– Zseniál! ordíta föl Koczur, mikor ezt a levelet elolvasta. Így csak
egy Opatovszky irhat!
Azt a levelet aztán lefordíttatták a nyelvmesterrel spanyolra.
Akkor aztán elmentek ahhoz a bizonyos műkertészhez, a ki a rózsákat
szállítmányozta Atalantának.
«Hogy ez az egész bolt?»
Azt kifizették alku nélkül, s meghagyták neki, hogy minden virágját, a
mint van, szállítsa el Atalanta bérházába s az ő szobáit díszítse fel
velük, az alatt, míg az istennő a próbán van: ezt a levélkét pedig
csempészsze bele egy cameliabokorba.
Így jár az okos ember túl valamennyinek az eszén!
Aztán vártak az eredményre. A hidalgó csak nem jött el, két meztelen
kardot hozva a köpenye alatt, Kornéllal megvívni, a vakmerő kisérletért,
s ez biztató előjel volt. Ez alatt pedig minden nap eljártak a circusba.
Jó dolga volt embernek és lónak, mert Kornél az egész czukrászboltot
megvásárolta a játszó személyzet számára s traktálta, a kit csak
megkaphatott. A játék alatt pedig folyvást Atalanta öltözőszobája előtt
ácsorgott, s igyekezett egy-egy pillantást vethetni a szini lepel alá,
ha az ajtó megnyilt; a mi mind hiábavaló volt, mert az ajtón túl még egy
szőnyeg is következett. Megkísérte az őrt álló hidalgóba is belekötni:
megkinálta az arany tubákos szelenczéjével (hiszen abban is spanyol
van), de a grand olyan szemeket szúrt rajta keresztül, mint két hegyes
tőr, s nem fogadta el a a burnótot; pedig a szelenczét is neki akarták
adni.
Donna Atalantának igen változatos repertoirja volt. Abban különbözött
leginkább a közönséges akrobatáktól, hogy soha sem ismételt egy
productiót; minden estére volt valami új látványa, a mivel a közönséget
meglepte: ez által folytonosan fentartotta azt a káprázatot, hogy ez
mind nem betanult mesterfogás, hanem ötletszerű vadonnat természet. Nem
számítgathatta a néző, mint más művészeknél, a kiket mindig ugyanazokban
a fordulatokban látott, hogy no most ez jön! Most kell oda nézni! Ez
lesz a szép! Ennél mindennap új volt, minden váratlan és minden szép.
Egyszer az indiánt mutatta be, a ki a vad ménes közül egy szilaj csikót
kifog pányvával. Ötven lovat tereltek be a fövényre s azokat
összezavarták. Don Manuel oda inte egy zsemlye-sárga csődörre, s abban a
perczben kirepült a szőrpányva Atalanta kezéből s hurokra szorult a mén
nyakában. Ez volt a gyönyörű látvány! A mint a vad mén, a szőrhurkot
érezve a nyakában, elkezdett szökelni, ágaskodni, nyerített, rúgott,
kapált, a nyakát csavargatta. De nem nézte senki a lovat, hanem azt a
másik alakot, a ki azt fogva tartá. Minő játéka az izmoknak! Mily
eszményi tökély a legrögtönibb mozdulatokban! Milyen fölénye az emberi
erőnek a vadállati düherőszak fölött! Némelykor olyan volt, mintha
érczből volna öntve; máskor meg oly gyors, oly szilaj, mint egy dæmon.
Lassankint odavonta a pányvánál fogva a mént magához. Az már ki volt
fáradva, reszketett, akkor megczirógatta a ló fejét, a fülébe sugdosott,
az orrába lehellt, a mén mozdulatlan lett. Leoldotta a ló nyakáról a
pányvát s aztán a derekát körítő selyemkötőfékkel felszerszámozta. A ló
engedte a kötélhurkot a szájába szorítani. Akkor aztán egy vad
kiáltással felszökött a ló hátára s megragadta azt a kötőféknél és a
sörényénél fogva. A mén erre minden tudományát végig próbálta, hogy
lovagját levesse magáról! körülforgott, felrugdalt, ágaskodott; neki
iramodott s egyszerre megtorpant, szügyébe vágva a fejét. Mind
hasztalan. Úgy csimpajkozott belé az a nőalak, mint a jaguár, ha az
antilope hátára szökhetett, csak a térdei szorították a ló oldalát, nem
ült rajta, s ha a bőszült állat levágta magát a földre, talpon maradt, s
mikor az felugrott, már ismét hátán volt. Egyszer elszakadt a kötőfék! A
közönség elszörnyedve kiálta fel: «most mindjárt leesik!» a ló vágtatni
kezdett, mint egy versenyparipa, orrlyukaiból forró gőzt fúva. Donna
Atalanta lefordult róla. Nem kell sikoltani tisztelt publikum! Így
szoktak a vad indiánok, mikor a bölényt üldözik: az egyik lábszárával
tartja magát a ló hátán s az egyik kezével a sörényébe kapaszkodik, a ló
oldalán nyargal most. A mint a másik kezével a vágtató mén orrlyukát
befogja, az elkezd lassudni, futása lépéssé változik; prüszköl,
megrázkódik, nyakát hajtogatja, délczegen bókolva. Most a lovag ismét a
hátára veti magát, fekve, féloldalt, a ló nyakára könyökölve. Ő is ki
van fáradva, pihen. Ez nem nőnek való munka volt. Elájult. Vizet!
Segítség! kiabálják a naiv nézők. Az alak fejével és karjaival csügg;
semmi erő sincs már benne: annál több a szépség. Egészen nő már. Ha a ló
egyet szökik, maga alá fogja gázolni, hanem az szép csendes léptetve
megy körül a porondon egész a kijáratig. Ott az alélt termet egyszerre
talpra szökik s nevetve int búcsút a nézőknek. Ez is csak játék volt.
– Aber Madonna, so uns erschrecken! kiált eléje szép német szóval
Kornél, útját állva egy pillanatra.
A művésznő ránéz s önkénytelenül elneveti magát. A báró úrnak minden
hajszáláról csepeg a veríték. Ő izzadt meg jobban az előadás alatt.
Arczának rémülettel vegyült hódolata a legnagyobb diadaljel a művésznőre
nézve.
– Ich bin der Opatovszky Kornél…
Donna Atalanta megbólintja a fejét. De ugyanazon perczben a hidalgó
vaskarja félretolja az útból az udvarlót s ló és lovas eltünnek előle.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Te! Már ismer! mondja hazatértében Koczurnak.
És Kornél nem vesz részt többé semmi mulatságban. Otthon süttet magának
a szakácsával olyan nyersen hagyott beafsteket, a milyennek hírét
hallotta s a komornyikjával vizes pokróczba göngyölteti magát éjszakára.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Donna Atalanta megint más szerepet hozott a játékrendre. Előre soha sem
volt jelezve a szinlapon, hogy mi lesz? Csak az, hogy donna Atalanta
föllép s hozzátéve egy olyan idegen szót, a min a közönség törhette a
fejét. Legyen meglepetés. Mit fog legyőzni? embert, vadállatot? Miben
fog uralkodni? légben, tűzben, vízben? Emberi szivekben mindenesetre.
Opatovszky megint ott lábatlankodott a manegeben, mikor donna Atalantára
került a sor. A hölgy ezúttal is mantillájába burkolva jött elő, de a
rebozo, mely magas fésüre tűzött kontyáról aláhullt, arczát nem burkolta
be: kezében nagy teknőczhéj-legyezőt tartott, míg a sennor, kinek karján
léptetett, hosszan aláomló skarlátpiros köpönyeget viselt félvállra
vetve.
Mikor Opatovszky mellett elhaladt a donna, elejté a legyezőt. Ketten
egyszerre kaptak utána: az apa és az imádó s kegyetlenül egymásba
csapták a homlokaikat.
– Ai perro desdichado! dörmögé a spanyol.
Kornél azt is megköszönte. Azonban hüledezve vette észre, hogy a spanyol
köpönyege alól egy hosszú kardnak a meztelen hegye kandikál ki: ennek
valami gonosz szándéka van.
A donna pedig kecsesen léptetett ki a porondra, folyvást kisérője
karjába kapaszkodva, s végig sétált vele, tréfálkozva, fecsegve,
legyezőjével játszva. Ezúttal nem a szobormintához alkalmas viadori
jelmez volt rajta, hanem pompás spanyol öltözet: a szokottnál ugyan
rövidebb, de tökéletes. Minő productióhoz lehet az alkalmas? A közönség
ráért találgatni, mert kétszer-háromszor is végig sétáltak a circuson,
enyelegve, nevetgélve: donna Atalanta olyan tökéletes nő volt minden
mozdulatában, minden tekintetében, hogy el lehetett volna őt így nézni,
mint szinésznőt Hanem hát a közönség mégis mást várt tőle! A zenekarban
ezalatt mandolint pengetnek, serenada hangzik, castagnetta csattog. Csak
nem fognak talán egy bolérót tánczolni? vagy tán épen Elólét?
Most egyszerre egy dobütés vág közbe, s az arra megzendülő
trombitaharsogás közé mély bömbölés hangja vegyül: a manege csarnokából
elővezetnek egy bikát. Gyönyörű andaluzi állat, lelóggó kövér tokával,
előre álló szarvakkal. A szinlapon ez áll: «lidiados a la portuguesa»,
ezt senki sem értette. Azt jelenti, hogy bikaviadal, portugál szokás
szerint. Még akkor nem ismerte ezt a közönség Doré remek rajzai után:
egészen új volt a mutatvány. A circus clownjai és yongleurjei
toreadoroknak öltözve kergetőztek a bikával, mely igen szelid kedélyű
állatnak mutatta be magát. Lehetett rajta kaczagni. De a közönség nem
ahhoz volt szokva, hogy mikor donna Atalanta szerepe következik,
olyankor nevetés legyen a vége. Mindenki várta, hogy fog következni
valami, a miben az elszörnyedés gyönyörét fogja élvezni. Maga donna
Atalanta úgy sétált folyvást a hidalgó karján a zsivajgó tömeg között,
mint a ki tudomást se vesz az egész hajszáról, csak a legyezőjével
játszott. Egyszer aztán elkérte a kisérője égő szivarát, s ruhájának bő
volantjai közül elővett egy tarka szalagokkal repkedő banderillot; a
minek az egyik végén horgas szigony van a másik végében pedig röppentyü
van elrejtve. A banderillo repülve talált a nyargalászó bika oldalába s
beleakadva, elkezdte a sziporkát szórni. Ekkor kezdődött aztán az igazi
mulatság. A circusi személyzet talán maga sem volt rá készen. A bika
egyszerre megdühödött s szétöklelt az ingerkedők között. Azok menekültek
ki a korlátok mögé: a fövényen nem maradt más, csak donna Atalanta és a
hidalgó, meg a bika. A bájos «la pegadora» egyedül játszott a colossalis
nagy állattal: folyvást hajigálva az oldalába a tűzköpködő
banderillokat, s félre szökve az útjából a bömbölő állatnak. A közönség
lélekzetét is visszafojtá. Ah nem így szokott a látványban részt venni a
lissaboni corridák közönsége! Az közbekiabál s biztató szavával segít
dühíteni vadállatot és viadort. Az már türelmetlen volna, hogy vért
lásson. Itt meg ideges borzadály fut végig a szíveken, mikor a bika
egyszerre meglátja a veres köpenyeges hidalgót s neki szegezve a két
szarvát, rárohan szökellve. Az pedig még csak meg sem mozdul előtte.
Felemeli a félkarját, oldalt hajlik s elhagyja a bikát futni a hóna
alatt: a szarvak a levegőbe döfnek s az állat a korlát-falnak rohan vak
dühében.
Most lekapja a válláról a veres köpenyt a hidalgó, kibontja redői közül
az espádát, – s odaveti mind a kettőt – donna Atalantának. S maga ott
marad, két karját összefonva.
A bika megfordul, széttekint vérben forgó szemeivel, a hátába akadt
banderillok röppentyüi nagyokat pattannak: csak a vörös posztót látja.
Most ezt a leány lengeti előtte. Másik kezében tartja a kardot. Vajjon
meg fogja ölni a bikát? Ez drága requisitum egy előadáshoz. Az pedig
azzal a szándékkal rohan rá, hogy felöklelje. S a szép «pegadora» ott
áll, felemelt arczczal, fogsorai kitündökölnek megnyilt ajkai közül; a
vörös posztót lobogtatva, s a kardot magasra emelve, várja áldozatát.
Mikor aztán az már csak egy ugrásnyira van hozzá, akkor eldobja a
köpenyt és a kardot, s előre szökve, megkapja a két kezével a bikának a
szarvait. Ezek a «pegadorok» s akad néha egy «pegadora» is, a kik nem
szúrják le a bikát, hanem megragadják a szarvait s kényszerítik azt
csupán karjaik erejével a megállásra.
De ez csak egy pillanatig tart. A szörnyeteg bestiális erejét nem
paralizálhatja semmi emberi izom hosszú időre. A bika hátralép s aztán
félre farolva, neki fordítja ellenfelét a páholy tribun-falának, hogy
azt egyenesen oda nyársalhassa a deszkához.
A vér meghül a néző seregben.
– Jézus Mária! sikolt egy férfi hang; ne engedjék neki megölni!
Donna Atalanta ráér fölnézni a feje fölé s rámosolyog a részvétteljes
kiáltozóra. Az csak Opatovszky volt bizonyosan. Most a bika rekedt
bömböléssel tör előre; de mielőtt ellenét a deszkához szoríthatta volna,
az hirtelen a két kezén fölfelé emelte az egész termetét, összefont
lábaival az ég felé, fejével a bika homlokán, selyem volantjaival,
csipke felhőjével olyan, mint egy kinyilt teljes mákvirág s ott marad a
vadállat magasra emelt fején.
Erre aztán kitör a frenetikus tetszészaj. A clownok előugrálnak a korlát
mögül s belekapaszkodnak a bika uszályába. A páholyokból bokrétazápor
hull alá. Opatovszkyt alig birják visszatartani, hogy ő is oda ne
rohanjon a bika sallangjába csimpajkozni. A legyőzött vadállat pedig
mogorva majestással lépdeli körül a circust, gyönyörű bokrétáját
meghordva minden páholy előtt. Donna Atalanta lefelé fordított arcza úgy
nevet a – felfordúlt világra vissza. Igazán, csak az ő feje van a
helyén, a többieké van elfordítva.
De senkié annyira, mint Opatovszkyé.
Már azt mégsem engedte el magának, hogy oda ne rohanjon a kijárathoz,
mikor Atalantát leemelik a bika szarvairól.
– Princes! kiálta, összegyürt kalapját feléje nyujtva. Das war
schrecklich schön!
S a megszólított pegadora, mialatt a senor mantilláját és rebosoját
ráadta, hogy a tomboló kihívásra megjelenjen a közönség előtt,
mosolyogva fordult oda hozzá s azt mondá neki – németül:
«Guten Abend, senor!»
Opatovszkyt csak az gátolta e szóra, hogy a pegadorával együtt ki nem
röpült a középre, hogy elkapták a frakkja szárnyát. Magánkívül volt
ettől a szótól: «Ő beszél németül! – ő megtanult németül! Hallották
ezt?» Örömében lecsókolta a bohóczok képéről a piros szívet. Útját állta
a visszatérő donnának. A hidalgó keresztbe tette előtte a lábát. Azt
mellbeütötte vakmerően. «Elmenj spanyol! az apádat! (Ez már magyarul
volt.) Mert megeszlek!» s nem volt visszatartható donna Atalantától:
«Sie sprechen deutsch! Ein Wort noch deutsch!» senki el nem tudta
gondolni, miként hozza ilyen nagy exstasisba ezt a magyar főurat Adelung
nyelvének ily elsajátítása. A szép pegadora pedig eltakarva arczát a
legyezőjével, hogy csak Opatovszky hallja szavait, ezt sugá neki:
«Morgen – fünf Uhr, – bei mir.»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ezzel aztán ő volt ledöfve, nem a bika.
Futott haza a diadalával. Vendégeket hítt. Elmondta mindenkinek a
dicsőségét. Bevett vár, megnyert ütközet, meghódított ország ily
örömficzánkolást nem idézett még elő. Minden ablakát kivilágíttatta a
palotájának. S maga végignézte az egész lakomát, a mit czimboráinak
adott, elhült előtte az étel a dicsekedés miatt s nem volt étvágya, úgy
jól volt lakva örömmel.
– Isteni madonna! hogy állt ott: az égben tánczolva a lábaival; két
kezével fogta az ökör szarvát. Így ni!
Hozatott két széket s meg akarta mutatni, hogy hogyan csinálta a
madonna? Az lett a vége, hogy betörte az orrát.