Illavay csak nem tudta megtagadni a régi hajlamait. Most ügyvédi
gyakorlatot folytatott. Ügyfelei értesítették őt unokaöcscse bécsi
kalandjairól, a mire ő még egyszer rászánta magát, hogy Temetvényi
grófnak levelet irjon, figyelmeztetve őt a nagy veszélyre, a mi
családját fenyegeti s a minek nagyon végzetes következményei lehetnek.
Arra kapott a gróftól következő tartalmú levelet: «Különösen tisztelt
uram!
Fölöttébb lekötelezve érezzük magunkat azon szives gondoskodásért,
melyben ön házunkat részesíti. Az ifju Opatovszky bohóskodásairól nekünk
is van tudomásunk, de mi azok miatt különös aggodalmat nem táplálunk. Az
ifjúságnak ki kell forrnia magát, jobb előbb, mint utóbb. A tréfák, a
miket közös védenczünk elkövet, nem esnek komolyabb beszámítás alá, nem
vonnak maguk után következményeket s nem zavarnak meg semmi viszonyt. A
mi körünkben azokat csak kedélyvillanásoknak nevezik. Megeshetik, hogy
az érintett kalandok Kornél vagyonán érzékeny csorbát fognak ütni, de ez
a mi indulatunkon ő iránta semmit sem fog változtatni; ez iránt teljesen
megnyugtathatjuk önt. Még egyszer hálás köszönetünket fejezve ki önnek
rokonságsugallta figyelmeztetéseért, maradunk stb.»
– Hát kellett ez neked? mondá magának Illavay, mikor ezt a választ
elolvasta. Most ezek azt hiszik, hogy te vissza akartad hizelkedni
magadat náluk s eljöttél rágalmazni az ő választottjukat! Megkaptad a
magadét érte. Az a másik még a hét főbűnnel is többet ér, mint te a hét
erénynyel. Bizonyos körökben nem is bűnök azok, csak bohóságok: az
ifjúkor kedélyvillámai. Csak az olyan embernél bűn az ilyesmi, mint te
vagy. Nálunk nem esik beszámítás alá. Mit avatkozol a mi ügyeinkbe?
Föltette magában, hogy jövőre, a hol még ezt a két nevet kimondani
hallja, onnan elfut.
Hanem azért, hogy Illavaynak ilyen választ küldött a gróf, az a levél
nagy szeget ütött a fejébe. Felkereste rögtön a leányát.
– Pálma! Nekünk fel kell mennünk Bécsbe; még pedig hosszabb időre.
Pálma gyanított valamit.
– Az egész téli időt itt töltöttük falun s most a tavaszi időkre megyünk
fel? kérdezé.
– Még hátra van az utolsó udvari bál.
– Lesz ott nekem valami dolgom?
– Lesz. Most irt nekem valaki, hogy ez a házasság erősen veszélyeztetve
van Opatovszky szeszélyei által.
– «Illavay» irt.
– Kitaláltad.
– Azt irta, hogy a vőlegényem belebolondult mindenféle tánczosnőbe,
szinésznőbe s azokkal foglalja el magát! S ez sérti «őt?» Nem irtál neki
vissza, hogy soha se rontsa vele a kedélyét. «Engem» nem sért. Miattam
mulathat a vőlegényem, most és ezentul, a hogy akar.
– Ilyenformát válaszoltam igen is Illavaynak. De előtted nem titkolom a
veszélyt. Opatovszky nagyobb bajba ártotta magát, mint a mi egy hóbortos
kalandon szokott végződni. Az a nő, a kinek a hálójába került, nem
valami közönséges modern Aspasia, a ki csak a martalékainak a vagyonát
akarja elhalászni. Ennek több kell. Ez nem a mámorral lánczolja magához
a rabszolgáit; hanem a szomjaztatással. Ez egy kifinomított cselszövő,
minden érzéki gyöngeség nélkül. Veszedelmesebb azoknál, a kik
szépségüket eladják. Ez nem elád, ez vesz. Közel van hozzá, hogy
megvegyen rajta egy embert, a ki neked vőlegényed. Ez a hirhedett
Atalanta.
– S ezért kell nekem most fölmennem Bécsbe?
– Ezért.
Pálma keserűen nevetett; aztán lecsüggeszté a fejét s kezeit
összekulcsolá.
– Hiszen vétettem nagyot; jól tudom. De hogy ily hamar utolérjen a
büntetés, hogy ily keserűen bünhődjem érte; azt nem hivém. Hogy én nekem
most a jegyesem után kell mennem és versenyre szállnom érte egy
abelérával, a ki fejtetőre állva mutogatja magát a közönség előtt!
Nekem! – Ah! Ilyen megaláztatás nem érte a Temetvényiek czímerét akkor,
mikor a zászlójukba Dózsa pórhada törülte a bocskorát! – Én vívjak meg:
egy Atalantával! s a pályadíj: egy Opatovszky Kornél! – Istenem! Én
Istenem!
– Ennek meg kell lenni.
– Jól van. Meg lesz. Tessék megparancsolni, mikor menjünk! Minő pompát,
minő jelmezeket vigyek magammal? Megértettem a feladat egész súlyát.
Híven fogom azt teljesíteni. Megjelenek az arénán. – Előveszem, a mit
tanultam. – Aztán dőljön el, hogy melyikünk hát a nagyobb komédiásné:
az-e, a ki mindent megmutat, vagy az, a ki mindent eltitkol?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
E hölgytornában nem maradt Pálma grófné segítség nélkül. Kornél báró
alig gyógyult fel párbajsebéből, a mint kap egy hosszú levelet a
csehországi hadparancsnokságtól, hogy mint tartalékos tiszt, siessen
berukkolni rögtön és azonnal az ezredéhez. Ezzel pedig nem lehet
disputálni. Opatovszky azt hitte, hogy rettenetes nagy baj lehet a
hadseregnél, ha már ő rá is szükség van. Hát csak felvette ismét a
dzsidás egyenruhát: ebben búcsuzott el Atalantától. Ez alkalommal
könyeket is látott ragyogni a bűbájos hölgy szemeiben, a mik csak azon
biztatásra engedtek helyt a mosolynak, hogy a távolból is sűrűn fognak
egymással levelezni. Azt bizonyosan meg is tartották. Atalanta minden
nap irt Kornélnak. S a levél nagyobb csábító, mint a szó, mert azt újra
meg újra el lehet olvasni: s ha a toll hegye oda irja a levél végére az
ezer meg százezer csókot: az a szomjuságot csak fölkelti, de el nem
oltja.
Kornél ezrede Prágában állomásozott.
Egy napon az ezredparancsnok felhivatja magához s tudatja vele, hogy a
jövő héten a bécsi várlakban udvari bál fog tartatni s arra minden
ezrednek a tiszti karából két tag hivatalos. Opatovszky báró van
kiszemelve egyiknek.
Ennél kellemesebb kiküldetést nem találhattak volna ki Kornél úr
számára. Kapott hozzá egy egész hétre való szabadságidőt.
Be kellett jelentenie, hogy mikor indul. Még ma az esti vonattal.
Repülni szeretett volna.
Az egész úton veszekedett a kalauzokkal, hogy minek megy a vonat olyan
lassan? hiába magyarázták neki, hogy ez vegyes vonat. Untában minden
állomásról táviratozott Atalantának, hogy jön; nem gondolva meg, hogy
éjjel a házmester a táviratokat mind a feje alá rakja s rajtuk alszik.
Az utolsó félórának már minden perczét számlálta: az a leghosszabb idő a
világon! Végre berobogott a vonat a bécsi indóházba. Kornél az ablakból
kihajolva leste, hogy nem várják-e?
Persze, hogy várták.
De nem az, a kit ő ohajtott; hanem valaki, a kiről régen el is
felejtkezett már, hogy van a világon: a kedves Temetvényi Ferdinánd
gróf.
Pedig ennek nem is táviratozott, hogy jön.
Szörnyen örültek, hogy megláthatták egymást. Összevissza ölelkeztek,
csókolóztak.
– Az udvari bálra jöttem; mondá Kornél.
– Mi is arra jöttünk fel.
– No ez dicső! Meddig maradnak itt?
– Egy hétig.
– No az dicső! Én is épen addig maradok. Hol vannak szállva?
– Hát a saját palotánkban. – A Temetvényi-palotát nem ismerné ön
Bécsben?
– Úgy? igaz! Pardon. Egészen konfúz vagyok.
– Ott még önnek is tudunk helyet adni. Egész külön lakosztály áll a
rendelkezésére. Hisz nem vagyunk egymásnak idegenek.
Erre a szóra Kornél kissé megmerevítette magát.
– Kérem. Nekem magamnak is van palotám. Benne van Koczur, mint major
domus.
Most azután a grófon volt a sor pantomimikát csinálni. Felhúzta a
vállait s a kezeit dörzsölte.
– De hát, édes Kornél, ön még nem tudná, – hogy ezzel a palotával mi
történt?
– Tán leégett?
– Valamivel még rosszabb. Önök elmulasztották a második részletfizetést
teljesíteni s a határidő után a volt tulajdonos visszavette azt. Most
már nem az öné.
– De hisz én százezer forintot fizettem rá.
– Az ott veszett; úgy volt a szerződés.
– Koczur nem irt nekem erről semmit.
– Nem ám: mert őtet meg hazaküldték s internálták Vágujhelyre, mint
foglalkozás nélküli egyént.
Kornél agyonlőtt embernek érezte magát. Csak az uniformis tartóztatta,
hogy ríva nem fakadt.
A gróf aztán megveregette a vállát.
– No, ne verje önt le az az elvesztett százezer forint. Máson is megesik
az. Hanem máskor a szerződéseit bízza gondosabb emberekre. Bécsben nem
lehet azokat olyan patriarchalisan venni, mint régen odahaza minálunk.
Verje ön ki a fejéből azt a kis kellemetlenséget. Jöjjön a körünkbe,
majd iparkodunk azt önnel elfelejtetni. Pálma is itt van.
Opatovszky még ennyire hadifogolynak nem érezte magát, mint ezuttal!
Adieu már donna Atalanta! Megfogta a karját a leendő papa, s viszi
magával a czímeres hintóhoz: betolja maga elé s ráül a köpönyege
szárnyára: onnan nem szállhat ki elébb, mint mikor a hintó a nagy ódon
kapuboltozat alá begördül. Ez pedig a börtön: a Temetvényi-kastély.
Ki lehet innen szökni! gondolta magában a fogoly.
Hanem aztán tapasztalá, hogy nagyon jó stratagéma van ellene kigondolva.
Alig foglalta el a lakosztályát, mely három szobából állt, a midőn jött
hozzá a komornyik, a kit már olyan jól ismert Gargóvárról s hozta
számára ezüst tálczán egész halmazát a mindenféle leveleknek, a miket
számára leendő ipa ura palotájába küldöztek: a saját palotája elrepülvén
a légbe.
Azokban mind meghivások, rendeletek voltak a hét minden napjára.
– Ha megengedi a báró úr, majd én fölbontom a leveleket és osztályozom,
ki melyik napra szól? délelőttre, délutánra, estére? hogy rendben
legyenek.
– Ugyan tegye azt.
Volt ott hivatalos rendelet katonai előljáróságoknál teendő
jelentkezésre, meghívás az udvari bálra az udvarmesteri hivataltól.
Felhivás tisztelgésre az összes tiszti karral az itt időző Radeczky
tábornagynál; díszelőadásra az új török nagykövet tiszteletére. Volt ott
azután egy bizalmas közlemény a térparancsnokságtól, melyben az itt
időző katonatisztek figyelmeztetnek, miszerint a legközelebbi hét nap
alatt estétől reggelig a szállásaikon tartózkodjanak; mert valamelyik
éjjel, felsőbb parancsra, próbaallarm fog veretni, hogy hány percz alatt
tud a helyőrség kirendelt helyén fegyveresen sorakozni. Kiki tudja meg,
hogy mely kaszárnyához tartozik. – Következik egy meghivás Westmoreland
herczeg angol nagykövet tánczestélyére, összekötve nagynevű művészek
hangversenyével. Azután meghivás báró Augusztin, katonai szaktudós
felolvasásaira, minden fegyvernembeli katonatisztek számára.
Práterkocsizás. Azután egy temetkezési parádé: egy Pestről Bécsbe hozott
magas állású hadvezér végtisztességére. Azután: ő felsége a görög király
fog megérkezni. Nagy hadseregszemle, és a többi, és a többi. Nem maradt
itt annyi idő, hogy donna Atalanta regényét tovább lehessen folytatni.
Azonfelül még mindenütt a gallérjához ragadva a Temetvényiek atyafiságos
kezei.
«Megálljatok csak, gondolá magában, majd találok én ki valamit, hogy
tőletek megugorhassam.»
A mint a komornyik dátum szerint rendbe szedte a meghivásokat, ő is
készen volt az átöltözéssel; a gróf egyik fogata már ott várt rá: ez
volt a mozgó börtön, ez vitte a katonai előljáróságokhoz, a kiknek be
kellett magát jelentenie. No, most innen megugrom, gondolta magában. Nem
lehetett. Mintegy véletlenül útjában találta egyik katonai bajtársát,
egy fiatal grófot, a Temetvényieknek nőágról való rokonát, az
karonfogta, elvitte magával a carroussel vezénylőjéhez, beiratta, lovat
választott a számára. Dámája már van: Pálma grófnő. De a jelmez végett
előbb azzal kell beszélni, hogy minőhöz van kedve, mert az összetartozó
párnak összhangban kell lenni; tehát a bajtárs visszavitte szépen a
Temetvényi-palotába s Kornél úrfi azon vette észre magát, hogy megint
csak ott van a börtönben s Atalanta helyett Pálma grófnőt látja maga
előtt.
Nagyon örültek egymásnak. A cousin elmondta, hogy miben járnak. Akkor
aztán előszedték a jelmezképeket: válogattak, tanakodtak: melyik fog
jobban illeni. Czifraságról levén szó, ebben már Kornél is örömét
találta. Pálma ó-német jelmezhez hajlott, de Kornélnek meg az volt a
kivánsága, hogy ő szaraczén lovag legyen. Pálma volt a ki engedett. Így
tehát ő is török Kadinának fog öltözni.
A cousin aztán magukra hagyta őket.
Kornél pedig azt gondolta, hogy most itt az alkalom egy kis
összekoczódást kezdeni. Ők némi izetlenkedéssel váltak el az eljegyzés
napján egymástól. Ezt lehetne folytatni.
– Tudja, miért választottam azt a török jelmezt, kérdé Kornél. – Azért,
mert ez arra a bizonyos török herczegre emlékeztet, a kiről ön olyan
szép verset szavalt. Még most sem mondja meg, hogy ki irta azt a verset?
Pálma vette észre a kitörési szándékot s szépen bevágta az utját. Csupa
szelídség és jó kedély volt ezuttal.
– Hát miért ne mondanám meg? Önnek a nagybátyja az: Illavay.
– Ah! Az alattomos. A nagy mogorva prózai ember! És ő verseket irt. És ő
verseket tanított be önnek. Vallja meg, hogy ő szerelmes volt önbe!
– Mi nagyon becsültük egymást.
– Csakhogy tudom! No ezzel szépen fogom őt majd boszantani.
– Azt nagyon rosszul tenné ön. Neki mi nagyon sokkal tartozunk. Ő minket
igen nagy veszélytől szabadított meg, a mi különösen rám nézve
iszonytató volt; a saját életét koczkáztatta értünk valódi hősi módon.
Mikor gyémántjaimat elrabolták, ő átment az oczeánon, hogy azokat
visszaszerezze. És különösen ön nagyon sokkal tartozik neki. Kétszer
mentette meg önt a haláltól. A másodiknak én magam tanuja voltam: az ő
keze tartotta fel a pallost, mely az ön feje fölé volt emelve. Pedig
csak hallgatnia kellett volna, csak helyéből meg nem mozdulnia, s most ő
volna az ön birtokainak örököse. Illavay az egész világra nézve egy
nagy, nemes lélek; önre nézve pedig több, mint az édes atyja. Önnek azt
az embert szeretnie kell.
Brava, bravissima! Tapsolhatunk. Ez a jelenet igen jól sikerült.
Felmagasztaltuk Illavayt, – azért, hogy megtartsuk magunknak
Opatovszkyt. Mert ha még azt is megteszi Kornél, hogy Illavayt
insultálja azzal, a mit Pálma elárult felőle, akkor nem volna egyéb
hátra, minthogy a szeme közé vágja a jegygyűrűjét s kidobassa az
inasaival őt, egész kis királyságával együtt, az ajtón.
Azonban a nemes páthosz nem veszett kárba, Kornélnak lágy szive volt,
mint a viasz: minden benyomásra átalakuló. Ez emlékekre elérzékenyült.
Megcsókolta Pálma kezét és megtért.
– Igaza van, kedves Pálma. Ön az én jó angyalom. Lássa, nem vagyok én
rossz ember. Ön engem egészen jóvá fog tenni, meglássa. Megengedi ön
nekem, hogy én önt nagyon, nagyon szeressem?
– Hiszen azért kötjük össze életünket.
És azután tovább is igen jól játszotta szerepét Pálma grófnő. Szelid,
átadó kedélyével csendesen visszahódítá hóbortos vőlegényét. Iparkodott
kedvében járni; s aztán felvette vágytársnéjának saját fegyverzetét s a
tulajdon harczterén versenyzett vele: lóhátra ül és bemutatta művészetét
a carroussel próbáin s a koronás látogató tiszteletére rendezett
díszelőadáson. És Kornélnak, ha minden ember nem mondta volna is, saját
szemeinek el kellett hinnie, hogy az ő menyasszonya a legbájosabb
jelenség az egész tündéri csoportban: kivált ebben a keleti jelmezben
olyan volt, mint az ezeregyéjszakai mesék földfeletti tüneménye. Imádnia
kellett!
A mint beleszeretett a menyasszonyába, úgy kiszeretett abból a másikból.
Az a másik volt a láz, emez a kigyógyulás. Nem kellett már őrizni,
kisérgetni: megjött magától. Ha megszabadulhatott a hivatalos
szertartásokból, sietett a menyasszonyához s estélyeken, társaságokban
odacsatlakozott hozzá s ki nem fogyott a bámulatából. Hagyta magát
általa vezettetni, mint egy gyermek.
Pálma meg volt győződve tökéletes diadaláról.
Pedig még hátra volt a vendégszerepből a jutalomjáték, a chef d’oeuvre:
a pièce de resistance: a megjelenés az udvari bálban, a mi annyi sebes
dobogást okoz olyan szíveknek, a mikben csupa kékvér lüktet.
Ez a hetedik nap estéjén következik. Pálma grófnő egy nagynénje, herczeg
* * * * né vezetése mellett jelenik meg mindezen nyilvános ünnepélyeken,
a ki Innsbruckban lakozik, s ez ünnepélyre maga is a
Temetvényi-palotában szállt meg. Itt van a két család minden ija-fia, s
azok úgy körülfogják, úgy őrzik, úgy gondozzák Opatovszky Kornélt, hogy
az nem tehet egy lépést, nem vethet egy pillantást, nem ejthet ki egy
szót, a miről tudomást ne vennének. A Szent Hermandad, a
szabadkőmüvesség, az orosz rendőrség nem őrzi úgy a maga gyanus
embereit, mint őt ezek.
Az is nagy befolyással van a kedély-állapotára, hogy egész nap el van
foglalva.
A democrata publikum ugyan ezt nem akarja elismerni foglalkozásnak, de
próbálná csak meg egyszer, hogy mit tesz az, a mit magas körű
mulatságnak neveznek? hej hogy kérezkednék a műhelyébe vissza! – Nagy
munkát végzett ő mindennap. Nem volt ideje a henyélésre, pedig, mint
tudjuk, ez a sátán párnája. A szinházakba s a Burgba és a nagy operába
együtt járt Temetvényiékkel; onnan thea-estélyekre mentek; azután haza
kocsiztak. Éjjel gyalog kimenni az utczára katonatisztnek nem lehetett,
mert az alarm-rendelet miatt otthon kellett tartózkodnia; a ki az ellen
vétett, azt az őrjárat bekisérte a kaszárnyába s szobafogságot kapott.
Összevágott szépen a földi és a mennyei gondviselés, hogy az elvesztett
fiút az övéinek teljesen visszaadja.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ki irhatna le egy udvari bált a bécsi császári várlakban? A benn-élőnek
is nehéz az, hát még egy odavetődött egynapi bámulónak!
Háromezer vendég, a kik közül minden ötödik mágnás, minden tizedik
tábornok, minden ötvenedik volt vagy levő, vagy leendő miniszter, s
minden ötszázadik – ismerős. E nemzeti díszruhák, s katonai egyenruhák,
rendjelmezek, paszomántos frakkok, papi talárok egész gyülevésze, a
miben a sporadice felmerülő fekete frakk úgy tünik fel, mint a
ragout-levesbe esett légy. És mindez behintve a világ minden országainak
rendkeresztjeivel és csillagaival. Valódi Kis-Európa. Magyar beszéd,
német szó, franczia, horvát, cseh, lengyel olasz discursus egymással
tőszomszédságban. Járni nem lehet, csak furakodni. A colossalis
trónteremtől kezdve, melynek oszlopközei egész erdejével vannak diszítve
az exoticus virágoknak, a csupa gobelinszőnyeggel bevont melléktermekig,
valamennyi egy tarka hangyabolytól nyüzsög, egy czifra élő mozaik az,
csupa férfiakból. A tömérdek katonai egyenruha vegyítve a máltai lovagok
lángpiros és arany, a németrend lovagjai fehér és ezüst jelmezeivel, a
püspökök violaszin, a cardinálok biborvörös talárjaival, a diplomaták
aranyhímzésű frakkjaival, a magyar és lengyel főnemesek sujtásos,
bogláros díszöltönyeivel. Hanem azért, hogy olyan tarka, mégis szomorú
társaság az. Egy bál – csupa férfiakból. A hölgyek a belső elfogadási
termekben vannak, a hol az anyafőherczegné cerclet tart. S a hőség
Nabukodonozor kemenczéjét kezdi megközelíteni. Egy-egy titkos sohajtás
hangzik el a «buffet» után. Sok sarkantyus vitéz szeretne már otthon
lenni s a csizmáitól megszabadulni. – Végre megkondul a jeltadó
kamarásbot, az udvar jön ki a belső termekből s vele együtt a
hölgykoszoru, a diplomatiai kar s a püspöktestület, az a három elem,
mely a világot kormányozza. A férfi-tengerben egy szűk meder nyilik, a
melyen átkigyózhat az emberi nem szebbik fele, (nem a püspököket értjük)
és – mint az Amazon folyamról irják, hogy még a tengerbe ömölve is
messze megtartja a kék szinét, – így vonul keresztül a tarka tömegen,
csupa fehér és halvány szinű öltöny, keresztül a gobelinek szobáin, a
nagy tróntermen: ott azután valamerre eltünik. Valami zenét is lehet
hallani: de azt már kevesen élvezik, az ezernyi férfi sereg omlik az
álarczos bálok redoutja felé, a hol a férfi-buffet van berendezve. Csak
igen kevesen, a beavatottak birnak sejtelemmel arról a
mellékajtócskáról, melyen át a hölgyek eltávoztak a külön
étkező-szobákba, a hová őket csak nagyon kiváltságos alakoknak lehet
követni az erősebb nemből. – Ez azután egy festőt kétségbeejtő látvány!
– A mi egy monarchiában féltve őrzött szépség és ragyogvány,
feltalálható mind egy rakáson. Tengere a selyemnek, fellegei a
csipkének, tejutja a gyöngynek és gyémántnak s örvénye a szépségnek! Kép
csupa fényből, minden árnyék nélkül. Vakító felhők, hófehér keblekből és
vállakból, villámlobogás szép szemekből, szivárvány gyémántözönből. Ez
élő apocalypsisba jutott bele Opatovszky is. Szabad volt neki, mint
declarált vőlegénynek, menyasszonya után menni. S még ez olympi
versenyében is a büszke szépségeknek, azt mondá neki minden suttogó szó,
minden elbámuló tekintet, hogy az ő választottja a legragyogóbb tünemény
e fény közepett. Ez a szép kisértet, mikor körülragyogja minden özöne a
dicsfénynek, olyan abban, mint egy szent alak.
Opatovszky egészen meg van igézve. Fényes főurak ereszkednek le hozzá,
üdvkivánataikat átadni ahhoz a szerencséhez, hogy e büszke szépséget
magáénak mondhatja. Nem is tud betelni a nézésével. Nem, ilyen hókebel,
ilyen márványkarok, ilyen hattyunyak, ily deli termet nincs több a
világon! Övé az aranyalma! Ezuttal Junó győzi le Venust!
Egy érdemcsillagokkal tele aggatott úr beszél Pálmával, kinek eltávozta
után odainti magához Kornélt a grófnő; s a míg az pamlagja támláján
áthajolva, pihegő keblén felejti bámuló tekintetét, azt sugja a fülébe:
– Ő excellentiája, a hadügyminiszter, kegyes volt velem tudatni, hogy
önnek szabadságidőt adott két hónapra.
Kornél idvezültnek érezte magát. Hisz ebbe a menyegző napja is beleesik,
s a mézes hónap. Itt maradhat hát Bécsben.
Meg volt neki engedve, hogy egy tabourettre leüljön menyasszonya mellé s
ott táplálja magát gyümölcskocsonyákkal. Tündérországban nem szokás
enni, csak nyalánkodni. Itt nem azok a tündérek laknak, a kik a bálban
pezsgőt isznak s a lábukat fölteszik az asztalra.
Hanem azért egy dolgot itt is megtesznek: azt, hogy pletykáznak.
Az istennők sem élhetnek a nélkül.
Lehet, hogy valaki olyan kezdte, a ki most érkezett valahonnan a
provincziáról, vagy a külföldről, s nem ismerős még a helyi
mende-mondákkal; lehet, hogy csak azért tette, hogy valami kellemes
tárgyat hozzon fel a társalgás alapjául; de az sincs kizárva a
lehetőségből, hogy szándékos maliczia tervezte azt, hogy egy mindenkinél
szebbnek hiresztelt tündér diadalát egy kissé megkeserítsék. Hiszen
egymást boszantani az olymp első etablirozása óta mindig istennői
élvezet volt.
Tehát valaki elkezdte magasztalni a tegnapelőtti carrousselt s az abban
résztvevőket.
A másik hozzátette, hogy mennyivel eszményibb jelenet ez, mint mikor
ugyanilyen lovagjátékot a circusban produkálnak hamis lovagok és
álherczegasszonyokkal.
S mikor egyszer aztán benne voltak a circusban: lehetetlen volt, hogy
donna Atalanta nevét ki ne mondja valaki.
Ezen egy másik megbotránkozott. Ily nevet nem volna szabad itt
megemlíteni.
Egy harmadik védelme alá fogta. Ez valódi művésznő, s a művészet
mindenütt salonképes, sőt udvarképes.
De minő művészet! mondá a negyedik. Botrány! Profanatio! Metternich
alatt az ilyent meg nem engedték volna.
Egy fiatal katonatiszt aztán olajat öntött azzal a tűzre, hogy elkezdte
védelmezni. Ezek a productiók oly eszményi szépek; a legmerészebb
fordulatoknál sem találhat bennük a legszigorubb pruderie legkevesebb
indecentiát. Az egy walkyrnak a szilajsága, a mi megkap, de nem csábít.
Ezért aztán trióban támadtak rá. A megtámadott azt a vigyázatlanságot
követte el, hogy Atalantát erényes nőnek állította, a ki
megközelíthetetlen.
Ezzel az állításával sensatiót csinált.
Volt egy hang, mely azt állította, hogy Szentpétervárról kitiltották
donna Atalantát.
Ezt tudni kell az orosz nagykövetnek!
Azt nem lehetett előkeríteni; de közelben volt az attaché. Annak kellett
a kérdést eldönteni. Mit tud leghitelesebben Atalantáról? Erényes nő-e
vagy sem?
Az igazi diplomata módra vágta ki magát a kelepczéből, ő tudja, hogy se
nem erényes nő, se nem erénytelen: hanem fiu. Ezért hagyta el
Szentpétervárt, mert kitudták róla.
… És az egész mendemonda alatt úgy kellett ott ülni Pálmának, mint a ki
nem érti, miről beszélnek, s a lábainál ülő vőlegényével arról susogni,
hogy milyen szép lehet már ilyenkor a Como-tó partján, a hol az a villa
áll, a melyben ők a tavaszt fogják tölteni; és nem árulni el egy
arczvonásával sem, hogy minden szó egy mérgezett nyil hegyét szakítja a
szívébe. Kornélnak melege volt. Pálma oda adta neki a legyezőjét, hogy
hűselje vele magát. Kornélnak megtetszett a remek aquarell-festmény a
legyezőn; Pálma megmagyarázta neki, hogy az valóságos Jorry-mű XIV.
Lajos korából, s hogy az minő mythologiai jelenetet ábrázol.
A szomszédnéja azonban nem akarta neki azt az árkádiai boldogságot
eltürni, egyenesen oda szólt hozzá:
– Hát ön, comtesse Pálma, látta már azt a phœnomenális alakot.
– Kit? kérdezé Pálma, tudatlan arczczal.
– Donna Atalantát.
– Még nem jutottam hozzá.
– Ah, azt meg kell önnek nézni. Az egy csodatünemény. Egy dæmon
nőalakban. Épen holnapra van hirdetve a föllépése a «lidiados a la
portuguesá»-ban, a kedvencz bikájával, a Kalifával; az rendkívüli
látvány.
– Meg fogom nézni, mondá Pálma, s azzal visszavéve legyezőjét Kornéltól,
azt mondá neki: «Ön is eljön a páholyunkba?»
– Nem tudom, felelt Opatovszky; épen holnap estére van kitűzve báró
Augustin felolvasása a katonai szaktudományból, s azon nekünk,
tiszteknek, mind jelen kell lennünk.
S ez valóban olyan okos felelet volt Kornéltól, a milyet soha életében
nem adott: látszik, hogy egy hét óta Pálma lelkének a kisugárzása alatt
áll. Mert hiszen ott ülhet a circus páholyában Pálma grófnő,
lefátyolozott arczczal, a hogy a többi aristocrata delnők, nem lesz
abból semmi baj; hanem ha Opatovszky is oda ül mellé a páholyülésbe s
erről megtudja az a másik, hogy ez az a vetélytársnő, a ki az ő imádóját
más oltárhoz térítette el, s ez most eljött ide a jegyesével együtt, a
magasból megbirálni az ő nyaktörő művészetét, dicsekedni a diadalával,
összehasonlítást tenni kettőjük között, s a legyezővel eltakarni az
arczát, mikor a komédiásné a végjelenetben a topánkája brilliantjait
ragyogtatja az ég felé, ebből még lehetne valami heccz. S a hecczet
mindig szerették az istennők: példa rá a trójai háboru.
Pálma engedhette volna Kornélnak azt a tisztességes visszavonulást. De
most már ki volt híva! Észrevette azokat a finom, félszájra vont
mosolygásokat, azokat az összekacsintó szempillantásokat a környező
tündéralakoknál, s most már dicsekedni akart diadalával. Bizonyos volt a
győzelme felől.
Szelid mosolylyal fordult oda Kornélhoz.
– Hiszen el lehet arról a felolvasásról szökni a vége felé. A «lidiados»
úgy is az utolsó látvány lesz.
Kornélnak az arcza egyszerre lángba borult.
– Jól van. Elmegyek.
A tündérek mind vissza tudták fojtani kebleikben a kaczagást, s
elkezdtek beszélni a virágkiállításról; de magában mindenik azt mondá:
«holnap nagy bevétele lesz a circusnak, jókor lássunk páholy után».
Ilyen fényes közönsége még nem volt a circusnak, mint ezen az estén. Az
is sokat tett hozzá, hogy donna Atalantának utolsó fellépése volt
hirdetve mára. A páholyokat mind az előkelő világ foglalta el, a
legpompásabb toilettekben, mintha theatre parée volna. Az urak nagy
ovatiókra készültek.
Pálma a nagynénjével együtt ült egy páholyban s a hosszú előadás alatt a
főurak közül többen meglátogatták őket rövid beszélgetésre. Mikor az
utolsó látvány következett, egészen magukra maradtak: az urak siettek a
maguk helyére s Opatovszky még nem érkezett meg.
A serenada pengése alatt előjött a porond hősnője, a hidalgó karján, a
falrengető tapstól fogadva. Ő még csak egy fejbólintással sem köszönte
azt meg. Szokás szerint körülsétált a kisérőjével s végignézegetett a
páholyokban ülő nők arczain.
Pálma felemelte a fátyolát, hogy jobban lásson.
Egy vonaglás a művésznő egész termetén és arczán, elárulá, hogy
ráismert. Sokszor beszélhettek neki e fehér arczról, e kalászsárga
hajfürtökről, e fekete szemöldökről, e csodabájú szemekről. Kevélyen
lejtett odább, a csipőit himbálva.
Azután jött a Kalifa, meg a bohóczok alakoskodása. Ezt senki sem nézte.
Hanem nézte mindenki azt, hogy Pálma grófnő páholyában megérkezett egy
fiatal katonatiszt, a kinek a delnők kezet nyujtanak s a kettőjök között
levő székkel megkinálják s aztán hangosan, fesztelenül, elkezdenek vele
beszélni. Ez Opatovszky Kornél.
Nagyon sok elbeszélni valója lehet. Oda sem ügyel az egész előadásra.
Látta ő ezt már eleget! Komédia! komédia!
Pedig Atalanta is őket nézi. Úgy el-elbámul, hogy ügyetlenségek
történnek vele. Egyszer a hidalgónak kell őt félrerántani, hogy a bika
fel ne öklelje. Kedvetlenül, izgatottan tesz mindent. Most következik a
jelenet a karddal és a vörös köpönyeggel.
«Csitt! Pszt!» figyelmezteti a közönség a páholyban fecsegőket. Ilyenkor
suttogni sem szabad.
Pálma int Kornélnak, hogy hallgasson el: most kell oda nézni, s arra ő
is veszi a látcsövét, szeméhez igazítja s oda szegezi Atalantára.
A művésznő érzi az arczán ezt a nézést.
Most aztán következik az mindjárt, hogy ő a bika szarvait megragadva,
egész walkyri alakjával felfordulva, felemelkedik s a legyőzött vadállat
így hordozza őt körül minden páholy előtt, s Pálma grófnő azt fogja rá
mondani: «Milyen szép gyémántok vannak a topánkáin!» a nagynéne pedig
azt, hogy «az alsószoknyái merő brabanti csipke»; mire Pálma grófnő így
válaszol majd: «azokat nem láttam». S a vőlegénye végül egész
nemügyeléssel: «Könnyen szerzik azt az ilyenfajta némberek».
A vörös köpeny lobogott, a bika rekedt bömböléssel rohant a szép
pegadorának; de az ezuttal, a helyett, hogy a kardot, köpenyt eldobva,
az állat szarvait ragadta volna meg, mikor eléje ért: egyszerre leszurta
azt a karddal, oly tökéletesen a nyakcsigolyáján találva azt, mint
akármely matador, hogy rögtön végignyult a fövényen.
Ez nem volt a repertoiron.
Közönség, játszó személyzet mind elszörnyedve riadt fel; a büszke delnő
pedig azzal a véres karddal odaintett egy búcsúparadeot vetélytársnője
páholya felé s azzal kiszaladt az arénából.
Nagy zavar lett. Az urhölgyek sikoltoztak, a közönség tolongott a
kijáratok felé; több nő elájult, a gyermekek sirtak: elmaradt minden
ováczió, koszoruhajigálás: mindenki látta, hogy ez tragœdia.
Pálma rosszul lett. Kitörte a láz; épen úgy, mint a gargóvári salto
mortale után. Kornél alig tudta őt levezetni az előcsarnokig, s karján
tartotta addig, míg az inasa előkerült a hintóval. Aztán felsegítette őt
a hintóba, nagynénjével együtt. Ma nem fognak együtt theázni.
Maga is bérkocsija után látott.
Egyszer aztán megragadja valaki a vállát. Egy ismerős arcz. Koczur.
– Hát te itt vagy?
– Kegyes engedelmével. Vagy akár a nélkül. No engem szépen ott felejtett
méltóságod a faképnél.
– Ha kiutasítottak.
– Hanem aztán visszaeresztettek, Diadém úr közbenjártára.
– Itt voltál az előadáson?
– Sőt még most is itt vagyok rajta. Még nincs vége.
– Hát mi van még hátra?
– Megköszönni az előadást. Hát nem veszi észre méltóságod, hogy ez az ön
jutalomjátéka volt.
– Te. Beszélhetek Atalantával?
– Szokás szerint, mikor gyalog hazamegy; egész hazáig.
– Maradj mellettem.
– A míg ki nem tetszik dobatni.
– Nem szabad tőlem többet elmaradnod. Nem bánom, akármit mond valaki.
– Majd meglátom.
Azzal elkezdtek alá s fel csatangolni a circus öltözőszobáinak kijárata
előtt. A bérkocsisnak meghagyták, hogy csak maradjon a nyomukban, a
merre majd menni fognak.
Nem telt bele félóra, hogy Atalanta a hidalgóval együtt kilépett az
ajtón. Ezuttal nem vett vizes pokróczot. Hanem azért férfi ruhába volt
öltözve.
Kornél egyszerre oda csatlakozott hozzá, míg Koczur a hidalgót fogta
karon.
– Mit keresztezi ön az utamat? kérdé tőle vad tekintettel a leány.
– Bocsásson meg, madonna.
– Mit bocsássak meg önnek? Hogy meggyalázott? Hogy megcsalt? Hogy
hazudott? Hogy kitett a világ kaczajának? Vagy azt, hogy a szivemet
összetörte, megkinozta, agyonsebezte? Vagy azt, hogy idehozta a
menyasszonyát, hogy bemutasson neki, mint eldobott vetélytársnéját, hogy
éreztesse velem megvetését? Hogy kaczagjon rajtam, mikor bukfenczeket
hányok s eltakarja fehér arczát, nehogy meglepje azt a szégyen vörhenye,
mikor én «királyágast» állok! Látta ön, hogy mit tettem?
– Madonna! Én jóvá teszek, kárpótolok mindent.
– Hát nem látta, hogy mit tettem! Leszúrtam Kalifát. Kincsemet!
Büszkeségemet! Egyetlen jó barátomat a világon!
– Fényes kárpótlást adok érte.
– E szót ki ne mondja többet! ön nem érti, hogy mit tettem? Ezzel a
döféssel megszüntem komédiásné lenni! Nem játszom többet. Úrnő vagyok,
mint az a másik. Semmi más. Csak olyan grófnő, mint ő, a kinek az ősei
föltett kalappal jártak a király előtt, mikor még az övéi lótejet ittak
Ázsiában.
– Értsen meg, Atalanta; ne fusson el előlem. Esküszöm önnek, hogy senkit
sem szeretek e világon, egyedül önt. Szeretem őrjöngve! Odaadtam önnek a
lelkemet, s nem tudom visszavenni. De ettől a házasságtól függ egész
életem jövendője, előmenetelem, rangom, vagyoni állásom, mind hozzá van
kötve. Ha azt a lánczot elszakítom, el vagyok taszítva ugyanannyi
kéztől, a hány most előre tol.
Atalanta úgy vette észre, hogy valaki e hét nap alatt megtanította
Kornélt okosan gondolkozni.
– Hát akkor mi mondani valója van önnek még hozzám, senor?
– Tegyen ön velem, a mit akar. Ura nem lehetek önnek, de leszek oly
hűséges rabszolgája, a milyen volt valaha nőnek egy férfi.
– Hahaha!
(Ez még mind nagyon okos beszéd.)
Ezalatt a Táborhidra értek, a melyen át kellett jönni a Lipótvárosból a
belvárosba. Még akkor sok ember járt. A gyaloghidon lassítani kellett a
haladást.
– Tehát ön azt hiszi, hogy azt az egyik nőt jó lesz elvenni feleségül,
ezt a másikat pedig megtartani szeretőnek?
Bizony nem mondtak neki ellent.
– Hát álljunk meg itt. Mondok önnek egy szót.
Épen a közepén voltak a Táborhidnak.
– Emlékezik rá, mit mondtam önnek egyszer. A ki velem lelket, szivet
cserélni akar, az nekem vagy uram lesz, vagy bolondom. Ura másnak akar
ön lenni: no hát nekem legyen ön bolondom.
Nem értették.
– Megmondjam, a mit gondolok? Álljunk meg. Itt a fele a hidnak. Ha igent
mond, tovább jöhet velem, ha nemet, visszafordulhat. «Si non, non»! Hát
én nem bánom, vegye el a fehér arczú szentet. Viseljék egymás koronáját.
Hanem ha az én pártámat akarja ön megkapni, azt nem adom, csak a
csörgő-sipkáért cserébe. A mely nap ön a circusban az én kedvemért
eljátszsza a John Bullt és fiát, az nap az ön szeretője leszek. Ha uram
nem tud lenni, legyen bolondom. Más alku nincs. Ne álljunk itt tovább,
én sietek; nem várhatok. Jöhet. Mehet.
Veszedelmes dolog egy bolondnak azt mondani, hogy legyen bolond! Mert
megteszi. És nem lehet előre tudni, hogy micsoda bolondságot tesz meg?
Erre a szóra egyszerre átkarolta mind a két kezével Opatovszky a hölgyet
s ott, minden járó-kelő ember láttára, megcsókolta az arczát.
Atalanta elszörnyedve kapott a kezével az arczához, mintha tűzsebet
ejtettek volna rajta.
– Uram! lihegé reszkető hangon. Ha ezt más tette volna velem, azt
megölném, de mert ön tette, hát magamat ölöm meg.
S azzal félkezét a hid mellvédére téve, egy gymnastikai szökéssel
keresztülvetette magát rajta, le a Dunába. Eltünt a víz alatt.
A járó-kelők, a kik ezt látták, dühödten rohantak Opatovszkyra; az pedig
ösztönszerű mentségül a köpenyzsebébe nyult, csak úgy szokta a
bankjegyeket oda begyurni s szétszórta azokat maga körül, s míg a
megtámadók inkább a pénzhez kapva, egérutat engedtek neki, kimenekült a
hintajába; egy perczre úgy rémlett neki, mintha Koczur ijedt
tekintetével találkoznának a szemei, s akárki volt: azt kiáltá neki:
«siessetek utána! százezer forintot annak, a ki kifogja!» Azután a
bérkocsisnak azt mondá, hogy hajtson csendesen a part mentében. S onnan
a kocsi mélyéből nézte el, hogy indulnak csónakokkal a vizbehaló után,
hogy keresik azt csáklyákkal a hullámok közt; végre jó messze ráakadtak,
az idő egy örökkévalóságnak tetszett odáig. Kihúzzák s aztán nagy
néptömeg kiséri egy hirtelen előhozott bérkocsiig, abba beemelik s
léptetve viszik hazáig az Elendbasteii házba.
Ő is utána hajtatott a kocsijával.
Ott azután gondolkozott rajta, hogy mitévő legyen?
Elszökjék-e s eltagadja, hogy ő volt az, a ki ezt okozta?
Vagy bemenjen megtudakolni, hogy él-e még a tündérnő, vagy meghalt?
Töprengéséből kisegítette Koczur. Ráismert a bérkocsijára. Ő épen a
házból jött ki.
– Van-e még benne élet? kérdezé tőle.
– Nem tudom. Most jött a doktor. Kérdezze meg tőle. Öt perczig volt a
víz alatt.
– Felmegyek hozzá.
– A hidalgó megeszi önt.
– Beszélj vele. Mondd neki, hogy fél milliót kap tőlem.
Koczur előre ment, Kornél utána.
A hidalgó csakugyan dühös volt. Ordított tele torokból. A rendkívüli
rémület, mint tudjuk, csodákat követ el. Sok eset van följegyezve, hogy
némák megszólalnak a nagy rémülettől. Don Manuellel annál is nagyobb
történt. Ő a rettenet befolyása alatt egyszerre megtanult németül
beszélni. A legékesebb czimeket tudta kiválogatni leánya gyilkosa
számára.
– Itt van! Lássa: mit cselekedett? Itt van ő! Halottan! Mereven.
Egyetlen leányom! Az utolsó a Pelargonios családból. Ez az ön műve.
S azzal behurczolta őt Atalanta szobájába.
Ott feküdt egy asztalra kinyujtóztatva a hölgy, ázott ruhái mind letépve
róla, haja szétbomolva: mint egy szobor, két orvos foglalkozott körüle
az életrehozás kisérletével.
– Kincseket adok önnek, ha életre hozza! rebegé Kornél, az orvos kezét
rángatva; az meg arra kérte, hogy hagyjon most neki békét. Azután
odaborult az élettelen alak lábaihoz s azokat csókolta. A hidalgó
elrángatta onnan. Még megtalálja csiklandozni a halottnak a talpát s
azzal vége lesz a doktori hocuspocusnak.
– Oh ébredj fel! Angyalom! Mindenem!
– Sirhatsz már! Förösztheted könyeidben! Átkozott! Gyilkos gonosztevő!
Szidta őt a hidalgó. Oda családom büszkesége.
És ő is elkezdett ordítani.
Érütés hangzik.
Az élet visszatér.
A hulla szemei felnyilnak.
Kornél felordít: «ő él!» s oda akar hozzá rohanni.
Hanem a hidalgó vasmarka megragadja a karját s kirántja őt a szobából.
– Nem oda, uram! Hanem ide hozzám. Ha ő él, akkor ön meghal. Valga me
Dios! Azért, a mit ön látott, meg szokás halni. Rodrik király meghalt
azért, mert Julian leányát meglátta így, a hogy ön látta donna Atalanta
di Pelargoniost. Mi spanyolok az ilyen dologgal nem tréfálunk.
Válaszszon ön. Itt a kardok! Ön is lovag, én is az vagyok. E gyalázatot
csak vér mossa le! Itt a kardok! Melyik tetszik?
Kornélnak pedig egyik se tetszett.
– Sennor! sugá lihegve a hidalgó fülébe. Bocsásson ön vissza donna
Atalantához. Csak egy szót mondok neki. Aztán, ha ő meg nem bocsát,
akkor öljön meg: itt a mellem, védetlenül.
S megsúgta a hidalgónak azt az egy szót.
– Az már más, dörmögé ez, s visszaakasztá a falra a két kardot; pedig
szép viadal esett volna velük: az egyik egyenes volt, a másik görbe.
Az egyik orvos tükröt tartott a hölgy ajka elé.
A másik a fejét csóválta.
– Mind a kettő szidta a lamentálókat, a kik a működést nehezítik.
Tulajdonképen pedig egyik sem csinált abból semmit, a mit vizbefult
tetszhalottak életrehozására szokás elkövetni.
Most az egyik orvosnak az arcza mosolyogni kezdett, a tükör homályt
mutat.
A másik orvos a szívre tette a fülét.
Kornél pedig rohant vissza Atalantához. Már akkor az szemérmesen be volt
burkolva egy gyapotlepelbe; egy Venus Urania: csak a lábai voltak
fedetlenek. Ezeket a lábakat halmozta el csókjaival, s átölelve az élő
Phidiasremek térdeit, kiáltá őrjöngő extasissal:
– Urad akarok lenni! Igen! urad! urad!
A szép szobor mosolyogva ejté le a kezét hozzá, s ott hagyta nyugodni a
fején.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mégis csak ő volt a «nagyobb».
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Künn az utczán dobriadó támadt: a Generalmarschot verték: a próba-alarm
kezdődött. Lovas trombitások nyargalóztak végig, harsogtatva az
ébresztőt. Fegyverre! Fegyverre!
Dejszen veretheti már azt a dobot valamennyi tambourmajor és
generalmajor: ki nem mozdítja ezt onnan többet!