyi pofont osztanak esténkint a bohóczok egymásnak! De
meg ne próbálja velük egy idegen! A nympha engedi, hogy a derekát
átölelje a faun a tánczban; de ugyanaz fakéregbe burkolja magát, ha
Apollo kergeti.
Kornél el volt ragadtatva e czélzás által Daphne metamorphosisára.
– Ezentul hát eljárhat ön a próbáinkra. Bepillanthat azokba a titkokba,
a mik a közönség számára el vannak leplezve. El lesz fogadva a mi
aristocratikus zárt körünkben.
Ez, ez volt a legfőbb vágya Kornélnak.
– És aztán igen jó barátok leszünk. Ön megtartja, a min kezdte; s a
miért önnek mindenki fölött előnyt adtam. Ön elfogad tőlem minden
szivességet; de nekem nem kinál soha semmit. Én gyakorlom a
nagylelkűséget, ön pedig elfogadja azt.
– Nem, madonna, erre az alkura rá nem állok. Én nem akarok az ön házi
koldusa lenni. Egyátalában nincs kedvem a koldus szerephez. Ön végtelen
gazdag: azt tudom. Az én egész gazdagságom nyomorúság az önéhez képest.
De még is van valamim, a mit önnek kinálhatok. Egyszer talán. Ön
felfedezte, hogy nekem lelkem van.
– S azt ajánlja fel nekem? Vigyázzon magára sennor! A ki nekem a lelkét
akarja átadni, az nekem vagy uram, vagy bolondom.
– Akár mind a kettő.
– Úgy látszik, nem értette ön meg az igazi értelmét a szavamnak. Nem ok
nélkül mondtam azt, hogy mi művészek, aristocraták vagyunk, hozzá
vagyunk szokva, hogy királynőnek tekintsük magunkat, a kinek jobbágya a
közönség. Estéink diadalok. Országunkat változtatjuk tetszés szerint, s
a hol megjelenünk, ott hódítunk. Magunk teremtjük magunkat! S
nemességünket nem osztogatja se császár, se király: még is velünk jár
az. A vándor-czigánynak a meztelen szabadságát s a herczegek fényüzését
együtt bírjuk. A hogy a czigány odább viszi a sátorát, úgy visszük mi
odább a palotánkat. Hozzászoktunk elpazarolni ma a kincset, a pompát, a
mi körülvesz s holnap megint újra szerezni. Nekünk van adva Aladin mesés
lámpája. Mivel válthatja meg tőlünk valaki azt a kincset? A nő, a ki
művész, maga egy egész ember; nem fele egy más valakinek, a kinek őt még
meg kell találni. – Ön eszes ember. Érti, hogy mit mondtam.
(Most sem értette biz az. Azaz, hogy értette, de azt gondolta, hogy hát
ha másként is lehet.)
– No, hát csak látogasson meg ezentul is, mikor üres napom van. Azt
megtudhatja a szinlapról. Jöjjön fel a próbáimra. Szivesen látom. De
egyet ismétlek. Arról, hogy a lelkét, szivét nekem adja, előttem ne
beszéljen; mert így csak az szólhat hozzám, a ki vagy azzá tesz, a mi ő
maga, vagy azzá lesz, a mi én vagyok.
E szóknál fölállt a helyéről a hölgy s olyan volt tekintetében,
mozdulataiban, mint Diana, mikor Acteont szarvas-állattá változtatja.
Tehát: vagy uram, vagy bolondom.
Vagy te osztod meg velem a bárói koronádat, s hazaviszesz az apátvári
kastélyba, vagy én osztom meg veled az én csörgő-sipkámat s jársz velem
circusról circusra és ugrálsz a többi bohóczokkal az abroncson
keresztül, a kik nekem egyenrangú társaim.
Ezt meg lehetett érteni.
Kornél azonban ravasz volt. A bolondot nem könnyű még bolondabbá tenni.
Gondolta magában: hát ha csalni is szabad? Az igéret szép szó. Aztán
abból az egy millióból még sok megvan. Valamikor egy nagy államférfi azt
mondta egy nagy királynénak, hogy minden embert meg lehet venni; csak el
kell találni az árát. «Még engem is?» pattant fel a királyné. – «Teszem
föl: Siléziával». Szólt a miniszter. – Hátha ennek a királynőnek is van
valami Siléziája?
Jónak látta nevetésre fordítani a nagyon komoly interwiewot. S azzal
odalépett a nyitott erkély-ajtóhoz s ezzel a furcsa kérdéssel fordított
egyet a párbeszéd tárgyán:
– Hogy tetszenek önnek, madonna, ezek az én lovaim?
– Igen szépek. Az a piros sörény a régi lengyel udvarnál volt a divat.
– Hát a hintóm?
– Jó izlésre mutat.
– Megengedi, hogy ennek a hintónak az ajtajára az ön czímerét festessem?
A hölgy különös mosolylyal nézett rá, aztán vállat vont.
– A hogy önnek tetszik.
De: elfogad ez olyan «lelket» is, a mi négy lábon és négy kereken jár.
Kornél pedig annyiba vette azt, mint egy boldogító «igen» szót a
«leánykérésnél».
No, arra a bárói korona megosztására nem igen gondolt még; a műlovarrá
lételre még kevésbbé! hanem az járt az eszében, hogy ha már két lóval be
lehet hajtani ennek a hölgynek az «udvarára», hát négy lóval mi nem
lehet még?
Viszonzásul adtak neki egy virágot, a mit a szép kezek maguk dugtak a
gomblyukába.
– Hogy hivják ezt a virágot?
– Pelargonium.
(Még akkor Nelson teljes gerelye egészen ujdonság volt.)
– Ah!
– Nem a mi nevünk származik ettől a virágtól, hanem ezt nevezték el a
kertészek a mi nevünkről. Ősöm, don Guzman, a ki Pizarróval együtt járt
Tlenochtitlanban, hozta el ezt legelébb Spanyolhonba Montezuma
aranykertjéből.
– Esküszöm, hogy soha sem fogok más virágot viselni gomblyukamban.
Ez alatt don Manuel is elkészült a heraldicai fejtegetéseivel, a miket
Koczur nagy kegyelettel hallgatott. Hét leczke után lehet is már az
embernek jól hallgatni spanyolul.
A vendég urak kalapjaikat vették és búcsuztak.
A donna kezet szorított Kornéllal, s az úgy tapasztalá, hogy ez a
legsimább bársonykéz a világon.
Don Manuel pedig kikisérte őket az előszobába.
Kornél megint nyomott egy száz forintost a komorna markába, mikor a
kabátját feladta. (Úgy látszik, hogy a spanyoloknál nem szokás a
főuraknak inast tartani, csak nőcselédet.) Figyelmezteté rá, hogy össze
ne törje azt a virágot ott a gomblyukában.
A lépcsőn aztán Koczurnak eszébe jutott, hogy ott felejtette a
sétapálczáját s visszaszaladt érte.
A hidalgó még ott volt az előszobában; a mint összetalálkoztak, mind a
kettő elnevette magát. Aztán kezet szorítottak, úgy nevettek. Nem
beszéltek hozzá semmit.
A hidalgó látta, hogy Koczur a pálczáját keresi: ő megtalálta, s
odanyujtotta azt neki, aztán mikor az át akarta venni, jól a tenyerébe
húzott vele. Arra meg Koczur kapta el a pálczát, s visszasózott egyet a
hidalgó hátára. S ismét összenevettek.
Furcsa búcsúvételi mód ez a spanyoloknál!
Kornél megvárta Koczurt a lépcsőrácsozatnál. Ő már elfelejtette, hogy
mikép kell azt fölnyitni.
– Te! mondá neki nagy örömmel, ő elfogadta az equipageomat! Érted, mi
az?
– Az, hogy most gyalog mehetünk haza.
– Ostoba vagy! ő az én fogatomon fog járni s mindenki azt fogja hinni,
hogy ő az én szeretőm.
Kornél ezt is nagy dicsőségnek tartotta.
– Hát a donna mit adott érte?
– Látod ezt a virágot itt a gomblyukamban? Tudod, mi ennek a neve?
– Tudom. Muskátli.
Pátts! Kapott egy pofont a képére.
Ennek a pofonnak pedig az a genesise, hogy a jockey-clubban a gavallérok
egymás között donna Atalantát «donna Muskátli»-nak szokták nevezni,
mivelhogy a pelargoniumnak csakugyan ez a népies neve. S ez Kornélt
fölöttébb boszantotta.
– Ez a Pelargonia! Az ő családi viráguk. Ott van a czimerükben. Az ősük
Montezuma ültette azt és hozta át Spanyolországba. No, ne haragudjál.
Azzal megcsókolta Koczurnak az arczát azon a helyen, a hol megütötte. Ez
már bevett szokás volt.
A míg a köszvényes házmester ujra előkeczmelgett a csengetésre, a két
ifjú úr tanakodhatott a kapu alatt.
– Jól van, mondá Koczur. Ez hát «foglaló». De hát mit kaptunk érte?
– Szintén foglalót. Meg van engedve az üres napokon látogatást tennem a
háznál és minden próbáin megjelenni.
– Ez már valami.
A házmestertől aztán kikérdezte Kornél: «van-e itt istálló?» Van. «Hát
kocsiszin?» Az is van. «No hát ki kell nyitni a kaput, be kell járatni a
hintót, az itt marad.»
A házmester ellenvetést akart tenni. Egy százas elhallgattatá. A hintót
bejáratták az udvarra.
– Mennyi az évi béred? kérdé Kornél a kocsistól.
– Ötszáz forint.
– Itt van. Ezentúl donna Atalantát fogod szolgálni. Ha jól viseled
magad, megjutalmazlak.
Be sem várta, hogy megköszönjék, futott ki az udvarból, vitte magával
Koczurt is.
Aztán megint jutott valami az eszébe. Visszaszaladt. Még nyitva találta
a kaput.
– Héj, kocsis!
Az már a lovakat kezdte leszerszámozni.
– Gyere ide. A lovaknak széna is kell, meg zab. Nesze kétszáz forint.
Jól tartsd a lovakat.
Még egyszer visszaszaladt az utczaszegletről. Most már zárva volt a
kapu, a házmesternek kellett csengetni.
– Majd elfeledtem. Ön hivassa ide rögtön a kocsigyárost s az én czímerem
«mellé» festesse oda a Pelargonio czímert. Itt van egy százas.
– Csak az egyik ajtajára a kocsinak?
– Ostoba! Mind a kettőre. Itt a másik százas.
Most már aztán mindenről volt gondoskodva. Mehetett Koczur után, a kinek
hazáig lihegő hangon beszélt el mindent, a mi társalgásuk tárgya volt az
isteni Atalantával; össze-vissza, az elejét hátulra téve, keverve az
igazat a képzelettel! hozzá adva sok nem mondott dolgot, s levonva
belőle a tökéletes diadalra való kilátást.
Ezen az estén nem volt donna Atalantának dolga a circusban; azért ő sem
ment oda, hanem a jockey-clubba sietett s ott mindenkinek elbeszélte az
élményeit a legkörülményesebben, illendő változatokkal. Azt a históriai
adatot, hogy a gomblyukában levő virágot Pelargoniának hivják, hogy azt
Montezuma maga ültette, s donna Atalanta di Pelargonios szakította le és
tűzte fel e helyre, minden embernek meg kellett ma tudni.
A tizennyolczadik ismétlésnél még azt a marginális észrevételt is
hozzátette a commentator, hogy ezt a virágot egyedül a don Pelargonios
családnak van megengedve a czimerében viselni Spanyolországban, a
gomblyukában viselni pedig egyedül Opatovszky Kornélnak, Bécs városában.
S a ki az ellen vét, azt Spanyolországban lenyakazzák, Bécsben pedig ő
lövi agyon.
Örömében vesztett is kegyetlenül a tarokkban.
Most aztán már egészen megfelelő tér volt nyitva a bolondságának. Ő volt
az első mindig a circus próbáin s fölmentette don Manuel di Pelargoniost
a diva mantilláának őrzésétől. Ezt nem engedte magától elvétetni. Jó
barátságot kötött a bohóczokkal, s arra is rá hagyta magát venni, hogy a
társaság főkomikusával együtt egyszer a próbán ellovagolja azt a tréfás
jelenetet, a minek a czíme «John Bull és a fia». Csak egy kis biztatás
kellett volna neki, még nyilván is föllépett volna benne, telt ház
előtt.
Napról-napra nagyobb bolondja lett e phantasiájának. Már nem is lehetett
vele egyébről beszélni.
Büszke volt rá, hogy Atalanta senki mástól nem fogad el ajándékokat,
csupán ő tőle. De azokkal lehetett is dicsekedni. A bikaviadal
másodszori előadásánál (ezt közkivánatra többször kellett ismételni) egy
pár szattyán topánkát ajándékozott a művésznőnek: mindegyiken hat
solitair gyémánt volt gomb gyanánt. Jó helyre kerültek. Ott legjobban
megbámulhatja azokat a közönség – a végjelenetnél.
Hanem ő még mindig nem kapott viszonzásul egyebet a mindennapi
pelargonium virágnál. Azt naponkint maga tűzte oda a mellére Atalanta.
Azonban még odáig sem ment, hogy a kezét megcsókolja. Olyan volt az a
szép hölgy, mint egy virágtárlat: «Kéretik a tisztelt közönség semmihez
hozzá nem nyulni».
A circus próbáin nem csupán Kornélnak volt szabadalma megjelenhetni. A
divat-arszlánok mindegyike bejáratos volt oda, a kinek sikerült
ismeretséget köthetni gyalog vagy lóháton. Gyakran találkozhatott itt
Diadém barátjával is a többek között.
Egy reggel a próba közepén belép a manégebe Diadém úr. Opatovszky
meglátja, hogy egy pelargonium van a gomblyukában. Nézi lorgnettel: az
bizony Montezuma szent virága. Egyenesen rámegy s azt kérdi tőle brusque
megszólítással:
– Hogy meri ön a gomblyukában viselni ezt a virágot?
– Mit? Ezt a «Muskátlit?»